Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gaál Mózes
A vasember fia
Keletkezés ideje
1902
Fejezet
19
Bekezdés
939
Mondat
1625
Szó
20101
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
1838.
Nem tudjátok -e, mit jelent ez a négy szám ?
Ó, a ki tudja, annak elborul az arcza, és megered a könnye; a ki tudja, az összekulcsolja imára a kezét és buzgón fohászkodik :
- Magyarok Istene, te igazságos és jó, szüntesd meg haragodat, sokat szenvedtünk már, nagyon sokat, és talán még sem vétett annyit a nemzet, hogy megsemmisítsd.
Ilyen csapástól óvj meg, védj meg minket jóságos Isten !
Azok, a kik Pozsonytól lefelé Budapestig, valamely faluban vagy városban laknak, még mai nap is láthatnak egy-egy jelt, mely 1838-ra emlékeztet.
A városok régi házain egy-egy vonás jelöli, hogy ime eddig ért fel a - Duna vize .
Az öreg emberek mesélnek róla, szomoru történeteket irtak róla a költők - a pesti nagy árvizről .
Ebben a szomoru esztendőben iszonyu pogány tél volt.
A szegény emberek földbe ásott kunyhói roskadoztak a nagy tömeg hótól, mely reá nehezedett viskóik fedelére; gyámoltalan madarak, melyek oltalmazó hajlékra nem találtak avagy éhségtől üzetve eledelt kerestek, megdermedve hullottak le a fagyos utakra .
Az ilyen zordon telek nem szoktak kellemes tavasznak a hirdetői lenni.
A lassú méltósággal hömpölygő Duna daczolt egy ideig a hideggel, szégyelte magát, hogy a fagy legyőzze, s hidat vonjon a hátára sikamlós jégből; szaporábban siettek alá a hullámos vizfodrok, mintha üldözte volna valami láthatatlan rém, s folyton a fülökbe sziszegte volna :
- Hiába erőlködtök, bizony hiába, utólérlek, megdermesztelek .
A süvítő szél volt a rém, az tombolt végig kaján diadallal, összébb , mint összébb szorította a vizcseppeket, bekergette a hideget a Duna mélyébe , fagyni kezdett, nemcsak a fölületén, hanem alább is, jóval alább.
Néhol úgy tetszett, mintha fenékig befagyott volna.
Akár házat is épithettek volna reá, meg nem reped, be nem szakad .
De az emberek nem láthatták ezt az iszonyu jégkérget, csak a fölületét; nem gondolhattak rémülten arra, hogy mi lesz majd, ha a fagy enged, s fölülről megindul a jégzajlás .
Majd csak lesz valahogy.
Hoz a tavasz áldott, meleg napsugarat eleget; a napsugarak szeliden megengesztelik a jégkérget, vékonyabbra olvasztják , s alább szánkáztatja a Duna.
Jó nagy a Fekete tenger, ott majd felolvad, elfér .
Legfeljebb a Vas-kapu sziklái között vívnak rettenetes csatát a szirtek és úszó jégtáblák.
Ott sem a jégtáblák fognak győzni, hanem a szirtek .
Jaj, csakhogy mi történik addig, a mig oda lejuthatnak.
Ha majd az a sok mellékfolyó, patak a hegyekről lezuhanó, megolvadt hó-garmadákat belehömpölyögteti a Dunába, mintha azt mondaná :
- No te öreg Duna, neked mélyebb az ágyad, hosszabb az utad, nosza , vidd tovább ezt is... azt is, amazt is, mind... mind ... !
Igaz, hogy a Dunának jó mély az ágya, csakhogy százszorta mélyebbre lenne szüksége, hogy a rengeteg sok viz mind elférjen benne .
Aztán még mi történt ?
Pest felett a Szent-Endre szigeténél meg alább a Csepel-szigetnél iszonyuan összetorlódott a jég.
Valóságos hegyet alkottak, le egészen a fenékig értek.
Ott megakadt a viz rendes folyása, csak itt-ott törhetett utat magának.
A Pesttől Váczig, Esztergomig eső dunamelléki falvak lakói rettegve nézték, hogy a Duna napról-napra árad, a zavaros, piszkos viz, a lassan aláúszkáló jégtömegek nemsokára elérték a folyam partjának felső részét .
Harangok zúgtak naphosszat a falvak tornyaiban, templomba tódult a nép, hogy imádkozzék Istenhez, mert ilyen csapással szemben tehetetlen az ember .
A mi kevés vagyonkájok volt, azt sietősen összepakolták, sirva ültek házuk küszöbén, mintha a boldogtalanok a rettenetes hirt várták volna, hogy "jön az árviz ! "... aztán fussanak... fussanak, a merre nyitva az út...
Pedig nem ezért várták; oly nehezen esett megválni az ősi háztól, az ismerős udvartól, mindazoktól az apróságoktól, miket évek hosszu során át, talán egész életükben keserves munkával szereztek .
Az utolsó perczig reméltek valami csodálatos segítségben .
Hátha átszakad a jég-gát, alázuhan a tengernyi viz, nem tesz kárt emberéletben, vagyonban .
Hiába reméltek, nem jött segitség .
Folyton nőtt, dagadt, zuhogott, éjjeli csöndet rémesen fölvert a szilaj, fékevesztett hullámok harsogása.
Mintha a végső itélet közelednék , tetőpontjára hágott a kétségbeesés.
Az alig sarjadó fűszálak, a korán kibújt virágok, a lombok fakadó rügyeikkel, gyöngéd világos zöld levélkéikkel együtt beletemetkeztek az iszapos vizbe.
Nem volt immár a mértföldekre futó, kigyózó országutaknak keskeny szalagja látható, viz mindenütt, mozgó, háborgó, gyűrűző viz-hullámok nyujtóztak végig a mezőkön, átölelték hideg karjaikkal a halmok , hegyek alját, a remegő fákat, ijesztették az embert, futásra kényszerítették a vadakat .
A falvak faházikóit fölemelték, gerendák, tetők, ólak úszkáltak a szennyes viz hátán.
Itt-ott egy-egy kutya, borju viaskodott az árral, kapált , bőgött, miglen erejét vesztve alámerült .
Hiába keresed a Dunát, a szőke fodru, csendes folyamot, melyben még a mult tavaszszal fürdött az aranyos sugaru nap.
Ó, milyen pajkosan is tudtak enyelegni a vörös sugarak, milyen türelmes vala a nagy folyam háta, megremegett , ha az átkelő kompok keresztbe szántották, s megint kisímult békességesen, ha az evező lapátok nem háborgatták .
Hát az ország fővárosában, Pesten, s ős Buda városában minő volt az emberek szive ?
Ott is vége volt minden bizakodásnak.
Vészhirek kergették egymást , talpon volt éjjel-nappal a város, az emberek komor, aggodalmas arczczal néztek egymásra.
Csak az erős kőházak lakói nem féltek nagyon.
Kiürítették a pinczéket , mert arra számítottak, hogy a boros hordók nemsokára úszni fognak .
A Duna mellett épült ronda kis házikók szegény lakói fölszedték, a mijök volt, menekültek a budaiak a Gellérthegy lejtőjére, tanyáztak a szabad ég alatt; a pesti oldalon lakók a távolabbi városrészek felé törekedtek .
Talpra állott a katonaság, elővontatták a nehéz ágyukat, hogy az összetorlódott jéghegyeket hatalmas golyókkal áttörjék, s szabad utat nyissanak a rohamosan emelkedő viznek, mely éjjelenkint a hold fényénél csillogott, mint egy rettenetes szörny, mely pusztulást hoz .
A part sem látszott már, még egy arasznyira ha nő, neki dűl az utczáknak, s a hány utcza torkolatára talál, ugyanannyi folyó-csatornán át megy száz meg száz felé látogatóba.
Vészes vendég lesz fölemészt mindent, büszke házak talapzatát megingatja, lazákká teszi a követ, kimossa a vakolatot, megbontja a boltivek, falak összetartó erejét, s emeletes házak, mint erőtlen kártyavárak, alá fognak tetőik sulya alatt roskadni ...
Mert szörnyü a viz a maga csendes munkájában.
Orozva jő, behatol a legszükebb nyilásokba, s a miként megtalálja titkos utját a föld sziklás gyomrában, úgy emberkéz alkotta házak sincsenek biztosságban .
Nézzétek a pinczelakások szegény nyomorultjait!
Az anya összerakosgatja rongyait, hátára köti, két gyermekét ölébe veszi, szivére szorítja, a nagyobbik leánykát kezénél fogva vezeti, megy... menekül sirva, a jó Isten csupán a megmondhatója, hogy hova fut, hova menekül, mitevő lesz...
Viz elől fut, éhség várja, valahogy csak elpusztul, mert ebben a közös inségben ember emberrel aligha törődik.
A paloták kapui bizonyára nem nyílnak meg előtte .
Hova megy a boldogtalan ?
A szegény legközelebb találja a jóságos Istent a templomban .
Kőlépcsőin megpihen, térdre hull, imádkozik.
Nyítva találja még az ajtót, a vaspántos tölgyajtót; az oltáron viasz-gyertyák égnek, az orgona búg, áhitatos hangok keresik az Istent :
- Ne hagyd el a szegényt, Isten fia, te irgalmas Isten-ember, ki mig a földön jártál, magad is szegény voltál, megismerted a földi ember nyomoruságát ...
Imádkozik a nagyobbik leányka is, talán a két csecsemő keserves sírása sem egyéb, mint gyámoltalan könyörgés .
Ha senki meg nem érti, megérti bizonyára az, ki felruházza a liliomot, ki táplálja az ég madarait .
Nézzétek a gazdagot, mint jár-kel fényes termeiben, ki-kinéz ablakán a Duna felé.
Összeszedi ékszereit, drágaságait, papirjait, melyek nagy pénzt érnek; hogy vizsgáltatja szakértő kőmivesekkel a házát, miként falaztatja be sietősen a pinczeablakokat .
Talán bizony ő is fél ?
Az udvaron áll a sietősen egyberótt csónak.
Jó lesz, ha majd menekülni kell.
Meg kell menteni a pénzt, a drágaságokat.
Épithet majd uj házat , ha ez nem birkózik meg az árral...
Szép házat, talán még sokkal szebbet, mint ez a mostani .
De hát, a kinek háza sem volt eddig, sem háza, sem betevő falatja - mi lesz avval, jóságos Mindenható ?.. .
A Halál lebegett sötét szárnyaival a magyar főváros felett.
Még egy-két óra, félnap talán, s kezdődik az aratás ...
1838!...
Ne feledjétek el soha ezt az évet, és ne feledjétek el, a mit ezután fogok elbeszélni a Vasember fiáról !...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE