ELTE regénykorpusz

Megjött egyszer a nap is, amelyen Sanyit iratni vitte be az édesanyja.

Péterke , amikor meghallotta, miről van szó, annyit mondott elgondolkozva:

- Az iszkolába mindenkit velnek...

Szeptember első napján indult el Mudrony Józsefné nagyobbik fiával az iskola felé.

Verőfényes délelőtt volt, mikor nekivágtak kézenfogva a dombnak.

A tanító úr, mikor már beírta Sanyit, pincskalapját még mélyebben húzta a szemébe s aztán, mintha csak történetesen jutott volna eszébe, azt kérdezte Sanyitól?

- Nos, barátja az erénynek, hát aztán mikor jön vissza Annus néni?

A gyerek helyett azonban az édesanyja felelt:

- Kisasszony-napján lesz az esküvője, tanító úr, ami mához hét nap.

Hát biztosan meg fog gyönni három-négy nap mulva.

A szülők is velegyönnek, mint ahogy írta nekünk a multiba...

Annus néni csakugyan megjött három nap mulva.

Édesanyja, édesapja is elkísérte , ami érthető.

Hisz ott akartak lenni, amikor Annuska utolszor int búcsút a leányságának.

Akkor már tudta mindenki a faluban, hogy Pali úrfit előléptette a gróf, az erdészlak pedig berendezve várta már őket a Mária-tanyán.

A tavarnai erdő szélső fái között, a nagy országút mellett.

Az esküvő előtti napon Annus kisasszony átfutott mégegyszer Mudronyékhoz: a szeme zavaros volt.

Délutáni félhárom lehetett ekkor s a kis tanítónő, aki holnaputánra takaros erdészné lesz már , magával vitte Sanyit is a tanító úrhoz.

Meg akarta kérni, hogy az esküvői szertartás alatt játsszon valami szépet az orgonán...

Kinek tenné meg a tanító úr e világon, ha Annus kisasszonynak nem?

Ámde meglepetés várta a boldogságban úszó leányt.

A tanító úr épp az agyagtornácon üldögélt, mikor Sanyi fölért volna Annus kisasszonnyal.

Szikora tanító úr észrevévén, miről van szó, közömbösen annyit mondott:

- Azt én nem tehetem!

A leány nagyot nézett, a tanító úr pedig folytatta ugyanazon a hangon:

- Azt én nem tehetem, tekintettel köztudomású lelkiállapotomra.

Tudniillik nekem is szándékom volt megkérni Annus nagysád kezét...

De talán hagyjuk ezt!

Erre az első nyilt vallomásra mély fájdalom ütötte szíven a leányt.

Fölvetette almavirág arcát és míg harmatosak lettek a szemei, szinte könyörögve szólalt meg:

- Akkor hát búcsúzzunk is s búcsúzásul csókoljon meg, tanító úr!

A tanító úr azonban nem mozdult.

A helyett így szólt okosan, józanítón:

- Éppen ez az, amit sohasem tennék meg, Annus nagysád...

Idegen férfiútól nem érintve kell megjelennie esküvő után a férje előtt...

- Igenis - mondta halk hangon a leány s lehajtotta a fejét.

S lehajtott fejjel indult meg Sanyival visszafelé, a nélkül, hogy kezet fogott volna a tanító úrral.

Másnap az egész falu ott volt a templomban.

Megjött Fekete Pál fiatal erdész úr is nyalkán: vállain szinte feszült a fekete ruha.

Annus kisasszony hófehérben volt s így indultak meg két tanuval Éliás jegyző úr elé, aki várta már őket kétarasznyi nemzetiszínű szallaggal a vállán s abban a föltétlen hiszemben, hogy őt is meg fogják hívni az esküvői ebédre.

Ez a meghívás nem is maradt el!

Hanem mi volt még a templomban?

Senki sem maradt el, aki csak számított valaminek a faluban.

Még a zsidóknak is helyet szorítottak.

Szikora tanító úr öccse, Szikora Mihály iharosi kántortanító játszott az orgonán s Kónya János tiszteletes úr adta össze a fiatal párt.

A tiszteletes úr esküvői beszédében a halálig való állhatatosság jelentőségét méltatta, tagadhatatlan hatással.

A leányfeleség, már mint Annus néni, könnyes szemmel lépett ki az Istenházából.

De könnyezett Mudrony Sanyi is, észrevétlenül megbujva édesanyja szoknyája mögé, a násznép hátában.

Mert tudta, hogy ezentúl aligha fog találkozni többé Annus nénivel.

Aznap délután találkozott vele még.

A kis menyecske ugyanis, mikor már előállt a férje könnyű bricskája, hogy új otthonába repítse, átszaladt mégegyszer Mudronyékhoz, hogy elbúcsúzzon a házbeliektől.

Vele ment az ura is, ezúttal azonban alig maradtak néhány percig .

Annus asszony megölelte Mudrony Józsefnét, aki sűrűn törülgette a szemét , össze-vissza babusgatta Péterkét s megcsókolta Sanyit:

- Úgy -e, sokszor jössz át hozzám a Mária-tanyára?

- Nem tudom! - vágta vissza dacosan Sanyi.

Itt már évődve szólalt meg a fiatal erdész is:

- Tyű, a kutyafáját, csak nem vagy féltékeny rám?

Ámde mielőtt bárki is mondhatott volna rá valamit, Péterke odatotyogott Fekete Pál úrhoz s megrántotta a kabátja alját:

- Bácsi, mit hoztál nekem?

- Nézd már a lurkóját! - nevette el magát az ujdonsült férj.

S öt-öt krajcárt adott mind a két nebulónak.

Cukorra.

Elmentek.

...Akkor már iskolába kellett járni s Mudrony Sanyi minden reggel és minden délután táskábarakott könyvvel és palatáblával nyargalt föl, a dombon álló iskola felé, sok-sok kispajtásával együtt.

Sütött az őszeleji napocska s csodaverőfénye volt ennek az őszelőnek.

Szálltak a pókhálók, mindig szálltak s az iskolásgyerekek tanulásától zsongott az iskola meg a templomdomb környéke .

Csak a tanító úr látszott nyughatatlannak.

A tanító úr e napokban többször is meg-megállt a templomdomb túlsó tetőrészén s attól fogva talán félóráig is nézett-nézett a Mária-tanya irányába, mellén keresztberakott karral.

Ekkoriban esett, hogy másodszor is meghalt Tóth Antal.

Amire észrevették volna , legalább két napja feküdt kalyibájában.

Félmeztelen-holtan.

Mindenki föllélekzett, hogy megszabadultak végül ettől a faluszégyenétől!

Akadtak azért könyörületes lelkek, akik deszkából koporsót róttak össze a számára s annak rendje szerint belehelyezvén Tóth Antalt, kivitték a Szent Andráska-dombra, a temetőbe s a koporsót leeresztvén a sírgödörbe, elhantolták .

Polyák András, Bacsik Mihály meg Párnahaj János még temetés alatt is azt emlegette, hogy egy karóval oda kellene szegezni őt a sírba, úgy azonban, hogy a karó a szívét fúrja át előbb.

Ők hárman tudniillik sehogysem szívelhették Tóth Antalt, mióta visszajött első halálából.

Aznap este aztán, úgy félkilenc tájban, megfoghatatlan dolog történt.

Sejtelmes késő est borult a falu fölé meg a közeli dombokra s mindenki hazatakarodott, mintha érezték volna, hogy valami rendkívüli esemény fog végbemenni hamarosan.

Vacsora körül lehetett s mindenki a házába vonult vissza , kivévén Polyák Andrást, Bacsik Mihályt, Párnahaj Jánost, úgyszintén Lukács János útkaparót.

Ők négyen tudniillik egy korty italra Groszmann Jakabhoz tértek be , hogy a Tóth Antal másodszori halálával kapcsolatos dolgokat megbeszéljék odabent, a kecskelábú asztalnál.

S megállapodtak egyértelműen, hogy titokban mindenki örül Tóth Antal végleges elhunytának.

Lukács János hozzátette még:

- Ez a vacok alak valóságos átok volt mán a falun.

Aztán hazafelé szedelőzködtek, miután fizettek volna.

A felvég felé indultak el , mert abba az irányba laktak mind a négyen.

Lehetett pedig félkilenc körül este.

Gyászfelhők csüngtek az égen s tudná Isten , miért, miért nem, de valami különös nyugtalanságot éreztek.

Alig mentek azonban néhány lépést, mikor a felvég felől váratlanul másvilági üvöltés hasított végig a falun s ugyanakkor kapuk és ajtók kétségbeesett csapkodása hallatszott.

De hallatszott egyéb is: egyre közeledő talpcsattogás a nagyutcán.

És mire ők négyen is fejhezkaptak volna az iszonyattól, a Regéczyék háza táján, ahol fordult némit a nagyutca, váratlanul egy tüzesember rontott elő az estéből.

Polyák András, Bacsik Mihály, Párnahaj János meg Lukács János abban a szempillantásban felüvöltött, mert ráismertek Tóth Antalra, aki szélsebesen csattogott feléjük a talpaival.

Mielőtt azonban félreugorhattak volna az útjából, a kénkőszagú tüzes ember ott vágtatott el már mellettük, ámde vágtatásában is egy-egy pofont adott mind a négyüknek, hogy Polyák András meg Bacsik Mihály balra, Párnahaj János, úgyszintén Lukács János útkaparó jobbra bukfencezett, az utca árkába.

Így bosszulta meg magát rajtok Tóth Antal, amiért annyira áskálódtak ellene azelőtt.

Amire föl mertek volna kukkantani a sáncból , a tüzes alak rég elnyargalt már az alvég felé.

Aznap éjjel alig aludt ember a faluban.

A dolgot persze elmondták másnap Szikora tanító úrnak is, aki egyet legyintett mindössze:

- Babona és egyéb csácsogás ellen csak a tudás fegyvereivel lehet védekezni!

Ilyen nyomott hangulatban érkezett el Szent Mihály napja, amikor Mudrony Sanyi megkezdte nagy útját.

Zehernyétől a hardicsi molyváig.

Vakító fényben fürdött a vénasszonyok nyara.

Seregestül úszott az ökörnyál, olyan tömegekben, aminőre emberemlékezet óta nem volt példa a tájon.

Fennakadtak a házak tetején, a jegenyék ágaiban s ott lengtek tovább, mint a zászlók...

Megjött tehát a kukoricatörés ideje.

Mindenki kivonult a földjére, csak szegény Mudrony Józsefné nem tudott kimozdulni.

Beteg volt, az oldalát fájtatta, Mudrony József maga pedig annyit írt haza néhány nappal előbb, hogy még vagy két hónapig lesz oda.

" De leg Aláb lessz téllire Való, mária !..." - írta levele végén.

Mudrony Józsefné nem tudott kihez fordulni s kétségbeesve sóhajtott fel:

- A kis kukoricánk odavész a mezőn...

Istenem, ha tudnák ezt odahaza jó apámék!

Mudrony Sanyi fölfigyelt az elszontyolodásából:

- Édesanyám, elmegyek én a hardicsi molyváig s elhívom segítségül Jani bátyámat meg Szopkó Miska bácsit...

A fiatal mama azonban hallani sem akart róla először:

- Fiam, fiam, hisz nem vagy még hétesztendős!...

Valami bajod lehetne az úton...

- Jók az emberek, édesanyám! - válaszolt értelmesen Sanyi.

- Ugyan ki bántana engemet?

Legfeljebb a tavarnai erdő sarkánál teszek egy kis kerülőt, mert ott oláhcigányok szoktak lenni.

Mudrony Józsefné nem szólt ellene semmit, amire továbberősködött Sanyi:

- Ha reggel elindulok hazulról, ozsonnaidőre a hardicsi molyván leszek.

Jani bátyám meg Szopkó Miska bácsi éjszakára már ide is ér...

Tessék csak adni valamit az útra!

Mudrony Józsefné nem ellenkezett többé.

Kezdte belátni maga is, hogy kicsoda is nyúlna hozzá egy hétesztendős legénykéhez, aki segítségért siet a hardicsi molyvára?

S így történt, hogy másnap reggel, félnyolc óra tájban, útrakészen állt Mudrony Sanyi.

Lompos kanásztarisznyáját a kabátja fölé akasztotta, édesanyja vajaskenyeret , kevéske szalonnát helyezett el a tarisznyában s tett melléje vizet is, üvegben .

Akkor Sanyi görbe botocskát vágott magának s odaállt a szüléje elé:

- Isten áldja meg, édesanyám...

Éjszakára itt lesz Jani bácsi meg Szopkó Miska bácsi...

Ne tessék félni, vigyázok magamra!

Az utat pedig tudom Hardicsának...

- Isten áldjon meg, kisfiam! - karolta át könnyes arccal az édesanyja.

- Csak igen vigyázzál, ha valami vihar találna gyönni!

Megcsókolta Péterkét is és akkor rálépett a hardicsi molyváig tartó útra.

Volt pedig ez a távolság húsz kilométer legalább.

Édesanyja, az oldalát fogva, kibicegett utána a kiskapuig, Péterke szintén, az anyja szoknyájába kapaszkodva.

Mudrony Sanyi, pedig nekivágott a templomdombnak vezető közön.

Többször visszanézett.

Olyankor édesanyja a zsebkendőjét libegtette utána...

Sanyi a sapkájával integetett vissza.

Az első fordulónál eltünt a szülei-ház.

Ott állt a templomdombon s egy árvát sóhajtott.

De megindult megint s bátran nyomult előre.

Mert tudta, hogy sürgősen kell a segítség.

És hogy merre járt aztán?

Magános vándorokkal találkozott a tavarnai országúton, akik jószívvel érdeklődtek nála: ugyan merrefelé baktat ilyen babszem-alak létére s ennyire egyedül?

Amikor Sanyi megmondta, hogy segítségért megyen a hardicsi molyvára, fejüket csóválva kiáltottak fel:

- No, igazán derék fia vagy az apádnak, öcsém!

Jobb egészséget kívánok az anyádnak!

Elérte aztán a Mária-tanyát.

Itt épp az erdészlak udvarán álldogált Annus néni , de ahogy megpillantotta Sanyit, összecsapta a két kezét:

- Jé, Sanyika!

Hát te hová indultál el?

Amikor megtudta, hová igyekszik, sírni kezdett.

Úgy kellett maga után húznia Sanyit a lakásba s adott neki aztán almát, fehér kalácsot, vékony szalonnát meg egy pirinyó bicskát is.

És Annus néni, aki szebb volt, mint valaha, csomagolás közben felsírt:

- Csak az uram lenne idehaza, elvitt volna kocsin az Ondaváig!

Az erdészlaktól a tavarnai erdő csücskéig, ahol állítólag cigányok szoktak tanyázni, Annus néni maga kísérte el.

Ott megcsókolta, még mindig könnyesen .

Ment-ment tovább Mudrony Sanyi, de sokszor visszanézett, mert Annus néni a dombtetőről még mindig a szagos zsebkendőjét libegtette utána.

Elhagyta Tavarnát, el az ugrói malmot, már kitárult előtte a Tót Lapály...

De ő csak szedegette a lábait Kazsu község irányába, amelyen túl Hardicsa fekszik .

Onnét jó darab még az Ondava, amögött található a molyva.

A terebesi országúton vándorlegények jöttek szemközt vele.

Megkérdezték, mi járatban van ilyen apró legény létére?

Amikor megmondta, hogy segítségül megy hívni Jani bátyját meg Szopkó Miska bácsit, megdicsérték:

- No, derék fiú vagy, azt már nem lehet tagadni!

Végigment Kazsun is.

Itt meg a sujkoló asszonynépek kiáltottak feléje, miért indult el egymagában?

Amikor visszakiáltotta, hogy az apja messze idegenben dolgozik fuvarba, édesanyja pedig beteg, az asszonynépek abban a pillanatban keservesen sírtak föl:

- Istenem, Istenem, mi lesz veled, mire eléred a hardicsi molyvát?

Hardicsa alatt ebédelt, az út árkában.

Bekattantotta az ajándékba kapott kis kést, ivott az üvegből s akkor nekivágott újból.

Mert tudta, hogyha estére nincs Zehernyén Jani bátyja meg Szopkó Miska bácsi, édesanyja meghal a miatta való kétségbeeséstől...

A háta mögé került már Hardicsa is és ő a keményre tört uradalmi úton nyomult előre tovább, az Ondavának.

De itt váratlan segítséget kapott Mudrony Sanyi.

A mezőn serénykedő urasági cselédek felösmerték a kis Balogh-unokát s szájról-szájra adták a hírt, hogy Sanyi Jani bátyjáért meg Szopkó Mihály bácsiért siet a molyvára, mert bajba jutott a kis család Zehernyén ...

Repült-repült a hír, egyszer csak elérte Szopkó Mihályt is, aki az Ondava gátja alatt szántott...

Nyomban elengedte az ekeszarvát s meghagyta a barátainak : mondják meg az elsőgazdának, már mint az apósának, hogy mennie kellett tüstént Zehernyére...

S átsietvén a folyón a molyvára, fölverte a gyalupad mellől Balogh János sógorát, a fiatal asztalost s negyedóra mulva már úton is voltak , Zehernye irányába...

Mudrony Sanyi eközben, meg-megbotló lábbal, de azért lankadatlanul tört az Ondava felé...

A gáton ugyanakkor észrevette Jani bátyját meg Szopkó Miska bácsit , amint dagadtra tömött tarisznyával, kezükben fokossal ereszkedtek le a gátról .

Hetykélkedve, kevélyen.

Dehát tehették is: a két kezük erejéből éltek és nem szorultak rá senkire sem...

Ugyanakkor az egyik közeli halomról Balogh György elsőgazda ereszkedett lefelé az unokája elibe.

És Mudrony Sanyi, amikor látta szembejönni két nagybátyját és anyai nagyapját, felsóhajtott:

- Nincs már baj, kedves anyám!

S kövérkés arcáról elsimult a busongás...

...Harangoz felém a mult s én megrendülve hallgatom.

Tengermélységből konganak felém szegény gyermekkorom emlékei s ezek a gyermekemlékek szívensújtanak ma is...

Felémszáll földettúró elődeim zokszava, amelyet soha senki nem hallgatott meg a világban...

Látom anyai nagyapám bibliai-magas alakját, amint csöndre inti zúgolódó atyafiait...

Hallom az apám hangját, midőn az urak ellen rikoltoz ...

Felbukkan elém a ködből Vajda György, aki földi-alakjában a Vihorlát valamelyik zúgában heverész most is a gubán...

Felsóhajtok fehérarcú anyám nevére, aki a felhők fölül figyel most is minden lépésemre...

És látom Mudrony Sanyi fiatal-bús arcocskáját, amint mindenkitől elhagyatva rakosgatja egyik gyenge lábát a másik elé, hogy alkonyatidőn ott lehessen a hardicsi molyván...

Harangoz felém a mult harminchárom esztendő mélységéből s én megrendülve hallgatom ezt az egyre halkuló kongást...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sanyit szekéren vitte haza a nagyapja.

Az alatt a három nap alatt Balogh János meg Szopkó Mihály végzett a kukoricával s így hármasban tértek vissza a hardicsi molyvára.

Mindenki élte az életét tovább.

Barczali Gábor elköltözött a vidékről, Tóth Antal nem zaklatta tovább a lelkeket .

A vén Tománé azonban át-átsurrant még Mudrony Józsefnéhez, aki mintha jobb napokat kezdett volna megérni s lankadatlanul bíztatta:

- Lúgot nekik, lelkem!

Lúgot!

- De most mán nincs semmi baj az urammal, nénike - védekezett Mudrony Józsefné.

Tománé legyintett:

- Úgyis megérdemlik mind a ketten!

Sanyi szorgalmasan járt az iskolába és míg tartott a vén nénikék nyara, a gyerekek a templomdomb táján zsongtak, fenhangon tanulva.

Mudrony Sanyi hetek multával úgy kezdett már csak visszaemlékezni Annus nénire, mint egy régi álomképre.

De nem felejtett Szikora tanító úr!

Szikora tanító úr, míg a gyerekek az iskola körül meg a templomdombon kergetődztek és leckéjüket ismételgették, a templomon túl megállt a tetőponton s onnan nézett-nézett a Mária-tanya irányába, a tanya túlsó szélén az erdőből kikandikáló erdészlakra, melynek kéményéből barátságos füst kanyargott.

A tanító úr délelőttönkint egész órát is elálldogált így, mellén összefont két karral , miközben egyre a Mária-tanya irányába nézett.

Nézett annyi búval, hogy...

Nem lehet azt elmondani!

- VÉGE.

-

Komáromi János

Nagy leányka, kis legényke

XIV.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Komáromi János

Nagy leányka, kis legényke

XIV.