XIII. FEJEZET.
A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉS.
A Pálffy-palota egyike volt a város ősrégi úriházainak.
Elemér alig akart hinni szemeinek, midőn a kettős oszlopsorokon nyugvó címeres kapuboltozat előtt őrtálló silbakban a sághvári kastély egyik volt erdőkerülőjét ismerte fel, akinek ölesnél jóval nagyobb termete és ormótlan nagy kezei-lábai miatt annyi gúnyt és csúfságot kellett elnyelni a faluban, hogy a különben jóravaló és csendes természetű legény emiatt egyszerre csak otthagyta a vidéket és senki se tudta mi lett belőle.
Annál nagyobb volt tehát a szegény fiúnak az öröme és majd elhajította vörös kezeiből a puskát, midőn Elemér megszólította és megkérdezte, merre juthatna be a tábornagyhoz?
- Majd még beszélünk együtt!
Mikor érsz rá, Gyuri?
- Estére felváltanak.
Akkor szabad vagyok, ifiuram! - felelte újra merev, katonás állásba zökkentve magát, mintha feljebbvalójával beszélne, de szemeinek élénk csillogása, a hátát verő copfnak billegése elárulta a benne zajló örömet, mely Elemér szívében is élénk visszhangot ébresztett.
Ez az ismerős arc a régi otthonra, az ott töltött boldog napokra emlékeztette vissza.
Úgy látszik, a tábornagy már kiadta rá nézve a parancsot, mert a fontoskodó képű ajtónálló szörnyen megszelidülve tárta fel előtte az ajtót.
- A pontosságot szeretem!
Mindjárt meg is mondom, miért hivattalak - e szavakkal fogadta a tábornagy és jobbját barátságosan vállára tette.
- Rossz próféta lennék, ha néked a hadipályán nem a legfényesebb jövőt jósolnám .
Ilyen emberek kellenek a hadak élére.
Mondd meg hát őszintén, akarnál-e katona lenni , fiam?
Ha igen, a többiről én gondoskodom...
Elemérnek arcát pirosra festették e szavak, s hirtelenében nem tudott mit felelni .
Láthatólag küzdött magával, mert ennyi jóakarattal és pártfogással szemben, nem lesz szabad multját elhallgatni!
Hamis pénzverőkkel cimborált és a toborzó őrmestert megtámadta, - nem kovácsolnának-e ellenségei ezekből megejtő csapdát számára ?
Elhinnék-e ártatlanságát, ha most elhallgatja és elhiszi-e ez a magasállású úr, ha most őszintén elmond mindent?
Villámgyorsan repültek át agyán e gondolatok és arcáról annyira le lehetett olvasni küzdelmét és habozását, hogy Pálffy a legjóságosabb hangján biztatta:
- Mondd ki mindazt bátran, amit el akarnál hallgatni.
Ha úgy akarod, nem hallottam semmit...
- Hosszú lesz, kegyelmes úr! - felelte erőlködve.
- Akkor ülj le!
És kezdj hozzá.
Vannak-e szüleid?
Mi a neved?
Fájdalmas rángás cikázott át Elemér arcán s lehajtotta fejét.
- Nincsenek és még csak nevem sincs!
Véghvári Elemér nevem olyan, mint ez a ruha!
Rám adták, rám szabták az igazi hiányában...
- Úgy érezte, mintha szíve megnyílna és egyszerre csak azon vette magát észre, hogy kicsi gyermekkorától kezdve elmond mindent.
Egyszerre csak azt látja, hogy a magasállású kemény katona elérzékenyülten hallgatja, s midőn elhallgat, hosszú csend támad a teremben...
- Értelek, fiam, - szólalt meg azután kis idő mulva.
- De légy türelemmel, amint jótevődnek és nevelődnek fogadtad.
A sors kitérített utadból, ne állj hát ellent az intelemnek!
Katona akartál lenni - légy hát az - és én olyan hős mellé adlak iskolába, akinek oldalán marékkal tépheted a babért és dicsőséget - addig pedig - miután öreg titkárom nemrégiben meghalt - és e bizalmi állásra tanult emberre fölötte nagy szükségem vagyon - foglald el ideiglenesen a hivatalát.
A többiről pedig még beszélni fogunk!
Elemér örömtől ragyogó arccal ragadta meg a vitéz jobbját és egy hálateljes csókot nyomott rá, mert szavakban nem tudta volna azokat az érzelmeket kifejezni, amelyek szívében zajlottak.
- Magától értetődik - a mai naptól fogva e ház lakója vagy.
Udvarmesterem megmutatja szobádat és be fog avatni a házirendbe!
- Becsengette az udvarmestert, akinek aztán mindjárt ki is adta erre nézve a parancsokat.
Az udvarmester távoztával zaj támadt az előszobában: az ajtónálló egy udvari futár érkeztét jelentette, aki a császárné őfelségétől és Bartenstein államkancellártól hozott fontos sürgönyöket.
- Mindjárt meg is kezdheted új hivatalodat - szólott a tábornagy és a futárt elbocsátva, felvágta a nagy császári pecséttel lezárt borítékot.
Mialatt olvasta , széles melle mind hevesebben járt fel-alá, villogó szemei megnedvesedtek.
- Fiú! - kiáltotta el magát szívének túláradó örömében.
- A rendeket országgyűlésre hívják Pozsonyba, ahol császárnénk június 26-án ünnepélyesen magyar királlyá koronáztatja magát...
Lássuk hát, mit ír a kancellár?
E levél azonban a harag és gondok sötét felhőit csalta homlokára.
Bartenstein ugyanis azt írta, hogy alig egy órával III. Károly császár elhunyta után , Törring gróf, a bajor követ, máris levelet intézett az osztrák miniszterekhez , melyben megparancsolja nekik, hogy törvényes uruknak az ő urát, Károly Albert bajor választó-fejedelmet tartoznak elismerni, aki I. Ferdinánd végrendeletének értelmében az osztrák örökös tartományokat ezennel birtokába veszi, miután Károly császár elhunytával a Habsburgok férfiága kihalt.
Mária Terézia éppen vele és férjével, Ferenc István toszkánai nagyherceggel tanácskozott, midőn Neusz tanácsos a bajor követ levelét átadta.
- Boldogult ipam megjövendölte ezt!
Ime, alig hunyta be szemeit, máris itt van a bajor fejedelem, hogy nőmet koronájától és országától megfossza! - sóhajtott a nagyherceg.
Mária Terézia arcát a harag és méltatlankodás pírja borította el.
- Európa minden fejedelme elismerte a pragmatica sanctiót, csupán a bajor nem!
Nos tehát, kényszeríteni fogom, hogy elismerje! - kiáltott merészen, azután Bartensteinhez fordult:
- Bartenstein, intézkedjék, hogy egy udvari marsall azonnal a bajor követ lakására menjen és vigye meg neki parancsomat, hogy Bécset két óra lefolyása, az osztrák tartományokat pedig folytatólag hagyja el, - és két század huszár kísérje a határszélig!
Levelükre ez a feleletem!
Mária Terézia elég erős lesz, hogy maga és gyermekei örökét megvédje!
«Császárnénk koronázása után azonban más Hiób-hírek is érkeztek - folytatta levelében a kancellár.
- Nemcsak a bajor, hanem még több európai fejedelem is megszegte a pragmatica sanctiót.
II. Frigyes porosz király, azon ürügy alatt, hogy a bekövetkezhető háború alatt nem veszélyeztetheti Sziléziát, Poroszország védbástyáját, harmincezer emberrel betört és galád lépése után Gotter grófot azzal a rendkívüli követséggel küldte Bécsbe, hogy ha Szilézia birtokában meghagyják, szövetségese lesz Mária Teréziának a többi fejedelem ellen.
Ajánlata azonban kerek elutasításra talált és Gotter grófnak huszonnégy óra alatt el kellett Bécset hagynia.
Ennek következtében a háború megkezdődött és Neipperg tábornok serege Mollvitznál vereséget szenvedett.
E név hallatára Elemér szíve nagyot dobbant, mert Ákost a Neipperg-féle ezredbe sorozták be.
Vereségünk híre a többi fejedelmet is fölbátorította s miután a francia udvar is nyiltan a pragmatica sanctió ellen szövetkezett, mindenfelől ellenség fenyeget bennünket.
Az ellenünk szövetkezettek elhatározták, hogy Frigyes porosz király Sziléziát, Ágost szász fejedelem Moraviát, a szárd király Lombardiát, Bajor Károly Osztrák- és Csehországot, Franciaország pedig Belgiumot kapja.
Ennyi veszedelem között, mely trónját és örökét fenyegeti - a császárné elhatározta , hogy ő maga saját felséges személyében és a trónörökössel Pozsonyba megy vitéz és hű magyarjai közé, hogy kegyelmességed bölcs tanácsait, hű magyarjai segedelmét kikérje és Szent István koronáját fennkölt homlokára tétesse.»
Körülbelül ezeket írta a kancellár és így álltak a dolgok, midőn az országgyűlésre egybehívott rendek Pozsonyba gyülekeztek, ahová egész udvarával a császárné megérkezett, miután az érdemekben gazdag ősz Pálffy Jánost nádorrá választották .
Eszterházy Imre prímás június hó 26-án Mária Teréziát magyar királlyá koronázta.
Egyetlen nemzeti ünnep se adta az egyetértés, bensőséges és lelkesedéstől áradozó szeretetnek olyan bizonyítékát, mint e koronázás.
A koronázási ünnepélyek lezajlása után, ezeknek feledhetetlen varázsával szívükben, kezdtek a rendek a tanácskozáshoz , mialatt azonban az ország ügyeit intézték, napról-napra aggasztóbb hírek érkeztek Pozsonyba.
Mária Terézia azonban emelt fővel nézett szembe az örökét és koronáját minden oldalról fenyegető veszedelemmel.
Nem félt, nem csüggedett, mert a legnagyobb vész közepette megtalálta a szilárd támasz és menekülés ama talizmánját, melyre bizton számíthatott, hogy trónját megmenti.
E talizmán a vitéz, a hű és nagylelkű magyar nemzet volt, mely hősi karjával, apáitól örökölt vitézségével mindenkor áldozatkészen és egy emberként sietett a trón és a király védelmére.
Az összegyült országos rendek türelmetlenül várták a királynét, tudva azt, hogy rendkívüli pénz- és véráldozatra fogja őket felszólítani.
A mágnások nagyobbrészt hajlandók voltak az áldozatra, de a követek többsége hidegen, zárkózottan viselte magát, ami kezdetben csendes, a szenvedélyek felhevültével azonban mind hangosabbá váló vitatkozásra adott okot.
A nagy szárnyajtók kitárultak, a zaj mintegy varázsütésre megszünt, mert a küszöbön egy bájtól és fenségtől sugárzó magas női alak jelent meg.
A jelenlevők hódolatteljes, mély meghajlása között lépdelt a mennyezetes trónig.
Gróf Batthyány hangja ünnepélyes megindultsággal szólt a rendekhez.
Komor hangon szólt a trón fölé tornyosuló veszedelmekről, s lelkesen, lángoló szavakkal festette a bizalmat, mellyel őfelsége trónját, személyét és családját egyedül a vitéz magyar nemzet kipróbált hűségére s védelmére bízza.
Utána az ország ősz főpapja, Eszterházy Imre prímás beszélt.
Reszketeg hangja tompán szállt a teremben, de az ő meggyőződéstől és megindultságtól áthatott szavai se keltettek nagyobb hatást a kancellárénál.
Egyesek ugyan harsányan éljeneztek, az országos rendek nagyrésze azonban komor és hallgatag maradt.
Ekkor a királyné, aki halványan és szorongva ült trónján, mint egy ihlettől megkapatva, felállott és kipirult arccal a jelenlevők kimondhatatlan bámulatára és meglepetésére, a legtisztább klasszikus latinsággal beszélni kezdett.
«Ügyeink szomorú állapota arra indított bennünket, hogy kedvelt Magyarországunk hű rendeinek az ellenségnek Osztrákhonba való betöréséről és a birodalom veszélyéről jelentést tegyünk, felszólítván egyszersmind őket, mi módon lehetne ezt a veszedelmet elhárítani?
Magyarhon is veszélyben forog, továbbá személyem, gyermekem és koronám...
Mindenkitől elhagyatva fordulok a hű rendekhez, a magyarok hősi fegyveréhez és régi vitézségéhez és pedig azon sürgős kérelemmel, hogy e nagy veszélyben a karok és rendek rögtön tanácskozzanak azon eszközök felől, melyek személyünk, gyermekeink és koronánk biztosítására legcélszerűbbek, de melyek azonnal foganatba is vétessenek.
Mi pedig ezennel biztosítjuk Magyarországnak hű karait és rendeit, nemkülönben a magyar nemzetet, hogy ami a közjó helyreállítását és Magyarország régi fényét illeti , mindenben hű közreműködésünkre és jóakaratunkra számíthatnak.»
Amily egyszerűek voltak e szavak, annál viharosabb és rendkívülibb volt a csengő , érzésteljes hang hatása s midőn a királyné gyermekeit említette, feledve volt a századokon át szenvedett méltatlanság és hitszegés, feledve a megaláztatások és szenvedések keserű pohara...
Minden szívet leírhatatlan lelkesedés hevített, az arcok pirulni, a szemek villogni kezdtek és a keblet feszítő indulatok harsány kiáltásban törtek ki százak és százak ajakán:
«Vitam et sanguinem pro rege nostro Maria Theresia!»
És a kardok cikázva repültek ki hüvelyeikből, feszülő karok villogtatták, hősi lángtól villogó szemek igérték lelkesedve: Életünket és vérünket Mária Terézia királyunkért!...
Ebben a szent és ünnepélyes pillanatban a bécsi udvaroncok között páváskodó, hitét és magyarságát rég megtagadott Sághvári Ottó gúnyos mosollyal súgta oda az egyik német méltóságnak:
- Vitam et sanguinem - sed avenam non!
Jó, hogy senki se ügyelt a falakat rengető kiáltásban e vásott megjegyzésre, mert minden szem szent lelkesedéssel a királyné fenséges alakján függött.
Ő pedig e jelenet fenségétől elragadtatva, szintén kardot rántott, - és legdrágább gyöngyökkel: könnyekkel szemeiben esküt tett, hogy hazánk alkotmánya szent lesz előtte, soha meg nem sérti, hanem e szép hont régi fényébe állítja vissza és szívébe zárja.
Erre még orkánszerűbb tombolással tört ki a lelkesedés árja.
Ősz hazafiak, komoly férfiak elragadtatva borultak térdre a trón előtt és egy szívvel-lélekkel kiáltották:
- Moriamur pro rege nostro Maria Theresia!
Haljunk meg királyunkért, Mária Teréziáért!... - mire a felhők között komoran bujkáló nap is, mintha áldását küldené ez örökszép jelenetre, ragyogó sugárözönt lövelt be a terembe és túlvilági glóriaként övezte körül a királyné hódító szép alakját...