Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Két fekete rigó
Pista a tisztás szélén állott és nézte a bokrok ölelte nagy zöld mezőt.
Egyszer csak mozdult a lomb az egyik bokron, füttyös kiáltás csattant meg alatta s a másik pillanatban egy fürge fekete rigó perdült a mező szélére.
Egy pillanatra meglapult , azután hirtelen iramodással a mező közepére futott s ott jobbra-balra bókolva kémlelte Pistát.
Látszott rajta, hogy bizik s egyre jobban nekibátorodik.
Meg-megröppent , szaladgált a füben.
Olyan volt, mintha csak egy szélfutta nagy sötét bársonyu árvácska virág kapott volna lábra.
S rikkantgatott, kiabált, mintha csak csalogatott volna valakit.
S csakugyan egyszerre hangos fütty csattant meg feleletül az egyik bokor aljáról s mint a villám, csak mellé pöndörödött a lomb közül egy még sötétebb, még feketébb árvácska s kergetni kezdte.
A him volt, a tojó pedig játszva, csalogatva menekült előle .
Végigfutott egy nagy darab mezőt s mikor már majdnem beérte a másik, surranó röppenéssel bokorra kapott.
Darab ideig hol itt, hol amott füttyentgetett a hangjuk s azután szinte egymás hegyén-hátán pattantak ki megint a zöld mezőre s ott folytatták a hancurozást .
Pista pedig csak nézte őket s gyönyörködött a cicázásukban.
Alkonyatig megtelt a szeme , a lelke a játékuk gyönyörü¬ségével s belerészegedett.
S otthon is egész este csak a két fekete rigóról álmodozott.
Úgy szerette volna valakinek kiönteni a lelkét.
De szótlan , félénk természetü gyerek volt s nem tudta, hogy kezdjen hozzá?
Végre nem birt magával .
Az apjához fordult:
- Édes apám!
- Mi az?
- Láttam ám valamit!
- Mit?
- Két fekete rigót.
- Hol?
- Az erdőben.
- Hát aztán?
- Az olyan volt,... de olyan volt...
El akarta mondani, milyen volt, de sehogyse tudott szót találni, belezavarodott , elpirult s szégyenkezve elhallgatott.
- Milyen volt na? - biztatta az apja.
- Az olyan volt... - erőlködött Pista, de sehogyse tudott többet mondani.
Az apja feküdni küldte s a gyerek örült, hogy megint egyedül lehet.
Az ágyban is csak a két fekete rigó járt az eszében s boldogtalan volt, hogy nem beszélhette el azt a sok gyönyö-rüséget, amivel csordultig volt a szive.
- Holnap elmondom Túri Ferinek, - gondolta s mikor töviről-hegyére végiggondolta, hogy fogja elmondani, valahogy megnyugodott s elaludt.
Másnap az iskolában óraközben félre hivta Túri Ferit.
- Mondok valamit, - mondta neki.
- Mondjad, - felelte Túri Feri.
Pista pedig csak nézett rá s hallgatott.
- Mondjad hát, - türelmetlenkedett Túri Feri.
- Majd máskor, - ütötte el a dolgot Pista, a másik pedig boszusan mondta: - Ezért hivtál?
- Érdemes volt!
- Azzal otthagyta.
Egész délelőtt nem szólt Pista senkihez egy szót se.
Délben Herczeg Jóska hivta:
- Gyere, menjünk együtt haza!
- Ma másfelé megyek, - válaszolta Pista s egyedül indult el.
Nem hazafelé, hanem kis mellékutcákon, amerre sohasem szokott járni.
A lelke kivánta a barangolást, a csatangolást.
Az egyik utca, ahova betévedt, zug-utca volt s deszkakerítéssel végződött .
Zöld pázsit volt az egész utca s a házak háttal állottak rá.
Nem igen járhatott arra soha senki.
A deszkakerítésre sürü lombu virágba borult bodzafák hajoltak.
Pistát odacsalta az erős bodzaillat s tele tüdővel szivta.
Egyszerre ötlete jött.
A zsebébe nyult s egy csapat golyó, pityke, pecsétviasz és más drága holmi közül egy darab krétát halászott ki, félrehajtotta a kerítésről a lombot s nagy, fehér betükkel rápingálta az egyik kerítésdeszkára: Két fekete rigót láttam.
Sokáig nézte ezt a pár szót, ujra meg ujra elolvasta s egyre könnyebb lett a szive.
Úgy érezte, mintha jól kibeszélte volna magát s elmondta volna valakinek azt a gyönyörüséget, ami az erdő, a tisztás, meg a két fekete rigó volt.
Szinte nehezen vált meg a deszkakerítéstől.
S aznap még szótlanabb, még álmodozóbb volt, mint rendesen.
Másnap egész délelőtt csak arra gondolt az iskolában, hogy megint a deszkakerités felé megy haza s mikor a kerítésnél volt, előbb körülnézett és várt, nem látja -e valaki?
S csak mikor bizo-nyos volt, hogy egyedül van, hajtotta félre a lombot s ragyogó szemmel olvasta: Két fekete rigó.
Elolvasta százszor is s elgondolta az erdei tisztást, a bokrokat a tisztás szélén, a szép zöld mezőt s a két vigan kergetőző fekete rigót.
Öt napig minden délben elment a desz¬ka¬¬kerítéshez, hogy elolvashassa rajta: Két fekete rigó.
Elment a hatodik napon is, de akkor sokáig nem hajtotta félre a lombot, hanem csak állott ott szomoruan, könnyes szemmel.
Nagysokára megint előkereste a zsebéből a krétát , félrehajtotta a lombot s lassan a keritésre irta: Vasárnap templomban voltunk, az édes anyám sirt.
Ettől a naptól fogva egyre sürübben irt a kerítésre.
Örömét, bánatát mind rábizta.
Néha , mikor csordultig volt a szive s nem birt magával, kétszer, háromszor is elment a kerítéshez s végigolvasta az összes irásokat.
" Két fekete rigó" - olvasta s az erdei tisztásra és a két fekete rigóra gondolt.
" Vasárnap templomban voltunk, az édes anyám sirt" - olvasta s behunyta a szemét és megint mintha ott ült volna a templom magas fapadján az édes anyja mellett, mint akkor vasárnap délelőtt, az orgona pedig bugott és ő mozdulni se mert, csak érezte, hogy az édes anyját csendesen meg-megrázza a zokogás és nem tudta, hogy miért?
- "Tegnap eső esett, a Csapó-utcán nagy tócsákba gyült és látszott bennük az ég" - olvasta s megint ott állt gondolatban az utcai tócsák szélén s nézte a vizükben tükröző felhőfutást.
" Erdély aranykora" - olvasta s mintha csak megint végig olvasta volna az egész gyönyörü regényt.
Órákig, félnapokig olvasott és álmodozott így a deszkakerítés mellett.
Egy délelőtt olyan boldogan ment a kerítéshez, hogy dalolni, ujjongani szeretett volna .
Repesett a szive, zihált a melle.
A legrejtettebb részen hajtotta el a lombot a kerítésről, de sokáig nem mert semmit se ráirni.
Háromszor is nekifogott, de egy vonást se tett.
Végre lassu, szép, vastag vonásokkal, mintha valami szentséget festene, két nagy betüt rajzolt a kerítésre: "J. I."
Boldogan, ragyogó szemmel, kipirulva, zihálva nézte ezt a két betüt s egyre csak ezt mondta: Janicsáry Ilonka, Janicsáry Ilonka.
Másnap koszorut rajzolt a J. I. köré s még háromszor felirta.
Egy hét mulva szinte több J. I. pompázott a kerítésen, mint egyéb irás.
Egy hét mulva ezt irta Pista a kerítésre: "A kék a legszebb szin" és elképzelte Ilonkát úgy, ahogy iskolába szokott járni, kék karton ruhácskájában.
Egy hét mulva fehér ruhában látta Ilonkát.
Aznap ezt irta a kerítésre: "A fehér is a legszebb szin."
Elébb csak titokban, maga-maga előtt is szégyenkezve gondolt Ilonkára.
Meg-megleste az utcán, mikor az iskolából jött hazafelé s a tulsó oldalon messziről követte.
Horváth Klára volt az Ilonka legjobb barátnője s rendesen azzal ment haza is.
Horváth Klárika Pistáék mellett lakott s Pista a két udvart elválasztó deszkakerítés hasadékán át sokszor átbámult az ő udvarukra.
Egy vasárnap délután, mikor megint átnézett, ott volt Ilonka is.
A két kis leány mindjárt észrevette.
Klárika a kerítéshez szaladt s hamisan mondta:
- Tudom, miért nézel át.
- Nem tudod - felelte Pista s megremegett a hangja.
- Gyere át, - hivta Klárika.
- Nem megyek, - mondta a fiu.
- Pedig tudom, szeretnél, - nevetett a kis lány.
Ilonka csak állott, nem szólott egy szót sem.
A nap rásütött aranyló szőke hajfürtjeire.
Tiszta uj ruhájában, rózsás, tejes arcával , nagy kék szemével olyan volt, mint egy francia baba.
Pista tette, hogy nem is őt nézi.
A lélekzete is elállott, úgy fuladozott imádatában.
De nem ment át a Klárikáék udvarára.
Következő vasárnap délután megint Klárikáéknál volt Ilonka s Pista is átment játszani .
Sohasem volt még olyan boldog, mint akkor délután.
Estefelé még haza is kisérhette Ilonkát.
Egész uton akart neki valamit mondani, de sehogyse jött meg hozzá a bátorsága .
Hátha nem fogadja el? - gondolta.
Végre mégis elszánta magát, kivett a zsebéből egy szép nagy üveg-golyót s odaadta Ilonkának.
- Ezt néked adom, - mondta.
Ilonka felbiggyesztette az ajkát:
- Mire az nékem? - kérdezte.
- Én nem golyózok.
- De azért elvette a golyót.
Pistának pedig nehéz lett a szive, hogy olyan kicsibe vette Ilonka az ajándékát.
Pedig ő azt hitte, hogy egy olyan szép nagy nyolckrajcáros üveggolyó igazán megfizethetetlen kincs.
- Talán ki is nevetett, - gondolta otthon az ágyában s egész éjszaka hánykolódott.
S másnap csak egy szót irt a kerítésre: Üveggolyó.
...Egyre többször találkozott Ilonkával.
Néha még az utcán is mellé mert menni s egyszer, mikor kisérte, hosszu vivódás után ezt mondta neki:
- Gyere velem, mutatok valamit.
- Mit? - kérdezte a kis lány.
- De csak úgy mutatom, - mondta Pista felelet helyett, - ha senkinek se árulod el.
- Nem árulom el, - igérte Ilonka.
- Isten bizony?
- Isten bizony, - fogadta a kis lány.
Pista kézen fogta:
- Hát akkor gyere, - mondta neki.
- Hova? - faggatta a kis lány.
De a fiu nem felelt, csak vezette, mig elértek a deszkakerítéshez.
Félrehajtotta a lombot s a lomb alatt az egész kerítés tele volt fehér krétairással.
- Ezt mind te irtad?
- Minek ez? - csodálkozott Ilonka s olvasni kezdte: "Két fekete rigó."
" Vasárnap templomban voltunk, az édes anyám sirt" és a többit is mind.
- Miért írtad ezeket? - kérdezte Ilonka csodálkozva.
Pista pedig kezdte magyarázni .
Beszélt a két fekete rigóról, arról a szomoruságról, amit a templomban érzett, az égről , mikor felhősen tükrözött a vízben, a nagy öreg diófáról a kertjükben, könyvekről s mindenről, ami csak föl volt írva a kerítésen.
Úgy megáradt, mint még soha.
Tolult a szó az ajkára s az egész szívét kitárta.
Az arca ragyogott, a szeme tüzelt, merengett s Ilonka gyönyörűséggel hallgatta.
- Mutatok mást is, - mondta Pista, mikor kibeszélte magát.
Félrehúzta a lomb legsűrűbbjét s Ilonka csupa J. I. betűt látott alatta.
Elpirult s boldogan megragyogott az arca.
- Mit tesz ez a sok J. I.? - kérdezte, pedig nagyon jól tudta.
- Találd ki! - felelt Pista.
- Nem tudom.
Mondjad!
- Nem mondom.
Találd ki.
- Legalább az első szótagot mondjad, - kérte a kis lány.
- Azt mondhatom, - felelt Pista s mindjárt mondta is: Ja...
- Mondjad a másodikat is, - biztatta a kis lány s nehéz volt a hangja.
- Ni, - folytatta Pista.
- Az egészet mondjad!
- Hát mondom, - felelt rá hirtelen bátorsággal Pista.
- Janicsáry Ilonka.
Janicsáry Ilonka.
Ilonka olyan lett, mint a láng.
- Csak mondod, pedig nem is azt teszi, - mondta s akadozott a lélegzete.
- De azt teszi, - erősködött Pista, - mind azt teszi.
Janicsáry Ilonka.
Janicsáry Ilonka.
Sokáig nem tudtak szólni egy szót se.
- Hát ez mit tesz? - kérdezte végre Ilonka s olvasta: - A kék a legszebb szín.
- Ezt akkor írtam, mikor kék ruha volt rajtad, - magyarázta Pista.
- A fehér is a legszebb szín, - olvasta Ilonka s megint elpirult örömében.
- Ezt meg akkor írtam, mikor fehér ruha volt rajtad, - folytatta Pista a vallomást.
- Én is szeretnék egy ilyen kerítést, - mondta Ilonka álmodozva.
- Írhatsz erre is, ha akarsz, legyen a kettőnké, - ajánlotta a fiu.
- De mivel írjak? - kérdezte a kis lány.
- Ezzel, - mondta Pista s odaadta a krétáját.
- De ne nézd, amíg írom, - szégyenkezett Ilonka.
A tenyere mögé rejtette a krétát s úgy írt föl valamit a kerítésre.
- Mutasd, mit írtál? - kérte Pista.
- Nem mutatom, le fogom törülni, - mondta Ilonka s a tenyerével elfedte az írását.
Pista pedig megfogta a kis lány kezét s húzta le az írásról.
Ilonka ellenkezett, de végre is Pista győzött s lehúzta a lány kezét az írásról.
Két betű volt: K. P.
- K. P. - olvasta a fiu s arra gondolt, hogy őt Karvaly Pistának hívják.
Tudta ugyan , hogy Ilonka is szereti őt, mégis mikor látta a kétbetűs írott vallomást, hirtelen öröm árasztotta el s alig tudta a remegéstől megkérdezni:
- Mit tesz az, hogy K. P.?
- Találd ki, ha akarod - incselkedett a kis leány.
- Tudom, nem is kell, hogy kitaláljam - mondta Pista.
- Nem tudod, úgy sem azt teszi!
- De azt teszi!
- De nem! - ellenkezett Ilonka s ragyogott a szeme, úgy tele volt csillogással.
- Hát akkor mit tesz?
- Találd ki! - ismételte Ilonka állhatatosan s szaladni kezdett hazafelé.
Pista utánaszaladt, elfogta, faggatta, de Ilonka egyre csak azt mondta:
- Nem azt teszi, úgysem azt teszi.
...És Pista bizonyos volt, hogy azt teszi.
Ettől a naptól fogva kettőjüké lett a kerítés és minden titkukat rábízták.
Elmult egy esztendő.
Szeptember vége volt, délelőtt.
Pista várta, hogy véget érjen az előadás.
Az utóbbi napokban Ilonka nem akart vele hazamenni, hanem mindig Kádár Sanyival járt haza.
Elhatározta, hogy ma vagy-vagy!
Sose tartott olyan soká az előadás, mint akkor.
Végre mégis véget ért.
Előbb, mint az Ilonkáéké s így megvárta.
- Gyere velem haza - kérte a kis lányt.
- Nem megyek - mondta Ilonka.
- Tudom, mert mással mégy.
- Hát aztán, ha mással is?
- Azt is tudom, kivel mégy - fűzte a fiú.
- Tudhatod.
- Kádár Sanyival.
- Avval hát, ezután mindig vele megyek haza - felelte Ilonka s farkasszemet néztek.
- Jól van, jönnél még velem is - mondta végre dacosan.
- Sohasem - felelte Ilonka.
Pista nem felelt, csak elkeseredetten, szomoruan neki indult csatangolni.
Sokáig járt össze-vissza, olyan utcákon, ahol még soha se járt, tele volt a lelke keserüséggel.
Végre eszébe jutott a deszkakerítés.
Jó sokára ért oda.
Ott találta Ilonkát és Kádár Sanyit is.
Mikor észrevették, megzavarodtak s szótlanul hagyták ott a kerítést s megálltak a zúgutca közepén.
Pista nem szólt hozzájuk, csak ment a kerítéshez.
- Levakarok róla mindent - gondolta dacos büszkeséggel.
Félrehajtotta a lombot s a másik pillanatban a szive verése is elállott attól, amit látott.
Össze-vissza volt sározva , vakarva az egész kerítés.
Egy betüt nem lehetett elolvasni rajta, csak itt-ott fehérlett egy-egy épen maradt krétavonás.
Visszafordult.
Ilonka meg Kádár Sanyi még ott állott a pázsit közepén.
Pista komoran ment hozzájuk s Kádár Sanyi elé állott.
- Ez a te munkád volt! - kiáltott rá fenyegető hangon.
- Ha az enyém is - felelte Kádár Sanyi gőgösen - tán azt hiszed, tiéd a kerítés?
- Megkeserülöd! - szakadt ki az indulat Pistából s rávetette magát Kádár Sanyira.
Pár pillanatig tartott csak a birkózásuk.
Kádár Sanyi sokkal erősebb volt s Pista alul került.
Kádár Sanyi pedig ráült a mellére lovagló ülésben, a két térdével leszoritotta a Pista két karját, úgy hogy szabadon cibálhatta a haját, a fülét, megfricskázhatta az orrát.
- Mi kell néked? - kiáltotta dühösen s csavarni kezdte az orrát.
- Velem kezdesz?
Pista vonaglott a visszafojtott zokogástól s egy szót se szólt, csak erőlködött, hogy lerázza magáról ellenfelét, de hiába.
- Akarsz füvet enni, he? - hangoskodott Kádár Sanyi.
Feltépett egy marék pázsitot s próbálta a Pista szájába tömni.
Ilonka csak akkor tudta, mit kell csinálnia.
- Hagyjad, ne bántsd, - mondta Kádár Sanyinak ellenségesen s huzta le Pistáról.
- Kaphatsz máskor is, - fenyegetődzött Kádár Sanyi s felállott Pistáról.
Az pedig tovább is hanyatt fekve maradt s csendesen zokogott.
- Gyere haza, hagyjuk, - hivta Ilonkát Kádár Sanyi.
- Nem megyek, - utasította el a kis lány.
- Sohasem megyek veled többet.
- Nem? - kérdezte Kádár Sanyi hitetlenül, dacosan.
- Nem!
- Ugyis jó! - felelte Kádár Sanyi gőgösen s indult hazafelé.
Egyszer se nézett vissza.
Ilonka és Pista egyedül maradtak.
Csak sokára szólalt meg Ilonka.
- Haragszol? - kérdezte bünbánóan.
Pista nem felelt, csak feküdt és zokogott tovább.
- Gyere, veled akarok hazamenni, - kérlelte a lány félénken.
- Sose megyek veled többet! - szakadt ki Pistából a vonagló zokogás.
Ilonka nem tudott mit felelni, csak állott ott tanácstalanul, s jó sokára kérdezte megint:
- Igazán nem jössz?
Pista nem felelt.
Csak zokogott csendesen tovább.
Ilonka pedig lehajtotta a fejét s lassan, vissza-vissza nézve indult hazafelé.
Pista egyszer se nézett utána.
Hanyatt fekve maradt, az ajka vonaglott, a melle zihált s könnyein keresztül keserüen, vigasztalanul nézte az eget.
...Az ég pedig derüs volt.
Tiszta, napsugaras...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE