Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XIII.
Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, mint se azelőtt , se azóta soha, - s ennek az időnek a történetét nem tudnám pontosan elmondani.
Az izgalomban átélt óráknak csak egy-egy percze marad meg elevenen emlékezetünkben ; egy-egy nagyon is átérzett benyomás örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink nagy részét - minthogy akkor szálltak meg, a mikor tulajdonképpen nem voltunk magunknál - elfelejtjük, a mint elfelejtjük álomképeinket, a melyek akkor foglalkoztatták gondolkozásunk műhelyét, a mikor az öntudatunk szendergett.
És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt!
Mennyi édes izgalmat - ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy olyankor is, ha társaság közepett ült előttem, mialatt én festettem, s gyönyörködve láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan rossz, mint a másik!
És mennyi más, nagyrészt gyötrő izgalmat!
Az aggodalom és a boszúság, a reménykedés és a csalódás, a várakozás és a keserűségek, a felbuzdulás és a megaláztatás minden izgalmát!
Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy remélhetünk -e valami sikert.
Az egérke igen hidegen fogadta Valéria közlését.
Azt mondta neki:
- Vettem észre, de nem baj! ...
Kata át fogja látni, hogy ez lehetetlen.
- Tudod - színeskedett Valéria - az efféléről a legjobb és legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni.
Kata úgy gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik mésalliance volna a családban! ... és, meglehet, nem fogja megérteni, hogy mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek?
- Mondom neked, át fogja látni, hogy ez lehetetlen.
És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé lehetek, felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt:
- Igazán kitünő fiatalember.
Csak egy hibája van: az, hogy szó se lehet róla.
Ennél többet Valéria nem tudott kicsikarni belőle.
Vajon átlátott volna a szitán?
Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de rosszat is.
Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az ábrándozásán, hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, hogy nem háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, és hogy bele tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata rangján alul kössön házasságot.
De jelenthette azt is, hogy nyugodt, hideg , elszánt ellenségünk lesz.
Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb gondolatot leplezte.
Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte környékezni, s megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára áll.
- Nem látom át - ügyvédkedett mellettünk a báróné - mért kellene ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon érzékeny kis lányt egész életére.
- Erről a házaszszágról nem lehet szó - mondta ki szigorú végzését az egérke.
- És ugyan miért nem? - érdeklődött Valéria.
- Mert megölné az apámat.
- Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és mindig kiállotta.
- Akkor még nem volt ennyire öreg, ennyire megtört.
Nem volt beteg.
- Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, hamar bele nyugodnék.
- Rám nem számíthattok - fejezte be Guszti néni az értekezést.
A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó reménységgel, de azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább érdekünkben.
Egy idő óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a mint utóbb megtudtam, párthiveket toborzott.
Albert bárót , a kivel már nyilvánosan is kibékült, egyetlen szóval megnyerte az ügyünknek, a mi annál kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance ellen tüzelők táborában rendesen az a legindulatosabb, a kinek magának is mésalliance terheli a lelkiismeretét.
De pártunkra hódította Valéria a miniszternét is, a ki különben mindig kegyes szemmel nézett rám.
Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett meggyőzni Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond házassággal több vagy kevesebb az már nem számít.
S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok ellenséget.
Szót fogadtam Valériának, és - ah, mily lelkesen udvaroltam a márványszívü hölgynek !
Olyan lelkiismeretesen igyekeztem minél kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak mutatkozni, hogy ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb halandó két asszonyt is meghódíthatott volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a férjét ölte meg.
De az egérke változatlanul hideg maradt.
Mintha észre se vette volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet , vagy mintha keresztül látott volna rajtam.
Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig nem panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi szerencsétlenséget.
Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem sincs Kata kislányos érdeklődéséről.
Azt az arczátlanságot, hogy egy senki és semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, az egyetlen egy leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan elképzelhetetlennek tartotta, hogy gőgje megtévesztette az éleslátását.
Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat.
Kitől és hogyan tudhatta meg? - soha se derült ki; alighanem meglesett valaki a parkban, a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk.
Magához hívatott.
Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették.
Kérdőre vont, hogy mindez igaz -e .
Nem tagadtam le semmit.
Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség.
Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg már ilyen lehetetlenség - magában a Szepessy-családban is.
- Egy okkal több - szólt - hogy vigyázzunk magunkra.
Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna.
- Nem tagadom - selypelt tovább - hogy Kata nyugalmára nagyon kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az összeköttetésünket.
De ez egyelőre szintén lehetetlen.
Sőt, ellenkezőleg, kérnem kell - és számítok a lovagiasságára , hogy tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre - kérnem kell, mondom, hogy maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna.
Igen, tegye meg, ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek semmit se vétett ... tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a kastélyt.
Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő volna.
Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot.
És atyám már nemcsak igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember.
Közlésem olyan felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné.
Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem.
- E helyett csak arra kérhetem - folytatta - arra kell kérnem, hogy ne igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené.
Ugy -e, meg fogja igérni nekem , becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?!
Igérje meg, szavára!
Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!
Szerettem volna azt felelni neki:
- Dehogy vagyok gentleman!
Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna.
De csak annyit mondtam:
- Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a mennyit megigérhetek.
- Akkor hát - szólt - úgy védekezem, a hogyan tudok.
Különben köszönöm az őszinteségét; az is valami.
Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül.
Vagy a Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon.
Még Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki.
Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát.
Utóbb már, az ülés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele.
Párthíveim ezalatt két irányban működtek.
Egyfelül, nem hagytak békét az egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték!
Másfelül, elképedésemre, folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én helyemben, s hogy itt meg ott , ezek meg amazok hogyan oldották meg ugyanezt a gordiusi csomót.
Szép hegedűszóban , de félreérthetetlenül, azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom, mint megszöktetni Katát.
A miniszterné nyiltan megmondta:
- Szöktesse meg! ...
A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az erőszaknak mindig megadják magukat!
Ez nálunk már hagyomány; még talán a czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak engedünk !«
De annak aztán mindig engedünk!
Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam -e ki rajta a tanácsát ?
Isten bocsássa meg, de azt hiszem, hogy ebből a kísérletből nem következett volna semmi szörnyű vérontás.
Az erőszak!
Persze, hogy mindig az erőszak a legokosabb, a mit csak megtehet az ember!
Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?!
Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?!
Mi vár akkor Katára?
Időközben titkunk nem maradt titok.
Guszti néninek a kémei fecsegtek -e?
Vagy a Kata őrizetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a szemök?
Nem tudom .
De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták, hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni.
A leánysereg egy idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba ; hol itt, hol amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk akadt.
A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele, hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az öreg kegyelmes.
Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást foglaltak.
- A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak magán.
Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb.
Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek.
Az ő gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak.
A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok.
Természetesen rögtön a pártomra állt.
És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban láthattam Katát , annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát.
Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban:
- Lánczhordtát!
Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?!
( A feleségét értette.)
Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.
- Hanem azért ne félj! - biztatott.
- Majd teszek róla!
Csak azért is megkapod a kis lányt!
Majd teszek róla!
No, akkor már végünk van!
Nem is igen lehetett többé reménységem.
A képem majdnem egészen kész volt - kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam - még csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az imádság tartott a kastélyban .
És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy az ülés rövid félóráját nem számítva - a mit nem lehetett számítani, mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét - már soha se juthattam a Kata közelébe.
Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett hozzám.
Azt írta Kata ebben a levélben:
» Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni.
Elszakadok tőlük, ha akarja.
Követem akárhová.
A magáé vagyok.
Éjjel - a viszontlátásra!
Kata.«
Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a melyet az élet valaha adott.
És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is beárnyékolta valami.
A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt mindig vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis szemebogara folyton rajtam volt.
Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár előtt.
S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt mondta némán, de érthetően:
- Ó, most már elismerlek úrnak!
Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul, te léssz itt az úristen.
Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája ennek ások gyámoltalan asszonynak.
És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj rajtam, csak jogaidat gyakorlod : megfizetsz érte.
Mindezt kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy!
Arczomba szökött a vér erre a gondolatra.
Eszembe jutottak a lovászmesterek , házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el; és a festők, a festők is!
Az örömem el volt rontva.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE