Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
Muzsika és parfüm
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
15
Bekezdés
908
Mondat
2668
Szó
22976
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIII. ON REVIENT...
Ugyanaz az unalmas tengeri út, mint hat esztendővel ezelőtt.
Akkor ő a födélzeten utazott, most az első osztályon, de itt is csak olyan unalmas az út, mint ott.
Az egyetlen különbség, hogy megfordított irányban utazik s hogy most egy millióval több pénze van, mint akkor.
Aztán még az, hogy az út Amerikából Európába sokkal hosszabb , mint Európából Amerikába.
Legalább neki hosszabb.
Két hét!
Istenem, ő arra a napra hat esztendőig várt, mért kell neki még két hétig várnia?
De az a két hét is véget ér.
Véget ér az unalmas tengeri út, véget ér az unalmas utazás a gyorsvonaton is.
Megérkezett.
Itt van ugyanazon a pályaudvaron, kiszáll ugyanarra a perronra.
Nevezetes!
Az emberek most is úgy sietnek, mint akkor és még is még mindig itt vannak.
A Hungáriába hajtatott.
A portás bókol, a pinczér bókol.
Parancsait várják.
Nincs mit parancsolnia.
Kimegy az Andrássy-útra.
Ez is a régi.
Minden a régi.
A házak ugyanazon a helyen vannak, ugyanazokon a boltokon ugyanazok a czímtáblák.
És az emberek sietnek és sétálnak, mint akkor.
- A világ az én képzetem.
Szamárság.
Ha ez igaz volna, akkor ez a város most hat esztendővel öregebb lenne, ugy mint én.
Különben jó, hogy minden változatlan.
Legalább Mili is változatlanul ugyanaz lesz .
Legfölebb egy kicsit megnőtt.
Vagy egy kicsit meghízott?
- Mindegy.
Izgatottság fogja el.
Szeretné már látni.
És szeretné látni az ő barátjait családi körükben.
A szívéhez ölelni őket és élvezni az ő jelenlétüket, az ő látásukat és együtt mulatni velük.
Mulatni!
Régen tette.
Kihez menjen legelébb?
- Mindenesetre a vén Túrihoz, hogy mindenekelőtt az ügyet rendbe hozza.
Aztán Milihez.
Istenem, Milihez!
Megint dobog a szíve ugy, mint régen, valahányszor megnyomta náluk a csengetyű gombját.
Tehát ő sem változott, ő is a régi maradt.
A világ mégis az én képzetem.
Mili, Mili.
Huszonkét esztendős most.
Ideje, hogy férjhez menjen.
Nem is fog soká várni.
Mentül hamarabb megtartják az esküvőt.
És épít majd egy nagy palotát és együtt laknak majd mind a hárman.
Ugy a hogy azt régebben megálmodta.
Hát mégis csak teljesülnek az álmok!
Hirtelen megfordult.
- Valamit érzett a háta mögött, a mi kényszerítette rá, hogy forduljon meg és induljon visszafelé.
Ment vagy húsz lépésnyire és akkor elállt a szívverése.
Egy kirakat előtt állt egy nő és egy férfi.
A tükörüvegből látta a nő arczát.
Ott állott mögötte remegve, hideg izzadtság lepte el a homlokát.
Az az irtózatos félelem szorongatta a szívét, mint valami nyomasztó álom.
Szólani akart, de hang nem volt a torkában, vergődött, erőlködött, végre félig rekedten, félig sikoltva szabadult ki belőle a hang:
- Mili!
A nő megfordult.
Ránézett az előtte álló férfira, tágra nyílt szemekkel, kérdő tekintettel.
Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy ki áll előtte, nyájas , meglepett arczkifejezéssel megszólalt:
- Nini, Sándor!
Ön itt?
Az a férfi is, a ki mellette állt, megfordult.
- Nézd csak Béla, egy régi jó barátom, Sándor, a kiről már beszéltünk.
Vagy ugy, még nem tudja talán?
- Dr. Márkus Béla, a férjem.
Sándor meghajtotta magát.
Magában csodálkozott önmagán.
Mi ez?
Milinek férje van.
Ez megrendítő, ez lesújtó, ezt nem várhattad.
Vége mindennek.
Eredj vissza Amerikába és add vissza a hiábavaló milliót.
Csapás, Isten csapása.
És te mégis nyugodt vagy, meghajtod magadat és azt gondolod magadban: nem hízott meg, hanem megnőtt.
Aztán megy velök.
Mili sokat kérdez és sokat mesél.
Már két éves asszony.
Béla nagyon jó fiú.
Emlékszik -e?
Persze, hogy emlékszik, hiszen ő miatta ment Amerikába!
No mondhatja, hogy nagyon jó madár volt akkor Sándor.
Igy megcsalni egy szegény, buta kis lányt és a familiáját.
De most ugy -e bár ő is megkomolyodott.
- Mili is megkomolyodott.
Milyen furcsák voltak ők ketten akkor!
Olyan zöldek.
Hogy ábrándoztak, hogy belemelegedtek a süldő szerelembe.
Hát ön - nős -e?
- Igen, - válaszolt Sándor - és van kilencz gyermekem; a feleségem minden esztendőben ikreket szült.
- Szerencsétlen, szörnyűködött Mili.
Hiszen a szegény asszony akkor nem mehet sehová ?
Magával hozta?
- Nem, otthon hagytam őt.
Magam is csak egy félórára jöttem át, hogy az ön egészsége felől tudakozódjam.
Megvallom, némi lelkifurdalásaim voltak, tudja, mi akkor olyan bolondok voltunk; azt gondoltam, hogy hátha ön vár még reám és akkor...
- Ön még mindig nagy kópé, Sándor.
Most már nem is hiszem, hogy kilencz gyermeke van.
- Egy füst alatt a feleségemet is leczáfolhatja.
- Remélem, meglátogat bennünket.
Papa is igen fog örülni.
- Leszek bátor.
Előbb azonban fölkeresem a divatárusomat és megfizetem a nyakravalóimat.
Mert én nagyra becsülöm édes atyja nagyrabecsülését.
- Igen szép idő van ma, - szólt közbe dr. Márkus Béla úr.
- Nagyon helyes megjegyzés, doktor úr.
Az idő valóban szép.
Van -e sok pöre?
- Meglehetősen.
Tudja, manapság az igazán jó ügyvédi iroda ritkaság, de én nem panaszkodhatom.
- Akkor ön boldog.
Bárcsak ugyanazt mondhatnám én is!
- Ön még mindig küzködik? - kérdezte Mili.
- Küzködöm, küzködöm.
Az a nyomorúságos kamatláb.
Alig lehet egy millió dollárból megélni.
- Önnek egy millió dollárja van?
Sándor élesen, szúrósan nézett az asszonyra.
Látta, mint remeg meg az orrczimpája, hogy borítja el a vér az arczát.
Olvasott a lelkében.
- Van, - mondotta közömbösen - Azonkivűl egy pár igen szép porczellánom.
Ha parancsol belőle...
- A millióból vagy a porczellánból?
- Egyre megy.
- Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom.
Igaza van, nagyon zöldek voltunk.
Aláz'szolgája, ügyvéd úr.
Igaza van, az idő nagyon szép.
- Hallja Sándor, ön nagyon... szarkasztikus.
- Ha volt elég lelki jósága, hogy megbocsássa nekem a múltat, akkor a jelenért is számíthatok elnézésére.
Ajánlom magamat.
- Isten önnel.
De bizonynyal elvárjuk önt.
Elváltak.
- Most már fölösleges az öreghez menni.
Megyek Gyurihoz.
Megindult Gyuri hivatala felé.
Hirtelen megállt.
Még sem.
Nem keresi föl.
Sem őt, sem Józsit.
Félt tőle, hogy ugyanolyan csalódás éri őt majd náluk, mint Milinél.
Minek az ő szétmarczangolt, megalázott szívét még marczangolni, megalázni?
- Elmegy majd az ő hitelezőihez.
Sorra fölkeresi a derék embereket, a kikről bizonyosan tudja, hogy örülnek majd az ő látogatásának.
A derék emberek!
Ha az ember nem akar egyedül állani a világon, akkor ne fizesse ki az adósságait.
Fölkereste őket.
A hitelezők egytől-egyig meg voltak győződve az ő becsületességéről és egy perczig sem nyugtalankodtak.
Tudták bizonyosan, hogy egyszer majd megfizet nekik.
A dolog most sem sürgős még.
Szívesen várnak.
Olyan jól esett neki ez a beszéd.
Tudta, hogy képmutatás, de jól esett neki, hogy vele szemben képmutatóskodnak.
Ugy érezte, hogy más jó szóra, más szeretetre ő már nem tarthat számot, csak képmutatásra.
És a kereskedők udvariassága némiképen visszaadta a bátorságát.
Bátorsága támadt fölkeresni Boszorkát.
Egy kávéházban a lakásjegyzékben utána nézte Józsi lakását és fölkereste.
A régi lakás volt.
Csengetett.
Valaki kinyitotta az ajtót.
Valaki elsikította magát és a nyakába borult.
Valami fehér árnyék volt.
Valami csengetyű csengett a lelkében.
Ott volt a régi Kalábriában és zokogott, zokogott és mellette ült az a fehér árnyék és sírt és nevetett.
- Sándor, Sándor, csakhogy itt van.
Ugy -e most már itt marad?
Itt marad minálunk .
Főzök magának téát.
Szereti még a téát?
- Istenem, Sándor!
Józsi hogy örül majd.
Mért nem írt?
Mért nem szállt hozzánk?
Olyan csúnya maga, olyan csúnya.
Akarja látni Duduskát?
- Már tud járni.
Szereti a gyerekeket?
- Duduskát okvetlenül szereti majd .
Tulajdonképen Sándornak híjják.
Most sétára vitte a dada.
De mindjárt itt lesz.
És mindjárt itt lesz Józsi is, küldök érte.
Na ilyet, Sándor...
Föl se tudom fogni.
És kaczagott és rohant ki, küldött Józsiért és főzött téát.
Sándor még hátradűlt az öblös karosszékben, fáradtan, tehetetlenül.
Olyan volt, mint a beteg, a kinek mennek csirkelevest főzni.
És ült ott egymagában, a mig Boszorka vissza nem jött a téával és akkor ő szürcsölte azt a téát engedelmesen, szó nélkül .
Boszorka meg aggódva nézett rá, mert ő is azt hitte, hogy Sándor beteg.
Aztán iparkodott őt felvidítani.
Mesélt neki mindenféle tarka dolgot, az ő csendes házi életéből.
Ugy élnek mostan is, mint azelőtt, a mikor Józsi még a bácsija volt .
Nem mennek sehová, csak Gyuriékhoz.
Ott is van gyerek, egy gömbölyü kis fekete leány , a ki rémítő okos.
Aztán hirtelen zavarba jött és kezdett másról beszélni.
Künn csengettek.
- Szervusz Sándor, Isten hozott Sándor!
Mind a ketten itt voltak.
Józsi és Gyuri.
Mind a kettő a régi formában.
Rajtok nem látszott meg a hat esztendő, csak Gyuri most valamivel kopaszabb.
És látszott mind a kettőn, hogy valami feszélyezi őket, hogy valamitől távol szeretnék tartani a beszélgetést.
Sándor észrevette ezt és keserűen mosolygott.
Hogy véget vessen ennek a kényelmetlen tartózkodásnak, ő maga vitte rá a szót.
- Képzeljétek, kivel találkoztam ma legelőször?
- Milivel, dr. Márkus Béláné őnagyságával.
Soh'sem hittem volna, hogy ilyen szép asszony lesz belőle.
Józsi és Gyuri elhültek.
Egy darabig hallgattak, végre megszólalt Gyuri:
- Bocsáss meg kedves barátom, nem akartam ezt neked megírni.
Ott a távolban talán nem fogadtad volna ezt a hírt oly nyugodtan, mint itt.
Különben én mindent elkövettem , hogy ezt a házasságot megakadályozzam, meg is szakítottam e miatt minden összeköttetést a familiával.
Aztán azt is láttam, hogy Mili már régen elfelejtett téged.
Őszintén szólva, nem sokat veszítettél vele.
- Tudom, tudom, kedves barátom.
Köszönöm, hogy elhallgattad előttem.
Szó se legyen többé róla.
Bár ha még szabad volna, szívesen jönne hozzám milliomosnénak.
Hagyjuk ezt.
Ne beszéljünk többé róla.
- Mi a terved?
- Nem vagyok még egészen tisztában magammal.
Hiszen tudod, némileg más viszonyokra számítottam, midőn visszajöttem.
De hát az egész csak programmzavarás.
Uj programmot kell kieszelnem.
Voilà tout.
- Maradjon itt minálunk Sándor.
Jól fogja magát érezni.
- Köszönöm, édes Boszorka.
Itt lakom maguknál.
Itt maradok agglegénynek.
Leszek majd a maga amerikai nagybácsija, a ki sok, sok pénzt hagy magának.
De egy darabig még csak elélek.
Ott töltött náluk vagy két hetet.
Jött, ment, tett, vett, ugy viselkedett, mint egy ember, a kinek nincs dolga és ennélfogva unatkozik.
Nem mutatta semmivel, hogy a szivében gyűl, egyre gyűl a keserűség.
Rejtegette lelki kínjait és fájt neki, hogy senki sem veszi észre.
A boldogtalanság igazságtalanná tette és ő azt gondolta, hogy a boldogság önzőkké tette a barátjait.
Azok boldogok voltak.
Józsi fészke a régi, meleg, barátságos Kalábria volt, nem változott meg a lelke.
Gyuri lakása valamivel hidegebb volt, valami szabályosság , valami pontos, merev becsületesség érzett meg benne, a mi némiképen emlékeztette őt Túri dr. fekete iróasztalára.
Nem is ment szivesen oda és a három jóbarát többnyire Józsiéknál találkozott.
Kártyázásra nem volt többé kedve.
Azt mondta, hogy kikopott belőle.
És minden este vacsora után elment egy órára.
Azt mondta, szüksége van a mozgásra, különben nem tud aludni.
Nem engedte magát kisérni.
Ilyenkor egyedül szeretett lenni.
És egy este ott találta őt Gyuri az ő sétáján.
Az Andrássy-úton járt föl-alá Mili lakásával szemben és nézte a kivilágított ablakokat.
- Sándor, tehát még mindig?
Sándor összerezzent, aztán szomorúan mosolygott.
- Barátom, már ez igy van.
On revient toujours à ses premiers amours.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE