Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A szent konjunktura
A nagy vihar után szélcsend következett.
Én azonban ettől az időtől kezdve, még inkább, mint eddig, kedveltje lettem a "szanatórium " -nak.
Mindenki engem beczézett , mindenki örült, ha hozzája mentem, ha elfogadtam egy-egy darabka czukrot a kezükből .
Úgy látszik, hálásak voltak irántam a vendégek, mert nekem köszönhették, hogy végre-valahára valaki szemébe mondta meg a "fejedelem " -nek azt, ami az ő lelküket is nyomta, és amit még alaposabban és energikusabban mondogatták – egymás között az ő háta mögött.
A hónap végével nagy változás következett be a publikumban.
Sok új vendég jött, most már a felemelt áruak.
És csodálatos, – mondta asszonykám – amennyire emelkedtek az árak, annyira sülyedt a színvonal.
Három évvel ezelőtt teljesen érthetetlen és hihetetlen lett volna ez a dolog.
Most egy szó megmagyarázza.
Ez a, sajnos, mindig és mindig visszatérő refrén: a háború!
Most már jóformán kizárólag a hadseregszállítók és egyéb privát és czivil uzsorások töltötték meg a szanatóriumot.
Asszonykám pedig roppantul haragszik ezekre.
Azt mondja, hogy egy rangba állítja őket a hazaárulókkal.
S igaza is van!
Mert valamirevaló ember, ha nem is úri, ha nem is művelt, de csak némileg jólelkű, hát nem vállalkozik az ilyesmire.
De ezek a lelketlen pinczelakók a háborúban is csak üzletet láttak és minden skrupulus nélkül a leghajmeresztőbb üzleteket csinálták.
Asszonykámat módfelett izgatta, ha ezekre került a beszéd sora.
Eldugják a portékát , még a háború előttit is, kikoplaltatják a szegény, agyongyötört közönséget, – hogy azután tizszeres, húszszoros, vagy esetleg százszoros áron adjanak túl az eldugott árúkon.
Uzsora, kapzsiság minden vonalon, toronymagas hatványon, – mondja asszonykám .
S ekkor azután, mikor már sikerült az üzlet, mikor már megszedték magukat, mikor már kiszipolyozták felebarátaik vérét, erejét, akkor azután gyorsan-gyorsan – kiélvezni az életet, bármibe kerüljön is.
Sőt mentől többe kerül, annál nagyobb az élvezetük .
Az a tudat édesíti meg, hogy ezt csak ők szerezhetik meg maguknak, mert van pénzük , sok pénzük!
Hát itt bizony, ezen a helyen, bőséges részük lehet ebben az élvezetben .
De hogy aztán a magunkfajta embereknek, – így fejezte be asszonykám – akik már gyermekkorukban némi neveltséggel, kulturával bírtak, később pedig elsajátították a műveltség kisebb-nagyobb fokát, micsoda kínokat okozhat az ilyen környezet – azt el lehet képzelni.
Asszonykám persze sohasem kereste föl az úgynevezett közhelyiségeket, társalgót , olvasót vagy játékszobát.
Vagy a szobájában töltötte el idejét, vagy az erdőben voltunk.
Neki azonban az étkezésekhez mégis csak le kellett mennie, vagy az étterembe, vagy pedig szép időben az étkező-terraszra.
Külön kis asztaloknál ültek itt ugyan a vendégek, de mégis elég közel ahhoz, hogy asszonykámnak elmenjen az étvágya az ételtől, – megundorodjék az egész mai életberendezéstől, mindentől, amit maga körül lát.
Én ehhez persze megint nem értek, mert hát én egészen másképen eszem, mint az emberek.
Nekem a nyelvecském kell a folyadékokhoz, a nagyobb, keményebb falatokkal végeznek apró, fehér, de éles, hegyes fogacskáim.
Míg az emberek különféle eszközökkel esznek.
Azzal vesződnek, hogy a tányérukon szétdarabolják az ételüket késsel, villával és csak azután viszik a szájukba.
Hát bevallom őszintén, hogy mi kutyusok nem mernénk így enni, nem mernénk az előttünk levő étellel ilyen sokáig játszani, mielőtt a szájunkba kapnók.
Mert bizony nagyon könnyen megeshetnék, hogy valamelyik élelmes pajtásunk – akit nem neveltek még így ki, – elkapná az orrunk elől a falatot.
Úgy látszik, az emberek, – így vélem én, így okosodom el asszonykám beszédén, – nem az ételt kapják el egymás tányérjáról és orra elől – hanem inkább a pénzt, amellyel ezt megszerzik.
S ha már a pénzt megkaparították, az evésnél – békében hagyják egymást.
Vannak azonban, úgy hallom, mégis az emberek között is olyanok, akik talán még akkor is féltik a falatot embertársaiktól, amikor már a tányérukon van.
Ezek bizonyára úgy szerezték a pénzüket, hogy okuk van félni attól, hogy még a rajta vásárolt falatokat is mások fogják előlük el- és visszakaparítani.
Az ilyenek azután egyszerre megfeledkeznek arról, hogy ők emberek s hogy rájuk nézve más szabályok és törvények kötelezők, mint mireánk, oktalan négylábúakra.
Így például hallottam, mikor asszonykám mesélte, hogy egy hölgy, akinek keze telisded tele volt gyűrűvel – (ezzel az emberek vagyoni állapotukat óhajtják fitogtatni !) – olyan mohósággal mászott bele mind a tíz gyűrűs ujjával az ételbe, mondhatni olyan bájosan négykézláb evett, hogy asszonykámból a lenyelt falat is kifelé kívánkozott .
Mert hát kérem, ha engemet lát asszonykám ilyenformán enni, attól nem lesz rosszul – az egészen más dolog.
De hát, hogy mást ne mondjak, sok más egyéb különbséget ne soroljak föl – mi nem is rakunk ujjainkra, melyekkel az eledelünket, a csontocskákat lefogjuk – csillogó gyűrűket, villogó gyémántokat!
Vagy például megesik az is, hogy mi az utczán intézünk el egész nyiltan egyet-mást, privát dolgainkat, vagy esetleg családi ügyeket is – ezen nem botránkozik meg senkisem.
De még nekem, kis kutyának is szörnyű elképzelnem, hogy mi lenne, ha egyszer egy kétlábú felsőbbrendű lénynek, egy embernek jutna eszébe ilyesmit cselekedni?
Ettől az időtől fogva, mikor asszonykám ezt a hadimilliomosi evésmódot látta , föltette magában, hogy nem néz se jobbra, se balra, megeszi az ebédjét és hazamegy.
Igen ám, de ha nem nézett és nem látott is: hallott, ha akart, ha nem.
S amit hallott, annak a beszédnek olyan volt a melódiája, hogy a szövegre már igazán nem volt kiváncsi.
Én sem tudom megérteni, hogy némely ember miért énekel beszéd helyett , miért énekel még akkor is, amikor eszik?
Az igen fáradságos és tüdőrongáló dolog lehet, hát akkor miért, ugyan miért teszi?
Kiváló finomak voltak Istennek megszentelt napjai, az ünnepnapok és a vasárnapok .
Asszonykám Budapesten született és ismeri is persze elég jól a szülővárosát.
Van azonban egy nagy és nevezetes tere, amelyet asszonykám sohasem kívánkozott megnézni .
Most bosszúból a tér jött el hozzá – a Teleki-tér.
Eljött, minden ünnep és vasárnap .
Mikor az itt "üdülőket" a hozzátartozóik fölkeresik, mikor megszerencséltetik látogatásukkal a szanatórium berkeit, akkor tisztára itt van az egész Teleki-tér – bennszülöttestől, kinnszülöttestől, gyerekestől, mindenestől!
Óh, ezek a gyerekek!
Hát én amúgy sem rajongok értük valami nagyon.
Egészen különösnek találom, hogy az embereknek olyan fura – és azt hiszem, az igazságnak nem egészen megfelelő fogalmuk van róluk.
Azt tartják, hogy a gyerek jó és ártatlan – és még tudja Isten miféle kiváló és szép tulajdonságokat ruháznak reá.
Én bizony ebből egy betűt sem hiszek.
Bocsássanak meg és ne tartsanak szerénytelennek, ha azt mondom, hogy ebben az esetben, tapasztalataim révén, megvan nekem a saját külön véleményem e dologról, az asszonykámmal meg a világgal szemben.
Én úgy vélem, hogy amint az emberek között van jó és rossz, nemes és gonosz, éppen úgy megvannak kicsiben ezek a tulajdonságok a gyermekekben is.
Amint hogy a gyermeknek a teste, annak minden része, kicsiben , fejletlenül, de ugyanolyan mint a felnőtté – éppen úgy megvannak, azt hiszem, a lelki tulajdonságok, hajlamok is csírájukban már a gyermekben is.
Legfeljebb, hogy a felnőtt jobban tudja palástolni csúnya tulajdonságait, a gyermeknél pedig mesterkéletlenebbül, nyíltabban kerülnek napvilágra.
S minthogy, sajnos, – sokszor hallottam már – több a rossz szivű ember, mint a nemes és jóságos, a gyermeknél ugyane tapasztalatokat lehet tenni, sőt tettem is.
Némelyik – igen kevés – szeretettel közeledik felém.
A legtöbb azonban örül, ha bosszanthat , ha valami akadályt az utamba gördíthet, ha megijeszthet, – ha mással nem: hát nagyot toppant elémbe a lábával.
– Volt olyan is már, aki kővel dobált utánam, csak a jó Isten óvott meg attól, hogy el nem talált.
Sőt az is megtörtént már velem, hogy felém rúgott, és ha asszonykám, – akit a jó Isten áldjon meg, hogy annyira vigyáz reám – el nem ránt idejekorán, hát nem tudom, hogy itt lennék -e ma, s megírhatnám -e életem történetét?
Már most tessék őszintén megmondani, hogy van -e ebben jóság vagy ártatlanság, egy ilyen piczi kis kutyát, mint amilyen én vagyok, ok nélkül támadni, bántani, testi épségét, sőt még életét is veszélyeztetni?
Én biz' azt hiszem, hogy azok a gyerekek, akik velem szemben így viselkednek, azok bizony nem jók, sőt rosszak.
De azt is merem állítani, hogy azokból felnőtt korukban sem lesz valami jó ember.
Mert ahogy most arra törekszenek, hogy engem bántsanak , engem kínozzanak, anélkül, hogy én a legcsekélyebb okot is adtam volna rá – felnőtt korukban és embertársaikkal szemben sem fognak valószínűleg valami nemesen érezni és cselekedni!
Sőt most ötlik eszembe, hogy talán éppen az ilyenekből, akik már gyermekkorukban, és még hozzá egy ártatlan kis kutyával szemben, ilyen lelketlennek mutatkoznak – ezekből lesznek talán azok az emberek is, akikre az asszonykám úgy haragszik: a portékaeldugók, a hadiuzsorások, a tisztességes emberek vérén, erején hízók és gazdagodok!
A kis gyerekből lesz a nagy ember, a kis szívtelenségből lesz a nagy gonoszság.
Én bizony elkerülök messziről minden gyereket, akit csak látok, akivel csak találkozom.
Mert hogy tudjam én azt megítélni a távolból, én kis buta kutyus, hogy melyik a jó és melyik a rossz?
Inkább elkerülöm az egy jó gyereket is, semhogy a sok rossz kínzásának kitegyem magam.
Nagy figyelemmel hallgattam azonban, ha asszonykám róluk beszél.
Talán megint hallok valami újat róluk, megint bővítem ismereteimet.
Nagyon füleltem tehát, mikor asszonykám egy vendége előtt fejtegette nézeteit a háború hatásáról – a gyermekekre .
Azt mondta, hogy ezek most egészen különös fogalmat alkothatnak maguknak a világról és annak folyásáról.
Asszonykáméknak gyerekkorukban teher és borzalom volt a háborúkat tanulni, az évszámokat bemagolni – az érzékenyebb, lányosabb lelkületüeknek iszonyat is.Ezeket a gyerekeket az élet arra tanítja meg, hogy a háború nagyszerű, fölséges dolog.
Ezek azt tudják, hogy eddig ott éltek a pinczében, a zsír , a hagyma, a szalonna közvetlen közelében.
Egy sötét oduban, – mentől többen voltak , mentől számosabb volt a família, annál szűkebb helyen.
Mert csodálatos módon ezeknél a helyszűke és a szaporodás mindig egyenes arányban áll.
És egyszerre jött a nagy, a szent, a nekik mindenekfölött jótékony háború és a portéka mind a legmagasabb uzsoraáron került a napvilágra, csakúgy, mint a pinczelakó az első emeleti nagy és fényes lakásokba.
Az ószerestől szerzett rozoga, piszkos és rongy bútor visszakerült az ószereshez.
Az első emeleti fényes lakásba pedig jött az ezúttal hivatalosan réginek mondott, sok új tákolmány, Louis XIV., Louis XVI.-nak nevezett bútor, kép, szőnyeg.
Mert hogy ők: ott a pincze sötétjében nem nagyon csiszolhatták ízlésüket, az az egy bizonyos.
No már most itt a sok pénz, mutatni kell a világnak, hogy ők is itt vannak.
Főképen pedig és elsősorban a még "meg nem érkezett" kollégáknak, hogy mire vitték ők – a szent konjunktura segítségével.
S miután ők maguk minden hozzáértés, minden tudás és ízlés híján, ugyancsak nem tudnának valami csak félig-meddig is elfogadható dolgot rendelni, produkáltatni, – megbíznak a régi franczia királyok ízlésében.
A mi nekik jó volt, a régi királyoknak – az talán jó lesz a mostani uzsorásoknak is, akik azt képzelik magukról, hogy most ők is királyokká lettek.
Az eddigi liptóisajt-vacsora helyett a boltok legraffináltabb csemegéi szerepelnek asztalukon, amelyek ma csak az ő erszényeik számára hozzáférhetők.
Árban, húsban és zsírban a legsúlyosabb liba nekik terem.
Libamájon hizlalják csemetéiket.
Hát csak természetes, hogy ezeknek emlékezetében a háború mint valami jótékony és igen szép dolog fog fönmaradni, amely a legpiszkosabb nyomorúságból, ha nem is a legtisztább , de külsőleg a legfényesebb jóléthez juttatta őket.
Micsoda boldogság lehet elmondani azt is, hogy itt laknak, ebben az áráról hírhedt "szanatóriumban "!
Már az is az élvezetek közé tartozik, hogy a rokonság, aki még nem egészen "arrivé " , eldicsekedhetik vele, hogy "kimegyünk vasárnap a bácsihoz, a nénihez az X. szanatóriumba – mert ők ott laknak !"
Ezeket mondta el asszonykám a háborúról – a gyermekkel kapcsolatban.
És én elgondolkoztam.
S arra a megállapodásra jutottam, hogy talán ezeknek a körülményeknek – a háború mindent fölforgató hatásának is van része abban, hogy olyan sok a vásott és rossz gyerek.
Egy részük talán azért ilyen, mert a háború megfosztotta őket a családfentartótól, a keresőtől.
Az apa bevonult, az anya kénytelen hát a kenyeret megkeresni, s nem ér rá a gyerekére felügyelni.
Egy másik kategóriájuk pedig az, amelyről asszonykám beszélt – az itthonmaradottak gyerekei .
Ezeknek szülei megküzdötték itthon a maguk háborúját.
Nem a frontra mentek az ellenség ellen, – hanem itthon a honfitársak ellen vonultak ki.
S mikor számukra szerencsésen befejeződött a háború, együtt van már a nagy vagyon, akkor kisebb gondjuk is nagyobb, mint csemetéik tisztességre tanítása.
A szülők kiélvezik mindazt , amit a pénz csak nyujthat – a gyermekeket a vagyon előnyei mellett még a rakonczátlankodás örömeitől sem fosztják meg.
Az egyik tehát neveletlen, mert szülei szegények, gondtól terhesek, s nem érnek rá fölötte őrködni.
A másikat a hirtelen jómód, a sosem remélt dús élet teszi pöffeszkedővé, neveletlenné.
Úgy látszik, hogy az igazán jól nevelt úri gyermek elvész ennek a két kategóriának az áradatában.
S így én sem vagyok képes irántuk való érzelmeimen változtatni.
Vagy elkerülöm őket, mint eddig, vagy ha ez nem sikerül, s ők támadnak – megemlegethetik majd az én védekezésemet is!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE