Egy kiállhatatlan ember.
A vonat egy nagyobb magyarországi állomáshoz ért.
A kupé felett meggyujtották a lámpákat, bár a szép, világos nyári éjjel bevilágolt a leeresztett függönyön keresztül is .
A festő szótlan izgatottsággal nézte a leányt ugy, hogy az alig mert rá tekinteni.
Megijedt az idős ember szokatlanul eleven szemeitől, s aggódva szólott :
- Tehát barátja s utitársa vagyok ...
Oláh Tivadar mosolyogva bólintott fejével, s megfogta a leány ajkát , szemébe nézett :
A papa közelebb vonta kis leányát magához.
Tärri feszélyezve érezte magát, de nem mert szólani, nem mert ellentállani!
Félt elárulni ama gondolatokat , melyek a sajátságos tekintet hatása alatt felmerültek benne .
A festő játszott csodaszép fürteivel, illegette, nézte közelről, majd távolabbról, elragadtatva szemlélte a tarkó selymes pelyheit .
- Festészeti szempontból a legbecsesebb anyag vagy a világon! - mondá lelkesedve .
A lány félelme megenyhült e hizelgésre s m ár az sem tünt fel neki, hogy ugyszólván egész testével ölében van a férfinak.
( Az egész csak festészeti szempontból történik.)
S a művész folytatta őszinte hizelgéseit tovább :
- El vagyok látva tárggyal életem végéig - nem fogok mást festeni soha többé, c sak téged.
Halhatatlan műveket akarok teremteni, hogy halhatatlanná tegyelek.
- Az egész világ le fog borulni arcképed előtt, miként a Sixtinai Madonna láttára.
Te leszel a modern tiszta szépség symboluma.
De le kell tenned a pruderiáról; biznod kell benn em !
- Amely percben akarod: feleségem lehetsz.
A Rubens feleségének szépsége még ma is hódit, érzelemre gerjeszt.
A királyok nejeit tisztelheti egy egész ország, egy nagy festőét: imádja az egész világ.
Szerelmet gerjeszt a férfiakban, irigységet kelt a nőkben.
Helye van a világtörténelemben ...
Odakünn az első csengetés hallatszott .
- Megyünk! - szólt gépiesen a lány .
- Kedvem volna itt maradni, s bolyongani az éjjel, - mondá , vizsga-tekintetet vetve Tärrire Oláh Tivadar .
Ott künn ujra csengettek.
" Tessék beszállani ! " hallatszott mindenfelülről, s mindenfelé a portás rekedt hangja.
A festő leeresztette az ablakot.
Növények üde lehelletével volt tele a kellemesen hűvös, félig áttetsző levegő.
A kis Kárpátok erdei illatos ü dvözletüket küldték be hozzájuk a nyitott ablakon .
- Maradjunk itt az éjjelre! - könyörgött a művész .
- Nézzed csak ott a jegenyéket: milyen jó bolyongani egy kissé közöttük!
Ó mennyi hangulat van e percben itt; a természet minden költészete ide szállt le.
- Maradjunk itt egy kissé !
- Sajátságos bájjal van teli ott künn a táj, a fák úgy terjesztgetik rezgő lombjaikat, mint az ölelésre hivó szerető...
Az opálfényü égen az az amethyst kék -; mintha rajta át az égbe látnék ...
- Ez a táj, ez a hangulat!
Az volna a legszentebb képem, melyet erről festenék .
- S az előtérben korhadt fatörzsön álmodozó najád - te.
Meg kell festenem ezt a képet; - jerünk !
A festő megfogta Tärri kezét s felállt :
- Még az éjjel tovább mehetünk a villámvonattal.
Egy-két óráig bolyongunk, aztán jövünk visszakészülni Páris felé !
A lány még némi gépies ellenállást fejtett ki, aztán a művész költői hangulata által megvesztegetve, kilépett a kupéból .
Ott maradtak egyedül a perronon.
A művész karonfogta a költőnőt, s a két egyformán - de mennyire különböző okból! - exaltált teremtés egész lélekkel vetette rá magát a költői szép éjre .
Oláh egy fiakkert szólitott elé .
- Ki a szabadba az erdők felé! - mondá.
Aztán felhasználva a Tärri szóra kozottságát, halkan hozzátette: Azután meg be a városba valami szállóba ...
A fiakker repült velük.
A kocsis hátra se nézett, csak az ostorával bökött jobbra-balra :
- Ez a Maglódiék repcéje...
Ott a Kelein zsidó gabonája...
Ez a szép zöld bükkös meg az eklé zsiáé...
A monor-béli erdő látszik amott; be sok embert hordok ide majálisra ...
Majális!
Oláh Tivadar úgy érezte magát, mint ezelőtt harminc évvel , amikor Münchenben felcsipett valami ártatlan modellt, egy-egy elpocsékolt képe árán vitte ki Brunnthalba bim bódzó vadvirágok közepette - bimbódzani.
Az ártatlanság illata , hangulata a tájnak, szerelemmé változtatta a férfi érzékiségét.
Épp ugy, mint azóta százszor meg százszor, s épp ugy, mint - most .
Késő éjjel volt már, s még mindig bolyongtak.
Az ég világos szinei elenyésztek lassan, a tájnak csak sötét körvonalai látszottak már, s a fák, mintha álmukban susognának; egy-egy éjjeli madár nesztelen szelte át a levegőeget, a város sötét és néma tömbje közül a kivilágitott gőzmalom sajátságos neszelése volt az egyedüli zaj, mely jelezte az életet e nyugodt, kedves álom közepette .
A kocsi egy szálló előtt állt meg.
A művész zavartan szólott :
- Az uton jutott eszembe, hogy csak reggel mehetünk tovább.
Egy szobában kinyugodhatod magad egy kissé...
Én addig lenn az e bédlőben meggyujtatom a lámpákat, s megrajzolom vázlatát az éjjeli tájnak .
Tärrit félelem fogta el.
Érezte, hogy ki van szolgáltatva ennek a rettenetesen fiatalos ősz férfiunak.
Ösztönszerüleg szemrehányást tett magának , amért eljött vele.
De nem adta meg magát.
Gépiesen haladt fel a lépcsőn, s midőn szobája ajtajában a festő még mondani akart valamit, besurrant s gyorsan betette és bezárta maga után az ajtót .
Leült egy székre, nem mert levetkőzni, bár szerette volna legalább füzőjét levetni.
Elmerülve a gy ertya fényében, nyomasztó gondolatok között virrasztott.
Ama kinzó sejtelem fogta el, melyet a hölgyek akkor éreznek, ha nevetséges kényszerhelyzetbe jutottak.
S egy szál hiján közel volt ahhoz, hogy e sejtelem érzésre váljon , gondolattá gomolyogjon .
Életé ben most tett először szemrehányást magának.
Elégedetlen volt.
Az idegen hely, a nagyon is merész helyzet szédülettel vette körül.
S ugy éjfél felé lépteket hallott szobája mellett.
A két szobát egy ajtó választotta el egymástól .
S ez ajtó kulcslyuka vilá gos volt, - valaki nyugtalanul virrasztott odabenn .
Forróság érzése fogta el a lányt.
Majd rázó hideg, mely elcsigázta tagjait.
Nem tudott ülni s nem tudott fölkelni székéről .
Nem volt vásár a városban, s a kis szálló olyan néma volt, mint akármely más ház.
A szobában a csengetyü leszakadva, az ablaktáblák bezuzva.
- Tärri összeharapta ajkait, hogy elnyomja fogai vacogását.
Hiába volt minden: az idegláz lassan-lassan elfogta minden porcikáját, még szemével sem tudott egy helyre nézni.
Mégis, amint a világos kulc slyuk felé nézett, látta egy pillanatra, amint a világosság helyét egy égő szem foglalta el, - az Oláh Tivadar kitágult, szinte dühös tekintetü szemgolyója.
Vak félelmében nem tudott egyebet cselekedni, mint eloltani a gyertyát.
S a sötétben még jobban fé lt s ujra meg akarta gyujtani, de nem tudta.
Karjával nem tudott határozott mozdulatot tenni.
A rázó hideg ugy bánt vele, mint a forgószél egy papirdarabbal .
...
És egyszerre nyilt az ajtó.
Hangos lélegzést hallott.
A ziháló lélekzetvétel mind jobban közele dett feléje.
Már nemcsak neszét, de undok forróságát is érezte .
Felvánszorgott helyéről.
S a forró lehellet mégis mindközelebb érzett hozzá.
Majd egy jeges kéz ragadta meg kézcsuklóját :
- Szeretlek! - susogá a művész .
- Szeretlek! - ismétlé mégegyszer, s igyekezett birtokába venni a leányt.
Az reszketve hátrált a falhoz.
Ott is rátalált.
A férfi leszoritotta karjait, s forró arcához nyomta holthideg fejét .
- Szeretlek... szeretlek... susogá őrjöngve, erőszakosan vonva maga után .
Tärri elalélt.
De még érezt e, rettegte a veszélyt.
Nem vesztette el öntudatát s borzalommal gondolt a következő percekre.
S ez a borzalom hirtelen erőt adott neki: kirántotta karjait s mindkét kezével a férfi arcába csapott :
A férfi visszahőkölt.
Mint a foszfor, szemei ugy villogtak a sötétben.
Uj támadást intézett a lány ellen.
Lassan közeledett feléje, szerelmes szókat susogva.
Könyörgött neki, hogy ne legyen kegyetlen, ne ölje meg, legyen felesége; s midőn a leány a szekrény mögé vette be magát s a közeledő férfihez t ükröt, gyertyát és mindent, ami kezeügyébe esett, odavágott, - Oláh Tivadar dühös lett :
- Hát mért jöttél velem, mért jöttél velem! - ismétlé vad szemrehányását, s eszét vesztve a lányra akart rohanni.
S már-már ujra birtokába vette, midőn Tärri az ajtóhoz szökött s kirohant .
A szálló előtt felszökött a rájuk még mindig váró kocsira .
- Az indóházhoz! - szólott reszketve .
Pár perc alatt kint volt a vasutnál.
Nem kérdezve senkit, felszökött egy vaggonba, mely éppen indulófélben volt.
Harmadikat csengettek: a vonat megindult .
" Don Quixote" kisasszony föllélekzett .
- Pestre mén ez a vonat? - kérdé, amint beszélni tudott .
- Pestre! - felelé a kalauz, s jegyét kérte .
Nem volt jegye s pénzét felöltőjében, a szállóban hagyta.
Elpirult .
Tudta, hogy nincs nála pénztárc ája, mégis tapogatta zsebeit.
Majd kétségbeesve szólott :
- Elvesztettem a tárcámat ... !
- Talán ez volt az? - szólalt meg háta mögött egy férfi, s egy pénztárcát nyujtott feléje .
Tärri "nem " -et intett fejével s majdnem sirásra fakadt .
- Akkor meg méltóztatik engedni, hogy pénzt adjak a kalauznak.
Az majd jegyet vált önnek a legközelebbi állomáson .
- Köszönöm! mondá "Don Quixote " kisasszony, s felállott, hogy kezét nyujtsa a férfinek :
- Vass Tärri vagyok! mondá némi nyomatékkal .
- Doktor Veér György! szólt a férfi egyszerüen, s betemetkezve bundájába, behunyta szemeit .
Csend volt a kupéban.
A doktoron kivül még csak egy szőke , tizenkét-tizenhárom éves gyermek ült benne.
Az is az ablakhoz vette magát, s nézte, hogy virrad, majd a vonat kerekeinek kattogására szöveget rögtönzött, s azt dudolta.
Egy izben - hosszú évődés, küzdelem után - meg is kérdezte Tärrit : " micsoda állomás jő most ! "- de miután az nem tudott megfelelni: nem is ügyelt rá többé .
Tärri is behunyta szemeit, s aludni akart.
Sz erette volna átaludni azt az időt, mig haza ér.
Vágyott betoppanni lakásába, s az ijedt népnek elbeszélni a tréfát?
De egyszersmind ébren is szeretett volna maradni.
Feszélyezte ez a sajátságos ember, aki kezdetben ugy tünt fel, mind egy tökéletes gavallé r - egy azokból a regényekből - aztán olyanná lett, mint egy közönséges nyárspolgár -: elaludt a jelenlétében .
Veér György csakugyan mélyen aludt.
Lassu, szabályos lélekzése már-már boszantani kezdé "Don Quixote " kisasszonyt, midőn lopva rátekintett, s látt a, hogy az orvos arca egészen ki van merülve.
Szemei mélyen bennfekszenek üregeikben és sötét kerülékkel vannak körülvéve.
S azon felül az egész arc olyan szelid volt, mint egy fiatal leányé .
" Vajjon házas -e már ? "- kérdezte magától Tärri.
" Bizonnyal ! " felelt meg magának.
" Ez a gyerek talán a fia.
Nagyon hasonlit hozzá. "
S hogy megbizonyosodjék , a fiuhoz fordult :
- Régen utazik már a papával? - kérdé halkan .
- György bácsi nem a papám! - felelt a fiu .
- Igen, a legöregebb...
Messze van még Pest !
- Nem.
- Soh'se volt még Budapesten ?
- Nem.
De most ott leszek sokáig.
Talán nyolc évig is .
- A György bácsi tanittat.
Béla meg István bátyám már ott van .
- Béla már orvos lesz.
Segiteni fog György bácsinak.
István is egyetemre jár már.
Jövőre Gyuri is feljön .
- A legkisebb; még a kis iskolába jár .
- Ugy hát mindnyájan fenn lesznek ?!
- Igen.
És együtt is maradunk a György bácsi házában ...
- Szereti a György bácsit ?
- Igen! - mondá a gyermek, s annyira érezte amit mondott, hogy alig tudta kimondani .
Tärri elhallgatott.
Sajátságosan érezte magát, hogy közelében a férfi még mindig aludt.
Talán egy kissé meg is volt sértve.
Olyan nyugodt volt mellette az orvos.
Mégis csak felesége van már !
- Hát aztán ki lesz a háziasszony?
Kérdé félig-meddig tréfásan a fiuhoz fordulva .
- Hát a György bácsi felesége ?
- Nincs.
Amig mindnyájunkat ki nem tanittat - azt mondta - nem házasodik meg.
S amikor a Gyuriból mérnök lesz - jól tud rajz olni - akkor már György bácsi ősz lesz.
A mama most otthon már is fehér hajat lelt a fején .
Csakugyan, Tärri is ősz hajszálakat vett észre az orvos hátrasimitott dús, fekete hajában.
" Sokat élhetett ez az ember ! "
Gondolá magában, s ujra a kis Veérhez fordu lt .
- Bizonyosan.
A bátya nagyon szerencsés: az első orvos .
- Igen, aztán kerületi orvos.
És külön vasuton viszik a vidékre, nagy betegekhez .
- Sokat.
Már mikor iskolába járt ...
A gyermek nem folytathatta tovább felvilágositásait, Veér György felébredt .
- Aludtam? - kérdé öccséhez fordulva .
- Nekem mégis ugy tetszik, hogy hallottam, amint a kisasszonynak kurizáltál!
Kurizált az urfi? - kérdé, mosolyogva vetvén tekintetét Tärrire .
- De még hogy! - mondá vidoran a lány s megveregette a zavarba jött kis lov ag vállát, s ő is mosolygott, mig észre nem vette, hogy az orvos fölületes tekintete egyszerre komolyan, s majdnem mereven szegződik rá.
Mintha bensejébe hatolt volna ez a tekintet, s mintha ott volna mit rejtegetnie: hirtelen elfordult .
- Most veszem észr e, hogy mig én itt bundában ülök, ön felső kabátot is elfeledett magával hozni! - szólalt meg az orvos, s egy plaidet nyujtott át Tärrinek :
- Még meg talál fázni...
Tessék!
Ámbátor ha megfázik, egy betegemmel több s nekem annak igazság szerint örvendeni kéne .
- Köszönöm a jóakaratot...
Hanem miért lennék épp az ön betege ?!
- Lássa, kisasszony - nem fog haragudni rám - mi orvosok nagyon számitók vagyunk.
Én udvarias voltam ön iránt, bár az udvariasság nem erényem, s nem tartom kötelező valaminek.
Udvarias vo ltam számitásból, tudván, hogy azt ön nem fogja elfeledni .
- S csupa hálából beteg leszek, hogy önt hivathassam !
Tärri hallgatott; meglátszott rajta: mennyire megveti ezt a kiméletlen embert.
S ez az ember nem akarta észrevenni ezt a megvetést, s öccséhez fordult.
Barackot nyomott a fejére s fenye getődzött .
- Pestre addig be nem eresztenek, mig a vámnál álló profeszornak el nem recitálod a: "Lupus et Agnust " ...
Egyáltalán többé éppen semmit sem törődött Tärrivel.
S ez is ugy cselekedett, mintha maga volna a kupéban.
- Bepójálta magát a plaidbe, s ugy tette, mintha aludnék.
De bosszuságára nem tudott nem ügyelni az öccsével enyelgő orvos szavaira.
Sőt olykor mosolyogni volt kénytelen.
Majd egyszerre azt is érezte, hogy hosszan s mereven nézik.
Kinyitotta szemeit s látta, hogy az orvos ott áll felett e s reá tekint .
- Nem beteg ön? - kérdé sajátságos hangon.
Majd magyarázatképp, s nyugodtan hozzátette: - Mert azoknak van ilyen szép arcszinök .
- A bókot köszönöm! - mondá fitymálva "Don Quixote " kisasszony .
- A bókot?
Ön annak találja?
Egy ilyen bókért haltam meg kicsi hijja éhen orvosnövendék koromban.
Ahol conditióm volt, ott adtak ennem is.
Bécsben a Leopoldstadtban, a gazdámnak volt két leánya; vala olyan lábuk, mind egy kisebbfajta sandolin...
Az egyiknek, mikor beszélt, az orrlikai mindig vibráltak .
" Affektál ", mondá a mama.
" Ó, a kisasszony soha sem affektál, hanem szivbaja van ; ne tessék férjhez adni ! " nyilatkoztam én.
S ők is nyilatkoztak rövidesen: kiadták az utamat .
Bécsben, magamra hagyatva, egy krajcárnyi segitség reménye nélkül, pajtások hiányában mivé lettem volna a népkonyha nemes intézménye mellett is: ha egy antiquar, kihez könyveim bevittem kosztra - meg nem szán és egy olcsó szerelmi levelezőt nem csináltat velem, a szigorló orvossal...
Hanem mégis én boncoltam fel ama kisasszonynak hull áját, ki életében annyira "affektált " az orrával.
Fogtak neki valami szigorló orvost, ki nem értett a pathologiához, de annál szegényebb ördög volt: el is vette feleségül, s egy reggelen holttestet talált ágyában.
- Eh, szinte örültem, amint a Trüsch-kisasszony zsiros szivét boncoltam; mégis igazam volt ...
- De hisz akkor ön rossz ember! - mondá Tärri, szinte megrettenve .
- Talán az is.
Hisz még az iskolai tapasztalati lélektanban is az áll, hogy több az emberben az ugynevezett rossz hajlam, mint a jó...
De hisz ön ezt épp oly jól tudja, mint én !
- Ha meg nem sértem, azt hiszem, kollegák vagyunk: - ön is tanit ... tanitóné .
- Nem volt még szerencsém.
De abból következtettem, hogy ön éjjel magánosan utazik...
Majdnem minden éjjeli utazásom alkalmával találkozom eggyel-eggyel, s majdnem mindig szerencsésen össze is veszünk .
- Nagyon adják az ideálist s vének.
Ami külön-külön is kellemetlen , hát még együttvéve !
- Nos, ugy ez egyszer nem veszhet össze: nem vagyok tanitóné -
- Mindamellett nekem volna kedvem önnel összeveszni !
- Ámbátor ön lekötelezett, de ...
Az orvos elkacagta magát .
- Nos, ön ugyan megadta nekem.
De hozzá vagyok szokva: nem sympathiálnak velem a hölgyek .
- Mint mindig: érzésük szerint cselekszenek .
- S ön meg van elégedve magával ?
- Meg.
Jól érzem magamat.
Révbe jutottam ...
- Itt vagyunk! - kiáltott fel lelkesedve, örömében részegülten a kis Veér .
A vonat berobogott az indóház üveges csarnokába .
- Hová küldjem a pénzt? - kérdé Tärri .
Az orvos egy névjegyet nyu jtott át.
Sietősen kezet fogott vele, még le is segitette a kupéból , s aztán magára hagyta.
Az indóház előtt ujra találkoztak.
S itt az orvos mintha nem is ismerte volna, bár rá nézett, nem is üdvözölte: beleült kocsijába s elrobogott .
" Don Quixote " kisass zony is felült egy fiakkerbe s haza hajtatott.
Az uton nem a festővel való kalandjára, hanem a kiállhatatlan emberre gondolt, s bizonyos ideges félelem fogta el.
S észre sem vette, hogy a belvárosban, egy szerkesztőség előtt ott ácsorog Coriolán s köszön neki .
Kora reggel volt, a szeméthordó kocsi csengetett végig az utcán , mosdatlan, álmosképü cselédek szaladgáltak kifliért, ujságért a reggelihez .