Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIII. (SZÁMONKÉRÉS)
A szomszéd szobában a zongorát próbálgatja Ágneske leányom.
Ünnepi hangulatban vagyunk.
Hogy im elmult a karácsony, némi fáradtságot érzünk valamennyien.
Odakint is nagy a csönd.
Egy-egy villamos elmosódott csengője hat föl csak olykor a szobáig.
Ezt a siket csöndet mindössze azok a harsány kommandók szakitják meg itt-ott , melyek a háló felől vernek át három ajtón keresztül.
Mert Jánost, miután elbirhatatlanná vált a militarizmusával, az utolsó szobába telepitettük ki .
Azóta ott tüzel rohamra a rekedésig.
Hogy, hogynem, de az idei karácsonyestén csupa hadieszközzel lepte meg a Jézuska .
Történt ez három nappal ezelőtt.
János azóta egyfolytában vezényel a szakaszának, hogy kezdjék meg már az utolsó sturmot ama vár ellen, amelynek bástyáin halálraszánt katonák állnak rendithetetlenül, ugyancsak szuronyszegezve.
És mert az ostromlók ezuttal is késlekednek, kirántja hüvelyéből lovassági kardját s végigkardlapozza a nyavalyásokat.
De igy is képtelenek bevenni a várat.
Ám a hálószoba felől mindritkábban ver át idáig a rekedt biztatás.
Ugy látszik, ő is kezd belefáradni már az embertelen ütközetekbe.
Olyankor - változatnak okából - dugóra tölti a duplacsövű manlihert s lankadatlanul puskáz attól fogva.
Tagadhatatlan, hogy ezuttal sokmindenfélével lepte meg a Jézuska.
De rá is szolgált János.
Mert az utolsó tiz nap alatt oly páratlan magaviseletet tanusitott, hogy már-már sajnálni kezdtem.
Mennyi energiát kellett lefojtania magában, hogy valami rendetlenséget ne kövessen el s hogy például békét hagyjon a macskáknak.
Annyi időre legalább, amig megjönnek a Jézuska ajándékai.
Erre annál jogosabban számithatott, mert előzően két levelet is iratott Ágnes nénjével a mennyországba, ő maga járatlan még a betüvetés szörnyü tudományában, lévén még nem is egészen hatodfélesztendős.
Kért pedig azokban a levelekben huszárcsákót , lovassági kardot, duplacsövü puskát, aztán olyan könyveket, amelyekbe csataképek vannak festve, azonkívül sok mindent még s ráadásul egy tábori zsebvillanylámpát is.
Mert a katona, ha földeritő szolgálatra rendelik ki éjszakának évadján, nem botorkálhat össze-vissza a sötétben.
S a karácsonyfa alól, mialatt szent énekeket zengve nyitottunk be az ebédlőbe , nem hiányzott semmi.
A tábori zseblámpa sem.
De meg is szenvedett érte!
A szenteste előtt egy nappal annyira megviselte már a szakadatlan szorongás , előbbi rakoncátlankodásainak véghetetlen sorozata miatt, amelyekről talán még mindig nem feledkezett meg a Jézuska, hogy ágyba kéredzkedett.
Édesanyja megriadt:
- Valami bajod van, kisfiam?
- Nincs semmi bajom, anyukám - szólt megrenditő komolyan -, csak jó fiu akalok lenni...
A számitás helyesnek bizonyult.
Az ágyban mégis tétlenségre van kárhoztatva az ember s igy kénytelen jónak maradni.
Ámde vége lett ennek a gyötrelemnek is.
És amióta megjöttek az égi ajándékok, rég elfelejtett minden előbbi fogadkozást .
Azóta szakadatlan harci kiáltozásokkal van tele valamennyi szoba levegője.
Hanem mindez régen volt.
Elmultak az ünnepek és most ernyedt hangulatban ülök egymagamban.
Ágnes kislányom zongorát tanul a másik szobában s a háló felől csak elvétve hallik át immáron egy-egy rohamkiáltás.
De az is egyre halkabban.
Odakint köd van s latyakosok az uccák.
Hull a köd szaporán s ülök egyedül.
És búsitani kezd ujból a gondolat, hogy aligha fogok hazamenni többet.
A tavaszon reménykedni kezdtem, hogy tiz bánatos esztendő után viszontlátom a falumat, melynek nagyuccáján egy pókháló-eregető őszeleji délutánon haladtam végig utoljára.
Semmi különösebb okom nem volt pedig tavasszal a rajongó hitre , hogy otthon leszek mégegyszer.
Ma tudom már, hogy kába magamáltatása volt minden.
Nem látom meg többé a régi házacskákat s itt halok meg keserű érzések közt, ebben a nagy városban.
Lehet persze, hogy csak a hulldogáló köd miatt kezdem elveszteni régi hitemet .
Holnapra valószinüen ujabb reménykedések rohannak meg.
Ó, hányadszor már ebben a haszontalan tiz esztendőben!
És amint ülök igy, kissé megtámasztott fejjel, János nyit be reám.
Fején csákó , vállán duplacsövü puska, balján a tábornoki kard csörömpöl...
Megáll az asztalom előtt, szabályszerü tisztelgőállásban s azt kérdezi váratlanul:
- Apukám, miélt lett Nagy-Magyalolszágból Kis-Magyalolszág?
Mintha mellbeütnének.
Érzem, hogy komoly dolgok fognak itt elkövetkezni hamarosan.
Ránézek s a meglepetéstől hirtelen alig találom a szavamat:
- Miért kérded ezt, fiam?
- Azélt, apukám - s szippant egyet az orrán -, melt nem tudom, hogy lett Nagy-Magyalolszágból Kis-Magyalolszág.
Bevették az ellenségek?
Áll előttem, áll a pöttöm ember.
S nem tudom, mit mondjak neki, mert akadozik a nyelvem.
S megrázkódom.
Érzem ugyanis, hogy most számon fog kérni a fiam: kit terhel felelősség a haza szörnyü romlásáért?
Akkorára másodszor is fölveti a fejét:
- Bevették Magyalolszágot?
Beszéjjél!
Hát persze, beszélni kellene.
Mert nő a gyerek s előbb-utóbb ezt a problémát is tisztázni kell vele.
Kissé kényszeredve mondom neki:
- Nem vették be, fiam, nem is foglalták el, csak nem volt, aki megvédje az ország határait...
- Mi az, hogy: olszág hatálai? - veti rám a szemét értetlenül.
- Ahol az olszág megkezdődik?
Föllélegzettem, hogy a segitségemre siet némileg.
S megkönnyebbülten próbáltam felvilágositást adni:
- Eltaláltad!
Ahol az ország földje kezdődik.
Az volt a mi régi hazánk...
- Mi az, hogy: haza? - kottyan bele türelmetlenül.
- Magyalolszág?
- Ugy van!
Magyarország a mi hazánk, de most csak egy része a mienk...
Érted már , kisfiam?
Rövid, de szörnyüséges csend következik.
Ágneske a negyedik elemi osztály tanulója már s az ő révén szokott értesülni János a csonka állam sanyaru sorsáról.
Ugylátszik azonban, hogy egy s más dolgot nem tudott felfogni még a mai napig s ezért állt ki most elém.
Mintha számonkérne.
Kezdi is már:
- Ági monta tegnap, hogy bejöttek a csehek, lománok meg a szelbek...
Miélt jöttek be?
- Mert nem volt, aki visszaverje őket...
De hagyjuk ezt máskorra, fiam, ha nagyobb leszel majd.
Olyan dolgok ezek, amiket te ma úgysem tudsz még megérteni...
Ámde a gyerek könyörtelen marad:
- Azélt kéldeztem, apukám, melt nem éltem eztet...
Miélt nem velték meg a magyal katonák a cseheket, meg a lománokat meg a szelbeket?
Hol voltak a magyal katonák?
- A magyar katonák - kezdem magyarázni zavartan - akkor már elestek...
Akik pedig megmaradtak volna addig, szétzüllöttek...
Félpillanatra le nem veszi rólam a szemét.
Olyan komolyan néz, hogy ettől a nézéstől akadozni kezd a szivem:
- Mi az, hogy: züllöttek?
- Azt jelenti, fiam, hogy nem akartak harcolni...
- A bakák se nem akaltak? - kérdi hitetlenkedve.
- A bakák sem!
Iszonyu, hogy még mindig nem hagyja abba!
Vallat-vallat megállás nélkül:
- Hol voltak akkol a huszálok?
- A huszároknak - kezdem némi tűnődés után - abban az időben nem voltak már lovaik, kisfiam.
Aztán alig akadt huszár, akinek kardja ketté ne törött volna az embertelen háboruskodásban.
Mert négy esztendőnél tovább verték akkor egymást népek és császárok...
Mintha megérezné, hogy ki akarok csuszni a további kérdések elől.
De nem enged !
Folytatja, ahol abbahagyta az imént.
Mindent-mindent tudni akar!
Kissé összehuzott szemöldökkel tartja rajtam a tekintetét, ami olyan leverő egy ilyen apró katonánál, hogy összeszorul tőle a szivem:
- Hol voltak a tüzélek?
Miélt nem lőttek az ágyukkal a csehekle, lománokla meg a szelbekle?
Hallgatok.
De nincs kegyelem:
- Talán elszaladtak a magyal tüzelek?
- Azt hiszem, nem is voltak már akkor magyar tüzérek, - mondom neki majdnem tehetetlenül.
De Jánosban nincs könyörület!
Csak azért is!
S váratlanul megdöbbenek a hangján , mert ez a hang egyszerre leesik, mintha valami szomoru öreg ember beszélne hozzám:
- Azélt nem halt meg minden tüzel...
Hol voltak az ágyuk, mikol a csehek, lománok meg a szelbek jöttek a magyalok ellen?
Miélt nem lőttek a magyal tüzélek az ágyukkal?
Most beszéjjél!
Nem tudok beszélni, válaszolni még kevésbé.
De még mindig nem enged, ahelyett valósággal belémkapaszkodik.
Szörnyü, szörnyü, hogy a fiam tudni akar mindent s olyan kérdésekkel áll elém most, amelyeket magam előtt is titkoltam eddig !
Közelebb lép az asztalomhoz:
- Hol volt a magyal kiláj, mikol az ellenségek bevették Magyalolszágot?
Ellől beszéjjél!
- A király, fiam? - kapok némi lélegzethez.
- A király elment innét...
- Elment? - s karikára nyilik a szeme.
- Miélt ment el?
Nem volt neki kaldja?
Rémület, hogy még mindig nem hagyja abba!
És mert hallgatok, még egyet lép felém:
- Hol volt a kilájnak a kaldja?
Eztet mondd meg!
Istenem, Istenem, hogy rukkoljak ki most eléje s leplezzem le valamennyi-magunkat?
Mint értessem meg vele, hogy nem tudom, miért hagyott itt bennünket a király s miért nem állt ki a seregek legelejére?
Mit gondolna rólunk, nagy emberekről, ha elárulnám neki, hogy amikor egy csatakos őszön mindenfelől reánkjöttek (félszemmel visszafelé pislogva ! ), a magyar bakák , magyar huszárok, magyar tüzérek hazaszéledtek s ledülvén a kuckóba, aludni kezdtek a balfülükön ?...
János néz-néz reám s a fejét ingatja.
Mintha sejtené már, hogy nagyon nyavalyás volt itt akkor minden ember.
Még van egy kérdése:
- És te hol voltál akkol?
Miélt nem mentél velekedni?
Most beszéjjél!
- Azért - s itt már kiabálni vagyok kénytelen -, mert anyukátok igen beteg volt akkor s nem hagyhattam magára.
Akkor már különben is elvették a kardomat...
Hitetlenkedve néz reám.
Isten, Isten, mit gondolhat most össze rólunk a fiam, aki olyan apró legényke még, hogy csak jövő ősszel indul el az elemi iskola első osztálya felé s olyan szigoru arccal áll most itt, hogy az több, mint riasztó .
Végül annyit mond bókolva, nem minden csufolódás nélkül:
- Az én kaldomat nem lehet elvenni!
Melt én nem adom oda!
- - - - - - -
Elmulik öt perc.
A másik szobában még mindig zongorát próbál a kislányom, én az asztalnál ülök tenyerembe bocsátott fejjel, megszégyenülten.
János az ablak előtt áll, hosszan néz kifelé az ablakon, jobbvállán a duplacsövü puska, balkeze a tábornoki kard markolatán pihen.
Áll igy, gyötrelmes gondolatok közt, haptákban.
És elszántan mindenre.
Töpreng maga elé s olykor-olykor mintha némi guny suhanna el az apró szája sarkában...
Ugylátszik, megvan rólunk a véleménye!
( 1928.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE