Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
CSALÁDI IDILL
(Intermezzo)
Nelli különben most ismét szépült: egészen átszellemülve.
Nelli előtt egy bűvös ajtó nyílott, Cenci szezámjára, aznap, mikor Imrus először az Egyetemre ment: s ez a Templom ajtaja volt!
Hitehagyva és kiátkozva, Nelli pappal nem mert szót ejteni ; de Istennel igen! s így történt, hogy noha gyónni nem járt, s hivatalosan nem is volt katolikus, amint egyszer átlépte a szent küszöböt, ő lett a legimádságosabb , a legtemplomosabb...
Imakönyv és csöpp gyöngyház rózsafüzér - kislány kora felejtett kincsei - még éjszaka is ott hevertek most vánkosa alatt, s mivel , kerülve a szagos, úri publikumot, rendesen a hajnali misékre járt, mint a szenteskedő vénasszonyok, csakhamar híre is ment jámborságának, s az Oltáregylettől, ha egy oltárterítőt sürgősen kellett meghímezni, hozzá hozták, s a processziókon már úgy keresték a szemek ismerős, karcsú, fekete alakját, mint valami megszokottat, elmaradhatatlant.
Nelli vezeklő volt, s gyakran ment az öreg Kati néni vagy Berta bácsi mellett, a szegények között, kerülve az urakat , megalázva magát; amije volt, azt is elosztotta a szegények között, ebédjéből megspórolt ételmaradékokat, s a lánykorából vagy első asszonykorából származó holmikat lassanként mind elajándékozta, rendesen Cenci s még inkább Jolán tudtán kívül, aki nagyon haragudott érte.
Most is éppen ajándékok szezonja lévén , karácsony, hasonló affér foglalkoztatta a gádorosi kedélyeket; mert Nelli a valamikor Döme bácsitól kapott kis, gyöngyház burkolatú legyezőt - utolsó darabjai egyikét - Emmának ajándékozta, aki szintén megérkezett az ünnepekre, kisebbik Emmájával együtt, míg Jozsó csak a szentestére tudott betoppanni.
- Köszönöm, hogy gondot viseltetek a fiamra! - mondta Nelli szinte alázatosan ; Jolánt azonban valósággal elöntötte az epe, mikor a legyezőt az Emma holmijai közt meglátta, amit ő már egészen magáénak tekintett, mert Nelli sohasem használta.
Jolán személyesen érezte magát megrabolva.
- Őrült vagy te, lassanként semmid se marad, van az Emmának több, mint minekünk , hiszen már mindenből kifoszt bennünket!
- Jolánt kétségbe ejtette a gondolat, hogy az ő megszokott legyezőjével ezentúl az Emma pompázzon.
Mikor, vásárolhat ő egy ilyen darabot?
Soha az életben!
Ez az incidens elrontotta az egész szenteste hangulatát; Emma érezve az ellenszenvet, szobájába vonult gyermekével; Jozsót orrvérzős némaság fogadta; karácsonyfát nem állítottak, mert a kis Emma úgysem élvezi.
Dodó pedig már nagy fiú, és az pénzbe kerül.
Imrus nyelvhasonlítási könyvei közé vonult, mert márciusban okvetlen le akarta tenni a vizsgáját, hogy megmutassa, mennyire nem befolyásolja tanulmányait a "lapszerkesztés ".
De alig tudott a könyvre figyelni, mert nem lehetett egyedül: szó sem lévén arról, hogy csillagnéző szobáját fűtenék.
Dodó folyton heccelte, hogy sakkozzon.
- Nem mersz kiállni velem! - mondta, feltűrve ujját, mintha birkózásról volna szó .
A sakkot Jozsótól kapta, keresztapai ajándék gyanánt, s mindenesetre nagyobb örömmel, mint a Petőfi-könyvet, amit Imrus hozott neki, javíthatatlan ifjú terjesztője a kultúrának, s amire a gyermek csak száját vonta, mindig utálván a versek unalmát.
Imrus különösnek találta ezt, holott Dodó annyira hasonlított Gyulához, aki pedig, saját bevallása szerint, élt-halt a versekért.
Imrus gondolatai folyton elkalandoztak: eszébe jutott például, hogy Lear király még csak nem is gondolt karácsony alkalmából törvényes fiára; aztán eszébe jutott a különös Misi is, az orosz hercegnő gyermeke.
Cenci közben föltette az okulárét, hogy megnézze az asztalon heverő könyveket és papírokat, amik között a következők voltak:
egy Anatole France-könyv, franciául és büszkén kirakva; ugyanaz, amit Imrus Schapringeréknél látott, s új gazdagságában sietve megvásárolt magának; a maga részéről mindenesetre jobban örülve neki, mint az otthon kapott nyakkendőnek;
a Komáromi Kalendárium: amiben a legjobb időjóslások voltak; a Cenci karácsonyi ajándéka, amit direkt hozattak minden évben Komáromból;
a Böcklin Pietá-jának egy színes másolata, széles passe - partout - ban : [ 59] ez volt az az ajándék, amit Imrus vásárolt anyjának, összeegyeztetve a saját modern művészi ízlését Nelli vallásos hajlamaival;
végül az Előfizetési Felhívás korrektúrája, melynek hatását különös izgalommal leste.
Cenci azonban szótlanul tette le a pápaszemet, s csak a Pietá-ra fejezte ki nemtetszését, melynek Máriája szeretettől és fájdalomtól csucsorodó vékony ajkaival majdnem olyan ráncos volt, amilyen maga Cenci.
- Hát szép ez? - kérdezte Jozsó is, kissé agresszíven, rámutatva a ráncos Madonnára, s még Dodó is ingerkedve kontrázott:
- Hát szép ez?
Imrus alig bírta tűrtetni magát, s Dodó szavára fel is ugrott, és nekiment az öccsének.
Dodó azonban ügyesebb volt, sőt majdnem erősebb is: valóságos kis sportsman, mert ez időben már a futball ejtette meg a gimnáziumok ifjúságát, s Dodó vadul átadta magát a durva játéknak.
Két generáció birkózott itt, s két világnézet is, a testé s szellemé: melyek közül, ha ökölről van szó, bizonnyal a testnek van előnye.
Imrus egyszerre csak a padlón volt, úgyhogy a zsebéből kirepült a tárca, s mindenféle írások szertepotyogtak, amiket Imrus ijedten kapkodott össze, mert versek is lehetnek közöttük.
- Versek, szerkesztőségi titkok! - csúfolódott Dodó, egy-egy elkapott darabbal versenyt szaladva az asztal körül; míg Cenci komoly szóval feddette meg Imrust:
- Te meg ne csinálj itt karácsony estéjén pörpatvart!
- Ezeknek nincs más érv, mint az ököl! - mondta Imrus , leírhatatlan megvetéssel ülve ismét könyve fölé; ám Jozsó fülét megütötte a többes szám.
- Talán engem is bele méltóztatik érteni az ifjú úrnak? - kérdé.
- Őműveltsége már szóba se áll velünk, mióta a zsidóknál ebédel! - és tüntetőleg leült ő sakkozni Dodóval, nem ugyan rendes játszmát, hanem fordítottat, ahol az a cél, hogy mielőbb kiüttesse az ember összes figuráit; Dodó nagyokat kacagott bele.
Imrus morcan gubbadt magába, s a hangulat oly rossz volt, hogy a rendes karácsonyi diójátékot, a giccet sem vetette föl senki.
Imrus csak mímelte az olvasást; egy mondatra tért vissza ezerszer is; szívében vad lázadás tombolt; ám az asztalon, mint csodálatos tromf egy kártyaasztalon, égett, énekelt, harsogott a Jövő mindent elborító zenéjével a Viharágyú kinyomtatott első felhívása!
Milyen szűk, milyen kicsi, milyen nyomorult szellemi légkör volt ez az egész itt Gádoroson!
Az asztal alatt azonban titokban egy más papírdarab égett és énekelt, egészen más hangon , mely kissé falsetto volt: egy levelezőlap, mely az Imrus zsebéből pottyant ki a birkózásnál, s melyet nem vett észre, mikor összeszedte iratait; és ez a Gyula levelezőlapja volt, amiben közölte volt vele szállodai címét.
Senki sem hallotta a különös karácsonyi éneket, amit a két papírlap énekelt együtt, az asztalon és az asztal alatt.
Aztán Nelli éjféli misére ment, s Jozsó, mint kötelességtudó testvér, elkísérte , Dodóval együtt, kinek ez nagy szenzáció volt.
Imrus megtagadta a templomba menetelt, s míg anyja a sűrű párákban és parasztbűzben remegő gyertyák közt remegve és fázva imádkozott a maga istentelen és dacos fia bűneiért: Anatole France-ot olvasta a földre vetett ágyban.
Másnap mindenki egy kicsit elaludt, s a szoba rendetlen maradt, közel tíz óráig, mikor már a szomszédban Cenci vendégei gyűltek, az ájtatos öreg nénik és bácsik, és Imrus is kényszerült átvonulni oda kincseivel, Anatole France-szal és az Előfizetési Felhívással.
Jozsó a városba ment, Emma még pihent, Jolán a konyhában volt, Nelli pedig éppen kezdte takarítani az ebédlőt, ahol Imrus aludt.
Imrus Anatole France-i türelemmel és megértéssel hallgatta az ájtatos öregeket, közben tüntetőleg helyezve az asztalra az előfizetési felhívást: noha a Viharágyú bizonyára nem ájtatos öregeknek készült.
Ámbár Náci bácsi, a szabó rokon, hajlandónak mutatkozott előfizetni is:
- Abonnálok, hogyne abonnálnék, az Imriske lapjára!
- És valamennyien bámulva forgatták a "gyerek munkáját ".
- Csak az Isten tartsa meg, erőben, egészségben! - mondta Berta bácsi.
- Abban a nagy városban! - sóhajtott Kati néni.
De Imrus türelmetlen volt, s egyszerre úgy érezte, hogy alig bír magával.
A gádorosi ház egyformasága, visszhangtalansága ebben a pillanatban olyan volt neki , mint egy lidércnyomás.
S mikor Cenci kijelentette, hogy ma nem maradhat el a templomból, nemcsak azért, mert karácsony napja van, hanem mert neki kell képviselnie a famíliát az úri misén a családi padban:
- Anyád ott volt az éjféli misén, Jolán nem ér rá, Jozsóék a reformátusokhoz mennek ma!
Imrus egyszerre kifakadt:
- Én tisztelem a vallást, de ez nem vallás, hanem ostoba formaság!
Ha Jolán néni igazán vallásos volna, tudná, hogy a templomból elmaradni, csak úgy, az ünnepi sütés-főzés végett: halálos bűn!
És mit szólna Pázmány Péter ahhoz, hogy valaki egyik héten a katolikus, másik héten a református templomba jár, és a vallási kötelességből udvariassági kérdést csinál a feleségével szemben?
Rosszabb ez az istentelenségnél!
Nekem mindegy, református vagy katolikus: de én legalább nem is járok templomba!
Ez mindenesetre becsületesebb.
Imrus kéjjel öntötte ki Jozsó ellen felgyűlt mérgét a jámbor öregek előtt, s szavaiból papi nevelése különös összhangban csendült ki büszke hitetlenségével.
- Ejnye, ejnye! - mondta Náci bácsi.
- Nem szépet beszél - mondta Berta bácsi.
- Csak az Isten meg ne verje érte! - mondta Kati néni.
Aztán a Cenci kurta szava hallatszott:
- Neked is elvette ám az eszedet az a sok könyv!
Imrus azonban eposzi magaslatra emelkedett, egy ifjú Luther vagy Giordano Bruno , könyvvel kezében, az Előítéletek csökönyös hatalmai ellen!
- Ti is felégetnétek ám minden könyvtárat, ha tőletek függne! - mondta, egy képzeletbeli Omart invokálva, mert Cencit különben nem tegezte.
- De azért a Könyv mégis győzni fog, és ha a Butaság belepukkad is!
- A szónoklat még tovább tartott volna; de Cenci türelmének voltak határai, noha Cenci föntebb állott annál , hogysem éretlen suhancokra haragudjon.
- Most eredj, és gondold meg magadat! - mondta Cenci szigorúan, és Imrus ment is , fölcsapva kalapját, távoli és fűtetlen szobájába, hol a Düh, a Magány és a Szégyen farkasai ordítottak; ment, bőszült Achilles, tragikus harcban egy egész világgal , összeesküdvén ellene a nevetségesen Kicsi és a félelmesen Nagy!
Nelli, szegény anya, a szomszéd szobából hallotta az egész drámai jelenetet , takarítás közben fülelve az "ájtatos öregek" hangjaira, mint minden vasárnap, mert Gádoroson a helyzetek kísérteties módon ismétlődtek.
Nelli remegett, mint mindig , ha egyetlen fiáról volt szó: mert Imrust még mindig egyetlen fiának érezte, mintha Dodó valami más volna.
Nelli a világért sem mert volna közbelépni, félve saját fiától, akiből oly váratlan hevesség tört ki, holott rendesen Imrus szelíd volt, s csak Dodó a kis vad!
Nelli borzadva hallgatta az "ájtatos öregek" szörnyűködő kommentárjait és Berta bácsi elbeszélését, aki - ki tudja, mily baljós eszmetársítás folytán? - az égő meteorról kezdett beszélni, mely egykor közvetlen előtte hullott le az égből, s melynek folytán, mintegy Isten intelmére, gyalog ment Rómába vezekelni!
Berta bácsi kedvenc beszédtárgya: akit Nelli is szent embernek tartott!
Nelli az alázat pozitúrájában volt, azaz térden állva: mert a padlót törölte; s Nellit különben is térdre ítélte a Sors, akár a templomban, akár otthon.
Nelli a Nagy Asztal alatt térdelt; ahol ma nem is volt igazi söprés: mert az ünnepi nagytakarítást tegnap csinálták, s ma nem is volt arra idő.
Nelli megborzadt, mint aki valami alvilágba került: ahol rémeket lát!
Lángoló meteor helyett előtte csak egy sárga papírdarab hevert; de azért nem kevésbé lángoló , csodálatos, megrázó és váratlan istenintelem a tüzes meteornál!
Nelli Gyula írását látta, fiának címezve: s alig láthatott volna rettenetesebbet!
Nelli felugrott, mint akit kígyó csíp, és megtántorodva odacsapta a papírt az asztalra , mintha égette volna a kezét: a fia által neki hozott Pieta-kép mellé!
S Nellinek, amint most arra tekintett, egyszerre a szívébe nyilallt a Fájdalmas Istenanya arcának mély, gyötrő szépsége - ami a tegnapi vita oka volt - pókhálófinomságú ráncaival, vadul csucsorodó szájával, a szeretet és rémület szuggeráló, eksztatikus kifejezésével ...!
Nem volt ideje ezt a benyomást feldolgozni magában: mert hangokat hallott, melyek az öreg Tardits érkezését jelezték; s az "ájtatos vének" siettek párologni, "mint köd a nap elől ".
Noha az öreg doktor mind sötétebb nap volt: megtestesedve , meglassulva és megvörösödve, mint Héliosz az alkonyég szélén.
Nelli izgatottan rejtette el Gyula írását, mint valami különös rejtenivalót; s ez jó is volt, mert egyszerre Imrus is megint felmerült, űzve a megbánás kígyóitól, mert méltó -e modern felvilágosultságú s a lapos szabadgondolkodás álláspontján rég túljutott szellemhez naiv öregekkel szállni vallási vitába?
Imrus restellte magát, kivált Cenci miatt, aki legfőképpen imponált neki, s szívesen megkövette volna nagyanyját, az Anatole France-i és renani fölény elmebeli fönntartásával: ha a folyosón az öreg doktor medvehangja nem köszönti az örök egyforma kérdéssel:
- Alászolgája!
Jó napot kívánok!
Hát hogy van ilyenkor?
Hogy volna ilyenkor?
Nelli félelmesen sápadtnak látta fiát, aki különben is pár egyetemi szemesztere alatt feltűnően lesoványodott; Cenci úgy vélekedett, hogy " félbolond az idegességtől "; sőt még Jolán is közbeszólt, igen határozott interpellációval:
- Mondja meg neki, doktor úr, hogy ne olvasson annyit, mert tönkreteszi magát!
Ó, a könyvek!
Tardits, utálva ifjabb - és zsidó - doktorok stréberkedéseit, maga sem nagyon rokonszenvezett a könyvekkel, s őszintén ajánlta Imrusnak, hogy dobja már a sutba őket:
- Egy kis séta, egy kis mozgás, egy kis sport: kérem, az szükséges az embernek!
- Imrus sötéten nézett erre az újabb Omarra, kivált még mikor Dodó éppen hazavetődvén isten tudja honnan, Tardits őt állította mintakép gyanánt, amire az egészséges fiú pirospozsgás arcával valóban rászolgált: Imrus feszültsége csak növekedett.
Közben pedig megjöttek már Jozsóék is a csillagos templomból, s alighogy Tardits távozott, Jolán leszedte az asztalról a pogácsát és vörös bort, s a kis svábbal együtt teríteni kezdett, míg Nellit a konyha jótékony Aetnája nyelte el : közeledvén a Nagy Családi Ebéd, amely a nagy, karácsonyi ünnepek fő pontja volt , mert ha mindenben a legszűkebb takarékosság jelszava uralkodott is Cenciéknél , takarékosságról szó sem lehetett az EVÉSBEN!
- Nelli!
Jolán!
Hol vannak, Nelli, Jolán?
Üljetek hát már az asztalhoz!
Borzasztó ez az asszonyféle! - zsörtölődött Jozsó, amint a párolgó, nehéz tál leves a hímzett futón állt, s a ház asszonyainak helyét szokás szerint csak üresen maradt székek jelölték.
- Mama is jobban tenné, ha leülne!
- A hangsúly ideges volt, még tegnapról, s Jozsó ma még kezét sem nyújtotta Imrusnak, aki vörösen és mogorván hajolt meleg tányéra fölé.
- Negyven csöpp a leves után! - mondta aztán, mintegy enyhítve a hangulatot.
- Mama, igyon!
- Dodó tartotta a poharát, Imrus makacsul vonakodott fölnézni, Emma " csak egy ujjnyit" kért, Jolán egyáltalán nem, Nelli menekült, amint pár kanál levest bekapott: - Rémes, ez a Nelli megint kiszalad!
- Könnyű a férfiaknak - mondta Jolán mérgesen s fáradtan -, ők szépen leülnek a kész ebédhez, és percek alatt megeszik, amit az asszonyaik fáradságos munkával készítettek!
Ha még egyszer születnék, én is férfi lennék!
- Legalább bort igyál! - erőszakoskodott Jozsó.
- Az használ az idegességednek .
Ezt a rizlinget direkt karácsonyra tétettem félre.
- A híres gádorosi bor a vörös kadarka volt; de épp ezért ott helyben a fehéret becsülték többre.
Jolán azonban dühbejött a rizlingnek már a nevére is.
- Ránézni sem tudok, mióta a mama olyan olcsón eladta!
- De Jolán néni igazán különös! - kiáltotta Imrus, aki képtelen volt hallgatni, ha valami igazságtalant vagy következetlent mondtak a jelenlétében.
- Hiszen Jolán néni akarta mindig a legjobban, hogy adjuk el, mikor a nagyanyi három évig is tartotta a pincében!
- De nem ilyen áron!
- Jolán találva érezte magát, mert csakugyan ő volt a legtürelmetlenebb ama szűkös esztendőkben Cenci sztoikus flegmájával szemközt.
- Eladtam, ahogy lehetett, és punktum! - mondta Cenci.
- Te meg hallgass, neked is van ám a rováson - tette hozzá Imrus címére.
- Nagyanyi, én bocsánatot akartam kérni a nagyanyitól, de ha úgy bánnak velem , mint egy gyerekkel... - kezdte Imrus, de Jolán közbevágott, minden mérgét egyszerre Imrus ellen adva ki.
- Igen, igen, nem jobb lett volna, ha Imrus marad Döme bácsinál, aki legalább jól megnevelné?
- Ott kevesebbe is kerülne, s akkor talán Döme bácsi sem idegenedett volna el tőlünk...
- Ha mindig szememre hányják, hogy sokba kerülök... - kezdte megint Imrus.
- Teneked hallgatás a helyed! - ripakodott rá Cenci.
- Más gyerek már ilyenkor segíti az anyját...
Erre Imrus egyszerre elnémult.
Igazán, mért nem segíti ő is anyját, például tanítványt vállalva, mint Rosenberg?
Most egyszerre úgy érezte, hogy azért, mert túlságos függőségben nevelték, túlságos kevés az önállóság és kezdeményezés szelleme benne.
Imrus keserűen lázadt: ő az oka ennek?
- Igaz, hogy van a Döme bácsi? - kérdezte Jozsó a beállott csöndben.
- Kérdezd az Erzsitől, ő tudja! - felelt Jolán, mintegy nyílt féltékenységgel az élelmes rokon ellen, aki ott ül a gazdag bácsi betegágyánál.
- Újabban még a lányát is levitte Sótra, ott élni a bácsi nyakán hónapokig!
Jó cím az a betegápolás!
- Jolánt elkeserítette a gondolat, hogy Döme talán Imrussal és velük tehetné, "amit most Erzsivel és lányaival tesz ".
Imrus megint kifakadt az Igazság nevében: Döme bácsi nem hidegült el iránta, mert most is küldött a névnapjára húsz koronát; s az is túlzás, hogy Erzsi lányostul volna Sóton, mert mind a két lány állásban van, Noémi a banknál s Gitta egy grófnőnél.
Kiderült azonban, hogy Imrus rosszul tudja; mert Gitta csakugyan lent volt Sóton.
Tagadhatatlan tény maradt azonban a húsz korona.
- Megköszönted -e szépen? - kérdezte Cenci.
Imrus hirtelen szégyennel hajtotta le fejét: a lapalapítás nagy izgalmaiban bizony elfelejtette megköszönni a Döme bácsi ajándékát.
Jolán valósággal lázba jött erre.
- Miért nem figyelmeztetted? - támadt rá Jozsóra.
- Mi közöm nekem hozzá? - felelt ingerülten Jozsó.
Jolán éles szóáradattal vágott vissza:
- Mi közöd hozzá?
Mi közöd hozzá?
Talán bizony neked is van közöd ahhoz, amiből az egész családnak kára lehet?
Isten ne adja, de Döme bácsi meg talál halni, már elég öreg, erre el lehetünk készülve, és az ilyen beteg ember ingerlékeny, Imrussal szemben mindig különösen ingerlékeny volt, ki tudja, talán éppen emiatt nulláz ki bennünket az egész örökségből?
De te persze csak megjössz, leülsz kényelmesen a kész ebédhez, azt várod, hogy szolgálatodra legyünk valamennyien, neked és Emmának, egész életünket spórolásban és munkában töltjük, te mindenből megköveteled a részeteket, és még csak ennyit se törődsz a család érdekével!
- Jolán csúnyán beszélt és logikátlanul: mert reményei apadóban voltak, még a legfantasztikusabbak is, melyek váratlan örökséghez fűződtek; viszont fáradtsága és idegessége épp az ünnepi heccekben, végletekig fölgyűltek Emma ellen!
- Mi törjük magunkat, kiadnók a lelkünket is, mi mindenünket odaadjuk, Nelli még az utolsó szép darabjait is Emmának adja ...! mi semmit se sajnálunk ...!
Nem folytathatta tovább, Jozsó elvörösödve fölállt, Emma sírva fakadt, Cenci bölcsen kiment, nem nézhetve a veszekedést, Nelli halálosan elsápadt, mert először történt s egész váratlanul, hogy Jolán nyíltan szemükbe mondta Jozsóéknak panaszait, amiket eddig, elég különösen, neki magának, Nellinek szokott ideges percekben az arcába dobni, mintha csak neki szólnának azok, aki Jozsóékkal szemben kettejük közül az alázatosabb volt, s épp ezáltal ingerelte Jolánt.
Nelli remegett, mintha ő maga mondott volna valami retteneteset.
Csak Dodó játszott nyugodtan a cicával, aki besurrant az ételszagra, s a beállott csöndben hirtelen fölszökött a fiú ölébe.
- Dobd ki azt az állatot! - riadt rá Jolán, valami utódühvel, soha nem állhatván macskát a szobában.
De ekkor, egyszerre s talán egy láthatatlan mérték beteltére, Imrus kitört, mint elkeseredett enfant terrible, aki nem bírja tovább a felnőttek hazugságait: mert nem nyilvánvaló hazugság volt -e ez a "semmit se sajnálunk "?
- Ugyan, Jolán néni, hogy mondhat már ilyet?
- S mint egy meleg forrás, mely soká forr és küzd, míg egyszerre váratlan kibuggyan, úgy szökött ki a szó az enfant terrible szájából: lehetett -e hát hallgatni itt már ?
Hát nem sajnált -e Jolán néni minden girizd szőlőt, ami Emmáéknak jutott?
Jolán néni sohasem evett fügét, minden szép szemet maga tett be az Emma kosarába: csak azért, hogy aztán panaszkodhasson; mert Emma egyszer azt találta mondani, hogy szereti a fügét!
És talán most ez az egész veszekedés nem azért van -e, mert anyi Emmának adta a legyezőt, amit Döme bácsitól kapott?
Imrus szégyellte magát, igen , szégyellte magát!
Itt a "család érdekéről" és családi összetartásról beszélnek, de a család tagjai megfojtanák egymást egy kanál vízben; sőt egymás halálát lesik az örökségért!
Igen, ezt nem lehet szebben mondani!
És jól tudja Imrus, hogy nem azért van ez így, minthogyha rosszak volnának, vagy hiányzana bennük a képesség a szeretetre; de mert csak azt merik szeretni, amit szokás és szabad, elsenyved bennük ez a képesség; összetévesztik a szeretetet a megszokott érdekkel és kötelességgel; de így egészen megürül és sivárrá válik az élet! és semmit sem tesznek, hogy gazdagítsák! el hagyják aszni a lelküket! mindennek az oka az a sivár unalom és lelki szegénység, amiben élnek!
Meg van ez a levegő mérgezve!
Ő megmondta ezt már akkor is, Döme bácsi előtt!
Minden gyökerestül romlott!
Minden meg van mérgezve, és meg fog halni, meg fog így halni!
Nem lehet ezt a levegőt kibírni!
Mondják, gyerekek és próféták találnak rá az igazságra; de gyereknek hallgatás a helye, s a prófétának betörik kobakját.
Ám a hisztérikus enfant terrible jutalma legjobb esetben egy bosszús mosoly, mely csakugyan megjelent Jozsó ajkain; noha az enfant terrible ezúttal voltaképp az ő pártján állott és Jolán ellen! de ilyen a világ hálátlansága próféták iránt!
- Az ifiúr jobb szeret zsidóknál ebédelni - mondta Jozsó.
- Ott nincs megmérgezve a levegő.
Reductio ad absurdum : [ 60] de Imrus kész volt vállalni az abszurdumot is.
- Igenis: ott más levegő van!
Ott tisztább, szabadabb levegő van!
Ott nem zsugorodik mindenki bele a kicsiségekbe!
Ott tudnak tágabb, magasabb dolgokról beszélni!
Tudjátok, mi az, ami a ti levegőtöket megmérgezi?
- Imrus csodálatos módon meg tudta nevezni ezt a különös mérget, ugyanazzal a névvel, amivel valamikor egy régi magyar költő megnevezte: - Unalom !
Elsenyvedtek az unalomban!
Mennyi szépség van a világon!
Mennyi messzeség , nagyság, érdekesség, amit megmutat a művészet, fölfedez a tudomány, amiben él és fölvillan a lélek, az emberi kultúra nagyszerű birodalmai: ti mindezt nem ismeritek!
Számotokra mindez nem létezik!
Ti csak a saját kicsinyes, szűk érdekeitekben éltek, és még a házból sem mozdultok ki, ha nem muszáj!
- Imrus nem átallt Jozsóra célozni, aki már évek óta lakott Pesten, és még egyszer se volt színházban.
- Nincs minekünk arra pénzünk! - mondta Emma, szipogó sírásából is fölmerülve a szóra.
De Imrusnak volt rá pénze - pedig ő csak havi harminc forintból élt!
Imrus inkább koplalt, csakhogy jusson színházra, egy-egy könyvre...
Imrus büszke volt erre, s most kitört belőle!
Imrus rettenetes szót ejtett ki: mert mi hangzott rettenetesebben a koplalásnál, gádorosi fülnek?
Nelli fülének legalább csakugyan rémség volt ez: aki úgyis örökké gyötrődött, mi mindent szenvedhet fia a szörnyű Városban!
Nelli szegény keble fölött föllüktetett a baljós papírdarab, amit előbb hirtelen odadugott: Gyula levele Imrushoz!
Nelli szívdobogva nézett fia izgatott , kipirult arcára: aki belőle fakadt, s mégis minden gondolata, egész élete csupa idegesség!
Az enfant terrible szenvedéllyel és támadólag lihegett a gúnyos szavak kereszttüzében; mert Jozsó nem hagyta annyiban a dolgot.
- Schapringer nem koplal! - mondta Jozsó, bizonyos ellenszenvvel az idegen faj ellen, melynek dicséretét öccse a magáénak rovására zengte, noha bizonnyal csúnya madár az, aki a saját fészkébe piszkít!
Imrus azonban fölzúdult a szóra: mert nem az Igazságon esett -e itt ismét sérelem ?
Nem arról van szó, hogy melyik fajta a mienk, melyik idegen? hanem arról, hogy melyiknek van igaza? és bizonyára annak van igaza, amelyik kulturáltabb, amelyik több hasznot tesz, és emberhez méltóbb életet folytat!
- De hát milyen életet folytattok ti?
Hol itt a kultúra?
Hol itt a magasabb eszme vagy ideál?
Meg lehet -e élni ebben a levegőben?
Nem kell -e elpusztulni annak a társadalmi osztálynak vagy fajnak, amely így él?
- Imrus egy ifjú Berzsenyi szigorú álarcát öltötte: Róma és erős Babilon leomlott!
- Halálfiai vagytok mindannyian: ha nem is sejtitek!
A falra már föl van rajzolva a Mene Tekel Fáresz!
Én is szeretem a fajtámat: de az igazságot nem lehet meghamisítani.
A zsidó utazik, olvas, belekapcsolódik a Nyugat szellemi életébe .
Ha nem megyünk velük, megposhadunk az útszélen, mint kiöntött semlyék, mely elmarad a rohanó folyótól!
Mit mondhatott Jozsó erre a zöld szónoklatra?
Gúnyos mosoly bizonnyal a legjobb felelet volt; de még jobbat tudott adni Cenci, aki, mint egy öreg Amphitrité , ismét megjelent a kitombolt hullámok fölött; dorgáló fölénnyel, mert mindez valóban csak éretlen, gyerekes beszéd volt.
- Törődjél te csak a magad dolgával!
A bátyádról pedig példát vehetsz mindig: ha belőled is olyan derék, jóravaló, munkás ember válik, nem hozol szégyent a famíliára!
- Cenci néha Jozsót is összeszidta, mint egy gyereket; de nem volt -e Jozsó mégis rendes, okos ember, s a Cenci kedve szerint való fiú?
Nem olyan lump , mint a szegény megboldogult Imre, s mindenesetre távol a Bélyeges Papír veszélyeitől.
Cencinek igaza volt, s ezt Imrus is tudta.
Jozsó valóban feddhetetlen: de a gáncs nélküli ellenfél csak még inkább elkeserítette az új Hektórt, mint egy Achilles-sarok nélküli Achilles.
Jozsónak ugyan volt Achilles-sarka, de ez láthatatlan volt Cenci előtt; Jozsó erényei viszont nem imponáltak Imrusnak, aki e pillanatban kész volt agresszíve s Élet Őfelsége szent nevében a Pohár, a Cigány s a Bélyeges Papír háromságának hőseit is többre becsülni a Józan Okosság és Úri Tisztesség közkatonáinál - noha e rokonszenv kevéssé illett jámbor lényéhez.
- Ne ríjatok hát, hanem egyetek!
Így ni! - mondta Cenci, saját kezűleg helyezve egy pulykacombot az Emma tányérjára.
- Te is egyél, és ne hallgass a haszontalan beszédekre!
- Emma, könnyével sózva pulykacombját, lassan rágni kezdett.
- Neked gyereked van!
Ti is egyetek! - fordult a lányaihoz.
- Együnk, Nellikém, nekünk szükségünk van az erőre! - mondta Jolán sóhajtva.
- Nézd, egy kis jó puha fehérhúsát! - s már rakta is Nelli elé, míg saját magának tüntetőleg valami csontos gerincdarabot osztott ki.
A szobában elviselhetetlen hőség volt, ott künn se lévén hideg, a kályhában pattogott a tűz, az ételszag betöltötte a levegőt az alacsony és rengő plafonig, a família ingerülten és összeszorulva ült az asztal körül, a poharakban már vörös bor volt, Jozsó fölugrott, és töltött Nellinek is, aki tiltakozott:
- Jaj, ne tölts nekem, nem iszom, migrénem van!
- De, ez jót fog tenni, talán majd mártogassad! - mondta Jozsó, mint egy liturgia szövegét.
- De igaz is, anyika nem eszik és nem iszik semmit! - kiáltott Dodó, vádaskodva és tele szájjal, az egyetlen itt, aki nem kötelességből és a mások kedvéért látszott enni.
Dodó, jól halászva a zavarosban, hatalmába kerítette mind a két combot; míg Imrus mogorván s dacolva ült üres tányérján dobolva késével, míg egyszer csak megint kirobbant, mintegy az akadémikus vitát folytatni:
- Ez a két különböző faj, két különböző emberfajta: az egyik képes a kultúrára, a másik képtelen!
Igenis, énhozzám közelebb áll a fölvilágosodott és művelt zsidó , mint az előítéletekkel teli ostoba és gőgös keresztény!
De nem zsidóról és keresztényről van itt szó!
Mi új kultúrát akarunk csinálni itt Magyarországon, és nem nézzük az embert, csak a tehetséget...
- És Rosenberg az a tehetség, ugyebár? - csúfolódott Jozsó.
- Miért ne lehetne Rosenberg éppolyan tehetség, mint akármelyik gróf? akik tudvalevőleg mind kretének.
Látod, éppen ez ellen a felfogás ellen kell küzdeni - kiáltott Imrus - és a grófi Magyarország ellen! - tette hozzá szónokilag, nyelvén találva Gyula kifejezését; noha ő még nem is látott grófot elevenen.
Imrus teletöltötte a poharát vörös borral, és kiitta.
Imrus egyszerre úgy érezte, hogy légüres térben hadakozik, s noha neki csak a kultúra és irodalom volt fontos , fejest ugrott a politikába, amitől legtöbb és legvadabb hatást remélt.
Imrus kikelt a címkórság, a társadalmi igazságtalanságok és végül a militarizmus ellen , mely elvonja a nemzet energiáit a kultúrától.
Imrus Államában tökéletes egyenlőség volt: se zsidó, se keresztény, se úr, se paraszt, se gróf, se katona!
- Akkor ki védi meg az országot?
- De hát ki ellen kell megvédeni?
Csak nem gondolod, hogy a huszadik században még háború lehet?
Ez ma már igazán nevetséges lenne.
A modern kultúra egyesítette Európát; a régimódi hazafiasság kiment a divatból, s a nemzetek közötti ellentéteket senki sem veszi komolyan.
Jozsó lesajnáló fölénnyel mosolygott, mint egy gyerek beszédére.
Jozsó a Budapesti Hírlap olvasója volt, s nagyon jól tudta, hogy a dolog épp ellenkezőleg van: soha több ellenség nem övezett bennünket, mint manap !
Hát nem forrong a Balkán?
Hát nem fenik fogukat a nemzetiségek?
Az ifjú européer azonban nem volt hajlandó komolyan venni a Balkánt és a nemzetiségeket.
Barbár , műveletlen tömeg ez, amely kultúránk előtt úgysem állhatna meg.
- Csak persze, mi erőszakkal akarjuk elnyomni őket, s ezáltal kezükbe adjuk az erkölcsi igazság fegyverét.
- Be kéne csukni, aki így beszél!
- Jozsó szája körül a hazafias bosszúság vonása jelent meg; Nelli rémült és könyörgő szemeket vetett rá.
Nelli éppen a mákos és diós patkót hozta be, s majd kiejtette kezéből a tálat.
Jozsó azonban hangsúlyozott örömmel fogadta az illatos karácsonyi süteményt: mintegy tüntetőleg a feledés és jelentéktelenség süllyesztőjébe ejtve vissza az Imrus badar beszédeit.
- Diósat nekem, diósat! - kiáltott a kis Dodó éles hangja.
A mákos és diós két pártra osztja az emberiséget: Jozsó komoly férfiként állván a népszerűtlenebb mákoshoz, melyet kívüle csak Jolán pártolt, önfeláldozásból, mert annak is fogyni kell.
Imrus azonban más két pártot látott, mélyebb és áthidalhatatlanabb ellentéteket: noha ő az egyenlőség és testvériség híve volt.
Imrus mogorván fogadott minden kínálást, sötéten kérőzve a vitán, melyben ő látszott a vesztes félnek; s végre ellökve tányérát, kifakadt:
- Egy világ választ el bennünket!
És hiába vagyunk egy családból: ez két különböző emberfajta!
Imrus szavai tragikusak voltak, valódi drámai minták után; de Jozsó nyugodt gúnnyal mordult vissza, mákos kalácsainak végvára mögül:
- És én vagyok az a fajta, amelyik "képtelen a kultúrára "?
Köszönöm!
- Egy hatalmas falatot tett a szájába, azután folytatta: - Szép kis kultúra, mondhatom !
Szeretném én tudni, ki kér a ti értelmetlen verseitekből!
- Pedig van, aki még pénzt is ad értük! - felelt vissza a "szerkesztő" büszkén, és ezúttal először fölényben, mert a pénzből még mindig csörgött nála néhány tagadhatatlan ezüstguriga.
- No, azt a zsidót is kizsuppoltatnám! - vágott rá kurtán Jozsó; de a ténybeli fölény ezúttal Imrusnak kedvezett.
- Véletlen nem zsidó.
- Annál rosszabb!
- Jozsó vállvonítása félreérthetetlenül fejezte ki megvetését a kétes elemekkel és hóbortos egyénekkel szemben, akik ilyesmire pénzt adni képesek .
De Imrus hirtelen vad gőggel föllángolt: "Ha elátkozza százszor Pusztaszer ... ! "
- Azért mégis mi fogunk új irodalmat csinálni Magyarországon!
- Az is olyan szocialista szennyirodalom lesz! - mondta Jozsó a leírhatatlan lebecsülés hangján, miközben, lecsípve néhány szem malagát, fölállt, és cigarettára gyújtott.
De Erisz, ki ősidők óta különösen szereti az ily nagy családi ebédeket, a hagyományos alma vagy kráfli helyett most talán egy falat diós patkóba rejtőzve a Dodó egészséges fiútorkán ródlizott le: aki hirtelen, mint valóságos kis eleven ördög kezdte sivítozni a fülébe ütődött szót, furcsa és csúfondáros elferdítésben: talán hogy betöltse az Imrus mértékét:
- Szocialista!
Cucilista!
Tisztelt szerkesztő úr, cucilista!
- Elég volt!
Nem bírom tovább! - ordított föl Imrus egyszerre, mint egy vadállat , magából kikelten, és fölugorva az asztaltól, tányérját odavágta a földre, hogy darabokra tört.
- Ne féljetek, megveszem a tányért! - tette hozzá részben gúnyosan, részben egy kis elrestelkedő megbánással a beállott csendben.
- Igenis megveszem! - üvöltött még egyszer, noha senki sem szólt ellene.
- De ezt NEM BÍROM TOVÁBB! - tette hozzá, mintha valami összefüggés lenne a két dolog között.
- Nem és nem és nem, ezt az értelmetlenséget, ezt az örök szekírozást, ezt az egész levegőt!
Ezt a butaságot!
Nem bírom és nem bírom és nem bírom!
Én nem tehetek róla, ti nem tehettek róla, senki sem tehet róla, de nem bírom!
Én elutazom még ma, visszamegyek Pestre, nekem nem kell pénz sem, én megélek magam, én keresek , én veszek egy hónapos szobát, én...
- Az isten szerelmére, Jozsó! - kiáltott Nelli, majdnem térdre esve Jozsó előtt , ki hidegen hátat fordítva, át akart menni a másik szobába, ahova Emma már átmenekült, minthogy a kisebbik Emma, fölmerülve Imrus legelső kiáltására a délutáni gyermekálom sűrű mézfürdőjéből, éktelen sírásba kezdett.
- Az isten szerelmére!
- Nelli most szegény, halálig rémült anya volt, aki fiáért könyörgött a Jozsó nyugodt férfiúi hatalma előtt: mert ő volt az egyetlen védő, megnyugtató , akire fiát a szörnyű idegenben rábízva, tudhatta; Nelli ismeretlen rémektől félt , épp most!
És épp most maradjon az a gyerek egyedül!
Nelli keble fölött vadul kalapált a Gyula írása, Nelli könyörgött: - Az isten szerelmére!
- Vele beszélj, ne velem: ő haragszik! - felelt Jozsó bosszúsan, míg Imrus, teljes erejéből földre nyikkantva a macskát, melyet Dodó huncutkodásból hátulról a vállára csempészett, hirtelen kiment a szobából, és becsapta maga után az ajtót.
S az intermezzo vége:
Egy negyedóra múlva Dodó, önkéntes kém, ölébe kapva a macskát is, kiosont a kertbe, és belesett a csillagnéző szoba ablakán; még a cirmost is magasra emelte , hogy ő is belásson.
- Pakol! - jelentette visszaérkezve és meglehetősen élvezve a szenzációt.
- Nem kell törődni a kölyökkel! - mondta dühösen Jolán; Nelli, alig tudva magáról , sírt; Jozsóék végképp eltűntek a szobájukba, ahol, Cencit kivéve, senki sem merte háborgatni őket.
Végre is Cenci oldta meg a dolgot, aki kurtán és egyszerűen adta ki az új helyzethez mért rendelkezéseit:
- Hagyjátok; hadd menjen, ha el akar menni!
Legjobb, ha magátul gondolja meg magát.
És okosabb is lesz, ha most nem megy vissza Jozsóékhoz egy darabig.
Iszen lakott ő már egyedül azelőtt is: hát most megint egyedül fog lakni, és punktum !
Nem gyerek már: hadd tanuljon egy kis önállóságot!
Te meg ne ríj ittend!
A harminc forintot megkapja ezután is, és nem lesz semmiben hiányossága!
Az esze is majd megjön előbb-utóbb...
Nem fog ártani a lecke!
S így történt, hogy Imrus másnap reggel a rendes formák közt búcsúzott el Gádorosról; még Jozsóék ajtaján is bekopogott bocsánatot kérni hevességéért (az ajtón keresztül, mert még ágyban voltak ).
Imrus tisztelettel csókolta meg Cenci néni kezét, aki egy tízkoronás aranyat nyomott a markába, konkomitívának a józan tanács mellé.
- Aztán jegyezd meg, hogy nem úgy van minden a világban, ahogy a könyvekből azt elgondolnád!
Imrus nem szólt semmit, még a pénzt is tisztelettel zsebre gyűrte, feszültsége megenyhülvén a kitörésben: most inkább valami lankadtságot érzett, s szeretett volna itthon maradni, maga sem tudta, miért?
De mikor anyja is, félénken és szinte dadogva, valami tanácsfélét rebegett búcsúzóul, valami ijedt tanácsfélét, a rossz emberekről, akik vannak ott künn a világban, és hogy ne hallgasson senkire , senkire, és hogy mindent írjon meg haza, akármi történnék is: Imrus hirtelen újra megapprehendálva fölcsapta a kalapját, és elindult a ködös, enyhe télben, reggeli szürkületben, az utca hártyázó folyókái mellett, míg a kis sváb vitte utána a csomagját a vasút felé; ment egyedül, és vissza se nézett!
Nelli még soká állt a kapu előtt, nagy keszkenőjébe bugyolálva.
A keszkenő alatt még mindig ott rejtegette a Gyula levelét.
Azt gondolta, hogy még az utolsó pillanatban szól róla Imrusnak... s most szívszorulva nézte a távozó csinos alakot, egy véletlen visszanéző pillantást, még egy utolsó tekintetet könyörögve magának a Sorstól.
- Még el se kísértem...
Még csak a vasútig se mentem el vele... - tördelte.
- Jól tetted! - mondta Cenci.
- Nem kell őtet elkényeztetni.
- Még mit nem? - mondta Jolán.
- Gyalogolni vagy talán kocsit fogadni ebben a hidegben egy ilyen kölyökért!
- Jolán dúlva-fúlva ment vissza a szobába, ahol Imrus csak nemrég hagyta el az ágyat; dühösen a korai fölkelésért is, noha világért el nem engedte volna, hogy fölkeljen, s Nellivel és a mindig korán kelő Cencivel együtt a kapuig ne kísérje az elutazót.
- Erre is csak takaríthatunk! - mondta, bosszús pillantást vetve az ágyra, melynek gyűrött paplana és széthányt dunnái még rajzolgatták a reggeli lámpa fényében a kikelt fiatal fiútest meleg körvonalait.
- Takarítsunk, szolgáljuk ki, és aztán ő hálából lenéz bennünket, és gorombáskodik velünk!
- Jolán fölemelte a dunnát, hogy fölrázza; aztán a paplant , amely még meleg volt, melyen még mintha az alvó meztelenségének illatát érezte volna ebben a fülledt, reggeli szobában... s mi történt aztán vénleányi szívében és mi nem? csak ráborult a vetetlen ágyra, és végigfolyatta könnyeivel...
Nelli még mindig kinn állt a kapu előtt, a hidegben a nagykeszkenőben, és nézett , nézett eltűnt fia után.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE