Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gaál Mózes
A vasember fia
Keletkezés ideje
1902
Fejezet
19
Bekezdés
939
Mondat
1625
Szó
20101
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A szabadító angyal.
Ugy festik az angyalokat, mint kedves, nyájas arczu gyereket.
Hófehér szárnyon repülnek, mint a galambok, virrasztanak a beteg gyermek ágya fejénél , elaltatják, álmot hintenek szemére, játszanak vele, mint a legjobb pajtások .
Az a szabadító angyal, kiről én most mesélek, egy óriás volt lelkére és testi erejére nézve.
Eljött a zsibói várkastélyból, nem azért, hogy Pest városában ünnepeljék erdélyi hires szónoklatai miatt, nem is azért, hogy büszke örömmel mutogassanak reá, mondván :
- Ez az a bátor, szókimondó Vesselényi .
Eljött, hogy élete legdicsőbb munkáját elvégezze, mielőtt a hatalom reá tenné kezét .
Jókedvü főurak társaságában volt, mikor Pestvárosában elterjedt a híre a Duna kiöntésének.
Vígan voltak az urak, a legnagyobb rész vak lármának tekintette, avagy ha való is a hir, miért féljenek ők?
Hatalmas a palota , vaspántok kötik össze a talpköveket.
Igen-igen nagynak kell a viznek lennie, hogy alapjában megingassa .
A házi gazda is biztatta a vendégeit, hogy minden kósza hir meg ne háborgassa őket .
- Hajrá, vígan urak!
Igyunk az erdélyi országgyülés oroszlánjára , vivat Vesselényi Miklós báró !
- Vivat!
Éljen! éljen !
- Megálljunk, urak - dörgé közbe a Vasember fia.
- Én ezt a poharat ki nem ürítem ebben a pillanatban.
Nem illik a jó kedv a szomoruságnak e pillanatában, magyar urak.
Mikor az Isten nagy csapással meglátogat, ó ne tetézzük ezt vaksággal.
Tegye mindenki azt, a mire szive nógatja.
Isten önökkel !...
Evvel sietve elhagyta a fényes termet, el a mulató urakat, kik utána bámultak, mig egy recsegő hangu ifju gróf nyeglén megszólalt :
- Urrraim, a Miklós báró derék fiu, de nagyon boggaras.
Mulassunk csak tovább, mert a mi szivünk ezt kivánja .
Az urak mulattak tovább .
A Vasember fia ekkor már egy hatalmas csónakot kormányozott.
Fáklyás legények világították meg az utat, négy evező hatalmasan szelte a rőt fénynyel behintett vizet .
- El a Ferenczvárosba!
Keressük a legszükebb utczákat, hol a legszegényebbek laknak! - parancsolta embereinek .
Tovasiklott a nagy csónak, ugy tünt fel, mintha repült volna.
Nem mint fekete holló, hanem olajágat vivő galamb.
Vitte az életet oda, hol legbiztosabb aratásra számított a halál .
Odament a Vasember fia, hol a koldusok és elhagyatottak laktak; hol a pusztító áradat a padlásra szorította a szerencsétleneket .
- Hó, itt álljunk meg, legények! - kiáltotta harsány hangon egy düledező házikó előtt .
Gyermek-sirást hallott a padlásról .
- Közelebb a fáklyákkal, fiuk !
A fáklyák fénye rávetődött a házikóra.
Már a szarufákig ért a viz, a padlásajtó nyitva állott, s térden állva két gyermek: egy fiucska és egy leányka összetett kézzel siránkozott .
- Hányan vagytok ?
- Ke... etten...
Zsuzsika és én! - szepegett a fiu.
- Apa elment, azt mondta, haza jő, de nem jött haza ...
- Add ide a kezed, leányka !
- Nem dob bele a nagy vizbe ?
- Nem doblak, te kis bohó, ne félj tőlem !
Az elhagyott árvákat így mentette meg a Vasember fia.
De nemcsak megmentette, hanem gondjaira is bizta jó embereknek, míg előkerül, ha ugyan előkerül az apa .
A szegényes házikók lakói, szorongva egy-egy omlófélben levő háztetőn, padláson, a vizből még kiálló kapu gerendáján, nem is embernek, hanem valami túlvilági hatalmas szellemnek nézték a szabadítót .
Csakhamar megtelt a csónak, s a védettebb, magasabban fekvő városrész felé vette irányát.
Ott lerakta a megszabadítottakat, azok pedig körülvették, s boldog volt, a ki ruháját illethette, megcsókolhatta .
A nyájas hold, mely előbukkant felhő-palástja alól, elárasztotta szinezüst fényével, mosolyogtak a csillagok, a miként csillog a háladatos emberek szemében a néma és mégis ékesen szóló könnycsepp ...
Millió meg millió szikrázó fény az égen; vajjon nem az angyalok szemei voltak -e, kiket oda rendelt a jó Isten, hogy kisérje nemes utján a Vasember fiát, s számot adjon majd róla ott, ahol a rosszat nem felejtik el, a jót pedig megjutalmazzák .
Tovább... tovább, Vasember fia !
Könnyebb a mentő csónak, vár a sok munka, tart még az életnek kétségbeesett küzdelme az enyészettel .
Kiváncsi urfiak fellobogózott, szépen kipingált naszádon csónakáznak egyik utczából a másikba.
Nekik nincs mit félteniök, a paloták urait koldussá nem teheti a nekivadult Duna hulláma.
Miért járnak tehát utczáról-utczára ?
Ejnye, hát miért járnának, ha nem azért, hogy ebben a ritka szép látványban gyönyörködjenek.
Nem mindennap változtatja a Duna tengeren épült Velenczévé a szerencsétlen magyar fővárost ...
- Nosza urfiak, nincs mit tennetek, hát gyönyörködjetek ebben a felséges látványban!
Mennyi sikoltozás, kapkodás mindenfelé!
Hogy szeretné egyik-másik a mentő-csónakra akár az egész házát felpakolni...
Nézzétek csak, azt a kövér mészárost nem akarja felvenni a csónakos, azt mondja: fél az elmerüléstől... hahaha!
Hiszen ez olyan mulatságos !
- Nini, nem Miklós báró közeledik azon a nagy bárkán ?
- Ő az, valóban!
Szervusz, Miklós, te is nézed a pesti vizi-életet !
Ugy -e pompás látvány ?
A Vasember fia nem felel.
Komoran néz előre .
- Nem vennél a te csónakodra?
Azon több a hely ?
- Félre az útból, térítsétek a ház mellé a naszádot, hogy szabad legyen az utam, - mondá parancsoló hangon Vesselényi .
- No... no, csak nem beszélsz komolyan ?
- Ugy beszélek, most nincs idő a léhaságra .
- No, ha komolyan beszélsz, csak azért sem !
- Fölfordítalak csónakostól együtt, ha félre nem álltok az utamból ...
Menjetek mulatságot keresni a nyílt Dunára, hol nem vívódik halállal az ember ; szégyen és gyalázat, magyar urak, hogy így viselitek magatokat .
- Számon kérem a szót, Vesselényi, - vetette oda felhevülve egy ifju gróf .
- Megfelelek érte, majd ha időm lesz reá, most utat nekem!
Frissen , legények, neki a naszádnak, ha keskeny az utcza .
Hiába való volt az úrfiak berzenkedése, Vesselényi olyan határozott hangon beszélt, hogy fenyegetése nem látszott pusztán fenyegetésnek.
Utat nyitottak, s a Vasember fia rájok sem figyelve haladt tovább.
Háborgott a lelke , megtelt a szive keserü indulattal annak láttára, hogy a legnagyobb nyomoruság pillanatában akad ember, a ki látványos komédiának tekinti s mulatságát találja az árvizben .
Foga között morzsolta e szavakat :
- A nyomorultak kaczagnak, mikor a szívnek véreznie kellene ...
Czudarság... czudarság!...
Szégyenlem, hogy ilyen magyar urak is vannak .
Az egyik révész legény kérte az ifju bárót, engedje meg, hogy kissé pihenhessen.
Holtra fáradt már, szinte kiejti kezéből az evező-lapátot .
- Ide avval az evezővel fiu !
Ő maga vette kezébe az evező-lapátot és mintha uj erőt öntött volna a nagy bárkába, csaknem futásnak eredt .
Ó mert az a kéz fölért száz más kézzel.
Aczélból volt minden izma , nem fedte kényes keztyü, nem puhult meg, nem is volt finom főuri kéz , gyeplőszoritáshoz, kard markolatához idomult.
Ez a kéz rettenetes volt, ha sujtott; áldott volt, ezerszer áldott, ha jót tett .
Folyt a munka délutáni szürkület óta egész éjjel, másnap délelőtt , késő estig szakadatlanul.
A Vasember fia nem hiába fegyelmezte testét; álom nem nyomta el, a metsző szél, mely éjjeli munkájában megizzadt homlokát meg-megcsapta , csak hűsítő volt reá, pedig meleg kabátját is levetette, ingujjban, fedetlen fővel állott a bárka kormányán .
Hát a kabátját miért vetette le ?
A bizony úgy történt, hogy egyik házikó romjai közül nagyon öreg , beteg embert hoztak ki, az ágyból emelte fel két izmos legény.
Lefektették némi ruhadarabkákra s mert nem vala mivel betakarni, a báró ráterítette meleg ujjasát .
- Ezt az öreget megölheti az éjjeli hűs szél, nekem az nem árthat.
- Néha-néha meg-megborzadt.
Ilyenkor előhozatta az erős szilvapálinkával telt kulacsot, s abból hörpintett pár kortyot.
Az melegítette belülről a testét.
A bárkában élelmi szerek is voltak, abból osztogatott ki a szegények között, mert némelyiket az éhség is gyötörte, mig a szabadító angyal odaérkezett, hogy életet hirdessen, s az Istenbe vetett bizodalmat megerősítse .
Ismét este lett.
Fáklyákat kellett gyujtani, hogy lássanak valamit .
Egy kis kápolna kapujában valami rongy látszik a fösvényen megvilágított esti szürkületben.
A ki nem akarja, akár meg sem látja, és nem veheti senki zokon.
Azt hiheti: valaki ott felejtette a foszlány-ruháját, ő maga vagy beleszédült a vizbe, mely az utolsó lépcsőfokot nyaldossa már, vagy megmenekült .
Csak a Vasember fiának sas-szeme tör át a homályon, miként ha a szivével is látna.
A nyomoruság nem tudna előle sem az estének szürkületében, sem az éjjelnek vak homályában elrejtőzni .
- A kápolnához, - fiuk! - parancsolja.
- Látok valakit a kapunál .
- Nem ember az, méltóságos báró, - jegyzi meg tisztelettel egyik legény .
- Majd meglátjuk, fiam, irányozzátok oda a bárkát .
Jól látta a Vasember fia, ember volt, egy véghetetlenül nyomorult ember, nyomorultabb a legszegényebbnél, mert - vak volt .
Koldus-asszony, ki ebből a szépséges nagy világból nem látott akkora darabkát sem, a mennyi elférne egy csecsemőnek a tenyerén.
Alamizsnakenyéren , ember-irgalomból, Isten végtelen jóságából tengődő vak koldusasszony .
- Jőjjön a csónakba, szegény asszony! - mondá nyájas, biztató hangon Vesselényi.
- Megszabaditjuk .
- Az Üdvözitő neve legyen áldott!... rebegé halkan a vak asszony.
- Mennyei fényessége nekem is világított .
És megcsókolta a lépcső hideg kövét .
- Hallja -e, jőjjön a bárkába! - ismétlé Vesselényi .
- Hallom, jó ember, legjobb minden halandó közül, mennék is a hangnak irányában, de félek, mert lábammal a vizet érzem, szemem világa pedig nem igazít útba... világtalan vagyok .
- Szegény !... tördeli halkan a szót a Vasember fia, s tétovázás nélkül kilép a bárkából.
Felöleli a rongyokba burkolt vak koldusasszonyt és leviszi a bárkába .
Látnia kellett volna az egész magyar hazának az óriás erejü magyar főurat, a hires Vesselényiek sarjadékát, mint visz ölében egy koldusasszonyt .
Szebbet ennél, lelketemelőbbet nem láthattak volna soha életökben.
Ha a Kárpátok szikláját emelte volna vállaira, nem lenne századrésznyire sem ilyen dicső cselekedet .
Nem baj az, hogy kevesen látták, nem tette ő azt maga-mutogatásból .
Valahol fenn... fenn, azokon a sötét, úszó felhőkön is túl nézte két fényes szem .
Nézte és gyönyörködött benne.
A nagy Vesselényi lelke lebegett a fiú felett, a Vasember gyönyörködött fiában .
***
Beszéljek -e hűséges ajakkal, emberi véges gyarlósággal a többiről, a sok ezerről, kinek a vész rémes óráiban és annak utánna imádságként hangzott ajkáról a "Vesselényi Miklós" - név ?.. .
Ha most lelkünk előtt összegyülekeznének mind, kiket ő érző szivvel és erős karral kimentett a halál torkából; s elmondanák, hogy a puszta életen kivül mit köszönhetnek neki, legszebb ének volna az, szebb annál, a mit költő lelke teremt a legédesebb pillanatban .
Szomoru időknek magasztos alakjává lettél, Vasember fia ...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE