Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XIV. FEJEZET.
AZ ELSŐ TŰZKERESZTELŐ.
Hogy minél hamarább testté váljék az ige és foganatba menjen a karok és rendeknek a nemzet nevében tett igérete, még aznap megbízást kapott a nádor, hogy a mellé rendelt bizottsággal minél elébb elkészítse javaslatát, miként lehet a veszély megkívánta gyorsasággal, olyan haderőt sikra állítani, hogy mindenfelé leverhessük a betolakodott francia, porosz és szász seregeket.
- No, fiú, van már munka csőstől, csak győzzed!
De ne félj!
Nem sokáig koptatod a tollat.
Az első sereggel te is indulni fogsz! - biztatta Elemért a nádor, midőn a választmány feladatához látott, melyben neki kellett a határozatokat jegyzőkönyvbe iktatni, a felhívásokat, kimutatásokat, valamint az egyéb aprólékos jegyzékeket megszerkeszteni.
Mária Terézia jól ismerte hű magyarjai érzületét, tudta, hogy a magyar katona lelkesültebben siet a csaták vérmezejére, oroszlánként harcol, ha az, ki az ellen haláltokádó ágyúi és csörrenő fegyverei elé vezeti, édes anyanyelvén buzdítani , lelkesíteni tudja.
Ezért a trón védelmére rögtönzött kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredből álló új sereg vezéreiül: Eszterházy Józsefet, Károlyi Sándort, Csáky Györgyöt, Baranyay Endrét, Koháry Györgyöt, Festetich Józsefet, Forgách Ferencet , Pálffy Lipótot, Andrássy Pétert, Ghillányi Jánost és a hősök hősét: Nádasdy Ferencet nevezte ki.
A királyné tapintatos és kedveskedő tette annyira felvillanyozta az egész nemzetet kunyhóktól palotákig, - hogy, habár az újoncozási törvény csak harmincnyolcezer embert rendelt egyelőre fegyver alá, mégis több mint kétszerannyi volt kész a nép fiaiból a csaták haláltosztó vérmezejére rohanni.
Még tizenhatezer nemes csatlakozott hozzájuk az ifjak színe virágából, a nádor egyetlen felhívására, melyet Elemér a honszeretet lángjától megihletve, ékes tollal és buzdító szavakkal szerkesztett meg...
A csapatok számáról és gyülekezéséről hírt hozó futárok egymást érték a nádor palotájában és a tábornagy nap-nap után hattyúfehér bajusza alatt jóízűen megmosolyogta Elemérnek akaratlanul is mind élénkebben megnyilatkozó vágyát és türelmetlenségét, amellyel - az általános harci láztól szintén megragadtatva - az indulás napját és óráját várta.
Csak azért se szólt tehát, hanem hagyta ezt a vágyat lobogni, mely saját fiatal korára emlékeztette.
Egyik nap azonban, szokatlan időben, egész váratlanul fogadószobájába hivatta.
Elemér két magasrangú tisztet talált ott és nagyot dobbant szíve, midőn pártfogója megnevezte őket: Ghillányi altábornagy, Nádasdy ezredes.
- Ákos rokona! - gondolta magában, de a másik percben pártfogója már vállánál fogva Nádasdy elé tolta.
- A Nádasdy-ezred ideiglenes kornétása.
De csak azzal a feltétellel adom kezed alá , hogy átadod Hadik tábornoknak, akivel, sajnos, én személyesen nem találkozhatom!
A fiút pedig megölné a türelmetlenség, ha tovább is itt tartanám, - mondta tréfásan, de abból a meleg fogadtatásból, mellyel a hősi Nádasdy fogadta, Elemér megsejthette , hogy pártfogója igen meleg ajánlólevéllel hívhatta fel figyelmét és jóakaratát.
- Parancsodat teljesíteni fogom, kegyelmes uram-barátom.
De hátha Véghvári kornétás maga is hadtestemnél akarna maradni? - kérdezte Nádasdy tréfásan mosolyogva.
- Abból semmi se lesz!
Hadik számon kérné tőled!
Maga jött volna érte, ha tehetné !
Már elment hozzá a levél.
Ne vedd rossz néven, Nádasdy, de elejétől fogva Hadik iskolájába szántam! - felelte komolyan Pálffy tábornagy, és intett Elemérnek, hogy távozhatik.
Új parancsnoka egy pillanatra megállította:
- Kornétás uram!
A jövő hét elején Bécsbe indulunk.
Holnap délután tehát jelentkezzék az ezrednél, hogy még gyors kiképzésben részesülhessen! - szólt utána Nádasdy.
Minthogy már nem sok ideje maradt, még aznap meglátogatta volt házigazdáját, hogy elbúcsúzzék tőle, midőn hazatért, szobájában teljes hadi-felszerelést talált a legfinomabb anyagból, a hórihorgas Gyuri pedig bemutatóul elővezette azt a nemesvérű paripát, mely a felszereléssel együtt szintén a nádor ajándéka volt.
Midőn másnapon új egyenruhájában búcsúzóra beállított a nádorhoz és meghatott hangon köszönte meg kegyeit és pártfogását, az ősz vitéz maga is egészen elérzékenyült.
- Derék fiú voltál, nem csalatkoztam benned.
Légy rajta, hogy hozzád fűzött többi reményeim is beváljanak.
A legjobb iskolába adlak, hogy mesteredhez méltó hős nevet vívhass ki magadnak! - szólott ellágyult hangon, miközben ötven arannyal telt selyem-erszényt nyomott kezébe.
Most pedig, ha van még valami kívánságod, szólj fiam !
Ha teljesíthetem, meglesz!
A jóságteljes ígéretre Elemérnek eszébe jutott, hogy a hórihorgas Kása Gyuri egy idő óta folyton csak azért imádkozik, vajha az Úristen jóságos kegyelme volt urával egy regimentbe segítené, - megkockáztatta tehát e kérelmet, s nagy örömére a nádor megígérte, hogy tüstént intézkedni fog, hogy ez az óhajtása is teljesüljön.
Midőn ezredénél jelentkezett, a parancsnok előszobájában már ott találta a góliát-termetű Kása Gyurit, aki nagy boldogságában azt se tudta mit beszél.
Elemér csak annyit értett összevissza hadart hálálkodásaiból, hogy még a fővezér lova és fegyverzete se lesz úgy kipucolva, ahogy ő a kornétás úr lovát és fegyverzetét gondozni fogja.
- Jól van, jól, Gyuri!
Magam is örülök, hogy mellém kerültél.
Legalább olykor elbeszélgethetünk a régi jó időkről! - mondta neki barátságosan, mialatt bekopogtatott ezredeséhez.
Félóra mulva már az udvar végén gyakorlatozott két vén huszárőrmester borízű kommandója mellett.
Az 1742-iki tél annyira enyhe és rövid volt, hogy Pálfordulása felé már valósággal napfényes tavaszi idő uralkodott.
A bajor földre vonuló gyalogos és huszárcsapatok vídám hangulatban, lelkes harci kedvvel marsiroztak Bécs felé.
A szomszédos falvakba és városokba szállásolták őket, hogy a kijelölt napon korán reggel az ős császári város alá vonulhassanak.
A kijelölt nap február hó 27-ik napja volt.
Bécs minden részéből megszámlálhatatlan néptömeg nyomult, sietett a lipótvárosi vám elé, ahová reggeli kilenc óra tájban maga Mária Terézia is megindult vakító pompától ragyogó környezetével.
Nádasdy és tisztjeinek társaságában Elemér is kivonult a szemlére, de mivel ők Khevenhüller tábora felé voltak útban, mint meghívott vendégek, kissé félrébb vonulva gyönyörködtek az előttük elvonuló ragyogó, színdús menetben.
- Az ember valóban labda a sors kezében! - gondolta némileg elkomolyodva Elemér , midőn az ismerős tájékon széttekintett, mert itt, a vám alatt, az erdők és vadaskertek felé kanyargó úton menekültek visszafelé az «Utolsó garasból».
- Ki hitte volna akkor, hogy ide fejlődik a dolog!
Szegény Ákos, mennyire vágyódom utánad!
Mihelyt a szemlének vége lesz, azonnal meglátogatom anyádat és a drága , kedves Hedviget és már előre is boldogan mosolygott a viszontlátás édes örömére gondolva.
- Nézzétek!
Kornétásunk nappal is álmodik! - csipkelődött Nádasdy, észrevéve a fiú elmélázását.
Elemér a hangos kacagásra feltekintett és az egyik előttük elvonuló fényes hintóban Sághvári Ottó utált, sötét arcát pillantotta meg!
Kíváncsian hajolt előre tüzesvérű toporzékoló lován, hogy a hintó üvegablakai mögött nem látja-e Rudolf jószívű, beteges arcát, de csak egy fényesen öltözött, gőgös arcú hölgyet, egy serdülő fiút és leányt látott a hímes selyemvánkosokon ülni.
Szeme egy pillanatra a kamarás szúró, sötét tekintetével találkozott.
Bármilyen jó színész is volt különben őméltósága, e váratlan pillanatban nem tudta ijedelmét és megütközését leplezni.
Elemér, mintha csak homlokára lett volna írva , úgy ki tudta olvasni elszörnyedő tekintetéből a kérdést: «Te itt vagy?
Mikor én örökre eltemetve hittelek!»
Merész, kihívó tekintettel nézett vissza rá és hallotta, amint a körülálló polgárság tiszteletteljesen suttogja: «Ez a dúsgazdag magyar mágnás, Sághvári Ottó titkos tanácsos úr hintója.
A benne ülő szép hölgy második neje, született Babenberg grófnő , volt udvarhölgy és csillagkeresztes dáma, a gyermekek pedig mostoha gyermekei».
E suttogásra vádoló érzés támadt szívében.
- Hová lett a jó és igazszívü Rudolf?
Csak nem halt meg?
E gondolatra élénk szemrehányásokat tett magának, hogy hű barátjáról egészen elfeledkezett, még csak rá se gondolt.
Feltette magában, hogy a városba érve, tudakozódni fog utána és ha Bécsben van, hát felkeresi.
Kedvetlenül nézte tovább a váltakozón fényes sürgés-forgást és nem bánta volna, ha már az egész lármás ceremóniának vége szakad.
Egyszerre örömteljes megrezzenés cikázott át egész lényén, nem akart hinni saját szemeinek, midőn egy magas rugókon himbálódzó hintóban Ghillányinét és Hedviget látta feléjük hajtatni, hátul inassal, a bakon pedig magyarszabású, zsinóros ruházatban büszkélkedő hajdúval.
Bármily hihetetlennek látszott, el kellett hinnie e kedves látomást, mert Hedvig örömtől ragyogó szemekkel integetett neki rózsaszín selyemernyőjével.
Elemér egy oldalugrással odaszökkent és lovát ficánkoltatva, követte a lassan döcögő hintót.
Úgy érezte, hogy ez a viszontlátás még édesebb, mint azt előbb magában kiszínezte és az egymást követő gyors kérdések és magyarázatok között, neki eszébe se jutott volna megkérdezni, ha Hedvig csintalan mosollyal maga nem figyelmezteti rá:
- Nem is csudálkozik, vitéz kornétás uram, hogy ilyen fényben, pompában lát bennünket?
Erre aztán anélkül, hogy feleletet várt volna, csicsergő hangján elbeszélte, hogy rokonuk, az altábornagy, Bécsben is fényes háztartást rendezett be, miután özvegy ember volt és hadba kellett vonulnia: a nagyasszonyt kérte fel a háziasszonyi tiszt betöltésére és javai, jószágai felett való felügyeletre.
- Úgy bizony!
Jó sorsba segített bennünket az Isten! - hálálkodott boldogan Ghillányiné nagyasszony.
Beszélgetés közben észre se vették, hogy a vámhoz érve, a testőrség és arciergárda megállította a menetet, mert a királynő itt leszállt hintajából és a Bethlen Farkastól ajándékba kapott magyaros szerszámzatú, délceg erdélyi ménre ült.
A gyönyörű termetű királynő valódi amazonként ülte meg a tüzesvérű paripát, s amint férje oldalán a két sorban felállított huszárság előtt délcegen elszáguldott, minden csákó a levegőbe emelkedett, minden kard csörgött, villogott és egetrázó mennydörgésbe olvadtak össze azok a harsány örömkiáltások, amelyekkel a sereg túláradó lelkesültségében fejedelemnőjét üdvözölte.
- E magasztos jelenetet sohse fogom feledni! - suttogta Hedvig az öröm s elragadtatás könnyeivel szép szemében.
Midőn az ünnepély végén a hintósor újra indulni kezdett , Elemérnek meg kellett ígérni, hogy rövid búcsúlátogatásra megjelenik a Ghillányi-palotában...
- Kornétás uram!
Háborús időkben a szökevényeket főbe szoktuk lövetni! - mordult rá Nádasdy tréfás szigorral, midőn visszavágtatott hozzájuk.
De azután jókedvűen elnevette magát, midőn Elemér félórai szabadságot kért tőle.
- Adta kornétása!
Milyen szerencséje van az ilyen tejfelesszájúnak.
Mondd csak, ki volt az az ennivaló szépséges leányka, aki olyan csillogó szemekkel integetett feléd?
- Ghillányi altábornagy unokahúga!
- Ha ezt tudom, egy fél percet se kapsz, hanem magam mennék látogatóba hozzájuk! - tréfált tovább.
Egy mellékútra fordultak és más úton vágtattak vissza a városba.
- El ne feledd ám, hogy egy órakor indulunk! - e szavakkal bocsátotta el őt szállása kapujában Nádasdy, aki ma fölötte tréfás hangulatban volt.
Mikor azonban Elemér rövid félóra mulva visszatért, paprikás kedvében találta.
A Khevenhüller tábornagy fővezérlete alatt álló felső-ausztriai hadtesthez, ahová ők is még aznap útnak indultak, Hadik András huszárezredes is be volt osztva s így a megérkezéskor, Pálffynak tett ígérete szerint, meg kell válnia Elemértől.
A harmincezer emberből - nagyobbrészt magyarokból - álló hadtest átlépte az Enns folyót és a francia sereget megszalasztva, Linz felé nyomult előre.
Hiába sietett segítségükre Thörring bajor tábornagy, hosszú küzdelem után visszonyomták őket, mire Menczel és Trenk pandurvezérek Wilshofen felé lopódzva, éjnek idején olyan váratlanul támadtak pandurjaikkal Thörring táborára, hogy a bajorok fejvesztett zavarral megfutottak.
Nádasdy és csapata egy dombtetőn állva, égő türelmetlenséggel várta a fővezér támadásra szóló parancsát.
- Kornétás!
Te leszel harmadik hadsegédem! - szólt az ütközetet villogó szemekkel figyelő Elemérhez.
Ha jön a fővezéri parancs, átmégy a jobbszárnyra.
Majd meglátjuk , milyen bizonyítványt hozol első vizsgádról...
Elemér feleletül csak villogó kardjával tisztelgett.
De bármilyen lobogó türelmetlenséggel leste ő is, vezére is, a fővezéri parancs csak nem jött, és midőn a leereszkedő esthomály mindent elfedő fátyla eltakarta a csata színterét, Nádasdy haragosan elkáromkodta magát.
- Hát azért rendeltek ide bennünket, hogy ezt a dombot őrizzük, - de elfojtotta haragját, mert e pillanatban a fővezér egyik segédtisztje vágtatott feléjük és parancsot hozott az indulásra.
A huszárság kedvetlenül engedelmeskedett, amiért kardját össze se mérhette az ellenséggel, Nádasdy ellenben valamivel derültebb kedéllyel adta meg az irányt Linz felé.
- A kornétást megint nem adhatom át Hadiknak! - nevetett a vezér.
Linz alá érve, Khevenhüller fővezér fáradt seregével azonnal megszállotta a környéket, de a várost védő tízezernyi francia hadsereg még az napon olyan elszánt kirohanást intézett, hogy semmisem mentette volna meg az osztrák-magyar hadsereget a szétveretéstől, ha Nádasdy huszárjai élén fel nem tartóztatja addig a rohamot, míg az agyonfáradt, rendetlen sereg rendbeszedve magát, helyt állhatott és visszaverte a franciákat.
Elemérnek ez volt az első tűzkeresztelője, és oly vitézül vagdalkozott vezére oldalán, hogy maga Khevenhüller, ki egy dombtetőről látcsövén kísérte az ütközet kifejlődését, kétszer is megkérdezte kíséretétől, hogy hívják azt a leányképű vitézt Nádasdy oldalán.
Az ütközet végén az ezredessel maga elé hivatta és barátságosan a vállára veregetett.
Nádasdy jó kedve, mint az áprilisi jó idő, megint borúsra változott, midőn megtudta , hogy Menczey ezredest megbízták, hogy szálláscsinálóul előre menjen, mert a bajorok és franciák szanaszét verve, futva menekültek Trenk rettenetes pandurjai elől Csehország felé, és így szabad volt az út Bajorországba.
- Úgylátszik, makksütésre rendeltek ide bennünket! - és kócsagforgós csákóját elkeseredetten vágta sátrának medvebőrös tábori ágyára.
Kevés idő mulva a fővezér egyik segédtisztjével magához hivatta, s midőn visszatért , sietve Elemér után küldött.
Midőn ez megjelent előtte, pár pillanatig merően nézett rá lelkes, villogó szemeivel.
- Még újonc vagy, de azért egy merész küldetést bíznék rád.
A fővezér az elébb magához hivatott és így szólt: Nádasdy altábornagy úr, önnek vannak a legmerészebb , legvakmerőbb tisztjei.
Egy titkos parancsot kellene Menczey ezredes után vinni, aki csapatai élén München felé száguld.
Vakmerő szív, merész, találékony elme és hidegvér kell hozzá, mert Bajorország fővárosához ellenséges földön át vezet az út!
Menczey már majd egy napi előnyben van!
Van-e ilyen embere?
- Ha nem volna, magam mennék!
De majd csak akad rajtam kívül is! - válaszoltam büszkén a fővezérnek és rád gondoltam.
Elemér arca lángba borult és szemei csak úgy szikráztak örömében.
- Köszönöm, vezérem, szívből köszönöm! - felelte viharosan hullámzó érzések között , de Nádasdy félbeszakította.
- Jó, jó!
Ez a merész küldetés lesz a jövőd próbaköve!
Azonnal indulni fogsz.
A térkép megmutatja az irányt, ezt a levelet pedig dugd inged alá.
Mondanom se kell , egy szót se szabad tudni róla senkinek.
Táborunkban kémek vannak!
E pillanatban lókapálódzás és halk nyihogás hangzott a sátor előtt, a hórihorgas Gyuri, póznatermetét lécegyenesre feszítve, jelentette:
- Vitéz kornétás uram, paripája nyergelve áll!
- Tábori jelszavunk a megvert francia vezér neve: «Belle Isle», és midőn Elemér nyergébe szökkent, Nádasdy sokatjelentően megszorította kezét:
- Üdvözlöm bécsi jóbarátainkat! - kiáltotta hangosan, hogy azt higyjék, oda indul .
Addig nézett utána, míg csak kedvencének karcsú alakja el nem tűnt előle.
Elemér csak ez alatt a szédítő sebes lovaglás alatt tudta meg, minő kitartó és megbecsülhetetlen paripát kapott ajándékba.
Az a kevés pihenő és etetés, amiben csak nagyon szűken volt része, ahelyett hogy erejét apasztotta volna, még inkább kitartásra szoktatta, úgy hogy csak úgy nyelte a tért és midőn Braunaunál átlépett a bajor földre, a Nádasdytól említett veszedelmek helyett, mintha csak ártatlan sétalovaglást tenne, bántatlanul nyargalt át az útba eső falvakon és városokon.
Igaz, ahol lehetett, kikerülte a lakott helyeket, és sokkal előbb, mint remélte , bukkant rá Mühlberg táján Menczey háromszáz főből álló csapatára, amely rövid pihenőt tartott egy kopár erdőszélen.
A vezér csudálkozó szemekkel méregette végig, mialatt jelentését megtette és a titkos parancsot átadta.
- Miféle talizmán védelmezett meg ezen az ellenséges földön? - kérdezte azután.
- A Menczey sereg nyomában nem kell talizmán! - válaszolt Elemér találóan, amivel annyira megnyerte az ezredes kegyeit, hogy balján engedett neki helyet.
Ezalatt kémszemlére küldött huszárai száguldva érkeztek vissza, hogy a müncheni úton egész ezred bajor vasas közeleg tizenkét ágyúval.
A trombiták erre gyülekezőt recsegtek, mire Menczey megpödörintve hosszú harcsa-bajuszát, a sorfal elé vágtatott.
- Legények, tudjátok-e, hogy ezek a gombócevő bajorok azzal kérkedtek, hogy néhány nap mulva Bécsben fogják gúnyolni a magyar huszárokat!
- Dejszen majd adunk mi nekik! - kiáltotta el magát a sor közepéből egy hetyke legény.
- Pálffy vezérünk nem mondta meg, hol csináljunk neki szállást!
Mit mondanátok, ha Münchenben, a fejedelmi palotában szállásolnók el ősz nádorunk méltó fiát?
Nos hát , fiaim, vitéz huszárok, akinek kedve van fejedelmi istállóban megabrakoltatni a lovát , szorítsa meg a kantárt és kövessen.
Előre, fiúk!
- Pálffynak kvártély kell!
Előre a fejedelmi palotába!
A legszebb termet neki! - zúgták egy szájjal, egy szívvel a huszárok és kardot rántva, száguldtak vezérük nyomában.
A trombiták recsegtek, a paripák pedig, harci kedvvel, prüszkölve repültek a közeledő ellenség elé.
Midőn az ezernél több vasas útjukat akarta állni, az ágyúk haláltosztó golyóbisaival mit se törődve, olyan mindent elsöprő rohammal csaptak közéjük, hogy félóra mulva a tizenkét elfoglalt ágyút München felé vitték magukkal a győzelmes huszárok.
A menekülő bajorok ép akkor érkeztek a városba, midőn a tanács és a város vezetői lakomához akartak ülni, hogy győzelmüket megünnepeljék.
E rémhírre azonban leírhatatlan rémület vett erőt a lakosságon.
A cifrán felterített asztalokhoz nem volt aki leüljön, mert a lakosságra átragadt a vasasok rémülete és menekülni iparkodtak.
A tanács pedig sebtében összeült és ugyanarra az ünnepi lapra, amely arra volt szánva, hogy Károly császárt hódolatteljesen értesítsék a győzelmi lakomáról, írta le a jegyző remegő ujjakkal a tanács ama határozatát, hogy küldöttség menjen a huszárok elé és kegyelmet kérve a város és lakosai részére, nyujtsa át hódolatuk jeléül a város kulcsait.
Így is történt!
Menczey átvette a város kulcsait Mária Terézia nevében és bevonult Münchenbe.
- Hol van fejedelmetek legszebb díszszobája? - kérdezte a remegő polgármestertől , midőn a fejedelmi lak elé robogtak.
Felvezettette magát a díszterembe és leülve az arannyal hímzett bársonymennyezet alatt csillogó trónusra, a fejedelmi istálló után tudakozódott.
A főudvarmester erre is a legnagyobb alázattal felelt, mire büszkén így szólt a hátát görbítő, kétségbeesett úrhoz:
- Mit félnek!
A győztes magyar nagylelkű legyőzött ellenségével szemben - s noha minket barbároknak, emberevőknek híresztelnek mindenfelé, ime, ünnepélyesen ígérem , senkinek se lesz bántódása, ha nekem és vitézeimnek e díszpalotában terítenek asztalt, azonkívül pár órára, annyi ezüsttányért adnak, ahány gyorslábú huszárparipán iderobogtunk.
Mert ma ezüsttányérból eszik minden huszárló abrakot és ezüstserlegből iszik minden huszár áldomást hona és felséges királynéja egészségére!
Ezt a különös parancsot, mely örvendetes zsibongást keltett a győzelmes hősök között , gyorsan és készséggel teljesítették, estére kelve pedig Münchennek minden lakosa meggyőződött arról, hogy amilyen érckarú és rettenetes a harcban a magyar huszár , olyan nagylelkű és gavalléros a mulatságban.
Így megtörtént az a csoda, hogy azt az ellenséget, amelytől nyárfalevélként reszkettek, pár óra mulva egymással vetekedve invitálták egyik mulatságból a másikba, a város legszebb hölgyei pedig vetekedve táncoltak kivilágos kivirradtig a nyalka bajuszú, délceg magyar fiúkkal...
- Hát te mit akarsz? - kiáltott Menczey ezredes a diadal és bor mámorától felhevülten, midőn Elemér a legnagyobb vigalom közepette útrakészen a terembe lépett.
- Én akarok első lenni, aki a győzelem hírét hazaviszi! - válaszolt határozottan .
Hiába marasztalták, csábították, katonásan szalutálva elhagyta a vigalom helyét és a napos tiszttől megtudakolva a jelszót, vágtatott a kivezető kapu felé...
Ugyanazon az úton, melyen merész küldetését végezte, vágtatott majdnem pihenés nélkül visszafelé...
Nádasdy majd kibujt a bőréből örömében és büszkeségében, midőn neveltje hősi hévtől villogó szemekkel jelentette, hogy visszatérőben az ellenséges főhadiszállás futárát hadifogolyként magával hozta...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE