Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A hátulsó udvar
Egy nyolcesztendős fiu állott a kerítés mellett.
Belekapaszkodott két kerítéslécbe, a homlokát odaszorította a kerítéshez s úgy bámult be a kertbe.
A kert tele volt virággal, bokrokkal, fákkal s az ágyakat gondozott pázsit szegte.
Az utak apró, finom kaviccsal hengerelve s a leghosszabb ut végén a kerítésnek fordulva magas terraszu kastély, széles lépcső-feljáróval.
A lépcsők és a terrasz széles márvány-védőin hatalmas tartókban pálmák, citromfák zöldeltek.
A terraszon egy kis lány labdázott.
Egyszer csak abba-hagyta a labdázást, észrevette Pistát.
Darab ideig csak nézte, azután a kerítéshez ment.
Ott rábámult egy kicsit Pistára s elkapatott hangon szólott rá:
- Nem mégysz innen!
Pista mintha nem is hallotta volna, csak nézte a kertet és a kis lányt, aki virágmintás fehér kartonruhájában, vállára hulló fürtös aranyhajával, tejes, rózsás arcával , csillogó, derült kék szemével, tompa, elmosódó, álmodozó arcvonásaival, kezében a nagy gummilabdával olyan volt, mint egy kis igazi angyal.
- Hallod, nem mégysz innen! - ismételte a kis lány.
Pista még bámult pár pillanatig, azután a kertre mutatott:
- Ez a tiétek? - kérdezte.
A kis lány kiérezte a hangjából a bámulatot és az irigységet s hizelgett neki.
- A miénk, - felelte büszkén.
- A kert is?
- A kert is.
- A kastély is?
- Az is.
Pista elgondolkozott egy kicsit.
- Tik gazdagok lehettek, - mondta végre őszinte lelkesedéssel.
- Persze, - felelte a kis lány ösztönszerü hirtelenséggel s nem arra gondolt, hogy gazdagok, hanem arra, hogy pompázhatik a fiu előtt.
- Nékünk nincs ilyen szép kertünk, - vallotta be Pista.
A lány egészen elfelejtette, hogy az imént el akarta kergetni Pistát.
Hivalkodni akart.
- Ha akarod, - hivta, - bejöhetsz, megnézheted.
Pista a másik pillanatban már a kerítés tetején volt s beugrott a kertbe.
- Jól tudsz mászni, - mondta a kis lány s eszükbe se jutott, hogy tiz lépéssel odébb ott az ajtó.
- Tudok én nemcsak mászni! - dicsekedett Pista s örült, hogy van, amire ő is büszke lehet a lány előtt.
- Hát? - kérdezte a kis lány.
- Ide nézz! - hencegett Pista.
Lehajtotta a fejét a pázsitra, fölrugta a lábát s tótágost állott.
- Elég már, fejedbe száll a vér, - aggodalmaskodott a lány.
Pista pedig, hogy annál hatásosabb legyen a mutatványa, még egy párszor szétnyitotta égnek meredő két lábszárát s csak jó sokára ereszkedett vissza.
- Na, tudok? - kérdezte s büszkén nézett a lányka szemébe.
- Tudsz, - felelte őszinte elismeréssel a kis lány.
- Hanem gyere, mutatok néked valamit.
Kézen fogta s vezette a kert tulsó sarkába, ahol a bokrok és fák egy ligetbe borultak .
Asztal volt a ligetben s kerti, fonott karosszékek.
Körüskörül pedig és felül is csak lomb, hogy nem lehetet látni, csak levelet.
Pista csudálkozott.
- Hisz ez olyan, mint egy szoba, csakhogy fal helyett levelek vannak.
- Úgy hivjuk, hogy Ilonka-liget, - magyarázta a lány.
- Miért hivjátok úgy?
- Mert én is Ilonka vagyok s rólam nevezték el.
- Ilonka, - ismételte Pista s lassan utána tette: - szép név.
- Hát téged hogy hivnak? - kérdezte a lány.
- Pistának.
- Pista... az is szép név.
- Te, - kezdte Pista felragyogó szemmel, - én gondoltam valamit.
- Mondjad, - biztatta a lány.
- Mondom, de csak úgy, ha nem mondod senkinek.
- Nem mondom.
- Isten bizony?
- Isten bizony!
Pista hallgatott, habozott.
- Mondjad hát! - sürgette Ilonka.
- Nem bánom, mondom.
Hát ezt gondoltam: Ha nagy leszek, katona leszek, oszt lesz csákóm , meg kardom, meg puskám, még ágyum is, oszt vezér leszek, oszt levágom mind, aki csak török, meg német, elfoglalok magamnak egy várat és akkor érted jövök s elviszlek magammal és férj meg feleség leszünk.
- Biztos az, hogy győznél? - kételkedett Ilonka.
- Persze, hogy biztos! - felelte Pista teljes meggyőződéssel.
- S várad is lenne?
- Lenne bizony, nem is egy, hanem tiz is s mindig másik várba lakhatnánk.
Még király is lehetnék.
Akkor te lennél a királyné.
- De még az soká lesz, - mondta Ilonka elgondolkozva.
- Soká lesz! - elégedetlenkedett Pista.
- Akkor lesz, mikor nagy leszek.
Akarod?
- Akarom.
- De nem szabad, hogy mondjad, senkinek.
- Nem mondom, - igérte a kis lány.
Egy cseléd jött a lugasból s hivta be Ilonkát villásreggelire.
- Gyere te is, - hivta Ilonka Pistát és kézen fogva vezette.
Az Ilonka anyja szivesen fogadta Pistát.
Megsimogatta az arcát s kérdezgetett tőle egyet-mást.
Hogy kicsoda ?
Jár -e iskolába?
Van -e testvére? - s hasonló dolgokat.
Azután kapott ő is vajaskenyeret , mézet, tésztát meg gyümölcsöt.
S mindez olyan szép volt, olyan tiszta volt, hogy Pista alig mert mozdulni is s örült, mikor megint mehettek a kertbe játszani.
Délben aztán haza indult Pista, de meg kellett igérnie, hogy másnap is, meg azután is mindig eljön Ilonkához játszani.
Másnap délelőtt megint kiment Ilonkáékhoz s attól fogva mindennapos lett.
Az apja megengedte s legtöbbször ebédre is kint maradt Ilonkáéknál.
Egyszer Ilonka ezt kérdezte tőle:
- Tudsz te rajzolni?
- Tudok, - felelte Pista.
- Nékem mindenféle szines ceruzám van, gyere rajzoljunk, - ajánlotta Ilonka.
Előszedte a papirosait és a szines ceruzákat, meg egy csapat képet.
Annyi képe volt, hogy három nagy skatulya is tele volt velük.
- Én gyüjtöm a képeket, nézd, már mennyi van! - dicsekedett s mutogatta sorra.
Volt ott rózsa, nefelejts, angyalfejek, bárányok, égő sziv, virágkosár, állatok, házak.
- Van két albumom is, amit már tele ragasztottam.
- Megmutatta azt is.
- Ha nékem váram lesz és gazdag leszek, - ábrándozott Pista, - annyi képet fogok neked vásárolni, hogy száz skatulyában se fog elférni.
- Igazán? - csillant meg az Ilonka szeme s hálásan nézett Pistára.
- Persze, hogy igazán, - erősítette Pista.
- Egy különszobában fogjuk tartani a várban.
- De nagy szobában, hogy sok kép férjen belé, - indítványozta Ilonka.
- A legnagyobbikban, - egyezett belé Pista.
Kicsit elgondolkozott s azután ábrándozva kérdezte:
- Tudod, milyen lesz a várunk?
- Milyen?
- Hát ide nézz, - felelte Pista.
Fogta a szines ceruzákat s kezdte rajzolni a várat .
Először is a tornyokat rajzolta meg.
- Az egyik torony piros lesz, - mondta s rajzolt piros tornyot.
A kis lány a vállára borult, úgy nézte nagy elragadtatással.
- Itt lesz a zöld torony, - magyarázta Pista és rajzolta.
- Legyen kék torony is, - kérte Ilonka és Pista rajzolt kék tornyot.
Egy fél óráig rajzolta Pista a várat.
Még börtönt is rajzolt a hadifoglyoknak és az ellenségnek s várfalat kapuk nélkül.
- Hát a kapu? - kérdezte Ilonka.
- Hogy fogunk a várba járni?
- Kötélhágcsón, - ragyogott fel a Pista szeme, aki olvashatott valami kalandos elbeszélést.
- Hát még azt sem tudod, hogy a várakba csak kötélhágcsón lehet bejutni?
Ilonka szégyelte, hogy ezt nem tudta s többet nem mert kérdezősködni s csak gyönyörködött a várban.
És akkor egész nap csak a várról ábrándoztak.
Boldogan multak a napok s csak akkor szomorodott el Pista, ha a nagy vakáció végére gondolt.
Akkor majd ujra iskolába kell járni s nem jöhet ki a városból az Ilonkáék villájába.
- Tik télen is kint laktok? - kérdezte egyszer Ilonkától.
- Dehogy, csak nyáron, meg őszszel.
Télire mindig bemegyünk a városba.
- Oszt a városban hol laktok?
- A Piac-utcán.
Hát ti?
- Mink a Szent Anna-utcán.
Ilonka elgondolkozott.
- Te, - mondta kis gondolkozás után, - én egyszer szeretnék elmenni hozzátok.
Mi van ott?
- Van két udvar is.
- Igazán?
- Mondom.
Az első udvar a házigazdánké, a hátulsó udvar a miénk.
- Hát nem a tiétek a ház? - kérdezte Ilonka csodálkozva és sajnálkozva.
- Mi csak ott lakunk, - felelte Pista, - de nékünk nem is kell, hogy házunk legyen, mert nékem váram lesz.
- Igaz, - felelte Ilonka s most már természetesnek találta a dolgot.
- Oszt milyen a hátulsó udvar? - kérdezte, ujra kezdve a beszélgetést.
- Teli van deszkával, én pedig építeni szoktam belőle.
- Oszt tiétek a deszka?
- Persze hogy a miénk.
Az apámé.
- Hát mi az apád?
- Asztalos, - felelte Pista s azt hitte, hogy az egyik legszebb foglalkozás a világon.
- Ha látnád, hogy tud gyalulni!
Ha katona nem lennék, asztalos lennék!
- Igazán?
- Igazán, - felelte Pista őszinte meggyőződéssel s most már Ilonka is szentül hitte , hogy a katona után a legszebb foglalkozás az asztalosé.
- Te, én elkéredzkedem hozzátok, oszt megnézem a ti udvarotokat.
- Ajjé, - lelkesedett Pista, - mennyi deszkát fogsz ott látni!
Elébb nem akarták elengedni Ilonkát, de addig sirt, mig másnap délutánra elengedték .
Pista érte ment s együtt mentek Pistáékhoz.
Egy földszintes, nagykapuju, az utcára négy ablakkal néző házba vezette Pista Ilonkát.
Az első udvar szép fás kert volt s az épülete is szép nagy, gangos épület, körülfuttatva vadszőlővel.
Volt egy szép nagy hinta is az első udvaron.
A hátulsó udvart vadszőlővel befuttatott magas rácskerítés választotta el az első udvartól.
A végében egy keresztépület állott, balszárnyán istállóval, jobbszárnyán a Pistáék műhelyével, középen kert lejáróval.
Az udvar piszkos és rendetlen volt.
Nagy , nyitott szemétgödörrel az istálló mellett, gőzölgő trágyával, kikapart dinnyehajakkal .
Össze-vissza deszkarakások, lécek hevertek az udvaron s egy helyen a Pistáék ajtaja elől elinduló kékes, zöldes mosogatóviz tócsává gyült.
Az egész udvar szemetes volt és forgácsos.
A Pistáék lakásának két ablaka nyitva volt s enyvszag, fürészpor és gyaluzás zaja áradt belőle.
- Hát ilyen a ti udvartok? - mondta Ilonka csalódottan s olyan volt abban a piszokban , mint egy odatévedt kis angyal.
Pista megérezte az Ilonka hangjából a csalódást s csak most jött rá életében először , hogy milyen visszataszító, piszkos az udvaruk.
Csak most vette észre, hogy milyen büzös az udvarukra eresztett mosogatólé, a trágyagödör, az enyvszag és egyszerre arra gondolt , hogy milyen szép kint a kertben Ilonkáéknál.
Érezte, hogy nagyot esett a kis lány szemében.
Úgy érezte, mintha valami nagy kincset akarnának tőle elrabolni s csak az járt a fejében, hogy mivel tudná más szinben tüntetni fel az udvarukat az Ilonka szemében.
- Gyere, építsünk, - mondta hirtelen ötlettel - nézd, milyen sok deszka meg léc van hozzá.
- Nem építek, bepiszkolnám magam, - utasította vissza Ilonka az ajánlatot.
Odament a kerítésajtóhoz s átnézett, az első udvarba.
- Gyere, játszunk ott - hivta Pistát.
- Ott nem szabad - felelte Pista.
- Miért nem szabad?
- Mert nem a miénk.
- Hát?
- A házigazdánké.
- Hát aztán?
- Annak van egy fia, az szokott ott játszani.
- Oszt nem szoktál velük játszani?
- Nem.
- Miért?
- Csak - felelte Pista s többet nem akart elárulni.
Egy kis fiu jött ki a gangról az első udvarba s hintázni kezdett.
Ilonka vágyakozva nézte, de nem mert átmenni.
A fiu észrevette, hogy Ilonka irigyli s csak még jobban hintázott.
Végre a fiu nagysokára odament kerítésajtóhoz.
- Szeretnél hintázni? - kérdezte Ilonkát.
- Szeretnék.
- Te átjöhetsz, - nyitotta ki az ajtót a fiu - de annak - mutatott Pistára - nem szabad.
Ilonka átment az udvarra s nagy kacagással hintázni kezdtek.
Pista pedig csak nézte őket a ke-rí¬tésajtó mögül s végtelen keserüség töltötte el a szivét.
Megérezte a szegénységük, az alacsony¬sorsuságuk átkát.
Megérezte, hogy egy világ van közte és Ilonka közt.
Leült egy deszkára s csendesen sirt.
Átsirta az egész délutánt s minél vidámabbnak hallotta az első udvaron a kacagást, a játszás zaját, annál keserübb lett a szive.
Végre nem birta a keserüségét.
Lassan átosonkodott az első udvarra.
A másik fiu mindjárt észrevette s rákiáltott:
- Hát te?
Hogy mersz átjönni?
- Hagyjad - kérte Ilonka.
- Nem hagyom - felelte a fiu.
- Itt semmi helye olyan rongyosnak!
- Olyan jó fiu - kérlelte tovább Ilonka.
De a másik nem engedett:
- Itt semmi helye.
Ha akarsz, átmehetsz hozzá, de akkor többet nem hintázhatsz s én se megyek el hozzátok soha.
Odament a kerítésajtóhoz, visszazavarta Pistát s a félig nyitott ajtót fogva, mondta Ilonkának:
- Hova akarsz hát?
Ide vagy oda?
Velem vagy vele?
Ilonka pár pillanatig nézte Pistát, látta, hogy fojtogatja a visszatartott zokogás .
Elindult, hogy hozzá menjen.
De azután vállat vont, a hintához szaladt, ráállott a hintaülőre s kezdte magát hajtani.
Az első udvarbeli fiu becsapta Pista előtt az ajtót.
Pista pedig leült megint egy deszkára.
Tele lett a szeme könnyel s a mellét meg-megrázta a csendes zokogás.
Úgy érezte, hogy elvettek tőle mindent.
És arra gondolt, hogy soha-soha többet nem megy Ilonkáék kertjébe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE