Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XIV.
A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység - és még egy másik mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan szakadék - választotta el:
- Gyula!
A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:
- Kata!
Édes kis Katám!
- Ne gyujtsa ki a villanyt! - suttogott Kata.
- A világosság árult el bennünket .
Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg beszélgettünk.
- A kém most is ébren lehet - feleltem - és hátha a közelben hallgatózik?!
Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most, mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.
- Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se számíthatunk, hogy majd napközben...
Pedig...
Várjon csak; eszembe jutott valami.
Igen, ez lesz a legokosabb.
Most két óra.
Négykor Gyurka Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már nyitva marad.
Negyed ötkor jöjjön le.
Ha a kapu csakugyan nyitva van, a parkban, a nagy halastónál találkozunk... majd átvisz a kis szigetre, a kioszkba... csolnak mindig van ott.
Ha pedig a kapu zárva marad , odalenn megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk .
Addig aludhatnék egy kicsit.
Igaz... hozzon magával felöltőt vagy köpönyeget !
Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is hideg van.
Megkapta a levelemet?
Mindössze annyit feleltem:
- Megkaptam!
- Csak annyit mondjon még: mit felel rá?
- Nem tudok egy pár szóval felelni.
A feleletem hosszú lesz.
- Várom!
Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput.
Lesiettem a parkba; Kata már a halastónál várt.
Alig ismertem rá.
A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját.
Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi el, hogy a bárókisasszonyt látja.
Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt fel!
A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka.
Csak a nagy szeme volt asszonyi.
Lehajoltam hozzá - most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen kétszer akkora voltam, mint ő - átkaroltam és körülfogtam a felleghajtómmal.
Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis szigetre.
Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően! ...
És én, mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a gyöngeségre gondoltam , mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim közé hajtja... aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem most az üdvösségnek tűnik fel... és eszembe jutott, a mit egyszer régen olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság, valamelyes lelki élet csillan fel...
Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam vagyok, a védelmező!
Különös feladat!
Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe.
Szerelmes szókat, a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak.
Különben ez volt a legokosabb, a mit aznap mondottam.
Mert azután így szóltam:
- És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga az egyetlen öröme?!
- Ne keserítsen!
Mit tehetek róla?
Ő akarja így.
Az ő hajthatatlansága.
- Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka.
Nem maga az első, a kinek ez a hajthatatlanság... az a konokság, a melylyel ez az öreg ember azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése szerint érezzen - szenvedést okoz.
Megrontotta ezzel mindazok életét, a kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett, mindegyiknek temérdek szenvedést okozott.
Mintha bizony valami dicső életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez, a parancsához alkalmazkodtak!
Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat teremtett.
De én ezt az öreg embert is szánom.
Mennyi szenvedést okozott a hajthatatlanságával önmagának is!
Egész hosszú élete csupa szenvedés...
Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló.
Aztán magán kivül most már igazán senkije, semmije.
Senkit se szeret, csak magát; maga neki: minden gyönyörüsége , minden öröme, az egész élete.
Maga jól tudja ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért mégis szereti ezt a konok öreg embert... hisz az apját és az anyját nem ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi.
És engem büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy őt is elhagyná értem, de mégis - le akarom beszélni arról, a mire már elszánta magát !
Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen.
Hanem magáért!
Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést; hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát is!
Kata sírt.
- Lehet - folytattam - hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni, hogy gyáva voltam - pedig, igen, gyáva vagyok - hanem azt fogja képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni, elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval az önkéntes számüzetés a paradicsomból... ezt a minden áldozatra kész, nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül , nem vettem el.
Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga valaha így gondolkozhatik rólam.
De még ennél is fájdalmasabb, hogy: íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte, és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!
Kata csak sírt.
- De azért - beszéltem tovább - egy pillanatra se estem kísértésbe, hogy visszaéljek a maga nagylelküségével.
Maga nem sejti, hogy mekkora áldozatot akart hozni értem.
Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy elfogadtam ezt az áldozatot .
Nem sejti, hogy a szegénységben, a szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni.
Maga üvegházi virág; a mezőn elhervadna.
Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe.
Igaz, eleinte volnának édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok szenvedést, akár a sáros halált is! ...
De nyomorult, alávaló, hitvány ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel fölérő boldogságot, - világosan látva a jövőt, tudatosan és szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát! ... magát, a kit a legjobban szeretek a világon!
- Csak a szegénység?! ... - kérdezte Kata.
- Ó, maga nem tudja, mi az!
Nem ismeri az életet, az embereket, magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről!
A szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon!
A szegénység a szerelem halála!
Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson!
Én ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon , részvétre méltókon, hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom!
A szegénység nekem ma semmi; fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire sincs gondom!
De a szegénység - magával!
Maga nem is gyanítja, mik azok a nélkülözések , azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában!
De én láttam, már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes tud lenni - a családban!
Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi , hogy lélekzik.
Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene kiállania , milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek a szennyes ördögnek !
Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást okolják?!
Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység közössége a legjobb szíveket?!
A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem a szegénységben!
Az mese.
A szegénységben csak elhagyatottság van, és veszekedés, örök veszekedés!
Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő!
Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: vagy a sivár , örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott!
Látni a jövőben két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, és ez a két ember mi vagyunk! ...
Nem!
Kata egyre törölgette a könnyeit.
- És ez volt az utolsó reménységem! - sóhajtozott.
Vigasztalni próbáltam:
- Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét!
De nem hittem abban, a mit mondtam...
És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe - ez volt a legokosabb, a mit tehettem - visszavittem, a honnan hoztam.
Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam.
Ha valamelyik cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.
Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.
Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem.
Milyen kicsiny , szegényke!
- Igen, lemondtam a boldogságomról! - szóltam magamban - lemondtam örökre!
Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt mondja, hogy jól cselekedtem.
Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha valaki megtudná a történetemet , vagy a leggaládabb önzéssel vádolna, vagy hamarjában nem tudna megérteni... végre is régente nem történtek effélék.
De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak, csak szerettek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE