Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
Muzsika és parfüm
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
15
Bekezdés
908
Mondat
2668
Szó
22976
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIV. Ó VÁR.
Az éjszaka csöndes és fehér.
Fehér és hideg.
Az orfeumból jött.
Vágyódott valami durvaságra, valamire, a mi az ő fizikumát fölrázza abból a tespedésből, mely már két hete lenyűgözi őt.
És most itt jár a havas utczákon és nézi, mint gyűl, gyűl a távolban a szürke köd, kiemelkedik a földből , finom, szürke foszlányokban, aztán körülúszsza a gázlángokat és vöröses sárgára festi őket.
Szétnéz.
Sehol senki.
Senki rajta kivül.
Hát ő mit keres itt?
Minek tolakodik be a nyugalmas fagyos éjszakába, egy hivatlan fekete árnyék a fehér kövezeten?
Nincs itt semmi keresni valója, sem itt, sem másutt a föld kerekségén.
Betöltötte az ő életét, ezentúl már csak vegetálhat.
Mi lesz?
Nap nap után föl fog kelni, fog bolyongani, enni, inni és aludni, mig öreg lesz, mig a fogai kihullanak és lábai nem birják többé.
Akkor aztán el fog hullani, mint egy kutya és el fogják takaritani.
Kár lesz megöregedni.
És gondol arra a téli reggelre, a midőn maga sem tudja miképen, meglőtte magát.
Most már tudja.
Már akkor betöltötte az életét, már akkor meg kellett volna halnia.
Talán meg is halt.
Talán holtan jár ő itt a kihalt éjszakában, mint kisértet.
Kit látogasson meg?
Ha nem volna már rajta a teste, akkor beszállana annak a hűtelen , közönséges asszonynak a hálószobájába, fölriasztaná álmából és zokogná: szeretlek , mindig csak szeretlek!
De ő olyan kisértet, melynek teste van.
Ez a test fázik.
Még nem halt meg egészen.
Ez a test fáradt és szeretne megnyugodni.
Fektessük le.
Lassan, támolyogva megy tovább, tovább és kigombolja a kabátját.
Kihúzza a zsebéből a revolverjét és bontogatja le a tokról a szíjakat.
Egyszer csak kivillan belőle a fegyver elefántcsontagya, olyan mint a halálfő.
És ugyanakkor megvillan előtte valami, valami régi, régi ismerős, a sárga fénytáblák és a vörös lámpa.
Gita!
Erről egészen megfeledkezett.
Hát ez a kávéház még itt van, még emlékezteti őt valamire?
Arra az őrült komédiára, melylyel magát áltatta és arra a léha leányra, a kit ő ámított?
Nézzünk be!
Üljünk oda a kassza mellé, ahhoz a piszkos, fehér márványasztalhoz és szürcsöljük ki az utolsó cseppet a múlt keserű kelyhéből.
- Tudja Isten, hová züllött azóta az a leány, de a helye és talán az aromája ott maradt.
És valaki csak ül a helyén, más valaki, de ezt is csak elnevezheti Gitának.
És ő szomjazik valami durvaságra, valamire, a mi az ő fizikumát fölrázza és elbóditsa a lelkét.
Nézzünk be.
Midőn benyitott a kávéházba, hirtelen elsötétült előtte minden.
Vagy ugy!
A meleg pára befutotta a szemüvegét.
Leveszi, letörli.
Ismét lát.
Ugy, mintha fölébredt volna hosszú sötét álomból és ismét látna.
A kasszában ül Gita, fehér ruhában, fehér nyakkal, fekete hajjal, a könyv fölé hajolva.
Ugy, mint tegnap.
És ő odamegy hozzá , ugy mint tegnap és azt mondja:
- Jó estét Gita.
És a leány felszökik, vér futja be az arczát, majd elhalványodik, a szemei fölragyognak, majd elhomályosodnak és a kassza párkányán keresztül dűl a férfi keblére.
- Végre, végre!
Minden este vártalak.
És Sándor tartja őt a karjaiban.
Az a szürke köd az utczáról beszivárog az ablakréseken keresztül és felhőbe boritja őket.
Ezen a felhőn kivül poharak, tálczák csörömpölnek, billardgolyók koppannak össze, rekedten morajlanak az emberhangok és sirva sír a hegedű.
Hallgatja bambán a formátlan kávéházi zsibongást és nézi a leány arczát, ragyogó könnyes szemeit, boldogan mosolygó ajkait.
Aztán fölkaczag rekedten , szinte hörögve, megcsókolja a leányt, vadul, durván.
- Van tehát mégis hűség a földön, csak ne a tisztességes asszonyok között keressük - gondolja, aztán kurjant egyet:
- Pinczér, pezsgőt!
Pinczér, czigányt ide!
És leveti a kabátját, lecsapja a kalapját, fölragadja a gyöngyöző poharat és koczint és iszik, koczint és iszik, háromszor egymásután.
- Pinczér, még pezsgőt, sok pezsgőt, az egész raktárt.
Igyunk Gita, te hűséges , ártatlan galamb, te mintaképe a női teremtéseknek, igyunk a viszontlátás örömére.
Majd lecsendesül némileg.
- Tehát igazán Gita, vártál reám?
Hű maradtál hozzám?
A leány csak azt válaszolta:
- Szeretlek, mindig csak téged szerettelek.
- És eljönnél velem?
- Akárhova.
- De én szegény ember vagyok, szegényebb, mint voltam.
Koplalok és ha velem jösz, te is koplalsz majd.
- Nem bánom, csak vigyél innen.
Rég elmentem volna, ha nem vártam volna reád.
Hol voltál?
- Amerikában voltam.
Utczaseprő voltam ott.
És majd visszamegyünk ismét és söpörjük együtt az utczát.
Jó lesz?
- Jó lesz.
Te kis csunya.
- Ma azonban még mulassunk.
Czigányt ide, a rézangyalát.
Húzzátok el a nótámat.
- Melyik a nótám?
- Találjátok el.
Kutyák, ha eltaláljátok, tietek ez az ezres bankó .
Húzd rá!
És a czigányok eltalálták a nótáját.
A czigány olvas az arczból, a szemekből, kitudja az, mi nyomja az ember kezébe a pezsgősüveget és eltalálja a nótát.
És Sándor leborul az asztalra, mint egy búsuló betyár és hallgatja a nótáját.
- Gita, elviszlek magammal.
Építek neked márványpalotát, te leszel a királynéja.
Mert te vagy az utolsó hű leány a földön!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE