Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
14. §. MELYBEN EGY ÚJVÁROSI HANGVERSENYT FOGUNK MEGHALLGATNI
A városház díszterme türelmetlen zúgott.
Már húsz perce meg kellett volna kezdődni az előadásnak.
Mit várnak?
Megint a polgármestert várják?
Semmibe veszik a közönséget?
Nem volt előkelő csend.
Az első padsorban az urak fesztelen átkurizáltak a távolabb hölgyekhez.
A karzat hol pisszegett, hol tapsolt.
A gázlángok sisteregtek: gáz és villany is volt a teremben.
Egy ventillátor, épp azon az ablakon, amely alatt Partos járásbíró helye volt, zúgott, rebegett , recsegett, mint egy irtózatos nagy, vergődő madár.
Valami óriásfiú gombostűre tűzte, mint egy pillangót, kegyetlenül.
Vergődött bádogszárnyaival.
Egyszerre elhallgatott.
Kiszenvedett talán?
A járásbíró önkénytelen felnézett a döglött madárra.
Milyen jólesett, hogy elhallgatott !
És olyan különös zúgás állt be a helyébe.
Csupa emberi zúgás.
A dobogó mögött, a kis tanácsterem ajtain keresztül, izgatott szaladgálást lehetett észlelni.
A polgármester szobája mellett volt egy kis benyíló.
Vastag, sivár jogi könyvek hevertek, egy nyitva az asztalon, nemzetiszín fülekkel.
A csodagyermek az asztal előtt rosszkedvűen illegette nyakához hegedűjét, néha idegesen rázta meg fejét, s hosszú arany fürtei rengettek.
A száját is megvonta, blazírt undorral, hogy finom, fekete kabátkája a poros asztalhoz ért.
Por, por volt itt mindenen.
Az impresszárió, fel-alá járva a szobában , megállt néha, betűket írt ujjával a porba, a könyvespolc legfelső fokán, hol egy konyakosüveg és egy pohárka állott.
A többi művészek a polgármester szobájában csevegtek: de elakadt a társalgás .
Balázsy főjegyző izgatottan nézte az óráját.
Adamec kinézett a terembe.
A közönség valóban teljes volt már.
Tőkéssyék most telepedtek le az első sorban: pedig akkor már késő.
S az az előkelő külsejű, tiszteletre méltó , öreg házaspár, ott mellettük, nem fejedelmi pár -e, aki, ha megjelen, kezdeni kell?
Partos bíró magára maradva, zavart unalommal, ügyetlen feszelgett.
Nem tudta, kit ismer a közönségből, kit nem; nézzen -e, szóljon -e valahova ?
Örült, mikor meglátta Adamecet.
- Soká kezdik még?
- Jöjjön velem, bíró úr - szólt Adamec, megsajnálva.
- Jöjjön csak velem.
- Ki az az előkelő öregúr ott az első sorban? - kérdezte a bíró.
- Azok Hirschfeldék - felelte Adamec.
- Már itt vannak Hirschfeldék - újságolta Balázsynak is, amint beértek a művészszobába.
- Madár még nem jött? - kérdé izgatottan.
- Nem tudom, mért késik.
Csak pillanatra futott haza, a feleségéért.
A teremből átzengett a türelmetlenség tapsa.
Egy fiatalember, egy rendező , piros arccal, izgatottan, nézett be az ajtón.
Egy helybeli ügyvéd, aki a hangversenyen a conférencier tisztét volt hivatva betölteni , kétségbeesetten, izzadva iparkodott szellemes élceket mondani, elárulgatva közben a budapesti művészvilággal való ismeretségét.
Partosnak itt még idegenebb volt, még kellemetlenebb.
Az a tudat, hogy egy "művészszobában " van, hogy ez a furcsa, kissé hervadt nő itt Takács Juci, a pesti primadonna , hogy az ajtó mögött a világhírű Karcsa Ferus hangolja a hegedűt: egészen megbénította szavait és mozdulatait.
Az is feszélyezte, hogy nem volt estélyöltözetben, bár a nézőtéren, ahol még szürke ruhás férfiakat is látott, már egyszer megnyugodott eziránt.
A várakozás egyre nehezebb, egyre lehetetlenebb lett.
A primadonna türelmetlenkedett: neki sietni kell, ő éjfélkor egy pesti kabaréban énekel.
- Csak a művésznőtől függ, mely pillanatban kezdjük - mondta Bátor Mór, a kaszinó titkára.
A művésznő bizalmatlanul nézett.
Nem, ez nem lehet.
Ha Karcsa Ferus előre kívánja a pénzét: ő sem fog anélkül fellépni.
Ő is van annyi, mint ez a kis taknyos.
Neki beszélnek?
Nono!
Újvárosban nem lehet olyan nagyon megbízni.
Ő is Újvárosból való, ő tudhatja.
- De... méltóztatik tudni, a dologban egy kis tévedés van - hebegett Bátor Mór.
- Karcsa Ferus is újvárosi születés...
Újvárosi rokonai kérték fel a közreműködésre... a jótékony cél érdekében...
Honoráriumról egy szó sem esett...
Azt hittük... nem gondoltuk... nem tudhattuk előre...
A művésznő vállát vonta.
Ő nem bánja, ha botrány is lesz.
A pesti író is megsejtette, miről van szó.
Nem tudhatták előre... persze... nem tudhatták előre, hogy a művészi munkának díja van.
A bohócokat megfizetik... az utolsó saltimbanque-ot is.
Az író csatlakozott a honoráriumkövetelőkhöz.
Nem a pénzért, nem a rongyos kétszáz koronáért: az írói mesterség presztízse érdekében nem tehette, hogy lemondjon róla.
A teremből ismét áthallatszott a taps.
A művészszobában lassanként felgyűlt honoráciorok kellemetlenül feszélyezve érezték magukat.
A conférencier-ügyvéd kifogyott a viccekből.
A füle vörös volt.
A benyílóból izgatott beszélgetés szűrődött keresztül: Karcsa Ferust kérlelték újvárosi rokonai.
A csodagyermek némán rázta füleit, és az impresszárió felé intett blazírt ajkaival.
Az impresszárió, magas, nyálkás férfi, egykedvűen dobolt ujjával a poros könyvpolcon.
Bátor Mór kétségbeesésében a járásbírónak panaszolta el a helyzetet.
- Kérem, ha tudtuk volna...
Kérem, ez zsarolás...
Megjegyzem, kérem, előre egy szóval sem jelezték...
A járásbíró zavarban volt, mit feleljen.
Ezek a nagy országos hírességek?
És mindenki újvárosi?
És, hogy kerül ő ide?
Mi köze neki mindehhez?
Mélán gondolt a tegnap reggelre, amikor még nyugodtan reggelizett a csöndes Szakolcán - mint valami álomra, mint valami nagyon távoli álomra.
Milyen elegáns volt ez a hivatalszoba, milyen feltűnő eleganciájú.
Partos a fővárosi polgármester hivatalát sem tudta képzelni pazarabbnak.
A bőrbútorok... a tanácsterem tapétás ajtaja... a keleties nyolcszög dohányzóasztal... perzsaszőnyeg...
Csak bankszobákban látott még ilyesmit.
És az emberek, az affektált hanyagsággal beszélő, egymás bosszantására blazírt nyugalmat negélyző, fölényes és cinikus emberek, ezek egy műest szereplői? ezek egy műest hallgatói ?...
Inkább várakozó business-manek...
A pesti író szótlan nyúlt el hosszú lábaival a mély bőrfotelben, szájában a polgármester nagy szivarainak egyike, arcának sikerrel törekedett a gondtalan, előkelő hülyeség kifejezését adni.
Svarc Jenő, a fiatal hírlapíró állt előtte, és szeretett volna irodalomról beszélni vele - amit a pesti író előkelően került.
Kissé élénkebb társaság képződött Matild néni körül .
Matild néni, újváros egyetlen méltóságos asszonya, a nőegylet elnöknője, aki minden újvárosi összejövetelen háziasszonyi és reprezentatív női szerepet vitt, mindig élénk volt, kedélyes, mindenkihez kedves, mégis előkelő.
Kiváló élvezettel gyűjtötte, s finoman feldolgozta és értékesítette Újváros egész bő pletykatermését.
Alacsony, fürge kis öregasszony volt, egy magas rangú állami tisztviselő neje, s az újvárosiak büszkék rá, mert társaságuknak bizonyos szolid, úri központot adott.
Szerette a fiatalságot, a zajt és a fényt.
Főleg a kényes helyzeteket kedvelte, melyeknek tapintatos eltussolásában nagy gyakorlatra tett szert.
Most is mindent elkövetett, hogy a jelenet külső dekórumát megőrizze.
Végre megérkezett a polgármester.
Kedvesen, egyszerűen jött, mint egy házigazda, mindenkihez volt egy szíves, udvarias szava: mosolygott, bókolt , nem lehetett észrevenni, hogy komolyan is tárgyalt volna, de azért egy pillanat alatt minden rendbe jött, senki sem tudta, hogyan.
Madár Jánosnak mindig volt pénze, mikor a város presztízsének megmentéséről volt szó: és itt arról volt szó.
Rögtön kezdették az előadást: a polgármester maga vezette Partos bírót vissza a helyére.
A pénzről jutott eszébe Partos; egy csepp a tengerben!
Nagyon kedves volt hozzá: de alig pár pillanatot szentelhetett neki, rögtön Hirschfeldékhez fordult.
Az öreg gyáros az est szereplői felől érdeklődött tőle, azzal a mecénási áhítattal, azzal a reménytelen, kívánságos kíváncsisággal, amivel minden művészitől nagyon távol élő üzletemberek szoktak érdeklődni művészet iránt.
És amint Madár János felelt neki, szokott előzékenységgel, ki gondolta volna, mennyi titkos feszültség van a két ember közt, s hogy a polgármester mennyire szeretné megtudni, hányadán van voltaképp e kedves öregúrral?
Partos bíró egyedül maradt a rebegő, kelepelő bádogmadár alatt, nem sejtve még, hogy ő is e nagyjáték egy szereplője már, élete, pénze, egy csepp lesz itt e nagy, forrongó tengerben...
Egyedül és mégis együtt már ezzel az egész különös forgataggal, beléje fonva látatlan szálakkal, mint egy morzsa, ha egy különös, erjedő féregtelepbe pottyant, és azonnal erjedni kezd, és beléje olvadni maga is.
A nagy ventillátor egyszerre megint elhallgatott: dr. Öcsényi ügyvéd úr a pódiumra lépett, és konferálni kezdett.
Mindjárt a csodagyermeket harangozta be, és a közönségnek nyújtandó szellemi élvezetet egy ízletes lakomához hasonlította.
Ez a hasonlat nagyon szellemesnek, és eredetinek tűnt fel neki: de nem dolgozta ki előre, hanem elhatározta, hogy tréfás részleteit a pillanat ihletére bízza.
- De valamint önök, hölgyeim, akik a konyha titkainak minden részleteiben jártasak - önök sem...
Izzadott, mert észrevette, hogy ez a hasonlat nagyon prózai.
Hogyan fog keresztülvergődni ezen?
" Hisz ő jó szónok... hisz ő szellemes ember" - biztatta valami régi hiúság öntudata.
Kétségbeesetten erőlködött finom lenni és szellemes, de csak vaskos ügyvédi frázisok tolongtak eszébe.
- Hölgyeim - önök sem... fogják... mindjárt a lakoma elején... művészetüknek chef-d ' oeuvre-jét ...
Mi az - a konyhaművészet chef-d ' oeuvre-je?
" Pecsenye" - ó, ezt a szót lehetetlen itt kimondani.
Öcsényi titkon törölte arcát; az állóhelyekről , ahol diákok voltak, tompa vihogás hallatszott.
Előbb... előbb... - valami kedveset, vicceset mondani!
- Persze: a chef-d ' oeuvre utoljára marad, mint a finom torta - mint Karcsa Ferus művészete.
Előbb... előbb... - fölemelte hangját, azzal a kétségbeesett elszánással, hogy higgadt lesz - tisztelt hölgyeim... az étvágykeltő leves... a pikáns garnirung...
- Ön a pikáns garnirung - kiáltotta egy hang a közönségből, mire nagy kacagás viharzott ki, Öcsényi idegesen mosolygott izzadt mosolyával, de hiába próbálta többé megrendült aplomb-ját helyreállítani.
- Van szerencsém bejelenteni Takács Jucit... - kiáltott kétségbeesve, és örült eltűnni.
Szűnhetetlen tapsvihar követte.
De Takács Juci, az énekesnő , aki a tanácsterem ajtaja mögött figyelmessé lett a conférence végére , egyszerre kijelentette, hogy ő nem lép fel egy olyan estén, ahol őt leveshez hasonlítják.
Kérlelni kezdték: mindhiában.
Azalatt Öcsényi negyedszer-ötödször is megköszönte a tapsot, hogy az idő teljen.
Vörös arccal vergődött, titkon rángatta elő zsebkendőjét, és kemény ünge megtörött a hajlongástól.
Partos idegesen nevetett, kiment cigarettázni; némely urak politizáltak, félhangon, a polgármestert szidták.
A hangulat kínos volt.
A nagy ventillátor is megszólalt, vergődött megint, mint a szobában rekedt éjjeli pillangó.
Madár Jánost hítták - s egy szóval, egy tekintettel el volt intézve az ügy .
Az előadás folyt tovább.
Partos mintegy álomban hallgatta az énekesnő fecskeszerű tátogását és a pesti író blazírt, affektált előadását.
Arra gondolt, hogy felesége, Janka milyen boldog és büszke lesz, legalább eleinte, hogy ily híres neveket hallhat és láthat ily könnyen.
Az előadás különösen izgatta idegzetét; zene közben mindenféle eszébe jutott , gondolatai jöttek, amilyenek nem, diákkora óta.
Előtte ült a szép Tőkéssyné ; szinte arcát súrolhatták volna fürtei.
Micsoda nők vannak itt, Pest körül !
Milyen más ez, mint a szakolcai kövérkés doktorné!
Ez a váll oly szelíd, oly meleg! s úgy beomlik a selymek közé, mintha valami fürdőbe omlana!
Ó, ez az öltözet! mely testrésszé vált már, részévé a meztelenségnek!
Partos jogászkori álmaira emlékezett, amikor regényeket olvasott, amikor még asszonyokról álmodott, félénken, messziről, szerelmi lehetőségekről , amelyekből semmi sem teljesedett.
Nem, semmi; s ő legszebb éveit siváran élte, örömtelen, Szakolcán, tétlen, ostoba kényelemben, most érezte csak !
Hogy élhetnek az emberek itt, Pesten, Újvároson!
Ah, mi lehet, mi minden lehet még!
Most ő is Pesten lesz!
Gyönyörteljesen elszorult a lélegzete , gyönyörteljes ijedtséggel, amint a jövőre gondolt, mint aki vakító ismeretlenekbe robog belé.
Zenére robog belé, és hegedűszó viszi, viszi a lelkét és doboló zongora.
Ó, milyen - milyen meleg ez a terem!
Egy fiú áll a pódiumon, rázza hosszú aranyhaját, mily gyönyöruntan biggyeszti a száját, a zene ömlő gyönyörében, egy romlott serdülő, csontos térdét előrenyújtva rövid nadrágjából.
Eszébe jutott, amit az imént hallott: hogy egy újvárosi kereskedőnek a fia ez.
Ebben a városban minden lehet, minden lehetséges .
Hirschfeldre nézett, az öreg Hirschfeldre, hersei és újvárosi Hirschfeld Árminra, aki hajdan maga vakarta a bőröket a Duna-parton: hogy ült ma itt , egy fejedelem, hogy hallgatta, mecénási áhítattal, a magas zenét!
És a felesége, az a fehér hajú, kissé stilizált matróna, fekete ruhájában, mily finom, ideges finomságú arc, milyen úri, egyszerű, semmi parvenü sincs ezeken, hacsak nem épp annak az affektálása, hogy nem parvenük...
S a zene, a zene és a fény!
Partos érezte, mint önt el mindent a hegedűhangok vékony, finom aranyfolyama, mint furakodik be minden rejtekbe, rebegteti a függönyöket, becsúszik a zugokba, beszivárog a tárgyakba, a vérbe, a lelkekbe, a szép Tőkéssyné selymei alá.
És minden rezeg tőle, egyformán , mélységesen, édesen, zsongón, borzongón; és nincs menekvés ez elől a rezgés elől.
Partos érezte, hogy a műsor rezeg a kezében, apró, hangyás rezgéssel , mintha zsibbadozna, mintha millió kis tompa gombostű rezgetné ütemre.
Millió kis gombostű bökdöste egész lelkét, mint egy új részegség, még ijedtsége is izgalommá vált, sajátságos lelkesülés vett rajta erőt, semminek tűnt fel előtte egész eddigi élete; fogadásokat tett önmagának, hogy élni fog , élvezni.
Egyszerre eszébe jutott a ház, az ő háza!
Egy szép kis villa ott a szigeten, napos park között...
Villatulajdonos Budapest közelében...
A kertutakra vesz majd kis agyagtörpéket, nyulakat, a Párizsi Áruházban...
Némely ütemnél mintha átrezegne az egész terem.
A szép asszony válla kiduzzad, mindjárt ki fog kelni selymeiből... mindjárt leolvad róla a selyem... beleolvad ebbe az olvasztó zenébe... szétleng a levegőbe, mint e selyemzene...
Tulajdonképp Partos jogászkora óta alig volt színházban.
Most úgy érezte , hogy színházak várnak rá, az újvárosi jövendőben, különös látványosságok , izgató muzsikák.
Itt, Pest mellett, olyan olcsón lehet minden ilyenhez hozzájutni.
És végre, ha az ember él, hát éljen.
Ah, hogy élnek ezek a zsidók itt, hogy élnek!
Az a csupasz képű ott, az a duzzadt ajkú pápaszemes - pénze van sok, vagy adóssága van?
Az ördög tudja, honnan veszik ezek a pénzt!
Fiskális talán - vagy sznob kereskedő - intellektüel...
Mennyi mindent élhetett ez a hitvány zsidócska is, amiről neki, szegény Partos bírónak sejtelme sincs.
Behunyta a szemét.
Egészen benn érezte már magát a forgatagban.
Minthogyha ezer esztendeje lett volna utoljára Szakolcán, a lelke egészen elszakadt minden otthonitól .
Behunyta a szemét.
Egyszerre eszébe jutott, hogy rengeteg pénze van a zsebében - mennyi is?
Az előleg, amit a fizetésére kapott; a kölcsön, amit ma fölvett egy pesti bankháztól - valami hatezer korona összesen.
Soha életében sem volt annyi pénze!
Szinte égette a zsebét.
Miért vett fel ennyi pénzt? maga sem tudta.
Talán csak azért, hogy a feleségét bosszantsa vele , aki nagyon haragudott érte.
Lám pedig mégis jó volt: most legalább szabadon rendezi be a jövendőjét.
Az ember végre is csak egyszer él.
Behunyta a szemét.
Eszébe jutott valami, amit még diákkorában hallott (mintha e zene megint diákot csinálna belőle) az öreg Gyíkostól, a görögtanárától ...
Átérezte és magára alkalmazta a mitológiát.
Az ókori lantos zenéjéből házak épültek a régi mesében...
Karcsa Ferus zenéjéből is, e városban, ahol annyi-annyi ház épült egyszerre, e teremben, ahol annyi-annyi kétes és zavaros terv rajzott a zenétől bezsongott üzleti fejekben - Karcsa Ferus zenéjéből is házak épültek!
És felépült lassan a jövőbe Partos villája is , egy kis tornyos villa, és bebútorozódott az újonnan áthúzott bútorokkal .
Szép, modern színekbe öltözködtek ezek a bútorok - nem nagyon diszkréten ; mit ér manapság a diszkrét?
Ha úgyis drága, legalább mutasson!
S szép, új ruhájukban, a zene ütemére, odatáncoltak a modern, világos, sima falú szobák zugaiba.
Ah! új bútorok is kellenének, modern, művészi formájú bútorok - ma minden művészi olyan divatos!
Ne kelljen szégyenkezni a pesti vendég előtt .
Hiszen elég lesz ez a pénz mindenre...
Hiszen ha az ember így, valószínűleg egész életére rendezkedik be, csak nem sajnálhatja...
Aztán hiszen csak álmodik most róla, zene mellett - ez végre is nem kötelez semmire!
Milyen meleg van ebben a teremben!
A zene iszonyú forró hullámokat ver, a hullámok köveket hordanak, épít, épít.
Nagy, bábeli tornyok emelkednek , gömbölyű, homorú, domború kövekből rettenetes várak, szenvelgett tornyokkal és gyárkéményekkel.
A vonó idegesen, érdesen sivít végig még párszor a húron, gyorsan, gyorsan, az építés iszonyú lázában, mintha valamit hirtelen , hirtelen kellene összeépíteni, vékony kártyákból, sietve, sietve, mert mindjárt összedől.
Még néhányszor... néhányszor... és mindjárt vége lesz ...
Mindjárt csönd lesz: még néhány lázvonás; a levegő tele a zene fantasztikus építményeivel, egy egész nagyváros, egy egész iszonyú, ideges nagyváros...
Ah, egyszerre semmi, semmi, csend...
Taps, csattogó, nagy taps, amely mindent hirtelen rapityára temet, mint lehulló, nagy romok.
És mint a kitört ár, a mozgás... a beszéd... mindenki feláll helyén... a megrebbent embererdő.
Már üres a terem, noha telve nyüzsög: minden semmivé omlott, ezer szál szakadt szét egyszerre, mindenki külön maradt egyszerre, külön, kis apró társaságok.
- Kávéházba...
Ugye velünk tart a kávéházba ?..
Bíró úr, lesz szerencsénk ...
Ah, bemutatom...
Egyszerre szemben állt a szép Tőkéssynével.
És a szép asszony mosolygott , kimutatta fogait, mintha valami nagyon titkos, delikát, édes rejtekét mutatná testének.
Ah, bent, a kis, édes szájban, a bájos, éles, piros nyelv körül, belül a fogak vakító várfalán, micsoda meleg, nedves, mézes rejtek...
Jólesik a hűs levegő egyszerre, az éj, a tiszta éj, a nehéz szél, a készülő zivatar szaga, mintha nagy, lassú cseppek akarnának esni.
Mennyivel tisztább a város így este, mikor nem látszik a por.
Egy pompás hintó gördül elé , csattogva, pörögve, az éji aszfalton, egy négyeshintó, a polgármester cifra kocsisa a bakon.
Ah! négyeshintón viteti magát át a szomszéd kávéházba !
Partosnak megint diákkori emlék jött eszébe, megint valami, amit az öreg Gyíkostól hallott hajdan: Agamemnón, a régi király, aki szőnyegeket teríttetett lába elé...
- Méltóztassék...
- Ah, nem, mi gyalog megyünk - nevetett a szép Tőkéssyné, és belekapaszkodott a járásbíróba.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE