ELTE regénykorpusz

Egy szép napon azt hallom, hogy az asszonykám valami előttem egészen ismeretlen , idegen hangzású szót kiabál, azt hogy:

– Heuréka, heuréka, víz van, víz van!

Olyan büszkén hangzott e kiáltás asszonykám szájából, mint ahogy mesélni hallottam , hogy a boldogult Kolumbus Kristóf kiabálta egyszer ilyen örömtelten: "Föld!

Föld ! "

Azt mesélte asszonykám, hogy nagy volt akkor az örömük az embereknek és hogy iszonyúan ünnepelték Kolumbust, és hogy a szegény utódoknak még ma is be kell magolniok gyermekkorukban, hogy ez a nevezetes ember mikor született, hogy és mint élt, melyik királynő bocsátotta hajóit rendelkezésére stb. stb.

– míg ahhoz a nagy és dicső eredményhez jutott, hogy felfedezte Amerikát!

Édes Istenem, sóhajtja asszonykám, az Úrnak 1917. évében, a legborzasztóbb emberölés , gyilkolás, műkincsek és vagyonok pusztulása, női szerető szívek megszakadásának harmadik esztendejében – vajjon ma is olyan nagyon ünnepelnék -e Kolumbus Kristófot , hogy fölfedezte Amerikát?

Azt az Amerikát, amely már a kimerülés szélén levő, a már-már megtört antantnak odanyujtja a segítség reménysugarát?

( Azóta sajnos a segítséget is.)

Biztatja a kitartásra, tüzeli, ösztönzi – segítséget igér, hogy csak tartsanak ki, utasítsák vissza a békejobbot, folytassák a pusztítást, az öldöklést a végtelenségig – Európa színe-java nemzeteinek a kölcsönös végkimerüléséig.

De hagyjuk ezeket a borzalmakat, melyekre jobb nem gondolni, róluk nem beszélni.

Mert sajnos – így mondja asszonykám – töprengéssel, beszéddel az ember úgy sem segít a rettenetes állapotokon, csak magát emészti, idegeit, álmát teszi tönkre vele.

Térjünk inkább vissza a vízhez, amely oly nagy örömet szerzett.

Pedig ez az örvendező exklamáció nem, mint hinni lehetne, valahol a Karszt szikár, kopár, naptól perzselt szikláinál támadt, sem pedig szegény katonáinknak valahol a világ végén, valami nagy pusztaság közepette épített fedezéke mellett.

Óh nem!

Egy Budapest székesfővárosának területén levő Szanatórium és vízgyógyintézet-ben hangzott el.

Hogy a többi vendég mióta nem látott vizet a vízgyógyintézetben, azt mi bizony nem tudhatjuk.

De hogy mi – így mondja asszonykám – három hete vagyunk már ennek a szanatóriumnak boldog lakói, s azóta epekedünk ez után a nedű után, melyről már a régi görögök megállapították, hogy mindennél jobb – az egyszer bizonyos.

Így jut az ember ebben a szomorú világban váratlan örömökhöz – mondja asszonykám.

A világ legtermészetesebb dolga lenne, ha egy vízgyógyintézetben semmit sem látnánk annyit, mint vizet.

Minthogy azonban hetek óta még a nyomát sem láttuk a szanatóriumban, – (mert az uszodában persze volt része benne asszonykámnak) – tehát kitörő nagy és általános az öröm, hogy végre itt is szemünk elé került.

Én úgy gondolom, hogy a többiek, az öreg asszonyok, emberek például, akik nem jártak uszodába, mint asszonykám, talán nem is tudták eleinte, hogy micsoda folyadék az, ami a csőből csöpög – úgy elszoktak már tőle.

Jó pár napig e ritka és örvendetes esemény hatása alatt állott a szanatórium közönsége.

Nem győztek betelni a vízzel, mert oly sokáig nem élvezhették és mert alapos volt a félelmük, hogy nem túlhosszú ideig fog tartani a dicsőség.

Én részemről igazán nem tudom megérteni, hogy mit akarnak az emberek attól a víztől ?

Annyira búsulnak, ha nincs, olyan roppantul örülnek, ha van, – ugyan miért?

Igaz , hogyha szomjas vagyok, nekem is jól esik a víz, s ilyenkor igen szívesen megiszom.

De bizony nem esem kétségbe, ha a fürdő- és mosdóvizet sohase látom is.

Nem valami kellemes az, amikor egy nagy, vízzel telt lavórba beledugnak.

Mindig attól tartok , hogy még a szájamba is belefolyik az a szappanos víz.

Már pedig én a vizet csak akkor szeretem inni, ha szomjas vagyok – s akkor is mindenesetre csak szappan nélkül .

Igaz, hogy nem túlgyakran terhelnek engem a fürdővel.

Naponta legalább négyszer megkefélnek, megfésülnek, borszesszel és kölni vízzel is gyakran lemosnak.

Ezeknél a folyadékoknál az a jó rám nézve, hogy nincs belőlük olyan sok, mint a vízből.

Nem öntik ki lavórba, csak egy kis spongyára s azzal mosnak meg engem.

A hátrányuk pedig a vízzel szemben, hogy valóságos merénylet ez az én kicsi, de annál finomabb szaglóérzékkel megáldott orrocskám ellen.

Ha csak közel ér is hozzá a spongya, hát prüszkölök, ahogy csak tudok.

Még alig csillapodott le a nagy öröm azon, hogy a vízvezetéki csövek megkezdték hosszú idő után, de valószínűleg, igen rövid ideig tartó működésüket – már újra zsongani kezdett a szanatórium közönsége.

Asszonykám azt mondta, hogy forradalmi a hangulat.

Persze az ellátás miatt, mondja ő .

Azért mondja, hogy persze, mert szomorú hajléktalanságuk első esztendeje alatt módjában volt kitapasztalnia, hogy az embereknek a gyomruk az Istenük.

Hogy a tüdejük milyen elbánásban részesül, tehát hogy a tisztasággal hogy állunk, vagy hogy az idegeiket hogy és miként kímélik meg, van -e alvásra lehetőség vagy sem, ez mind másodrangú kérdés náluk.

S ez aztán az oka, hogy penzióink, hoteljeink olyan nagy tisztaságot, rendet tartanak – mondja asszonykám.

Sőt, hogy még egy magát szanatóriumnak nevező intézmény is fönn tud állani – ilyen ázsiai állapotok mellett.

Azt szokták mondani, hogy minden országnak olyan a kormánya, mint aminőt megérdemel .

Asszonykám mindig azt mondja, hogy egy hotelnak vagy penziónak olyan a rendje és tisztasága, aminőt a – lakói megérdemelnek.

Hiszen ezek a díszes helyek, most pláne a háborús elbizakodottság paroxizmusában, még azt sem nyujtják, még távolról sem , amit az emberek tőlük hangosan követelnek.

Hát természetesen még kevésbbé törődnek azzal, amire a vendégek maguk sem vetnek túlságos súlyt.

Ami pedig az ellátást illeti, hát az én asszonykám belátással bíró, objektív és igazságos asszony, és így tudja, hogy most minden eleséget nagy nehézséggel lehet csak beszerezni, így tehát még a legjobb akarat mellett is előfordulhat néha valami hiány.

Azt is tudja, hogy az uzsoraárak már a nyers anyagnál a piaczon kezdődnek.

De emiatt már kevésbbé sajnálja a penziók és vendéglők tulajdonosait asszonykám.

Mert azt már szomorú tapasztalatból tudja, hogy ezt a rettentő nagy árat nemcsak áthárítják a vendégre, de megtoldják a nagy áraknak megfelelő nagy hasznukkal is.

S mindezt csak a szegény fogyasztó vendég fizeti meg.

Asszonykám úgy véli, hogy páratlan az az indolenczia, amelyet a mi közönségünk ez irányban tanusít s ez sehol, semmi más nemzetnél föl nem lelhető.

Megint csak a Pató Pálság – a saját kényelmének szeretete az oka.

Nem akar följelentésekkel fáradni , bosszankodni, fölizgatni magát – inkább fizet a lehetetlenségig, erszénye végkimerüléséig.

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

„Víz van – víz van!”

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

„Víz van – víz van!”