Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIV.
Julius elejéhez érkeztünk.
Napról-napra kiállhatatlanabb lett a hőség.
A napsugarak oly izzó meleget árasztottak az egész Velenczére, hogy az ember majdnem azt hihette , hogy megolvadnak a nagy bronz lovak a Szent Márk templomán.
Még a szük sikátorokba is, a hol mint valami kut fenekén járkált az ember, behatolt a meleg levegő, mely olyan volt, mintha fűtött kemenczékből jönne s valami büzhödt pocsolyaszaggal vegyült el, mely az alacsonyvizü csatornákból kiáradt.
Érezni lehetett mindenfelé a lagunák mocsaras levegőjét.
Szunyogok miriádjai lepték el az árnyékos helyeket.
Szobáink megteltek vele s zümmögésöket hallottuk egész éjjel és csipdeséseik miatt nem birtunk aludni.
Hiába füstöltük ki őket, másnap uj sokasággal telt meg a szoba s ujra csiptek, kinoztak , zümmögtek körültünk s nem hagytak aludni.
- Menjünk ki a Lidora lakni, ott türhetőbb az élet, - mondtam Laczinak.
Mire Laczi gyanakodva nézett reám s oly hangon, melyet cseppet sem lehetett szeretetreméltónak mondani, azt jegyezte meg:
- Elhiszem, hogy ott magának türhetőbb és kellemesebb az élet, de nekem itten a türhetőbb.
Láttam, hogy már megint kezdi a bolondságát s ingerülten feleltem rá:
- Én azt nem engedem, Laczi, hogy igy beszélj velem.
- Nem engeded? - feleselt ő.
- Nem tudtam, hogy a te engedelmed szükséges ahhoz, hogy én mikép beszéljek.
- Ugy, ugy csak kezdjed, - viszonzám én, - nagyon szép lesz, ha czivakodást kezdünk.
Látta, hogy igazam van s annál dühösebb lett.
- Nem szoktam czivakodni s nagyon furcsának találom, hogy ha én a véleményemet bátorkodom elmondani, te mindjárt azzal állsz elő.
Pedig igazán nem álltam elő azzal soha sem; de ő sértegetni akart s nem tudta a benne duló boszuságot elfojtani.
Akkor próbáltam okos szóval az eszére tériteni:
- Én tudom, Laczi, hogy miért van mindez.
Megint a te szerencsétlen féltékenységed , igen, az az oka.
Nem akarta elismerni.
Ő nem féltékeny, de megkivánja, hogy a nőben legyen kellő komolyság.
- S bennem persze nem találod azt, - szóltam gunyosan.
De ő nagyon komoly képpel folytatta:
- Van valami a modorodban, a mi nem mondom épen, hogy fölbátoritja a férfiakat...
- Nem mondod?
Oh, mondd csak ki bátran.
- Hát kimondom, valami kaczérság, valami...
- Most már elég legyen Laczi, - szakitottam félbe.
- Ha te olyan oktondi vagy, hogy inkább itt sülsz, fősz és hagyod magadat, hogy a szunyogok agyon csipjenek, hát maradjunk itt; de sületlenségeket ne beszélj s köszönd meg az égnek, hogy ilyen feleséget kaptál.
Elszégyelte magát s nem folytatta tovább.
Másnap kimentünk a Lidora lakni, a hol valóban sokkal kellemesebb volt a lakás, üdébb, frissebb, balzsamosabb a levegő a virágoktól, a fáktól s a tenger sós vizétől, mely többé vagy kevésbbé mindig hullámzott, nem poshadt ott lomhán, mozdulatlan mint a lagunák vize.
De mikor már kint voltunk, akkor láttam, hogy ez az átköltözködés nem volt szerencsés gondolat tőlem.
Féltékenysége itt még jobban fölébredt.
A közellét, a gyakori találkozás Pávay Kornéllal még gyanakodóbbá tette.
Egy ideig vigyázott magára s nem engedett semmi kitörést annak az indulatnak, mely benne forrt.
De az nem tartott sokáig.
Egyszer reggel, a mint kitekintett az ablakon, Pávay Kornélt látta, hogy arra sántikál el a villa előtt.
Sötét, gyanakodó arczczal fordult vissza hozzám:
- Mit keres itt Pávay ilyen korán reggel?
Boszantott a kérdés és gunyosan feleltem rá:
- Hát kérdezze meg tőle.
Nem szólt, csak összeharapta ajkait.
Öt vagy hat percz mulhatott el igy.
Ott állt az ablaknál s azt hittem, már nem gondol egyébre, csak az üde reggeli levegőt szivja be , mely a nyitott ablakon át behatolt.
Meglehet, csakugyan nem gondolt már semmire .
Egyszerre azonban hirtelen ott hagyta helyét s anélkül, hogy egy szót szólt volna , kisietett.
Nem értettem, hogy mit akar s megdöbbenve léptem az ablakhoz, hogy kitekintsek utána .
Hát látom, hogy Pávay Kornél visszafelé sántikál s már elhaladt a villánk előtt, az én Laczim pedig eszeveszetten rohan ki a villából.
Vajjon mit akar?
Bele akar kötni Pávay Kornélba, igy minden józan ok nélkül, az ut közepén, mint valami garázda betyár?
Hiszen ilyet csak nem cselekszik Laczi?
Nézem, hogy mit akar hát s látom, hogy valamit gyorsan fölkap az utközepéről.
Ugy láttam, valami darabka papirost, melyet talán Pávay Kornél ejtett el.
Következő perczben már visszatért Laczi a szobába s lázas szemekkel tapad a darabka papirosra, de ugy látszik, nem tud belőle kiokosodni, mert ujra meg ujra összegyüri a markába, mintha szét akarná morzsolni, majd ismét kiegyenesiti, nézi ismét , gondolkozik rajta ismét és ismét nem birja kitalálni.
Végre hozzám lép, előmbe tartja s dörgedelmes hangon kérdezi:
- Mi ez?
Oda nézek s elnevetem magamat:
- Lutri számok, azt hiszem.
Mert nem tudom, mi egyéb lehetett volna, egy papirosra fölirva: 3 - 15 - 65, aztán alatta megint egy sorban három más szám.
Rettenetesen nevetségesnek találtam Laczi dühösködését, a ki a lutri számokban valami rejtelmes titkos levelezést gyanit.
De az a gondolat is nevetésre csiklandoz, hogy Pávay Kornél a lutriba rak mint a vén asszonyok.
Pávay Kornél, a büszke gavallér, a hóditó, a ki még két évvel ezelőtt egészen más szerencsét hajhászott, nem azt, a mit a lutriban találhatni.
S alig birom abba hagyni a kaczagást, ugy kaczagok.
Laczi merőn, komolyan néz reám s a mint látom az ő komoly, szigoru arczát, ujra kitör rajtam a kaczagás.
- Én nem látok ezen semmi kaczagni valót, - szól végre Laczi habozva.
Nézi a papirost, kezében forgatja s bizonyára eszébe jutnak mindazok a titkos levelezések, melyeket hütelen asszonyok férjeik háta mögött folytattak valaha , ártatlanoknak látszó betük, számok, melyeknek titkos jelentése van.
Az a papiros ugy látszik neki, mintha bünvádi bizonyiték volna a kezében.
Csak a kulcsát ismerné ezeknek a titkos számjeleknek.
Az én kaczagásom megtántoritotta ugyan kissé, de el nem oszlatta teljesen gyanuját .
Látom arczából, hogy még mindig kételkedik, mert hiszen miért ejtette volna el Pávay Kornél azt a darab papirost épen a mi villánk előtt, ha nem az én számomra lett volna szánva.
S miért fordult volna oly gyorsan vissza, ha igazán csak sétálni ment volna ?
Mindez oly gyanus az én férjem uram előtt, hogy hiába akarnám neki ezeket a rendkivüli dolgokat megmagyarázni s hiába állitnám, hogy egy darab papirost elveszithet az ember akárhol és egy sétáról visszafordulhat akármikor, csak még gyanusabbá teszem magamat, ha szólok.
Nem szólok hát semmit sem, csak várok, mig lecsöndesedik és megjön az esze.
Laczi sötét, mogorva arczczal jár föl és alá a szobában.
Nem faggat tovább a kérdezősködésével, de az arcza az olyan mint a spanyol nagy inquistoré lehetett , mikor az eretnekség gyanuja alatt lévők álltak előtte.
Mikor láttam, hogy most nagyon sokáig tart, mig Laczi lecsöndesedik, elővettem a vázlatkönyvemet, melybe utazásunk alatt több tájképet s érdekes alakokat rajzoltam .
Laczi mindig nagy érdekkel nézte azokat a képeket s nagy tisztelettel viseltetett az én művészetem iránt, mivel neki magának leggyarlóbb képessége sem volt erre a csodálatos boszorkánymesterségre, mely egy pár vonással egész tájakat és egész embereket papirosra vet.
Most is lassan oda settenkedett s megállt a hátam mögött.
Én tovább lapoztam az albumban, anélkül hogy hátrafordultam volna s vártam, mig lehajlik és megcsókolja a nyakamat, a mi annyit szokott jelenteni, hogy nagylelküen megbocsát.
- De aztán több féltékenységi komédia ne legyen Laczi, mert már nagyon megunom, - mondtam neki.
Együtt nézegettük most már tovább a rajzokat.
Fejét oda hajtotta az én fejemhez s kezeink együtt forgatták a lapokat.
Egyszerre csak érzem, hogy keze elbocsátja az én kezemet s feje hátrább huzódik.
Reá nézek s látom, hogy arcza elborult.
Mi lelte megint?
A lap, melynél megálltunk , Rozgony-Füredet ábrázolja, azt a nyaraló telepet, a hová két év előtt hiába vitt engem a mama, mert már akkor szent fogadást tettem magamban, hogy a Laczié leszek , ezé a rossz emberé, a ki most igy gyötör engem, a helyett hogy hálás lenne.
Én nem tudom, miért lesz mindjárt haragos, ha Rozgony-Füredet hallja, hogy emlegetik .
Csodálom, hogy még ki nem szakitotta ezt a lapot.
Most sem állja meg, hogy csipősen meg ne jegyezze:
- Ugy látszik, nagyon jól mulathatott ott, hogy olyan szivesen nézegeti.
- Nagyon jól, - feleltem én kurtán.
Láttam, hogy ujra akarja kezdeni a pörlekedést s hogy előbbi ingerlékenysége csak el van fojtva, de még nem mult el egészen.
Talán helyesebb lett volna, ha figyelembe veszem azt s szeliden felelek neki; de magam is fölhevült állapotban voltam, olyan állapotban, mikor az ember kész harczra szállni s nem ijed meg egy kis csetepatétól .
Végre én is elveszthetem a türelmemet, az én idegeim sincsenek vasból.
Csak azért sem forditottam tovább a lapot, bár láttam, hogy Laczi milyen sötét pillantásokat vet arra a szerencsétlen rozgony-füredi képre.
- Ugy látom, emléket is tett el onnan magának, - szólt komoran.
Nem értettem mindjárt.
Csak aztán vettem észre, hogy valami kis száritott levélke volt ott a két lap közt.
Valami megfakult hajdan zöld levélke, melyet rég óta az imádságos könyvemben tartogattam s magam sem tudom, mikor tettem ide át.
- Ah, - szóltam s éreztem, hogy egész arczom lángba borul, - vissza kell tennem régi helyére.
Előkerestem imádságos könyvemet s visszatettem belé.
Azt hittem, megismeri, de nem ismerte meg.
Oh! hol járt az ő esze?
Mit törődött ő azzal a kis száritott lóhere-levélkével?
Emlékezett is ő most arra, hogy négy év előtt ő találta azt, ő adta nekem azzal, hogy az szerencsét fog hozni nekünk, mert a négylevelü lóhere szerencsét hoz!
Fájdalmasan nyilalt át a szivemen, a mint az most eszembe jutott.
Milyen örömmel tettem én el azt imádságos könyvembe!
Hogy őriztem.
Hányszor gondoltam rá, hogy mikor majd egyszer öreg házasok leszünk, megmutatom neki:
- Nézd, édes, emlékszel -e még, mikor ezt nekem adtad?
És most... oh istenem! sirni szerettem volna.
De ő nem sejtett semmit, ő nem látott be az én lelkembe s csak a sötét gyanakodó szemeivel nézte az én kis száraz lóherémet.
- Nagyon drága emlék lehet, hogy ugy őrzi, - szólt csipősen.
- Igen, nagyon drága - rebegtem én s most igazán könyek gyültek a szemembe.
És akkor azt gondoltam magamban: kidobom azt a száraz fakó levelet, hadd hordja el a szél, tapossák el durva lábak, söpörjék a szemétre, egyébre nem érdemes.
De mégsem cselekedtem.
Maradjon az itt imádságos könyvemben, emlékeztető jeléül az elmult boldog időknek, melyek, azt hittem, soha többé vissza nem térnek.
Bekapcsoltam az imádságos könyvemet és félretettem.
Laczi hátradugott kezekkel indulatosan kezdett a szobában föl s alá járni, egy-egy komor pillantást vetve reám , aztán megállt előttem s szigoruan szólt mint valami itélő biró:
- Az imádságos könyv nem arra való, hogy holmi leánykori emlékeket rejtegessen benne.
Forrt bennem a harag s azt gondoltam magamban: csak azért sem mondom meg, most már azért sem mondom meg.
S hagytam Laczit, hadd gyötrődjék, hadd mérgelődjék, hadd higyje, a mit akar, én nem bánom.
- Daczosan hátat forditottam, s reá sem tekintettem többé.
Ő még folytatta egy darabig a sétálgatását föl és alá a szobában s mindegyre gyorsabbodó lépéseiről láttam, hogy ingerültsége nem csilapul, hanem növekszik.
Végre az ajtó felé ment, talán távozni akart, hogy a szabad levegőn kifujja mérgét; de az ajtótól visszafordult.
Hangja sziszegett az elfojtott indulattól:
- Szabad tudni, kitől kapta azt a becses emléket?
- Szabad, ha ki tudja találni, - viszonzám keserű gyunynyal.
Szemei szikráztak:
- Játékot üz velem?
Ez a hang, ez a tekintet föllázitott.
S gunyosan vetettem oda neki:
- Parancsol egy kést is Othello?
Vagy csak a tiz körmével akarja megfojtani Desdemonát.
Arra megfordult, kiment és becsapta maga után az ajtót.
Szörnyen el voltam keseredve s akkor rögtön tollat és papirost ragadtam.
Megirtam anyámnak, hogy én Laczival tovább élni nem tudok, jőjjön értem s vigye haza boldogtalan leányát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE