Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Abafi
Keletkezés ideje
1836
Fejezet
38
Bekezdés
1313
Mondat
3234
Szó
53425
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
A KIS TÓBIÁS
A világ egy bűzhödt mocsár .
Shakespeare
Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón Bethlen , Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be, s otthonos könnyűdséggel tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó részire süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül.
Orsolya asszony figyelmes szemmel nézett Bethlenre, kinek jobb karja fekete kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott.
Mózes gazda is az üres kancsókat kezdé szedegetni az asztalról.
Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy szomorú közhatású eset szokott előidézni; s bár a jöttek közt volt néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon együttérzést, mely egyesen történt bajt közössé varázsol, mégsem hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfaviadal s azon vidor zaj, melyet máskor a Torda utca szögletéig lehete hallani.
E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire könnyen magyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre visszaemlékezik.
Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát, vagy barátját ne siratta vagy féltette volna.
Komoly, tompa tűnődés s a bosszúnak, a rezzentségnek egyes kitörései hatalmas indulatkiömlésekben nyilatkozának egyelőre , úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz.
A fájdalom s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágulván, ki-ki szokott élte fonalát fűzé odább; a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott.
Orsolya nemsokára párolgó tálakkal raká meg az asztalt.
Tolcsvai szembe ült Bethlennel, kinek arca halványabb volt a szokottnál.
- Farkas - kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban -, mély -e a seb, melyet kaptál?
- Szót sem érdemel - felelt Bethlen -, csontot nem sértett, s anyámnak csalhatlan gyógyszere máris sokat könnyített fájdalmamon.
De hol Abafi?
Nekem ígérte idejöttét.
- S ő sértetlen maradt? - kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke ifjú , gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból.
- Most igen - felelt nevetve Bethlen -, hatalmas vágást ejtek vala karján, de kardom lapjára fordult, s a felelet reá ez volt - folytatá, karjára verve tenyerével.
- Én az Abafi bátorságát s erejét - jegyzé meg Tolcsvai - tudom becsülni; megvallom , ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más, nemesb nemének híján, nem sokat tartok róla; a durva gladiátort csak megvetni tudnám.
- Hibázasz - szól Bethlen -, ha benne csak gladiátort látsz; ő a szó nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen nyilatkozás a gyűlésben s a fejedelem előtt, mely, adja az ég, vesztére ne vezesse.
- Én egyszer bámultam lélekjelenlétét - mond Kenderesi.
- Tudod -e, Tolcsvai, a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó magasságról a mélységbe ugrattunk?
Ő legelöl volt, szélsebességgel űzött két belényt maga előtt emelt kopjával, midőn hirtelen, alig kétlépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje.
Én közel valék, s elvesztettnek hivém.
Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának , s mentve lőn.
De ím, itt jő.
Isten hozott, Olivér!
Jer közénkbe, csillog a piros bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer!
Abafinak egész tartásában valami különös volt; aki őt tegnap látta, alig ismert volna reá.
Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső részével, s láttatá széles , domború mellét; kardját egy szögletbe veté, veres süvegét az asztalra; arca lángolt , szemei szikráztak; leveté magát egy szalmaszékbe, közel Bethlenhez, némán nyújtva kezét neki különös kifejezéssel arcában, melyben részvét s vad dac valának vegyülve.
- Isten köztetek! - mond Tolcsvaihoz fordulva.
- Igen, bort ide, és sokat...
Mit is tehetünk jobbat! - mond vad kacajjal.
- Rossz ez a világ, gyáva és aljas.
Aki itt jobbulni akarna, csörgősüveget kellene rakni fejére...
Bort, mondom, bort!
Bethlen s a többiek bámulva szegezték reá szemeiket.
- Mi lelt, Olivér barátom? - mond az első.
- Szólj!
Mióta vér folyt közöttünk , szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!...
Őrt álljak -e egy zordon éjjel helyetted vagy megvíjak tízzel éretted?
Mi bánt?
- A világ, az emberek, magam s minden - felelt Abafi, az asztalra ütve öklével, hogy a kanták táncoltak körüle.
- Egy fejedelmi gyermek öleti le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének.
Bethlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra.
- Nem téged értelek! -mond ez, kezet nyújtva.
- Hah, pokol, hogy ezt kell látnom s tűrnöm!
Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had viharai közt váltak azokká, s mindez kiért, miért?
Ah, hagyjatok hallgatnom, mert szégyenleni kezdem , hogy rokka helyett kopját szorítok markomba...
Bort, mondom, bort!
- S az előtte álló kancsót felragadván, utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak a szobába.
- Ördögöt! - kiált fel Tolcsvai.
- Te hadat izentél az emberiségnek, Olivér?
Tudod -e , hogy veszélyes időkben kell helytállani az észnek?
Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem bosszú, mely szavakban árad; s nemde Abafi-vér foly ereidben?
- Értelek - felelt Olivér -, az Abafiak hűsége ismeretes.
Nem gyűlölöm én Báthorit ; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körülte sürögnek, s elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet...
Legyen hideg, ki tud; én nem tudok.
Egy pokol lángja feszíti keblemet , s amit visszafejték óriási erővel öbleibe, most tör ki.
- Tudod -e, barátom - szól közbe Kenderesi -, jó lesz egy kis higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő.
- Bor - mond Abafi - s szép leányok!
Ez kell nekem most, nem egyéb.
A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket.
Olivér lángolt; minden szava , minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó rezzentségnek s a nem férfias gyáva panaszkodásnak.
A bor nem könnyen ártott nekie, de mégis jelenben némi hevülést érze tőle.
Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besuhant az ajtón, s azon figyelmet, mellyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy megállva hátaik mögött, vagy kifordulva kívánataik teljesítésökre, igen tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon, a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején biztosított mézesmáglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világítótornyaként pillongata reá a magasból.
A kis Tóbiás azon csintalan összeszedésével arcának, mellyel a gyerekek a figyelmet kívánják kerülni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez, meg-megállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintenek, a szék elébe vonulva, hogy kis termete azt elfödje.
Így haladt ő halkkal, míg célt érve széke a pohárszék közelébe volt helyezve.
Ekkor hasonló ügyességgel a kis lócák egyikét emelé föl, s a székre illeszté.
Így a hágcsó készen lévén, csendesen felmászott előbb a székre s onnan a kis lócára, emelt karral próbálgatván, ha elérheti -e a tányért.
Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a cirmosra kent csínben újra részesülni ; ifjaink az asztalnál nekihevültek már, s főként Abafin egészen látszható volt , minként igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani szenvedélyeinek átengedni .
Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb tréfák válták fel a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken s bor közt gyakran történik.
Ekkor nyílt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel, szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál.
Az egyik barna, nagy szemű öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá, s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simult izmos tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá el; a másik fiatal, hadi tekintetű fickó volt; mindkettőjöknek álla sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett kivenni.
Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit súgott férje fülébe.
Mózes azzal az arckifejezéssel, mely a kénytelen szívességet jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot parancsoltak.
Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi fölkelt az asztaltól.
- Barátim - mond -, tudok egy jó helyet közel a vár falához a Közép kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép leányok, jámbor teremtések vannak.
Itt - folytatá megvető tekintetet vetve a bejöttekre - fellegesedik az idő.
Ki jő velem ?.. .
Abafi... bor s leányok!
Jer!
Mindnyájan felugrottak.
A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú összeszorítá ajkait.
- Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás, lábujj hegyen emelkedve, a pohárszék tetejére.
De Mózes uram is ekkor vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját, azzal a kárvágyó mosollyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha gyermekeiket csínben érik, közelített feléje.
A kis csenész hátratekintett, s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát, azzal együtt, melybe fogódzni akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant, s éppen az ajtó felé közelítő Abafinak lábáig hempergett fülhasító ordítással.
A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mindemellett is Mózes gazda szíjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani.
Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arcán komoly felleg vonult el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami kétes visszaemlékezés világolna agyában.
- Ne kínozzátok a szegény gyerkőcét! - mond érzékeny hangon.
- A kárt megfizetem én.
- Ezzel a többiekhez fordult.
- Isten veletek! - folytatá határozott hangon.
- Én itt maradok.
- S te nem jössz? - kérdé Bethlen.
- Nem! -felelt Abafi kurtán.
- Nem?
S miért? - mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre.
- Ej - szól Bethlen -. hagyjátok!
Ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az Abafi-főt.
No - tevé hozzá nevetve -, Isten veled, Olivér!... máskor...
Ezzel mindnyájan kimentek.
Abafi csendesen foglalt helyet a kemence mellett.
- Mi az idő, Orsolya? - mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva képét.
- Tíz óra lesz már - felel ez.
- Még egy negyedórát pihenek itt - mond Abafi -, aztán hazamegyek.
A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély gyűlölségre mutatott .
Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát.
Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz.
- Uram - mond -, vette -e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal mellett?
- Nem először - felelt a kérdett.
- Mi közöm velek!
- Nem tanácsképpen szólok, uram - folytatá Mózes fél suttogó hangon -, de ezek nem jóban járnak.
- S hiszed -e - viszonzá Olivér mosolyogva -, hogy két ily nyomorult megijeszthetne?
- Azt nem, uram, de ki tudja, mi a szándékjuk, s hányan lehetnek!
- Ne aggódjál, jó gazda - folytatá búcsúzva -, lelkem tiszta, kardom éles, szívem helyén: mitől tarthatnék?
Mózes rázta fejét.
- Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert kimondám.
Jó éjszakát! - folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki eközben kardját köté fel , valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek arcát örömsugár borítá el.
- Jó éjszakát! - viszonzá Abafi.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE