Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A DÖME BÁCSI NYOLCSZÁZ FORINTJA
1
Imrus délben érkezett meg Pestre, és először is lakást keresett; különös ösztön visszavonta a legelső pesti lakásához - az Üllői úti zsidó családnál -, amely véletlenül megint kiadó volt; s noha utálta még az emlékét is, mégis kivette , csakhogy ne kelljen továbbmenni és keresni.
Ebédelni még a vonaton ebédelt, a hazulról hozott karácsonyi süteményekből; most újra elővette a zsíros skatulyákat ( egyikben még a szüretről eltett szőlő is volt ), de nem érzett kedvet semmihez , alig várta a három órát, hogy Rosenberget fölkeresse: mert ünnep lévén, csak a lakásán kereshette, s háromig még ebédelhet, és gádorosi illemszabályok szerint senkit sem szabad ebéd közben zavarni.
A késés azonban megbosszulta magát, mert Rosenberget már nem találta otthon, s csak anyjával beszélt, egy öreg és visszataszító, csúnya zsidó nővel, akinek rútsága és kellemetlensége a fiúi szeretet hatalmát mérte föl, mert Rosenberg mindig a legnagyobb rajongással beszélt anyjáról.
Imrus szinte szédülve tántorgott ki a bűzös Dob utcai lakásból , aztán egyszerre iszonyú ürességet érzett: mit tegyen most?
Hideg volt, otthon legföllebb télikabátban lehetett volna megmaradni; a könyvtárak zárva az ünnepek miatt, még a könyvkirakatok rolettái is leeresztve.
Imrus elszörnyedt önmagától .
Micsoda sivár élet, egyetlen emberibb érzés, természetesebb mozdulat, melegebb szenzáció nélkül!
Szinte vágyva gondolt Gádorosra, vágyva az asszonyi puhaságokra , a varróvánkosokra az ablakon, a szekrényekben függő női ruhadarabokra: holott éppen Gádoros sivársága és merevsége elől menekült most!
Ó, milyen fullasztó , szűkös viszonyok, milyen zsibbadt céltalanság! amihez képest enyhülés egy szélhámos szelekótya bőkezűsége és zöld ifjak felelőtlen lelkesedései.
Akármi , csak kiszabadulni innen! az én jachtomra vár a tenger !...
De jacht nem állt elő, s Imrus végtelenül gyávának érezte magát a tengerrel szemben; este színházba váltott jegyet, megspórolt ebédje s vacsorája árán, a kakasülőre; két vidám lány ült mellette; két könnyű, vidám lány; a női puhaságok kacagó kavargásában; és integettek és nevetgéltek rá; de Imrus zavartan elfordította tőlük fejét, merev gallérában, mint egy megátkozott; s előadás után elment az első ácsorgó némberrel, aki szólította, örömtelenül erőltetve az ölelést, amelyről azt mondják, hogy az élet célja.
2
Másnap megtalálta Rosenberget, de attól nem tudott meg semmi hírt.
Gyula ismét eltűnt, mint újuláskor a változó hold, s Rosenberg már kezdett izgatott lenni : mert csakugyan mozogni kellett már valamit, hogy - mint a kiszedett Felhívás harsonázta - január közepével fölzengjen a diadalmas Viharágyú!
Gyula plakátok visító kampányát ígérte már erre a dátumra , röpcédulák színes záporát, kolumnás Introibó-t a lapokban...
Rosenberg volt a papírüzletben, ahol a nyomtatványokat megrendelték: de ott nem tudtak semmit Gyuláról, sőt Rosenberget kérték, hogy vegye át, és fizesse ki a rendelést.
Imrus és Rosenberg fölkeresték Gyulát.
De a szállóban nem lakott már.
- A poggyásza itt van - mondta a portás.
- De a címével nem szolgálhatunk.
Sőt boldogok volnánk, ha uraságtok megtalálná és közölné velünk az adresszt.
E sok gyanús sőt elől Miska fia a polgári civilizáció iránt erős gyökerű bizalmában keresett menedéket.
- Csak nem tűnhet el valaki Budapesten, a huszadik században, úgy, hogy ne lehessen megtalálni!
Gyerünk a bejelentőhivatalba.
Adj játékot, s az Ifjúság csúf hamuja alól fölcsillog a Gyermekség boldog parazsa !
Imrus és barátja egy detektívregényt játszottak el: ami jó mulatság, s eredménnyel is járt, mert Sherlock Holmesnak jó protekciója van a Véletlennél.
Gyula be volt jelentve Andrejev Mária lakásán a Garay utcában.
Gyalog menve, a hosszú úton megállapodtak, hogy "joguk, sőt kötelességük " ragaszkodni mindenhez, amit Gyula ígért, s igazságuk tudata éles hangot adott a csengőnek, melyre Gyula maga jött az ajtóhoz, kissé különös toalettben, mintha ágyból kelt volna ki, holott késő délután volt.
- Lám - mondta, minden meglepődés nélkül -, az élet vígjátéka: ezek az én ifjú barátaim!
De én most Minotaurus vagyok a labirintusban; ami tudvalevőleg barlang és börtön egyúttal.
Xantippe nyilván kívülről csukta rám a reteszt: azaz a házvezetőnőm, aki átszaladt a szomszédba trécselni.
Asszony, asszony, mit téssz ősz fejünkkel?
Nézzétek meg, gyermekeim, nincs -e a zárban kívülről a kulcs? mert ez is előfordul.
A kulcs a zárban volt, s Imrusék bejutottak "Vanderbildt odújába ", mely alkalmas volt hangsúlyozni a paradoxont, ha Gyula valóban Vanderbildt.
A szoba rendetlensége is méltó lett volna egy különc milliárdoshoz, s Andrejev Mihály herceg, a sápadt fiúcska, vad szemekkel, de köszönés nélkül meredt egy sarokból , kis ellendetektív, egy Nick Carter-füzet fölött a vendégek elé.
Gyula ismét háztartásban élt, különös háztartásai egyikében, ég tudja, mily manőver folytán ragadva ki a Hotel költséges magányából?
- Egyre megy - mondta Gyula széles gesztussal -, az ember élete belülről van, és a külső körülmények mellékesek.
A magamba szállás ideje volt ez.
Lelki forradalmakon mentem át.
Ki tudhatja, hogy mi lakik benne?
S vannak órák, mikor az egész élet ostobasága és hiábavalósága oly rettenetes erővel markol belénk, hogy mindent kiejtünk kezünkből, és nem törődünk többé semmivel.
Én már túl vagyok életem javán.
Ilyenkor leszámolunk magunkkal, mint Szent Ágoston, s néha kedvünk volna leülni a porba és sírni.
Ködök közt támolyogtam, és a lélek szörnyű füstjei gomolyogtak körülöttem.
A szobában csakugyan olyan füst volt, hogy Imrus kényes idegzete alig viselte el ; de ez a füst inkább valami rossz dohánytól és füstölgő kályhától származhatott.
- Delphi gőzei ezek, rejtelmes jóslatokkal! - folytatta Gyula.
- Hisznek az urak a spiritizmusban?
Én egy beteg mellett töltöttem ezeket a napokat - egy szenvedő gyermek mellett - s Misire mutatott.
- Kuvikos betegszoba: mi idézi jobban a rémeket?
Velem szellemek társalognak, élők és holtak szellemei.
Nem látják őket az urak a ködből?
Nem tréfálok: valóban hiszek a szellemekben, mint minden nagy bűnös és vezeklő.
Ki hathat az Élet mélyeibe és titkaiba, ha soha nagy bűnt nem követett el?
Én nagy bűnös vagyok, edző férfiharcban a sötétből rám leső árnyakkal.
Noha a sötétből csak a kis herceg égő szemei leselkedtek, és száraz, hosszú , kuncogó gyerekköhögése hallatszott a sűrű füstben.
3
A szerkesztő és segédszerkesztője alig tudták, hogyan hozzák elő ilyen hangulatban a Lap ügyét.
Gyula azonban fél szóból is értett, és pillanatra sem tért ki a válasz elől.
- Ó, a Lap, a Folyóirat, az irodalmi Szemle!
Igen, igen ez kötelességem, ez kedves tervem, sőt ez vezeklésem egy aktusa.
A világért sem akarok lemondani róla : szegény Lacim halottaiban is megátkozna.
Uraim, egy vallomással tartozom önöknek : a Folyóirat eszméje nem tőlem származik; egy rég elhalt szegény költő barátom életének nagy ábrándja volt ez!
Bizonyos okok az én vállamra lökték a terv terhét , már morális értelemben véve: felelős vagyok érte a halottnak.
A halottakkal nem jó kikezdeni.
S szegény Laci különös körülmények között halt meg, tragikus halállal , nem természetes halállal!
- Gyula hangja jelentősen elváltozott, szemei sötéten villogtak, s még fehér fogsora is fölcsillant a homályban, mintha vicsorítana.
De rögtön elfordította a témát: noha nem vissza a lap ügyéhez.
- Ne többet ezekről: hagyjuk a Múlt kísérleteit!
Csevegj inkább magadról, Imruskám: hogy érezted magad nagyapád házában, famíliád meghitt légkörében?
- Rosszul! - felelte Imrus, hirtelen s őszintén: oly szükségét érezte, hogy kitárulhasson!
Nem állt -e kamaszkorának hőse előtt?
Nem volt -e mellette egy idősebb ember, aki megérti, akinek panaszkodhat?
Gyula nem elfogult!
Gyula szabad szellem!
Gyula maga legnagyobb ostorozója a korhadt s elmaradt hivatalnokfajnak!...
Imrus kiömlött, igazi keservvel, noha tudákos és túlzó szavakkal, mint ifjú szociológ.
Imrus corjoláni hőstetteit zengte: mert nem volt -e hőstett, odavágni modern prófétaként kemény kasztunk reprezentánsának, ki még hozzá nagybácsink: "Halálfiai vagytok mindannyian "!
Ám Gyula túlszállt a szociológián: metafizikai hangulatban lévén; s különös balzsamot csepegtetett Imrus sebeire.
- Halálfiai vagyunk mind, kedves gyermekem, együtt és egyenként, csoportban és individuáliter: nem érdemes törődni semmivel!
- Valódi vezeklő, Gyula hajlandó volt az egész életet semmibe venni; s mit is számít ez a pár év, akármilyen, az Örökkévalóság űre mellett?
Vezeklőből könnyen lesz prédikátor, rendesen egy elrontott élet textusával; de Gyula erényt csinált a szükségből.
- Mennyire tisztelik az emberek az életet!
Milyen óvatosan bánnak vele! milyen komoly , fontoskodó szertartást csinálnak belőle!
Én csak az álmokat tisztelem!
Mi csak az álmokat tiszteljük!
S tán épp ezért vagyunk mi is kultúremberek és nem ők !
Tisztelni az álmokat: ez tán a kultúra!
- Úgy van! - kiáltott Imrus.
- S az álmok tiszteletében indul a Viharágyú, az élet felhői ellen, megmezteleníteni a csillagokat.
- Ó, a költő! - honorálta Gyula.
- De valóban: az élet felhő; szürke semmi, melyet a szél is elvisz.
Szegény apád jut eszembe, az én drága Miska barátom, aki annyira tisztelte ezt a semmit.
Ma szellemjárások napja van.
Hol ő már, szegény Miska ?
Mondják, az vitte a sírba, hogy egy embert halálra ítélt ártatlanul.
- Gyula furcsa hangsúllyal mondta ezt: mintha neki kéne legjobban tudni az igazságot.
- De hát oly fontos az élet? újból kérdem.
A bíró elfelejti, hogy egy magasabb fórum már eleve halálra ítélt mindnyájunkat: s talán senkit sem ártatlanul.
E szép polgári máz alatt talán mind vadak és gyilkosok vagyunk.
És ha megfordulsz is sírodban, kedves Miskám, ki a polgári Rend embere voltál!
- Gyula valóban szellemekkel társalgott.
- Meggyújtsam a lámpát?
Ó! költőkhöz a félhomály illik!
S Gyula fölmagasodott e clair-obscurben, szónoki gesztusokkal.
- Hát igen: az álmokat tiszteljük!
Egy meggyilkolt költő álma: nem szimbólum ez , költő urak?
Az élet tűnő semmi: csak fontoskodó nyárspolgárok veszik komolyan.
Az álom maradandó: csillag a felhő fölött...
Rosenberg azonban óvással élt: nem állhatván ellen az elvi vitának, noha praktikus kérdések sürgették.
Tiszteljük az álmokat, igen! de mily kultúra volna az, amely nem tisztelné elsősorban az életet?
- Persze, vannak még vad ösztöneink: de nem arra való a kultúra, hogy kiirtsa őket?
- Ó, gyermek - karikázott Gyula a sötétben vörös szivara hegyével -, mit tud ön a kultúráról?
Nézzen a dreadnoughtokra, nézze Krupp ágyúit!
Ez a modern kultúra!
Ez az élet tisztelete!
Nem fáztok, gyermekeim?
A kályha füstöl, s én hadat izentem az emberi kényelemnek.
Én vezeklő vagyok, de vendégeim ne dideregjenek!
Parancsoltok egy kis konyakot?
- Télikabát van rajtunk! - tiltakozott Imrus, de már csobbant valami sötét nedv , vizespohárba, mert más nem akadt a vezeklőnél.
- Velencei üveg méltóbb lenne: de az én életem puritán!
- S a grandiózus mozdulat , amivel a vizespoharakat egyujjnyi tartalmukkal átnyújtotta, különös idegenséggel ütötte meg Imrust, akár egy hamis hang.
Ajkához emelte az italt, de az váratlanul karcolta a torkát, mintha nem is konyak, hanem rum volna.
Imrus köhögni kezdett, s a kis herceg, mint aki csak e jelszóra várt, hatványozva visszaköhögött a sötét , hideg és füstös szobában.
4
De Rosenberg nem engedhette át az utolsó szót a barbár ágyúknak: s újra előtérbe nyomult az Elvi Vita; füst a füstben, noha témáját fontossá avatta az idő.
A téma a modern militarizmus volt; mert való igaz, hogy a kormányok sosem költöttek többet a fegyverkezésre, mint ez időben.
De micsoda militarizmus volt ez? egy gépé, melyet nem lehetett elzárni elég hamar! egy továbbfejlődő vad csökevényé , melyhez "nemzetek lelkének" többé semmi köze.
Rosenberg legalább így vélte: a dreadnoughtokban és Krupp szörnyeiben megannyi túlhaladott vagy későn született mammutot és Leviathant látva; s Imrus irodalmi érvekkel támogatta ezt az álláspontot: mert mi tükrözi a nemzetek lelkét, ha nem az irodalom?
Az irodalom pedig, ünnepi ódák s iskolai olvasókönyvek híján, csakugyan túl volt már a halni vagy ölni hazafiságán.
Ész és szellem, legalább a Viharágyú européer ifjaié, csak megvetéssel nézhetett le erre.
De mire képes egy ügyvéd logikája, még ha vezeklő is?
Gyula legyintett észre és szellemre, nem sejtve, hogy filozófiák eredményét vonja le.
Szép az ész és européerség: de mélyebb rétegek vannak bennünk és alattunk.
Mit tudják az írók, mi szunnyad a tömegekben?
Mit tud a barlang száját elfüggönyöző virág a tigrisről , aki ott benn alszik?
Gyula mandzsu puszták rémeit idézte: csak tegnap játszódván le az orosz-japán dráma.
- És a boxerlázadás Kínában!
De mért menjünk oly messze?
Szegény Lacim árnya itt leng, véres sebbel a szíve táján.
Ám az ifjú européerek nem ijedtek meg a barbárság kísérteteitől, melyek úgyis Ázsiából szálltak, vagy félvad Balkánról, vagy cigányok s parasztok rémtettei felől: lám mindenütt, ahol legmesszebb a Kultúra!
- El tud ön képzelni még egy háborút Európa művelt államai között?
Hiszi, hogy képes volna egy igazi kultúrember ölni?
E kérdés volt az első lépcső a vigaszfölény emeleteire, melyet Gyula még a posványban is meg bírt építeni.
- Gyermek, ismeri ön a világot?
Mit tudja az ember, mire képes?
- Gyula póza byroni volt, fiatal korának divata szerint.
- Ha egyszer kitörnek a vad vágyak, a kultúra inkább szabadít, mint gátol!
" Mi kultúremberek" veszedelmesen mentek vagyunk minden előítélettől.
Milyen szesz az, amit meg ne innánk? mily gyalázat , ami nem ingerel?
Merő gyávaság, ha mindent ki nem élünk: szerelmesei az Életnek , akár az Asszonynak!
- Én magam, ahogy itt állok előttetek, talán a legaljasabb bűnös vagyok!
- Gyula semmitől sem látszott megriadni, s Imrus az írókra gondolt , akik mindent átélnek hőseikkel, gyilkosságokat és aljasságokat is.
Imrus megborzongott: mert nem volt -e meg benne is ez a rettenetes mindenre-vágyás, bús szürkeségéből?
Imrus a versírást is a bűnözés egy módjának érezte most: mit ér a vers, ha nem annyira új, hogy valóságos bűn? ha nem volna benne valami bűnféle?
Az ablakot föl kellett nyitni: kévékben tódult ki rajta a füst.
Gyula azonban tovább villogott.
- Igen, igen, kitörni létünk korlátaiból, bármi áron!
Vagyis inkább elérni a korlátokat, hol őrt áll a tilos!
Nemi dolgokban már praktice minden szabad , ugyebár?
- Gyula, imént még vezeklő, tetszelgett a Bűn apostolának szerepében, s váratlan megpattintva egy tányértalan, piszkos villanykörtét, a fölvakult fényben néhány különös képet szedett elő zsebéből, amiket tán egy éji kávéházban vásárolt dugva, s amik most hivatva voltak a teljes nemi szabadságot jelképezni az ifjak előtt, kik igyekeztek, mint modern emberek, álszemérem nélkül nézni rájuk.
- Ó! a természetben nincs morál!
Minden kultúrán túl bennünk liheg az ősállat: ölelni ! ölni! harácsolni!
- Hirtelen elrejtette a képeket, mert a fekete szemű Misi odalopózott, s átpillantott a hóna alatt.
- Nem neked való ez, gyermekem!
- Úgyis láttam - mondta Misi inkább magának, s megint világos lévén, visszabútt Nick Carterhez.
Imrust különös érzés fogta el: gyermekkorára gondolt, amikor Gitta mesélt neki ijesztő és titkos dolgokat, s a szíve dobogott.
Rosenberg azonban kissé meg volt botránkozva: ő más tárgyalásra jött ide!
Rosenberg legmélyében csupa erkölcs volt, rabbiősöktől öröklött lelki tisztasággal.
Rosenbergnek nem voltak előítéletei, s minthogy romlottnak tartotta a mai társadalmi berendezést , könnyebben megbocsátotta, ha a szegény lopott, mint ha a gazdag örökölt.
De mindezt a logika nevében, mert Rosenberg logikus volt, azaz talmudista; s a logikátlan bűnök menthetetlenek voltak előtte.
Gyula pedig logikátlan bűnökről beszélt, értelmetlen szörnyűségekről...
- Szörnyűség, megengedem, de az ember szörnyű; legalább, ha szabad, és senki sem látja.
Emlékszel arra a bugyellárisra, amit valamikor játékból a kapu elé raktatok ki, Imrém?
- Gyula a bácsi kedélyes pózában idézte föl e bugyellárist: ami elég különösen hatott, mert ez most a Bűn szimbóluma volt: melyért mindenki lehajlik a sárba, ha nem látják!
- Nem a Bűnért, hanem a Pénzért: nagy különbség! - kiáltott Rosenberg.
- Ó! egy kis lopás, sikkasztás, váltóhamisítás... - csúfolódott Gyula.
- Ezek csak a társadalmi igazságtalanságok természetes korrelatívuma.
- Ki tudja?
A nagy tolvajok a lopás gyönyöreért lopnak: akár a kleptomániás úriasszony az áruházban.
Kijátszani a világot és nevetni: hatalmas gyönyörűség!
S a veszély élvezete!
Ki él, amíg ezt meg nem próbálta?
- De ez még nem öldöklő ősállat! - mozdult Rosenberg filantrópiája.
- Gyilkosságokról, háborúkról volt szó: emberi életek kioltásáról!
Minden relatív lehet: de az élet nem az!
A "minden szeszek szomja" is megtorpan a vér előtt: a vér "különös nedv "!
Gyula mosolygott az advocatus diaboli [ 62] mosolyával: valaki, akit már a legvadabb gyanúk szárnya is ért; nagy titkok embere.
- Kedves barátom, a vér egészen rendes nedv, amit a kémikusok vegyelemeztek, mint más folyadékot.
- S Gyula fantáziája elröpült: Róma cirkuszaiba, középkori várurak kazamatáiba, VI. Sándor pápa asztalához, szicíliai vendetták felé!
Mily nyomorúságos a mi szürke életkímélésünk, a szabad szenvedélyek szabad kitörése mellett!
Azok az emberek éltek! és haltak, ami hozzátartozik! mi már sem élni, sem halni nem tudunk, hacsaknem versben és regényben.
Valaminek kell jönni: háborúnak! vagy forradalomnak!
Gyula tele volt a res novae éhével: mi elfog minden Catilinát, ha üres a zsebe.
Üres zseb, mint üres gyomor, vad álmokat okoz; de a vad álmok ezúttal elméletnek öltöztek: melyben még lehet is valami igaz.
Az ifjú fülek edzve voltak különös elméletekhez.
Próféták az erkölcs csődjét prédikálták: annyi bizonyos , hogy valaminek jönni kell!
S az őszintén-gyilkos korok talán jobbak voltak, mint ez a mai levegőtlen fülledés.
Magyarország kiábrándulva legdédelgetettebb álmaiból, közömbösen ment már sorsa felé; s az ifjak, nem érezve honficélt, vakon lihegtek világélményért.
Rosenberg erős volt, emberi és pozitív ideálokkal , melyekben faja is meglelte szerepét s csillagát; de Imrusban faj, sors, hagyomány , logika, szomjak és nevelés, erkölcsök és emberi ideálok, múltak tisztelete és jövők álmai, minden összekeveredett, ellentmondott...
A fantázia vitte: azaz az irodalom egyetlen s túl könnyű papírvitorlája.
E vitorlához fútt szelet Gyula is , fantasztikus elméleteivel, mind messzebb és messzebb röpítve egyúttal a praktikus szót, mely egyre az ifjú szerkesztők nyelvén ült: mert szép az elmélet, s izgató a vita: de ők most másért jöttek!
Gyula azonban nagy mester volt ily praktikus témák kivédésében: lévén bő gyakorlata, különböző hitelezők hadaival.
Gyula megmaradt az elméletben: mely most saját életének elméletévé lett; mert nem volt -e ő épp az , aki nem hajolt meg a szürke kor szürke istenének? aki fölrúgott mindent, kiélt mindent, s meghódított mindent!
- Higgyék el, bűneinkre büszkébbek vagyunk, mint erényeinkre!
Nagy bűnös vagyok: s ezt a tudatot nem adnám semmiért.
Mindent kárpótol ez! - kiáltott, s akkor váratlan és paradox módra, mintegy szélhez a zápor, rájött a zokogás; idegei már roncsoltak voltak, s az italt sem bírta, mint régente.
A szürke hajú férfi odaborult az asztalra a zavart ifjak előtt; majd hirtelen fölszárítva könnyét , előkelően bocsánatot kért: - Ne csodáljátok, barátaim, borzasztó ez, ilyen korban élni... ilyen sivár és üzleti korban, ahol a pénz a minden: ha van pénzed, isten vagy, a nélkül kutya se.
- Imrus és Rosenberg egymásra néztek, Gyula azonban teletöltötte vizespoharát a rummal, s fölkapta: - Vannak napok, amikor minden körülzsong, ami szívünket ríkatja.
Itt vagy te, édes Imrém, s ha arcodat nézem , anyád arcát látom.
És még nem is kérdeztem, hogy van ő? életem nagy szerelme , távol álma!
- S prüszkölve, cikákolva fölhajtotta a vad kormos italt.
5
- Te gyerek, mért nézel úgy? - riadt egyszerre Misire.
A kis herceg egy fazsámolyon, egészen behúzódva a sarokba, Nick Carter pajzsa mögött, félénken és mégis kihívóan vetette vissza fekete pillantását.
- Mama majd haragudni fog!
Alig maradt az üvegben.
- És mi közöd neked ahhoz?
- Gyula különös reakcióként, féktelen dühbejött.
- Nézze meg az ember a nyavalyás porontyot!
Alig jár bele hálni a lélek, és beszélni mer!
Te, ha egyszer megkaplak!
Mi a te életed?
Egy véletlen adta, egy véletlen megint elveheti!
Fattyú vagy, tudod? fattyú! a véletlenség gyermeke!
- Gyula ordítva s kissé bizonytalan, de azért erős mozdulattal megragadta a kisfiú karját.
- És a tüdővész lakik benned, tudod, mi az?
A halál kutyája ugat belőled - mondta, amint a kisfiú ismét vad, ijedt köhögésben tört ki.
- És én, tudod, mi vagyok?
Istened vagyok, aki az életedet adtam!
Talán egyszer nem törődöm semmivel, és istened leszek újra.
Nem hallottad, hogy én már embert is öltem?
Mi a te életed?
Egy szorítással megfojthatlak, akkor aztán mehetsz panaszra a céda anyádhoz!
Ti, sorsom megrontói!
És valóban megmarkolta a fiú nyakát, mintha meg akarná fojtani.
Sikoltás és köhögés egyszerre buggyant föl a vézna torokból.
- Mama! mama! - kiáltott a gyermek; szemei mint fekete gombok duzzadtak ki .
Már-már közbe kellett volna lépni; de ajtónyílás és léptek zaja hallatszott künn : s erre Gyulát egyszerre mintha kicserélték volna!
A roham véget ért.
Hirtelen eleresztette a kis nyakat, s mint a hangulat Fregolija, fölényes és kedves mosollyal fordult az ifjakhoz.
- Ó, dehogyis bántanám: a gyermeket, aki drága Miskám nevét viseli!
De látjátok , mily szörnyű az Ember, s mily csodálatos dolgok laknak benne!
Egy pillanatban majdnem megfojtottam.
- Gyula az előszoba felé fülelt, visszanyerve, mintegy a veszély percében, teljes grandezzáját.
- Nagyon örültem, kedves barátaim, hogy láthattalak.
Sajnos, most búcsúznom kell tőletek, mert várok valakit... egy nőt! - tette hozzá súgva, hogy Misi ne hallja.
- Ó, üzleti ügyeinket legközelebbre kell halasztanunk!
Én magam kívánom legjobban, hogy mentül előbb legyen: a fő a gyorsaság.
- Az ifjak már az előszobában voltak, ahova Gyula kituszkolta őket , miután a hazatérő Xantippe léptei a konyha felé haltak el.
S ekkor különös fordulat történt.
- Pardon, várjatok csak kicsit!
- Az előszobában egy széken, egy odadobott női vállkendő s erszény hevert, amit Gyula egy pillanat alatt meglátott , fölkapott, fölnyitott, mielőtt az ifjak hátranéztek volna.
Imrus egyszerre kábultan érezte, hogy pénz van a kezében, amit Gyula nyomott bele, egész ötletszerűen és váratlanul, emfatikus gesztussal és suttogva: - Váltsátok ki a nyomtatványokat!
Majd holnap adsz nyugtát! - mondta, a fiúnak egy megdöbbent mozdulatára.
- Kiben bíznék meg, ha Miskám fiában nem?
Szervusztok, gyermekeim !
És az Előfizetési Felhívást osszátok szét mindenütt, ahol csak tudjátok!
S már az utcán voltak, mind a ketten kissé szégyellve magukat egymás előtt, szótlanul , bensőleg kavarodva, talán megingott bizalommal Gyula iránt, noha másrészt fölgyulladt fantáziával is: mert mégiscsak különös és érdekes ember ez!
- Dosztojevszkij-alak! - jellemezte később Rosenberg, s ez az irodalmi etikett inkább fölemelte Gyulát: mert mit nem igazol egy irodalmi etikett?
S " Dosztojevszkij-alak" mégis bizonnyal modernet jelentett, forrongót.
- Ó, hisz egész mai életünkben van valami az orosz regények levegőjéből!
S a magyar lélek különösen lázas és gyötrött, mint az orosz.
Mennyi erjedés, küzdés s lelki züllés, talán épp a legnemesebbekben!
- Imrus kitaszított és lázadó volt, s szívesen sorolta magát is a nemes züllöttek közé.
A szőlőszemnek is van "nemes rothadása ", mely csak ízesíti: ám pénzügyi hátvédnek nemigen biztató egy züllött regényhős.
Rosenberg érezte ezt; de hát Gyula a végső percben csodálatosan talpra állt, mint egy macska; s mit volt tenni vagy veszteni?
Reszkető elszántsággal váltották ki a nyomtatványokat; s a Viharágyú előfizetési felhívása húsz ideges ifjú ujjai közt, s még az egyetemi fekete táblán is, a beírási hirdetmények mellett, ott zászlózott másnap.
A többit, kissé rossz lelkiismerettel, a jövőre bízták, amelyért harcoltak.
- Ó, hiszen oly szomj van a lelkekben!
Csak egyszer a hangunkat meghallják!
Csak az első számunk megjelenjen!
- Azonban a naptár számai nőttek, mint egy közelgő hadsereg a láthatáron, s a zászlózó fehér papírlap a bűn és kockázat fényében látszott csillogni, mintha nem is az Imrus naiv és bizakodó szavai volnának rányomtatva, hanem valami a Gyula kétes és tisztátalan csillogásaiból.
Imrus mégis a vánkosa alá vitte ezt a bűnt, mint babáját a kislány, s körültáncolta, mint indián a zsákmányt: mert nem volt -e ez jövő és ifjúság, élet, szabadság, kultúra és egyetlen remény?
Imrus ragyogott, mint tragikus hős, dicsősége peripetiáján , néha föloldódott társai közt, sőt lányok által is körülrajongva, kik most már mind ismerték az egyetemen, s szenvelgett kéziratokat dugdostak kezeibe, miknek Imrus szigorú és megvesztegethetetlen bírája volt.
De a Naptár hada fenyegetett, s a tragikus hős érezte a bukást: mert a pünkösdi királyságnak vége szakad aznap , mikor a kitűzött határidő elmúlik, anélkül hogy a lap megjelenne.
Hogyan kerüljön azontúl még társai elé?
Nyilvánvaló volt, hogy Gyulához kell elmenni még egyszer, minél előbb: de valahogy épp ez látszott legnehezebbnek.
Gyula szimbólumává lett mindannak, ami szokatlan , rendetlen, bűnös volt az egész ügyben, ami nem szolid, ami beválthatatlan; s különös vonatkozásokban a gádorosi átkokkal is.
Imrus napról napra tolta az újabb lépést.
Rosenberget most, az iskolai munkák elkezdődvén, egész nap lefogták tanítványai, s Imrusnak egyedül kellett menni!
Az is nehéz volt, egyedül szóba hozni, sőt forszírozni praktikus és pénzbeli ügyeket: Imrus úgy érezte magát, mint Nelli, mikor a borszenzált kellett kikísérni a pincébe.
Imrus valami rossz szagot is érzett; valami úri ösztön lázadt benne, amint a Garay utcai lakásra s Gyula egész miliőjére gondolt: noha egy lelkes demokratához bizonnyal nem illett ily érzés.
Imrusnak végül is gyám és kísérő kellett: ami egyébiránt elég könnyen akadt, mert ki ne lett volna kíváncsi a "munkatársak" közül Gyula "odújára "?
Gyula, mint " Dosztojevszkij-alak ", már legendává lett, s ez a század eleji szomjas fiatalság kapva kapott az emberi szellem legendáin.
Schmitt Jenő például, a filozófus , akihez néha szintén eljártak, éppúgy legenda volt köztük, mint Gyula: s talán nem kevésbé fantasztikus.
Imrus hát nem ment egyedül Gyulához: az "újságíró" és a " tolsztojánus" csatlakoztak; egyik, szenzációs riportcikket ígérve a Viharágyú kiadójáról, "valamelyik lapban" - ami reklámnak is jó lesz -, másik, eszmeibb szándékkal, vitázni s talán a gnózis [ 63] számára nyerni új hívet Gyulában: mert nem halt ki az apostolok faja.
A látogatást ebédidőre tűzték ki, hogy biztosan otthon érjék Gyulát; s Imrus égő izgalommal ébredt: mintha minden ez egyetlen naptól függne!
Mit csináljon délig ?
Hogy tudja az időt eltölteni?
Nem akarózott fölkelni a hideg szobában; már tíz óra rég elmúlt, s ő még mozdulatlan és utálkozva nézte az ágyból vizsgálati könyveit s jegyzeteit, melyek könyvespolc híján valami pokróccal leterített gyalulatlan deszkaládára voltak fölrakva, s melyeknek mostanában feléjük se nézett...
Ó, olyan tehetetlen volt!
S akármire gondolt, csak bántotta...
Egyszerre hangos kopogás hallatszott az ajtón, mint a végzet kopogása, s a szállásadónő lánya, amaz értelmes és csúnya kis zsidó lány, diadalmasan rikácsolva nyújtott be a keskeny szoba asztalára egy összehajtogatott papírdarabot:
- Távirat érkezett Sátordy Imre úrnak!
Imrus kiugrott a hidegbe, s már tépte és olvasta: "Délben érkezem, vonatnál várj, Döme !"
Imrus első gondolata villámgyors számítás volt s váratlan öröm, hogy így alig fél órát tölthet Gyulánál; csak azután ért rá elcsodálkozni: mi történhetett Döme bácsival?
6
Ez a történet rég elkanyarodott Sótról, noha Döme még élt; de lehet -e ezt életnek nevezni?
Az öreg, mikor utoljára hazaért Gádorosról, leült a kanapéra, mintegy elfáradva, s azóta föl sem kelt, legalább szimbolikusan így lehetne mondani ; fejéből egymás után röppentek ki az élet gondolatai és törődései, mint a madarak a nyitott kalitkából.
Ahogy szóról szóra is elröppentek a Döme madarai, mert a vén Bábi egyszer nyitva feledte a madaras szoba ajtaját: a legszebbek elszálltak, s a többit Döme mérgében utánuk eresztette.
Döme már semmivel sem törődött: a háztartás most teljesen a togyogó Bábira maradt, aki pedig süket volt, s érthetetlenül szórakozott.
Noha gondot alig jelentett ez a háztartás: mert az ebédet a Mexikóból hozták, s Döme már csak a Rót kosztját szidta.
A ház lehetetlenül piszkos volt és düledező; a pince be is dőlt, s Döme azt se bánta ; borait eladta, s most azt is Róttól hozatott, üvegenként rakva el a madaras szobában.
A város egyszer leírt, hogy a pincét meg kell csináltatni, mert a felső utca omlik fölötte, ahol a kocsik jártak; ez volt Döme utolsó nagy mérge.
Akkor kiadta a Miska-féle lakást, lihegve a pénzért, mintha az éhenhalástól félne : holott mire kellett már neki a pénz?
Néha ajándékot küldött Gádorosra, s egy-egy aranyat Imre napján, amit Cenci egy pincetok vörössel viszonzott.
Döme visszaküldte a pincetokot, de egyébként nem látszott gondolni a gádorosiakkal, s Noéminek és Gittának, valamint összes többi keresztfiainak és keresztlányainak éppúgy megküldte a névnapi aranyakat, mint Imrusnak.
De másként nem tartott senkivel, nem is ment sehova, s még reggeli sétáit is elhagyta.
Őhozzá se jött senki.
Lakója egy gyermektelen házaspár volt: a megyei levéltáros , kit történettudósnak is tekintettek, s ki minden hó elsején megjelent Döménél , egészsége iránt érdeklődött, s átadta a lakbért.
Döme sohasem terelte politikára a beszédet; újságját is beszüntette, rossz szemét okolva, de a Körbe se járt , mióta Zsinkó bácsi, a kanonok meghalt.
Semmi sem érdekelte.
Minden rosszul ment .
Kossuth fia Ferenc József minisztere volt még, s az országot gyalázatosan elárulták.
A szalmaláng közönybe és undorba veszett, mely szürke, mint a hamu s fekete, mint a korom; a fiatalok halvérűek, s az öregek "halnak, egyre halnak " : Döme már csak másodmagával volt Sóton "nagy idők tanúja ".
Döme többé nem vágyott ki házából, mint a halott nem vágyik ki a sírból.
Vadászatról szó sem volt többé: a halott Zsónnak már nem is volt utóda.
Különös dolog: Döme mégis olykor látta még Zsónt, s néha szólította, leggyentve a légycsapóval.
Máskor meg, mintha lovak álltak volna a ház elé, Püspök lovai, noha Püspök már nem is létezett: egy nagy fiákerosvállalkozó vévén át a firmát.
Olykor Cenci hangját is hallotta Döme, mintha parancsokat osztogatva, lekászálódott volna a kocsiról: pedig, mire az ablakhoz ment, már csak egy idegen szekér állt ott , talán fát hozva a levéltároséknak.
Cenci már nem ment Sótra, s Döme sem Gádorosra , sőt Harkányba sem utaztak többé, hogy találkozzanak, s mintegy összebeszélve, nem is hívták egymást: csak panaszkodó s gratuláló leveleket váltottak.
Cenci haszontalan költekezésnek minősítette az utazást.
Döme pedig méregbe jött a gondolatra is: nem való már az neki!
Noha a fecsegő Csontváry doktor, kinek kétkerekű kordéja még meg-megállt a zöld kapu előtt, éppen Döme egészségére való tekintettel tartotta volna fontosnak a levegőváltozást.
Dömének tulajdonképp semmi baja sem volt: szervezete bámulatos szívóssággal bírta .
Mégis a beteg ember benyomását tette; s Csontváry zavarban volt betegsége előtt .
Nem hal meg az ember, amíg nem mond le az életről, vélte az agg Goethe: s talán nem is a betegség halálos, hanem a lemondás.
Dömének nem sok évet jósoltak már : a facies Hippocratica [ 64] megelőzvén a causa mortis-t .
[ 65] Csontváry a kedélyről beszélt , melyet humor-nak is neveztek a régi orvosok, s bizonnyal összefügg a test nedveivel.
Döme azonban hallani sem akart testének építéséről , éppoly kevéssé, mint házáéról: minek az már erre a rövid időre?
Akkor Csontváry társaságról vagy gondviselőről kezdett beszélni: valaki kellene, aki vigyázzon az öregúrra, mert hisz, ne adja Isten, ágynak eshet, s a vén Bábi már semmire se jó .
De különben is: a magány nem való az embernek; legalább Csontváry úgy vélte, aki ugyancsak követte ebben a saját receptjét, folyton látható lévén utcán-teren , otthon is tizenkét tagú família várta.
Csontváry miatt akár meg is házasodhatott volna Döme, amire példát adott Jókai, mert "öreg ember, nem vén ember ": de legalább vegyen magához valami rokont, egy unokahúgot, hisz van elég!
- Ott van a Rácz Cencinek két lánya is, Gádoroson; már a hajadon is elég vénecske : küldje el azt!
- Csontváry nem érthette, mért "gurul dühbe" Döme a gádorosiaknak csak említésére is: vén rigolyás!
Dömének nem kellettek Cenci lányai: Nelli nem - mert Nelli, Jolán, mert nem Nelli; ami mégiscsak logika.
Csontváry ekkor Erzsit kezdte tudakolni: kiről csak annyit hallott, hogy Szakolcán van.
Döme közömbösen s mogorván felelgetett; míg a dolog egyszer váratlanul aktuálissá vált.
7
Döme egy éjjel, még őszelőn, heveny gyomorgörcsre ébredt, és vén plédje alatt vagy hatszor is ki kellett mennie, végig a folyosón, a hűvöskék holdban.
Másnap már alig tudott járni, s Bábi lecipelte a padlásról a Leibstuhl-t , [ 66] s bekészítette a szobába , aztán rázárva Dömére az ajtót, a doktorért szaladt.
Csontváry dühtől toporzékolva találta a rabot, s azonnal kijelentette, hogy ez így nem mehet.
Kórházról Döme hallani sem akart - soha semmiféle atyafisága nem feküdvén kórházban -, s Csontváry még aznap sürgönyt menesztett Erzsihez Szakolcára, noha bizonyos lelkiismereti aggályokkal: mert dizentériáról is lehetett szó.
Csontváry azonban , egyszerű meghűlést jelentett, mely csöppet se ragályos, bár ily agg korban már veszedelmes lehet.
Erzsi azonnal szabadságot kért, és megérkezett; Döme mindenbe beletörődve fogadta .
Erzsi gondozásba vette a kulcsokat, sőt tüntetőleg még a Leibstuhl-t is, mint igazi betegápoló mártír, s az első napokat avval töltötte, hogy fölfedezze és elmondja Dömének, micsoda hanyagságokat és piszkot talált a Bábi régime-je után.
Döme nagyokat nyögött , jajgatott a dunnák között, és nem felelt semmit.
Döme, mint Hektór hajdan , semleges volt a harcban, mely hullájáért folyt.
Asszonyi hatalmak harca volt ez .
De az istenek is beavatkoztak, Csontváry szerepelvén Merkurjuk gyanánt, ki harmadnapra mégis megállapította a dizentériát.
Erzsi nem rendült meg a rémhírtől önfeláldozása piedesztálján, sőt bizonyos elégtételt érzett, egy hősnő jogaival , noha valamelyest mégis hátrált: legalább a Leibstuhl ez időben megint visszaesett a Bábi piszmogó gondjaiba.
Erzsi nem félt a fertőzéstől , s alig tételezte föl önmagáról, hogy ő is beteg lehet: de maga a "ragály" szó valami babonás irtózatot keltett benne: fölfokozván heroinöntudatát, ahányszor a Döme küszöbét átlépte.
Meg sem állhatta, hogy ennek kifejezést ne adjon a beteg előtt, ki alig-alig mordult föl már zordon fektéből, inkább Csontváryra:
- Minek gyógyítasz már engemet, doktor?
De mikor Erzsi előtte állt, az Irgalmas Türelem pózában - rántott levest tukmálva rá, vagy vörös bort a Cenciéből, amit most szakmányban kellett innia, orvosi rendeletre, úgyhogy már a szagát is utálta, tragikusan, mert annak előtte nagy méltányolója volt a nemesebb évjáratoknak, s Cenci most a legjobb dugdosottból küldött -, Döme hálátlanul riad rá, mintha Erzsi gyűlöltetné meg vele a bort s az egész világot.
- Mit strázsálsz itt engem örökösen?
Azt hiszed, már dögrováson vagyok?
- Ó, Isten óvjon, kedves bácsi, hogy mondhat már ilyet? - tiltakozott Erzsi kissé sértődötten; de a kikoplalt öreg, ki görcse szüneteiben semmi fájdalmat sem érzett, házsártosan mordult vissza:
- Adj enni, kutya bajom!
Gyengesége hasztalan hazudtolta: Döme szívós erőt szívott, mint a vén fa, régi gyökerekből, s már gyógyult is, szinte dacból, mihelyt akarta; görcsei megszűntek ; egy nap felöltözött, s a karosszékbe ült.
Erzsi komplikált érzelmekkel kísérte e látványt: rá már nem volt szükség, s a szabadságot sem lehetett végtelenig húzni .
De - újabb Deus ex Machina: Döme a térdét fájdította.
- A fekvéstől - mondta Csontváry; ám estére a beteg üvöltött kínjában: ízületi gyulladás volt, nem is veszélytelen, mert a szívre mehetett; noha Döme szíve sokat bírt el.
Veszély vagy nem, Döme tehetetlenebb volt, mint valaha, teste minden ízét, könyökét, csuklóját egymás után nyűgözve le a zsibbadt kínháló; moccanni se tudott.
Erzsi ily körülmények közt semmi esetre sem utazhatott el; levelet írt a tanfelügyelőnek, melyben fizetés nélküli szabadságot kért; Döménél úgysem lévén szüksége semmire.
- Még ha elcsapnak is, nem hagyhatom itt ebben az állapotban! - mondta Csontvárynak, fölemlegetve mindazt a sok jót, amit Dömének köszönhetett.
A doktor helyeselt.
Kitűnt azonban, hogy Erzsi sem elégséges mindent ellátni: az ő idegeit is elővette az ápolás, s Bábinak semmiben sem lehetett hasznát venni.
Ekkor írt Gittának, aki éppen most tette le a doktorátust: éppen a karácsonyi idő kezdődött , s Gitta úgyis anyjához szokott ilyenkor rándulni Szakolcára.
Gitta megérkezett , egy hatalmas súlyú láda könyvvel, melyeket különböző könyvtárakból vett ki , kéjelegni Bergson és Freud divatos elméleteiben.
Erzsi el volt telve doktor leányával, sorra látogatta régi ismerőseit, fontoskodón utasítva mindannyiszor Bábit a beteggel való bánásra, s mikor Döme magához jött fájdalmainak első nagy rohamából, egy nyurga és tudákos lányt talált háza csillagául, ki az első alkalommal hajlandó volt fölényesen vitába szállni vele mindenféle témáról, ami fölmerülhetett, s még a betegség okait és várható lefolyását is jobban akarta ismerni a doktornál, akit néha valóban megszégyenített.
Döme dühösen hevert, összeszorítva öklét a paplan alatt: még csak oldalt fordulni sem tudott.
Valamikor, betegsége első napjaiban avval töltötte idejét, hogy a kocsik zaját leste; félig lázálomban; akkor minden kocsi Cencit hozta, némelyik még lányostul, sőt unokástul is, a láz görbéje szerint.
Most már tudta, látta, hogy lehetetlen lázképek ezek; Cenci küldött bort, de jönni nem jön; senki sem fog jönni Gádorosról, míg ezek itt vannak!
Döme józan volt, soha még ilyen józan!
A borospohár ott állt még a szegény Stanci varróasztalán, Döme idáig érezte a szagát, bele nem diktálhattak volna többet egyujjnyit se!
Döme józan volt, s belső csúfolódással hallgatta Gittát , aki a beteg mulattatójának szerepét vállalta, egy ízben például ellúdbőrözve előtte, hogy többedmagával irodalmi folyóiratot fog megindítani, a mai megposhadt irodalom ellen.
- Van rá pénzed? - mordult Döme gyanakodva; mert Gitta képes volt tőle kérni e magasztos célra.
Gitta azonban megérzett valamit a hang lejtésén, s nagyzolva fúvott takarodót:
- Apa fog erre pénzt adni: de ezt ne tessék megmondani anyának!
Apa sokat szerzett a találmányai révén, s ennyivel igazán tartozik nekünk - toldta, mintegy a Döme szája íze szerint.
Gitta az imponálás kedvéért tettette, hogy hisz az apja pénzében.
- Tagadhatatlanul zseniális! - dörmögte vánkosába Döme, félig félrebeszélve, s nem tudni, az apáról -e vagy a lányáról?
Imrus említését ez alkalommal óvatosan mellőzte Gitta: de Döme, hogy, hogy nem, mégis Imrusra gondolt, s csak látszólag beszélt félre, valójában nagyon körültekintő volt, próbálgatta beteg tagjait , egyszer egyedül maradva a szobában, fölkelt, s nagyokat szisszentve az íróasztalig vánszorgott, pénzt vett elő, utalványt írt remegő kezével, vissza próbált mászni , elesett, s ott maradt a szőnyegen jó szerencsére, míg Bábi be nem nyitott, akit titkolózva intett csöndre, s miután visszasegítette az ágyba, átadta neki a pénzt és utalványt, meghagyva, hogy tegye azonnal postára, s ne mutassa Erzsikének.
- Ez az Imrus ifjúúr névnapi pénze, érted?
És sürgős, mert már jól elmúlt Imre-nap.
- Bábi, vén cinkos, szaporán értette, s Döme attól fogva, bár még heteken át csak fájdalommal tudott ágyában megfordulni, kaján mosollyal kezdte mondogatni Erzsinek:
- Eredjetek már haza, lábra állok én már magamtul is, Bábi megmondhatja!
- Ugyan, édes Döme bácsi, csak nem hagyjuk magára evvel a tehetetlen öregasszonnyal!
- Erzsi a doktorra hivatkozott, s elég tapintatlan volt célzást tenni Döme korára is, melynek már egészségesen sem volna elég ily aggult gondviselő.
Erzsi mindig izgatottabb lett, mert mindent föltett egy kártyára, s karácsonyra két levelet kapott, egyiket az igazgatójától, másikat Partos Kálmán szakolcai járásbírótól, ki legjobb barátnőjének férje volt: s e levelek nem hoztak jó híreket.
Az igazgató sürgős jelentkezésre szólította vissza, a baráti levél pedig halványan biztatta némi közbelépéssel a tanfelügyelőnél, kinek Partos kártyapartnere volt.
Erzsi állását érezte fenyegetve, hisztérikusan már az elcsapatásról képzelgett, de megmakacsolva magát, csak annál kevésbé akart visszamenni az iskolába, mely különben is gyűlölt és ideges emlék volt előtte , mert Erzsi nem tudott fegyelmet tartani, s a kislányok, mint mondani szokták , " nyakára nőttek ", és "fején táncoltak ".
S hogy lépjen a kolléganői elé, kik bizonnyal versenyt szólják már hosszú szabadságát, mely alatt nekik kell helyettesíteni?!
Erzsi úgy érezte, hogy nincs visszatérés, s Gitta is biztatta , mert nem abszurdum -e, hogy anyja, e "kiváló, intelligens asszony ", pletyka kollégáktól és bugris "tanfütyülőtől" függjön?
Bizonnyal kecsegtetőbb a "milliós örökség ", amelyre Erzsi Partosnéhoz írt levelében célzott, noha szegény Döme vagyona messze volt a milliótól; de ettől eltekintve is, első a rokoni hála és kötelesség.
Erzsi hát Csontváry doktorhoz fellebbezett, akit teljesen a maga pártján tudott, elbájolva őt önfeláldozó buzgóságával, s avval a tulajdonságával is, hogy órahosszat el tudott tereferélni a hadaró, hírharang Aesculappal.
Döme elfogadta a fellebbezést, s végighallgatván az orvos hosszú előterjesztését betegségének makacs és kiszámíthatatlan szeszélyességéről, megvárta, míg egyedül maradtak, aztán váratlan így szólt:
- Doktor, küldd el nekem a közjegyzőt: testálni akarok!
Csontváry, biztosítva bár, hogy túl a veszélyen, mégis helyeslően bólogatott: mert nem természetes -e, hogy gondoskodni kíván a kedves rokonokról, akik oly kitartó hűséggel ápolták?
Döme nem szólt semmit; de nemsokára utánaküldte Bábit a doktornak, újabb üzenettel, hogy meggondolta: nem kell a közjegyző!
- Rigolyás vénember! - kommentálta magában Csontváry; ám Döme azalatt otthon újra kikelt az ágyból, ezúttal akkurátusan felöltvén hálókabátját, melyet előre kikészíttetett Bábival; a bútorokba kapaszkodva, mégis eléggé rendes léptekkel ment az ajtóig, ráfordítni a kulcsot; aztán az íróasztalhoz.
Döme nemcsak a veszélyen volt túl: a betegség, csakugyan szeszélyes lévén, mintha kiadta volna mérgét, egyszerre eleresztette a megkínzott ízületeket.
Öt hét múlt el amaz első talpraállás óta: eleintén türelmetlen várakozásban, Imrus köszönőlevelét lesve a küldeményért; neszelve a postát; s hol a fiút vádolva hálátlanságról, hol Erzsit gyanúsítva, ideges rémlátással, hogy elsikkasztja a levelet: mert Erzsi maga nagy levelező lévén, sokat tárgyalt a postással.
De végre megjött az írás, pár sor legalább, amit Imrus, megszégyellve hanyagságát, legelső pesti délutánjának unalmában azonnal összeszerkesztett; pár sor, mégis nagy újévi ajándék Dömének , aki talán ettől is állt talpra; mindenesetre most ez a levél lett lámpása tetteinek, mert ebből értesült, hogy Imrus Pesten van, sőt a fiú új adresszéről is: ami mind fontos szerepet játszott elhatározásában.
Döme hosszan kotorászott a fiókban, részvényeit elzárta, pénzét magához vette, csengő százkoronást , tizenhatot, ennyi volt készletben, azaz nyolcszáz forint, és ami aprópénzt csak talált, aztán egy sürgönyszöveget írt, mindezeket a kulcsokkal együtt ágyafejéhez tette az éjjeliszekrényre, azután visszament, ami már hatalmas séta volt, kizárta az ajtót, és kikiáltott:
- Bábi!
- Mit parancsol, édes Döme bácsi? - jött elő Erzsi, s elszörnyűködve csapta össze kezét: - Jaj hát mért nem csönget?
Odakötöttem a csengőzsinórt az ágy csücskére !
Hiszen mindig közelében vagyunk...
- Kérlek küldjétek be Bábit!
- Döme nem fogadta el az Erzsi karját, aki vissza akarta vezetni ágyába; maga ment, sőt támaszkodás nélkül, s ámbár Erzsi felajánlotta, hogy, ha postáról van szó, azt Gitta is elintézheti: Döme ragaszkodott Bábihoz, s Erzsinek meg kellett nyugodni a férfiak szeszélyességében , holott egy ifjú doktor hölgy mégiscsak megbízhatóbb lenne a bárgyú, vén parasztasszonynál.
Ám Döme ezúttal csak Bábiban bízhatott, ki természetes szövetségese volt, mint bitorlók ellen egy száműzött öreg királynő, kinek jogara a főzőkanál.
Mint tudós forradalom, könyvet emelve a jogar mellé, jött Erzsi a szakácskönyvvel, sőt Gitta, kifogásolni a Bábi munkáját, tápérték, diéta és vegyi képletek nevében.
Döme kiküldött a szobából mindenkit.
S Bábit kezénél fogva közel vonván halkan megkérdezte, mikor kelnek föl a tekintetes asszonyék reggelente ?
( Erzsi, mint ügyvédné, tekintetes volt, akár maga Döme: noha zsidó asszonyok módjára nagyságosnak tituláltatta magát.)
- Sohse hamarébb nyócnál - jelentette Bábi.
- Jól van - mondta Döme -, most hát idehallgass: te reggel fél hétkor engem szépen felöltöztetsz, beraksz egy váltás fehérneműt a kis kofferba, aztán hozol fiákért a pesti vonathoz, kikészíted bele a nagy plédet...
- Jesszusom, csak nem akar elutazni a tekintetes úr, ilyen betegen, télvíz idején?!
- Hallgass, Bábi, te ne is tudj róla, erről nem szabad tudni addig senkinek se , érted?
A vonatokat fűtik, Bábi - tette hozzá megnyugtatólag -, és te most föladsz egy telegramot, Pestre az Imre úrnak, ő fog várni engem az indóházban: tudod, mi az az indóház, Bábi?
Bábi nem tudta, de elfogadta, mint valami lényegesen enyhítő körülményt, s már ment is a sürgönnyel, kész megőrizni gazdája titkát, ha harapófogóval próbálnák is kihúzni belőle.
Bábi nem tudta, mi lesz ebből, de bízott Döme bölcsességében, s szokva volt a feltétlen engedelmességhez.
- Aztán ne félj, Bábi, te nem fogsz hiányosságot látni semmiben!
- Döme befelé fordult a falnak, s aznap nem is hallották többé szavát.
Reggel még az éji mécs félhomályában történt a Döme levée-je , [ 67] nagy nehézségekkel, mert pantalló és kaput furfangos ruhadarabok, s Bábi ügyetlen udvarmesternek bizonyult.
Döme káromkodott , de halkan, hogy föl ne ébresszen valakit; majd kitépte Bábi kezéből a kaputrokk szárnyát, s maga gombolta tovább dermedt ujjaival:
- Eredj, nézd meg, jön -e már a kocsi?
A kocsit ravaszul kissé messzebb állatták, Bábi még szilvóriumot töltött a lapos csutorába, aztán kivitte a plédet, s már vezette Dömét is, tipegve, prémes vadászbundájában.
Bábi jól beburkolta urát az ülésen, s lelkére kötötte a kocsisnak, hogy az állomáson besegítse ám a kupéba; Döme aztán búcsúképp egy nagy bankót nyomott öreg tenyerébe.
Az idő szerencsére elég enyhe volt.
8
S így történt, hogy Imrus aznap nem várhatta meg a hosszú és érdekes eszmei tornát Gyula és a "tolsztojánus" között: futnia kellvén a szomszéd pályaudvarra, noha a különös házigazda, aki Szókrateszként látszott kapaszkodni az ifjakba, nagyhangú szemrehányást tett ezért: mert hisz jöhettek volna korábban is, de persze, azt hitték, ilyenkor találják a legbiztosabban.
Az óvatosság felesleges volt, mert Gyula ez idő tájt a török basa szerepét játszotta: aki egész nap otthon pipál és aluszik.
Bolondság is utcára menni üres zsebbel e "gazdag városban "; s Gyula sohasem volt paradoxabb kapitalista, mint mostanában: szó szerint ama "vörös garas" nélkül!
Gyula félig-meddig fogoly is volt; egy nő foglya, noha ezúttal nem annyira a szerelem rózsaláncán, mint inkább ebéd, vacsora és szivar prózaibb, de vitális vonzóereje révén.
Misi anyja nem űzött hercegnőhöz illő foglalkozást: lévén kereken cupringer, azaz házhoz járó helyszerző, cselédek és másfajta szegény leányok részére: de ebéd, vacsora és szivar telt ebből, s Gyula filozóf volt, a non olet [ 68] elvének alapján.
A fogság azonban mindenképpen fogság, s a rabtartó nő értett bosszút állni a rászorult férfin a maga múltjáért s neme gyöngébb és szánalomraméltóbb tagjaiért.
Egyszóval, Gyula papucs alatt volt , ballábról: s a menekvéshez pénz kellett volna, legalább annyi, hogy kártyára tehesse.
De hogy juthasson pénz a rab kezébe?
Holott még a női erszény és retikül is, mely azelőtt gyakran vadon hevert, a leglehetetlenebb helyeken, szoros őrizet alá került, mióta egy pillanat szeszélye kulturális célokra megdézsmálta.
Goneril messze volt, s Regan kevés biztatást adhatott: noha Gyula e pillanatban is abban az idilli foglalkozásban volt elmerülve, hogy különböző üres váltólapokat töltött ki, teljesen akadémikusan, mintegy álmodozva s játszva a gondolattal: mi lenne, ha azokat Schapringer kifizetné?
Bizonnyal pénzemberhez méltó játék; s Gyulának régi készlete volt váltóblankettákban , amelyeket ma már alighanem csak játéknak használhatott.
Misi eresztette be a vendégeket, mintegy Ámor az ephéboszokat, Szókratész hangos örömére: noha a siető Imrus kötelességszerű jelentése és lelkiismeretes elszámolása kissé stílszerűtlen volt ez álmodott pénzügyekből riadó furcsa Szókratész előtt.
Szókratész azonban nem jött zavarba, pedig az elszámolás ránézve tartozást jelentett: mert a fiúk valamelyest még rá is fizettek a nyomtatványokra .
Kis összeg, mégis nagy ama hiányzó "vörös garas" mellett: de mikor jön zavarba Szókratész, ki ismeri az Élet felhő voltát?
A múlt felhő, s a jövő is felhő: csak a jelen pillanat valóság, s a pillanat mértéke az ember.
Valóság és érték az emberben születik meg, pillanatról pillanatra, s Gyula bizonnyal szókratészi filozófiát követett, mikor hirtelen megragadva, a játékváltók egyikét nyújtotta fejedelmileg Imrus elé, a játékot, legalább a pillanat számára, egy gesztussal valósággá és értékké avatva.
- Íme, fiam: ez váltó, azaz pénz!
Épp most töltöttem ki, hogy Schapringer barátomnál fölvegyem azt az összeget, amelyre lapunknak most már imminensen szüksége lesz.
Vedd föl te helyettem, s vond le belőle tartozásomat.
Ó, látom , hogy nem vagy szokva a váltókhoz!
Jobb is! - mosolygott atyailag, amint Imrus bizonyos atavisztikus ösztönnel húzódott vissza a babonás papirostól, mintha valami pokoli szerződés volna.
- De hát neked ehhez semmi közöd: keresd föl a bankban Noémi leányomat, akit te is jól ismersz, s a többit majd elintézitek együtt! - mondta, mintegy kedélyes, családi szint adva az egész különös tranzakciónak.
- Neked csak a pénzt kell átvenned: nem nagyon terhes feladat , ugyebár? - tréfálkozott tovább.
- Azt elhozod hozzám - folytatta, mindinkább vérmes képzelgéssel -, a nyomda vár már a pénzre, sürgetnek a munkabérek: mert , talán nem is tudják az urak, a lap már nyomdában van, a legszebb betűkkel szedik , drága kiállításban, csak még a címlap kérdése megoldatlan, mit szólnak az urak a szecessziós stílhoz? vagy önök is sietnek? vagy menjünk mindannyian a kedves Döme bácsi fogadására?
Imrus ijedten tiltakozott a hökkentő cortège [ 69] ellen, a többiek pedig nem siettek, sőt ellenkezőleg, hajlandók voltak már akár estig elvitatkozni a szecessziós és preraffaelita művészetről s világnézeti hátterükről, s így Gyula egyedül kísérte Imrust az ajtóig, a kikísérés változatlan programpontja lévén Gyula szónoki vendéglátásának: melyhez itt önként kínálkozott a peroráció argumentuma, s ki tudja, nem e peroráció döntötte -e el e pillanatban Imrus sorsát?
Az argumentum Döme bácsi üdvözlése és magasztalása volt: akit be kell avatni a lap tervébe! igen, okvetlenül be kell avatni! sőt be kell venni! az agg sas, ki hajdan a szabadságért küzdött, meg fogja érteni az ifjúság törekvéseit!
S Gyulának e ponton zseniális ötlete támadt: mi lenne, ha Döme bácsi avval dokumentálná megértését, hogy aláírná a váltót? mintegy nevét a zászlóra szögezve, mert az a papírdarab szimbolikus zászló már, amellyel ütközetbe mennek...
Imrus szédülve támolygott ki az erkélyfolyosón, a külvárosi udvar sivár mélysége fölött, a szimbolikus papírdarabbal a zsebében, s mint egy megszabadult, futva a pályaudvarig, mert már késő volt.
9
A hordár az egyik oldalon s Imrus a másikon, az agg sas valahogy eljutott a kocsiig, sőt a Pannóniá-ba is: ahol kétágyas szobát fogadott, mert azt akarta, hogy Imrus vele maradjon, míg Pesten időzik.
Imrus most, mintha egy más világba került volna, bizonyos előkelőség világába: noha Döme nem költekezett oly előkelően, mint Gyula, sőt egyre veszekedett taksán , borravalón, s lezsiványozta az egész személyzetet:
- Hát csupa haramia lakik ebben a városban?
De lénye tiszteletet parancsolt, s a dühben mintha régi ereje tért volna vissza .
Járni ugyan alig tudott fájós lábaival, s az első napot is alvással töltötte , szobájába hozatván az étkeket is, míg Imrus úgy kóborgott a nagy hotel folyosóin , mintha egy elbűvölt várban kószálna, ahova kiszámíthatatlan végzet dobta.
Imrus már a Sors hordozottja volt: de Döme a maga uraként ébredt ismét, s olyannak látszott, mint aki tudja, hogy mit akar: noha bizony nem tudta ő!
- Orvoshoz akar menni Döme bácsi? - találgatta Imrus.
- Majd elmegyünk valami tanárhoz - hagyta rá az öreg, de nem nagyon látszott sietni evvel.
Ellenben Imrus segítségével felöltözködött, és levezettette magát a kávéházba reggelizni, mintegy gyerekesen élvezve az önállóságot és szabadságot .
Imrus viszont gyámi fölényét élvezte a tehetetlen öreg fölött, s a reggeli kávéházi újságolvasást is: mert nem szabad feledni, hogy Imrus fiatal modern költő volt, a Kor csúcsain lebegve szellemben, s otthon ez ifjú világvárosban, amely előnyök bizonnyal kicsillognak tájékozatlan és naiv öregek mellett: noha Imrus most maga is tájékozatlanul és zavartan hányódott az Élet városában, szimbolikus papírokkal a zsebében, s versekkel, melyek, mint szíve, hasztalan csattogtatták szárnyaikat kabátja alatt.
Az öreg szidta a kávét, szidta a fizetőpincért, aki borravalót fogad el azért a ténykedésért, hogy fizetni hagy magának: ami mégiscsak abszurdum; szidta a lármát , a nagyvárost, töméntelen sok emberével, akik nem is ismerik egymást; emlegette a fiatal kora kávéházait, a híres Pilvaxot, fülelt, hogy nem hall -e sok német szót ? s közben egészen megoldódott a nyelve, kikérdezte Imrust mindenről, egész életéről, oly érdeklődéssel, hogy a fiú már-már a lapról is akart neki beszélni; de ettől visszatartotta két dolog: egyrészt a különös rossz érzés, amit Gyula személye s szimbolikus papirosa okoztak, kivált Döme bácsi előtt; másrészt maga Döme bácsi, aki egyszer csak váratlanul és bizonyos megvetés hangján, maga újságolta neki:
- Hallom, hogy a Gitta meg valami lapot akar indítani...
Imrus menekült a téma elől: noha mégis ez volt az igézet vagy átok, ami fogva tartotta szellemét ez elbűvölt várkastélyban, úgyhogy csak szórakozottan felelgetett Döme kérdéseire, aki minden választ öreges kommentárral kísért.
- Zsidó is lehet jóravaló ember - mondta Döme, megtudva, hogy Imrus zsidóknál lakik, s alig képzelve, hogy szállásadóit jóformán nem is ismeri.
Majd az Egyetem tanrendjét bámulta meg, az indexet és a furfangos rovatozású barna származási lapokat, amiket Imrus, beíratások ideje lévén, épp magával hordott, s amikre az öreg kis híja, hogy azt nem mondta, amit a márványasztalon álló, új találmányú gyufatartóra:
- Mégis huncut a német!
- Hát az anyád hogy van? - kérdezte végre, némi szándékolt érdességgel, ahogy valami vincellérgyereket kérdezhetett volna az anyjáról; ám Nelli halvány árnya különös melankóliával lengett a beszélgetők közé: s Imrus, irodalmi reminiszcenciáktól is segítve, szívre szólóan rajzolta meg a Magányos Nő szomorú képét.
Mégis, a parancsszóra fölidézett kép a szó varázsa folytán egyszerre életet nyert magában a beszélőben is, túl az irodalmon: Imrus szinte megakadt a beszédben, amint hirtelen s így a távolból, egy elbűvölt várkastély fölényéből , objektiválta maga előtt anyjának különös magányát.
Ez egészen új felfedezés volt .
Eddig Imrus előtt két Nelli létezett: egyik a szünidők hétköznapjainak prózai anyija, a háztartási robot hozzáférhetetlen szürkeségében; a másik a romantikus szerelem hősnője, ábránd, kit titkos szálak fűztek a másik ábrándhoz, Gyulához, regényes múlt, mely még egy regényes jövő fantáziáját is megengedte, semmi köze sem lévén voltaképp az otthoni szürke Nellihez, kiről ily fantázia képtelen lett volna.
Mindez ábrándoknak el kellett hallgatni Gyula újabb színváltozásai előtt, s e színváltozások fényében Imrus egyszerre meglátta anyját úgy, amint a valóságban volt: térden csúszva a Sors előtt, kit újabban Isten és a szentek képében tisztelt, s különös egyedülségben és szegénységben a Cenci rideg és takarékos házában, egyetlen krajcár nélkül, amit magáénak tudna, egyetlen szív nélkül, mely törődne az övének érzéseivel: mert mit törődött avval például Dodó is?
Döme azonban, úgy látszik, törődött, ravaszul figyelve, noha Imrus mintegy akadémikusan beszélt, és cél nélkül vagy inkább pusztán irodalmi és szónoki céllal; ám szív és krajcár közül Dömét nyilván a krajcár érdekelte jobban.
Döme sűrűn kérdezett, és nagyokat hallgatott befelé; s a véletlen úgy akarta, hogy épp e pillanatban ült asztalához az elmaradhatatlan Sóti Ismerős, az öreg Zsinkó egy elvetődött unokaöccsének személyében, aki meglepett reverenciával köszöntötte Dömét, mint sírból kikelő halottat.
- Hát maga mivel foglalatoskodik itt, édes öcsém? - kérdezte a halott, elterelve a szót egészségének dolgáról; s még ebben az ártatlan kérdésben is sorsok fordulatai rejlettek: mert az Ismerős az Első Magyar Általános Biztosító Társaság tisztviselője volt, bizodalmat érdemlő firmáé, úgyhogy Döme skrupulus nélkül interpellálhatta:
- Hát tudna -e nekem egy biztosítást nyélbe ütni?
- Hogyne, kedves Döme bácsi! tűz? jégkár? árvíz? - s, Döme ravaszul ingatva vén nyakát mindezen egyiptomi csapásokkal szemben, hirtelen fölmérte a sírból kikelt ember agg, de titáni szívósságú életét: még tíz év is lehet!
- Már ne nézegessen engem, édes öcsém, mint a vágóborjút! - hunyorgott Döme Imrus felé, mint aki túljár a "huncut német" eszén: noha a szegény Zsinkó unokaöccse nem is volt német.
Így derült ki lassan, hogy Imrus anyjáról van szó, a Nelli nevére kitöltendő életjáradékról, melyre Döme vagyonának egy tetemes részét volt hajlandó lekötni.
A biztosítóember számolt, studírozott, s a föltámadt halott ádázul hümmögött, mint valami mérges tréfára, sóti házát képzelvén magában, Erzsivel s Gittával, s kajánul biztatva a számok tornászát, mind magasabb nullák emeleteire .
A sóti ház mögött azonban Nelli halvány árnya is ott lengett (ki annyi ideig élt e házban ! ), kemény óvatosságokat sugallva: mert Döme kijelentette, hogy Nellinek sejteni sem szabad előre a dolgot, sem az évdíj eredetét.
- Hogyne, úgy is lehet - mondta a számember -, sőt az orvosi vizsgálatot teljesen mellőzhetjük, ha a letett összeg elég magas.
- Ám erre mégis fölzörrent az öregúr bizalmatlan zsugorisága: mert ő se lopta a pénzt!
Miért ajándékozzon ő a Társaságnak?
Végre megállapodtak abban, hogy az orvos kellő instrukciókkal ellátva fog kiszállni: ami annál könnyebb, mert az Első Magyarnak van orvosa Sóton is: tán éppen Csontváry.
- Majd avizáljuk.
- És nekem most mennyit kell lefizetnem, édes öcsém?
- Ó, előre semmit, legfeljebb a felvételi díjat s az orvosi vizsgálat diját, ami nem lesz nagyon jelentékeny: a kiszállási költségek csak a vizsgálat megtörténte után lévén megállapíthatók.
Pro rata [ 70] díj a jelen esetben nincs...
- S a számember újból számokat mondott, rubrikás papírcsomót vonva ki zsebéből, ami, úgy látszik , mindig volt vele; az öreg azonban behúzta a nyakát a számok és nyugták előtt, mint csiga a szarvát:
- Mondja csak, kedves öcsém, hol is van a maguk irodája?
- Dömének mindenki gyanús volt Budapesten.
- Majd inkább csak magam viszem be azt a pénzt, vagy inkább beküldöm Imrissel...
- Ó, Döme bácsi, nem bízik bennem! - mosolygott az ügynök.
- Hát teszek én egy indítványt: ne is tessék most fizetni semmit, csak majd az orvosi vizsgálat után , amiről azonnal értesítjük...
- S mikor lesz az?
- Dömének egyszerre nagyon sürgős lett a dolog, mintha minden a gyorsaságon múlna.
- Kérem alássan... negyednapra kiszállhat az orvos... legkésőbb két hét alatt el lesz intézve az egész.
Addig bekérjük a leteendő értékek jegyzékét...
- Szükségtelen!
- Döme mordult egyet: ő csak Pesti Hazait deponál, komoly és biztos akciákat.
Ez volt Döme klenódiuma: ama titkos fiók mélyén.
Az ügynök azonban folytatta: mivel a részvények teljes értéke valószínűleg nem fogja a szükségelt summát kereken kiadni, az előleges díjakat majd a befizetendő maradékhoz csapják; mire az öregúr, most már teljesen megnyugtatva, kivette vén bugyellárisát, s fölnyitotta, megmeztelenítve szemérmes bankóit:
- Hát tudja mit, kedves barátomuram?
Ezt a nyolcszáz forintot itt hagyom Imris öcsémnél, ha már magammal hoztam, minek fizessek postára?
- Döme logikája egyszerű volt: Imrus itt van Budapesten, mért ne vinné be ő a pénzt, úgyis az ő anyjáról van szó!
Ám Dömében más, titkosabb és nevetségesebb okok is motoszkáltak: öreg szívének jólesett Imrusnál hagyni pénzét, akármilyen ürüggyel!
A díjak a pótlandó maradékkal együtt sem fognak kitenni nyolcszáz forintot: a többit Imrusnak szánta Döme, előre élvezve a levél frázisait, melyben ezt megírja, mihelyt az összeg végleges lesz.
Döme szolid méltósággal olvasta ki a tizenhat nagy bankót: - Legalább látja, uramöcsém, hogy komoly a szándékom.
- A komoly szándékot még jobban igazolta a biztosítási ajánlat, melyet az öreg most aláírt, sokáig rajzolgatva akkurátus nevét, ami annyi pénzt ért.
Imrus nézte.
Döme vén gyerekként türelmetlenkedett, szerette volna már a kötvényeket markolni , ezerszer is kioktatta Imrust, nehogy valamiképp árulója legyen anyja előtt.
Imrus zavartan s ügyetlenül próbált titokban helyet csinálni belső zsebei dugott papírjai között a rengeteg pénznek, amennyit még nem is látott egyszerre, s hiába akarta volna begyűrni apró pénzes erszényébe; közben takargatta a verses kéziratokat, s ijedten dobbant rá, mikor egy ismeretlen formátumú cédula akadt ujjai közé a kabát alatt, hogy az a Gyula váltója!
Ha meglátnák!
De nem látták meg, s az ügyetlenkedésnek eredménye csak az volt, hogy Imrus még aznap kapott egy bőrből való bankótárcát Dömétől ajándékba.
S ez is maradt jóformán minden, amit Döme még elintézett Pesten: noha ezért nem volt érdemes megtenni az utat.
De Döme , mintegy nagy izgalom elmúltával, hirtelen visszarokkant: egykettőre visszahajtatott a hotelbe, s onnan szinte azonnal a pályaudvarra.
Dömének , feloldódván az első feszültség, már csak egyetlen gondolata volt; mennél előbb hazajutni Sótra!
Már folyton csak Bábi járt az eszében, és Erzsiék, és hogy mi van otthon?
Halálosan fáradt volt, s egyszerre gyógyíthatatlan betegnek érezte magát : ment vissza a koporsójába.
Minden egyéb közömbös volt előtte: eleresztette magát , mint akitől már nem telik több.
Még Imrus is, akiben eddig szinte csak a maga melankolikus emlékeit látta, a régi gimnazista fiút, egykori neveltjét, kosztosát - akit talán meg se nézett valóságlátó szemmel, akire csak visszagondolt, még akkor is, mikor szemben ült vele -, s most egyszerre és átmenet nélkül mintha valami idegen fiatalemberré vált volna: nagyobb lett, a hangja más, bajusza kiserkedt, a szeméből eltűnt a gyermeki csillogás, modorából az elbűvölő naivság ; mintha álarc esett volna le róla, vagy szemüveg Döméről.
Döme, mintha csak a régi Imrushoz ment volna vissza, mikor elhagyta az újat, aki alig tudta kocsiba segíteni, oly lábfájós és megtört lett egyszerre az öreg, noha a világért sem maradt volna egy pillanattal is tovább Budapesten.
10
Most Imrus intézkedett, ahogy Sóton Bábi; sürgönyözött, kocsit rendelt; de ő egyenlítette ki a számlát is!
Borravalókat osztott, portás és pincérek hajlongtak előtte; Imrus még utoljára királyfi volt az elbűvölt kastélyban: ezúttal nem is üres zsebű, mert újdon tárcájában nyolcszáz forint zenélt, igaz, hogy nem az övé , de mégis gondjaira bízva, ami már nagy szó valakinek, akit élete arra ítélt, hogy gyermek maradjon, most és talán mindig, vékony zsebpénzzel, anyjától vagy az Állam-anyától.
Ez a nyolcszáz forint, mint minden szokatlan papír a zsebben, a Sorsot idézte különös korrespondenciában a Gyula váltójával.
Váltó és bankók hallható párbeszédet folytattak az újdon tárcában, a bankók képviselvén a polgári szolidságot s a váltó a bizonytalan kalandot!
A bankók zsibongtak, mint titkos galambfészek, a családi gondoskodás nyugodt ígéreteivel:
- Mi küldjük majd a titkos galambpostát Gádorosra, táplálni anyádat, mint egy szentet a sivatagban...
- A gondolat szép volt és költői, de Imrus, mint modern költő, obligát módon utálta az ilyenfajta költőiséget; ami pedig a "táplálást " illeti, Imrus anyja voltaképp nem szorult rá semmiféle "táplálásra ".
Táplálék volt bőven Cencinél, és minden más, ami csak szükséges.
Nelli bizonnyal nem látott hiányosságot; az pedig, hogy "az anyja nyakán élt ", nem tűnhetett fel tragikus színben Imrus előtt, vagy ha igen: csak esze és nem ösztönei előtt.
Imrus alapjában a dolgok természetes rendjének találta ezt, mint azt a harminc forintot is, amit ő maga kapott pontosan, minden elsején, Gádorosról.
Imrus a szürke biztosság ápolt gyermeke volt.
Imrus sohase vette komolyan a gádorosi szűk esztendők panaszait: inkább takarékosság, mint szegénység panaszainak minősítve .
Imrus jól tudta azt is, hogy Döme pénze nem fogja anyja életét Gádoroson könnyebbé vagy kedvesebbé tenni.
El fog az tűnni a takarékban - mint a téglák a Jövőtől való Rettegés bástyáin.
Nelli életéből más hiányzott: talán szórakozás, mint a doktor mondta; talán utazás, környezetváltozás; talán valami "lelki fölszabadulás ", mint Imrus képzelte: noha mindez csak haszontalan beszédnek látszott volna Gádoroson .
De igazán és őszintén megmondva: Imrus nem olyan nagyon csüggött anyja sorsán .
Nelli most is csak regényalak volt fia szemében: bár romantikus hősnőből előlépve egy realista regény hősnőjévé.
Imrusnak már regény és látvány volt az egész világ: a saját szomja lévén egyetlen valóság.
Imrus önző volt, amilyen egy gyermek tud lenni vagy egy ifjú költő, akit csak a maga szenzációi érdekelnek.
De hát itt volt a szenzáció.
Más és több is, mint egy gyöngéd komplott jó fiú és szerető rokon közt!
A nyolcszáz forint volt a szenzáció!
Ez égett.
Nelli halvány képe elfakult e mellett.
A pénz rendeltetése családi ügy volt, szülők és felnőttek dolga, mely a titkolózás romantikáján kívül aligha érdekelte volna Imrust: de a pénz maga itt volt, a Pénz, nagybetűvel, mi urunk: a Pénz, ahogy már Ady is dalolta ez időben.
A pénz nem jelentett Imrusnak gazdagságot, nem is az övé volt, véletlenül, kis időre került csak zsebébe : mindegy! a szenzáció ugyanaz, legalább az ifjú Fantáziának, mely Imrus életében uralkodott.
A Szellem embere független a Pénztől: igaz -e ez?
Imrus már érezte a Mammon hatalmát.
Ó! magának a Szellemnek diadala is a Mammontól függ, mint a Viharágyú megjelenése!
Az egész Új Magyar Kultúra!
Imrus eposzi erőket érzett maga körül: az éhes szellem forr, a Jövő szelleme, kitörni ketrecéből, és keresi az arany kulcsot egy új Magyarország útjának kapujához!
Ady Endre, az egész ifjúság, Nagyváradtól a Siena-kávéházig, amely talán a Pilvax utóda!
Imrus Gyula szavaira gondolt, amiket ebben a Siena-kávéházban zengett el a Pénzről; ám e szavak emlékébe kissé különösen szólt bele a bankók mellé szorult váltó szava, sokkal kevésbé fölényes hangon.
Imrusnak nem tetszett ez a hang, s nem szívesen hallgatta; viszolygott rágondolni, hogy a váltóval a Schapringer-házba menjen, akár csak Noémihez is.
És egyszerre, naiv elkeseredéssel, "irtózatosan gyalázatos" állapotnak érezte, hogy ez a váltó legyen mindaz, amin oly nagyszerű álmok kitörése, egy sivatag ország legnemesebb ifjúságának végletekig fölfokozott kultúrszomja - mert mit számít a tömeg? -, egy új magyar Élet minden reménye függ; míg a biztos erőt rejtő, komoly bankók mennek a visszhangtalan, fukar Gádorosra, elhunyni, mint vízcsöppek a homokban!
Mennyi sok pénz - és semmi arra, ami szép, ami nagy!
Imrus lázadt.
Egy pillanatra dacos , vad, bolond és gyerekes gondolat villant benne: mi lenne, ha ezt a nyolcszáz forintot elköltené? kinyomatná belőle ő maga a Viharágyú első számát, mely bizonnyal mindent igazoló nagy esemény lesz!
Nem hagyott neki békét ez a gondolat, noha jól tudta, mily becstelen ostobaság ez, és hogy éppoly kevéssé van köze a valóság lehetőségeihez, mint gyermekkora sok más őrült és szégyenteljes gondolatának.
Valami ördög játszott vele...
De jól tudta, hogy mindez csak gondolat.
Ám képzelete elröpült; s valódi utálattal gondolt korlátolt és fukar fajtájára...
Döme bácsi gazdag ember ; gazdagabb talán még Schapringernél is - vélte némi túlzással.
Imrus egyszerre valami lelkiismeret-furdalást is érzett, hogy nem próbálta meg aláíratni a váltót Döme bácsival.
Ezt mégis meg kellett volna tennie: s Döme talán alá is írta volna , ha dörmögve is.
Hátha minden ezen múlt!
Imrus megint a Schapringer házra gondolt , s az a rettenetes érzése volt, hogy újra egy kényes lépés előtt áll, amit napról napra fog halogatni, mint legutóbb a Gyulánál való látogatást, s mire nehéz lesz összeszednie erejét.
S valahányszor újra rágondol, mindig egy fokkal még nehezebb !
Imrus nagyon különös, vegyes hangulatban tért haza, s valósággal megörült és megkönnyebbült, mikor otthon egészen váratlanul Gyulát találta, aki szobájában várt rá; megörült és megkönnyebbült, mintha evvel valami megoldódott volna - mintha most valami nehéz elhatározástól meg fogna szabadulni!
De minden csak mindig nehezebb lett.
11
Hogy miként került ez alkalommal Gyulához a Döme bácsi pénze? azt semmiféle Imp of the Perverse [ 71] meg nem magyarázza: noha erkölcsileg akkor nem is volt olyan súlyos dolog, mint így hirtelen kimondva látszhatik.
Ez a történet , Sótról kiérve, kissé elvesztette levegőjét; elvesztette legalább visszhangját s kórusát; s Imrus tetteit nem kísérte az ezerszemű tekintet és ezerajkú kommentár , mint valamikor a Nelli mozdulatait.
Itt csupán a gádorosi utólagos verdiktet idézhetjük, mely egyetlen mondatban foglalható össze:
- Hogy is adhatta a kezébe a pénzt - már tudniillik Döme - annak a könnyelmű gyereknek?
- De Miska fia nem volt könnyelmű; sőt ellenkezőleg; lelke komplikált felelősségérzések terheit viselte; felelős lévén Dömének és önmagának és a Jövőnek és a Kultúrának és Gádorosnak és azonkívül még Gyulának is, különböző fokokon és irányokban.
Sőt épp talán ez az aggodalmas felelősségérzet volt "könnyelmű cselekedetének" utolsó és hirtelen motívuma is: mert nem érezte -e valóban bűnösnek magát, hogy a rábízott váltóügyekben egyetlen lépést sem tett, se Döménél, sem a Schapringer házban?
- Ejnye, ejnye - mondta Gyula -, nagy baj bizony, én ezt biztosra vettem, hogy már el van intézve, és most szombat délután, a bankok már be vannak csukva, a nyomda pedig követeli a pénzt, mert ki kell fizetni a munkabéreket: talán tudod, hogy szombat este fizetik a munkabéreket?
Ejnye, ejnye!
Gyulának szinte jól jött Imrus hanyagsága a váltó körül: túlugrósan visszabillentve örök fölényét, mely valódi kötéltáncos-mutatványra készült, mikor e sivár délután hangulatában, egy külvárosi hercegnő nyelve s az Ég nekieredő déresője elől, kapucínerek árának híjában, nem menekülhetve a Siena foteljébe , szeszélyes ötlettel Imrushoz jött, mintha valóban azt hinné, hogy Imrusnál pénz várja.
Holott lelke mélyében biztosra vette a visszautasítást, Dömétől is, meg Schapringertől is, s már bensőleg önkéntelenül próbálgatta a pózt, amit e visszautasítással szemben Imrus előtt föl kell vennie...
Ehelyett egy másik pózra nyílt alkalma, ahol mindenképpen neki állhatott föllebb; ahol ő volt a feddhetetlen, aggodalmasan pontos, mindig megbízható, éppen pénzügyekben:
- Kellemetlen, bevallom, nagyon kellemetlen... a lap hitele forog kockán, az üzleti becsület!
Szentül megígértem annak a szegény ördögnek, aki most nem tudja kifizetni a munkásait...
Ebben a mai financiális depresszióban...
Csak volna odahaza készpénzem!
De régi elvem, hogy nem tartok otthon pénzt; pénzember soha nem tart magánál készpénzt.
- Gyula egy gesztussal átsiklott e paradox megállapításon.
- Nagyon kellemetlen.
A vasárnap üzletileg holt nap, s most hétfőig nem is tudok pénzt keríteni.
Baráti kölcsönhöz folyamodhatnék: de üzletember nem fordul baráti kölcsönhöz...
Bizonnyal nem nagy dolog, jelentéktelen összegről van szó; de én már olyan különc vagyok, hogy semmit sem tartok jelentéktelennek, hol az üzleti elv és megbízhatóság forog szóban.
Az én elvem mindig az abszolút pontosság volt.
Most először történik, hogy nem felelhetek meg adott órára vállalt kötelezettségemnek.
Fehérségemen esik makula.
Nem akarok szemrehányást tenni: a drága Döme bácsi foglalt le magának, s ez mindent megmagyaráz.
De megbíztam benned, s most itt állok.
Imrus végső zavarban hebegett: különösen szívén találva, mert hisz, egész nap együtt lévén Döme bácsival, bizonnyal legalább őelőtte szóba ejthette volna a váltót.
Gyula azonban nem látszott erre a pontra nagyobb súlyt helyezni:
- Ó, az a legkevesebb: az én nevem ér annyit, mint a Döme bácsié!
Talán jó is , hogy nem szóltál neki: még isten tudja, mit nem gondolt volna.
Az ilyen öregurak bizalmatlanok.
Holott én csak az alapítás dicsőségében óhajtottam őt részesíteni , s egyáltalán, érts meg, anyagi kérdésről nincs itt szó.
Ismétlem: az összeg a legkevesebb, bármikor fölvehetem, csak éppen ma nem már - és hát éppen ma kell ...
Ó, tereád nem lehet haragudni, te költő vagy, s a költő és a pontosság nem egy anyaméhben született.
Magam vagyok a hibás.
Vigyázatlan voltam, bíztam benned , váratlan kiadásaim jöttek közbe, s nem gondoskodtam a pótlásról.
Mit tegyek most?
Miska fia kivörösödött arccal állt ott, mint a bűnös, és egyszerre ellenállhatatlan erkölcsi kényszernek érezte, hogy a zsebében levő pénzzel tegye jóvá a dolgot, kölcsönadva azt a szent célra, hétfőig, mert hisz hétfőn reggel már visszakaphatja!
Végre is ő volt a bűnös!
Neki kellett valahogy rendbe hozni a hibát, hogy a folyóirat mégis megjelenhessen pontos időre, mert itt volt az utolsó perc!
Nem kis dologról volt szó!
Imruson nagy felelősség pihent, mert hisz őrajta , az ő pillanatnyi elhatározásán, múlhatott minden!
Vállalhatta -e ezt a felelősséget?
Mégiscsak a Lap ügye a legfontosabb, és voltaképp az egész nem jelent semmit, hisz hétfő délig újra a zsebében lesz a pénz!
Hitel és bizalom mindennek alapja!
Üzleti életben a kintlevőségek valóságos vagyonnak számítanak , akárcsak a készpénz.
S aztán Imrus lázadó ösztöne elvszerűen ragaszkodott ahhoz , hogy Gyulát minden rossz híre dacára éppen olyan úriembernek tartsa, mint akárki mást: s úriember szavában nem lehet és nem szabad kételkedni.
Lehet valaki gondolkodásában teljesen fölszabadult: ez nem ok, hogy kétségbe vonjuk megbízhatóságát.
Ha nem is volna kezében a váltó, vagy ha nem is lehetne beváltani: Gyula akkor is felelős azért, hogy a Döme bácsi pénze hétfőn reggelig visszakerüljön.
De Imrus igazában mégis hiába erőlködött, hogy mindezeket okoknak tüntesse föl maga előtt: voltaképp jól érezte, hogy mindezek csak ürügyek, s még azoknak se jók!
Imrusnak alapjában például csöpp bizalma sem volt a Gyula úriembersége iránt, s még abban a pillanatban is, amikor a nyolcszáz forintot átadta, Imrus legmélyében egészen biztosan tudta, hogy ezt a pénzt sohasem fogja látni többet; érezte, hogy úgy mondjuk, a keze remegésén, gesztusa tragikus lendületén, a szíve dobogásán.
Miért adta hát mégis oda a pénzt? ki tudná megmagyarázni?
Bizonnyal valami nagy-nagy vágy hajtotta; ez a tragikus gesztus hősi gesztus volt egyúttal: egy egész nemzedék minden kétségbeesett szomjúsága, minden visszafojthatatlan lihegése benne volt ebben a gesztusban.
Holott egészen reménytelen: mert ha egyszer nem bízott Gyulában, végelemzésben azt sem hitte komolyan egy pillanatig sem, hogy a Lap most már evvel a pénzzel igazán megvalósul.
Mégis kinyújtotta kezét, ahogy a szomjas ember a szakadék szélén is kinyújtja karját, akár a Délibáb felé, s élete kockáztatásával bár, szürcsöli a Képzelt Patak vizét.
12
Ami ezután következett, az teljesen rá vallott Gyulára: mert alighogy zsebében volt a pénz, rögtön felszólította Imrust, hogy tartson vele, töltsék együtt az estét, menjenek együtt valahova!
- Ó, semmi ellenkezés, a vendégem vagy, neked sem árt egy kis szórakozás!
Olyan helyre viszlek, amely méltó fiatal költőhöz: pompás zene, tánc, művészet, szép nők...
A szép nőket csak szereted?
Szép nőket valóban szeretni illik fiatal költőnek, s Imrus nemigen tudott mentséget mondani.
- De... a nyomdász? - kérdezte mégis rögeszmésen.
Gyula megnyugtatta, hogy a nyomdászt majd útközben kifizeti, s már intett is egy fiákernek a kapu előtt, mert Gyula természetesen kocsin járt.
Gyula egyenest egy fényes mulatóhoz dirigálta a kocsist, s útközben csak egy kávéházba szaladt be; Imrus nem merte megkérdezni , vajon ott fizette -e ki a nyomdászt?
A lokál halljában néger inas vette át a felöltőiket, halk szolgák vezették őket fehér asztalok közt puha szőnyegeken, az orkeszter szólt már, a terem elsötétedett, az asztalokon kis villanylámpák égtek , a színpadon kék fényben meztelen keleti táncosnő jelent meg.
Előkelő pincérek hajlongtak, Gyula vacsorát rendelt, sőt pezsgőt, amit Imrus még nem is ivott soha , Imrus szólni sem tudott.
Imrus kisfiú volt, akit egy felnőtt vezet, ismeretlen csodákat mutogatva.
Imrus újabb bűvöletbe esett, borzasztó gazdagnak érezte a világot s életet, "íme, a keleti Párizs ": gondolta, szédült, káprázott , repesett.
Ezt ismerni kell egy modern költőnek! - gondolta.
Gyula fölhangolt volt, fölényesen mustrálta a nőket, pikáns históriákat mesélt, s világfias oktatásban részesítette Imrust.
Mindent élvezni kell! - gondolta Imrus, s égő, tapadó szemekkel nézte a táncosnők combjait.
Gyermekkora jutott eszébe.
Sót és Gádoros, mikor csupán vad és képtelen erotika fantazmagóriájaként tudott elgondolni nőt, aki kivilágított teremben s férfiakból álló közönség előtt, akárcsak a térdét is megmutassa.
Itt meg a nők , mint nagy gázlómadarak vagy ledér struccok lengtek, végig felgyűrt szoknyákban , villogóan meztelen lábszárakkal, babiloni álmokat idézve.
Ó, a Modern Nagyváros Bűnei! a céda, bonyolult, elkapott, sodró és örvénylő Élet!
Imrusnak megfájdult a feje a pezsgőtől, gondolkozni már nem tudott, s érzései kavarogtak, mintegy zsákutcában.
A műsor véget ért, a tánc lehúzódott a parkettre, Imrus füleit betöltötte a zene, mint valami vatta, Gyula szavaira nem figyelt már, különös , remegő bágyadtság fogta el, és igazában lassanként szinte csak azt kívánta, vajha mentül előbb otthon lehetne...
Gyula már nem is őneki beszélt, alkalmi vagy régi ismerősökkel akadt össze, akiknek arcára Imrus sohasem emlékezett, akik egy kavargásba olvadtak emlékében a repülő bokákkal, a pezsgőhűtő vödrök ezüstfényével, a pincérek fekete hajlongásaival, Gyula szemének csillogásaival s a tálcákra vetett pénzeinek gurulásaival...
Soha senki sem tudja elbeszélni, hogyan és mikor jutott aznap Imrus haza, mert Imrus maga sem tudta, és ezek az órák, sőt ez az egész nap, mintha egyszerűen kiesett volna az időből...
Hétfőn reggel még dallamok rongyai lobogtak, röpülő lábszárak cikáztak; még különös ízzel a szájában lépett az utcára, mint egy ficsúr, mint szegény Ákos vagy szegény Imre hajdan, lumpolásaik után, akiknek semmi lett volna ez!
Mit nem adott volna Imrus azért a könnyűségért, amivel ők vették a világot, mindent, egészen a bélyeges papirosig!
Imrus nem tudott ilyen könnyen venni semmit; szívét különös furdalások és homályos aggodalmak nyomták.
Noha, amit ő tett, igazán nem mérhető az Ákos bűnéhez, aki képes volt Döme nevét írni a váltóra: s Döme még ezt a bűnt is menteni tudta, mert a "becsületbeli adósság" mindent megmagyaráz.
S nem volt -e neki, Imrusnak is becsületbeli adóssága, a Lap, a Jövő és Gyula iránt, akivel szemben egy vállalt kötelezettségét elmulasztotta?
Mindez azonban nem nyugtatta meg Imrus katzenjammerét: sőt Gyula és Döme bácsi neve egy mondatban elgondolva , csak újból és még inkább nyomasztották.
Gyula szimbólum volt, valami nem rendesnek, valami különös és szükségszerű lejtőnek a szimbóluma.
Imrus az utcán járt, minden pillanatban az óráját nézve; a Döme bácsitól kapott órát.
Otthon nem tudott dolgozni: hideg volt.
Különben is: otthon takarították szobáját.
De Imrus nem fordult a könyvtár felé, mint máskor, hanem szinte délig járt föl és alá határozatlanul a Rákóczi úton és a körutakon, és ötször is elment a Schapringerék bankja felé.
Különös dolog, de a váltó, amely zsebében volt, a Váltó, amely "pénzt ért ", mint Gyula mondta, ahelyett hogy megnyugtatta volna Imrus aggodalmát, tulajdonképpen mindennél jobban nyomta őt: talán jobban tudott volna bízni Gyula szavában, ha ez a váltó nem lett volna nála.
Sehogy sem bírta magát rászánni, hogy a bankházba belépjen, megkeresni Noémit.
Szinte örült, mikor dél lett, és azt hazudhatta magának, hogy már bizonnyal késő is.
Még egy fél óráig rótta a céltalan aszfaltot, aztán, valami nagy megkönnyebbüléssel - mert hisz mára már valóban tárgytalan volt ez a töprengés - befordult a "soványba ", ahogy a legolcsóbb diákvendéglőt ez időben egymás közt nevezték.
13
Ez a különös függő állapot eltartott egy hétig, napról napra súlyosbodva, amint mindig nyomasztóbbá és sürgősebbé vált, hogy valamit tenni kell.
Az események órája kérlelhetetlen; s hiába jutna eszébe, akármelyik keréknek, hogy megálljon : mert a többi jár, és összezúzza!
Imrus szeretett volna elbújni, mint a strucc ; vagy mint a beduin a számum elől, homokba fúrva fejét; de a homok alatt is hallotta az Időt, egyre közelebb.
Imrus homokja a filológia volt: a vizsgálati " anyag "; valóban száraz és fojtó, mint a homok.
Csakugyan Imrus e napokban melegedett bele újra a tanulásba, reggeltől estig járván föl és alá, könyvet vagy füzetet lobogtatva szobája hidegében, mintha legnagyobb gondja a küszöbönálló vizsga volna; pedig csak menekült egy sürgősebb gond elől.
Egy reggel borzalommal eszmélt rá, hogy már nem is egészen egy hét választja el attól az időponttól, amikor a Lapnak a prospektus szerint meg kéne jelennie.
Imrus alapjában tökéletesen biztos volt, hogy nem jelenik meg.
A strucc még mélyebbre fúrta a fejét a homokba; most már egyáltalán nem mert társai színe elé lépni , került mindenkit, aki a dologról tudott, az egyetemre sem ment, még Rosenberget se látta.
A Lap ügye kínzóbb volt most még a pénz dolgánál is, s Imrus nem is gondolt már arra, hogy Noémit keresse a bankban, mindig inkább haszontalannak érezte ezt ; nem!
Gyulával kell még egyszer beszélnie, komolyan, férfiasan, véglegesen!
De a napok teltek, s ő nem tett semmit.
Egész nap járt föl és alá, télikabátba burkolózva, fűtetlen szobájában, s csak akkor ment ki az utcára, eszeveszett , rohanó sétára, ha a szobáját takarították, vagy ha annyira fázott, hogy nem bírta már odabenn kiállni.
Egy ilyen alkalommal Gitta jött szembe vele, úgyhogy már lehetetlen volt kitérnie .
Gitta valósággal támadólag jött felé, s Imrus az első pillanatban szinte azt hitte, hogy ő is a Lapot akarja számon kérni tőle; Imrus másra sem tudott gondolni egy váratlanul rávillant tekintet előtt.
Gitta azonban egyáltalán nem látszott gondolni a Lapra, hanem Döme bácsi egészsége felől kérdezte Imrust, valami különös agresszív tónusban, amit a fiú érthetetlenül gúnyosnak érzett.
Imrus védekező , elhárító hangon felelt, mert már erre a hangnemre volt beállítva; aztán nem Gittáék ültek -e Döme betegágyánál hónapokig?
De Gitta nem engedett a támadásból.
- Annak kell tudni róla, aki utoljára látta!
- Erzsiék ugyanis kivallatták Bábit , aki elárulta, hogy Döme különös szökése előtt sürgöny ment Imrushoz; erre Erzsiék összepakoltak, és elutaztak Sótról, még mielőtt az öregúr visszaérkezett volna .
Erzsi hisztériája a Gyula esete óta nem csapott ki annyira medréből, mint ez alkalommal; könnyek és szavak árvizével; mert nem tette -e őt Döme város csúfjává ?
Döme is férfi volt, s minden férfi egyforma: vén és fiatal.
Gitta azonban, aki természetesen felülállt mindezeken, a "savanyú szőlő" filozófiájába zárta gőgjét , s most is fölénnyel vonta meg száját Imrus előtt:
- Azért ne higgye, hogy úgy akarom tettetni magam, mintha valami különösebben érdekelne ez a szeszélyes öreg, csak mert az anyám nagybácsija!
Semmit sem utálok úgy, mint az ilyen tiszteletre méltó rokoni képmutatást.
Sajnos, az ember mégsem vonhatja ki magát egészen efféle konvenciók alól.
Legalább a Montaigne-t olvastam , és matematikát tanultam Sóton.
És aztán ez is tanulmány: egy ilyen öreg ember a sír szélén!
Gitta csakugyan távol volt attól a hipokrízistől, hogy sajnálkozzon a beteg bácsin.
- Ha én félolyan öreg leszek, mint ő, azt fogom mondani, hogy eleget éltem.
S elvégre: Döme bácsi nagyon kedves bácsi, de hát mit veszt vele az emberiség ?
Kedves bácsi van ezer meg ezer, s a kultúra igazán nem várhat tőle semmit, sem élve, se halva.
Engem, őszintén szólva, szinte kétségbe ejt ez a turáni kultúrátlanság.
Döme bácsi gazdag ember, és mennyi hasznot tehetett volna a pénzével!
De talán életében sem költött kulturális célra.
A Honvédalbum és a Vadászalmanach: ebből áll a könyvtára.
S az örököseik tisztelet a famíliának, de biztosan nem lesznek jobbak, mint ő.
Én ugyan nem várok tőle egy fillért sem !
Megpróbáltam legalább a Viharágyú iránt fölkelteni érdeklődését; de természetesen eredmény nélkül.
A Lap említésére Imrus úgy érezte, hogy beszélnie kellene Gittával a Viharágyú szerkesztési ügyeiről, hiszen elvégre Gitta kiszemelt segédszerkesztő volt, és a kéziratok közt, amiket Gyula a nyomda részére átvett, a Gitta kéziratai is szerepeltek: igazán valahogy szóba kellene ejteni sorsukat...
De hirtelen arra gondolt, hogy a kéziratok ügyének jobban utána kellett volna járni, hogy például korrektúrát kellett volna kapni mindenkinek, így Gittának is, hogy voltaképpen neki kellett volna gondoskodni erről, a szerkesztőnek; és egyszerre oly bűnösnek érezte magát, hogy benne akadt a szó .
Gitta nem érdeklődött semmi iránt, apjáról nem is beszélt, hidegen és élesen vett búcsút Imrustól, kézfogásnál fölvillantva a markában vitt könyveket, tüntetőleg kihívta Imrus óhatatlan kérdését:
- Mit olvas?
- Ó, Meredith... akit természetesen jól ismer, ugye? ...ez meg a spanyol szótár...
Imrus még nem jutott a spanyolig; s nem is hallotta eddig a Meredith nevét, amit pedig Gitta úgy ejtett ki, mintha a műveltség legelemibb kincstárához tartozna .
Imrus érzése az volt, hogy megbocsáthatatlanul elmaradt mindentől, sötétbe borult előtte az Út, ahol pedig fényeskedni és vezérkedni lett volna joga és kötelessége ; úgy érezte, hogy már nem is érdekli semmi magasabb és szellemi dolog, a gépies tanulásba öli mindazt, ami szívét nyomja, neki már vége van, minden reményének , ambíciójának, helyrehozhatatlanul elfuccsolt mindent...
És mert a rossz sohasem jár egyedül, még aznap, alighogy hazaért, megérkezett a Döme bácsi levele is , amelyben értesítette Imrust, hogy a Biztosítónak készpénzben lefizetendő összeg - az előleges díjak, orvosi kiszállás stb. a részvények értékének kikerekítésére szükséges nagyobb summával együtt - kerek hétszázhúsz forintot tesz ki, s utasította, hogy ezt a nála levő ezerhatszáz koronányi pénzből a levél vétele után azonnal fizesse be.
Döme levele egyébként egészen hivatalos volt, szinte ügyvédi , s Imrus még annyit se tudott belőle, hogyan és milyen eredménnyel esett meg amaz " orvosi kiszállás" Gádoroson, mely anyja törékeny teste fölött mondott ítéletet ?
Annál több szó került a levélben a Döme saját egészségéről: ezt azonban Imrus alighogy átfutotta, hosszasabban csak az utóiratnál időzve, ahol Döme a pénz kifizetése után fennmaradó nyolcvan forintot, azaz százhatvan koronát generózusan Imrusnak ajándékozta: "ruházkodj föl rajta, és végy, amire szükséged van !"
Nyolcvan forint! micsoda rengeteg pénz! szabadon az ő rendelkezésére! sohasem álmodott volna ennyiről! mennyi könyvet lehetne ezen venni! mert kiruházkodásra egy pillanatig se gondolt volna Imrus, a ruházat kérdésével ő nem foglalkozott: az az otthoniak gondja volt.
Nyolcvan forint! de hát hol van ez a nyolcvan forint? és hol az a hétszázhúsz, amit ki kell fizetnie?
Imrus hosszú lépésekkel robogta végig-végig kis szobáját, míg egyszerre hirtelen elhatározással és idegesen rántotta magára télikabátját, amelyet már az izgalom melegében az ágyra dobott, és rohant, végre megemberelni magát: cselekedni!
14
A Véletlen vezette lépteit, mint a tragikus hősökét.
Gyalog ment, és nem is a legrövidebb úton átvágva, hogy elgondolhassa, amit Gyulának mondani fog; de talán titkos undorból és gyávaságból is: halogatni a döntő szóváltást!
Útközben mind nagyobb idegenkedés fogta el útjának céljától: Gyulát egyik pillanatban magasan maga fölött állónak érezte, mint egy gyermek, aki egy felnőttet akarna felelősségre vonni: másrészt megint utálkozva gondolt modorára, szavaira, egész lényére.
De a kerülő csak siettette az eseményeket.
Egyszerre ott állt, visszahőkölve , közvetlen Gyula előtt! kettejük között csak egy üveglap, egy kávéház nagy üvegtáblája, mely mögül Gyula unatkozva nézte az elhaladó nők szűk szoknyáinak vásári plasztikáját, mígnem szeme váratlanul szinte beleesett az Imrus szemébe , aki különös elmerülésben minden kirakatba és minden kávéházablakba merően bebámult.
Imrus első ösztöne futást súgott: noha igazat megvallva talán nem is olyan egészen szándéktalanul ment ő e kávéház felé, mely ugyanaz volt, amibe Gyula beszaladt minap a mulatóba vezető úton; közel a lakásához.
Talán titkon inkább remélte, hogy itt találja, mert irtózott a "Vanderbilt odújától ".
A jelenet, amely most következett, külön címet érdemelne, valahogy ilyenképpen:
Gyula hétfátyoltánca
Mert igazán nehéz lenne megmondani, vajon csak új pózt vett -e föl e nap Gyula , vagy pedig félretéve minden pózt, ez egyszer a maga valóságában jelent -e meg ?
Úgyhogy legvalószínűbbnek látszik a föltevés, hogy inkább vetkőzött, mint ahogy a táncosnők vetkőznek: akiknek minden ledobott fátyluk mögött már a teljes meztelenség ígérkezik, de csak újabb fátyol következik.
S igazában: ki látta valaha meztelen bőrét a Léleknek? s ki mondja meg, melyik az utolsó fátyla?
Hazug volt -e Gyula vagy őszinte? azt ő maga is nehezen tudta volna!
Hazugabb és őszintébb is, mint más: több fátyollal s szemérmetlenebb vetkeződéssel!
A "hétfátyoltánc" a nyílt utcán játszódott le: mert különös módon épp abban a pillanatban, mikor Imrus mintegy a menekülés önkéntelen ösztönével elkapta szemét a Gyula tekintete elől, és meggyorsította lépteit - köszönés nélkül, mintha észre sem vette volna Gyulát, de már küzdve az elhatározással, hogy, perc múltán erőt gyűjtve, mégis visszafordul: azalatt Gyula is, mintha szökni akart volna Imrus elől, fölkapta kabátját, és kirohant az ajtón, úgyhogy majdnem egymásba buktak a kövezeten, a mozgás lendületében.
Szökni akart -e csakugyan Gyula vagy éppen megfogni Imrust? bizonyos, hogy megfogta! sőt, azonnal kijelentette, hogy nem is ereszti el! nagy garral, hangos szóval fogta karon, sétát indítványozva, ami bizonnyal jót tesz ilyen sápadt, fiatal költőnek! s aztán váratlan fordulattal ott az utcán hirtelen ledobta az első fátylat! még szinte mielőtt Imrus kérdezett volna valamit! patetikusan megállva, mint egy szent, nyilvános gyónása küszöbén s egy csöppet sem törődve a körülötte törlő emberáradattal, míg Imrus, zavartan pislantgatva föl a magas alakra, egyelőre idegesen csak azon tűnődött, hogyan lehetne rábírni, hogy ne vonja itt magára a figyelmet, elállva a járókelők útját?
- Egy vallomással tartozom neked, Imruskám: hadd tegyem meg azt rögtön, hősiesen és szépítgetés nélkül!
Te meg fogsz engem érteni, mert költő vagy és forrószívű !
Vannak pillanatok, amikor nincs törvény, és nincs erkölcs, s én már becsületes őszinteséggel előre megmondtam neked, hogy képes vagyok minden aljasságra .
Aljasság, amit tettem, de nem aljas szándékok gyümölcse, s a költő, mint az Isten, bizonnyal a szándékot nézi.
Pillanatnyi pénzzavarban voltam, s mit tehet egy apa, akinek beteg a gyermeke?
Amint látod, teljesen őszinte vagyok .
Viaskodtam, és föláldoztam mindent, ítélj fölöttem, ha tudsz!
Hallottad köhögését , mely szívet hasított: napot, levegőt kért ez a köhögés, Itáliát, Egyiptomot, drága üdülőket...
Ember voltam és apa: ítélkezz!
- De hát... a nyomdász most... - dadogott Imrus, mint megzavart bíró, egyszerre kiesve határozott szerepéből és mondókájából; de hirtelen elhallgatott, mintegy káprázatban, mert Gyuláról újabb fátyol hullott le.
- Nyomdászról még szó sem volt, édesem - mondta Gyula -, a kéziratok nálam vannak , s bármikor rendelkezésedre állnak.
Igen, igen! bevallom, hogy csak áltattalak! nem mondtam -e, hogy minden kitelik tőlem? aljas ember vagyok... aljas és utolsó!
- Gyula újra megállt, arcához emelte a két kezét, és hisztérikus zokogásra fakadt.
- Köpj le, rugdoss meg engem, lökj bele ebbe az utcacsatornába, a sáros hólébe, az a nekem való fürdő!
Mindent megérdemlek! semmi ellen se tiltakozom! itt az arcom , üsd meg!
Ó, milyen jólesne ez nekem!
Elköltöttem az egész pénzedet!
Egyetlen fillér sincs már a zsebemben.
- Gyerünk, mert mindenki idenéz!
- Imrus belekarolt a Gyula télikabátjába, s úgy próbálta továbbvonni, e pillanatban nem is gondolva egyébre, mint hogy a botrány elől kitérjen.
- Nem mozdulok innen, míg le nem köpsz! - folytatta Gyula tragikusan.
- A Végzet szemelt ki téged, büntetésemre és gyalázatomra, mint régi vérbosszúk hivatottját !
Apád vágytársa voltam én, hűtelen barát, anyád csábítója: üss meg engem, a Sors keze üt általad!
Behálóztalak, megcsaltalak! nem igaz, hogy beteg fiamra kellett a pénz!
Elkártyáztam! nőkre költöttem!
Igen, igen! kártyára és nőkre!
Vad szenvedélyek rabja voltam!
Vörös fáklyák jártak énelőttem!
Te még nem tudod, hogy mi a szenvedély?
Vakon menni a vörös fáklyák után s mindent odadobni: becsületet , életet, a magunkét és a másokét, mindent!
Gyula most vad rohanásba fogott, mintha itt is ama vörös fáklyák nyomában rohanna , s Imrus úgy érezte, mintha egy ingoványba gázolna utána: a fátylak egyre hulltak.
- A fiam kiköhögi a tüdejét, elpusztul - zsúfongtak a szavak, mint színpadi kellékek -, de én nem őreá költöttem a pénzt, hanem aljas szenvedélyeimre: mondtam már, mondtam már, hogy aljas ember vagyok! utolsó, aljas ember!
Szeretnék itt nyilvánosan letérdelni előtted, megalázni magamat, mint ahogy a szentek megalázták magukat: te nem is sejted, milyen aljasságokban éltem én!
Tudod, mit tettem én?
Nemhogy egy krajcárral is segítettem volna a beteg fattyamat, még én nyúztam őket, a nyomorult anyját, kitartattam magamat vele, tudod, mi az, ha egy férfi kitartatja magát egy nővel?
Ó. utolsó voltam én, utolsó!
Ne félj semmit, nem fogok ordítani, halkan beszélek, egészen halkan és nyugodtan, ne félj semmit!
Csakugyan Gyula most súgva szólott, avval a rekedt súgással, mely hangosabb és feltűnőbb a rendes beszédnél is: noha mégis súgás.
- Pedig talán ordítanom kéne! nyögnöm, sikoltanom! egy elrontott élet jajveszéklésével! de sár akadt a torkomon, s csak hörögni tudok.
Ó, fiam, szörnyű az Élet, és irtózatos kátyúkba vezet!
Ne félj, nem fogok botrányt csinálni!
Ízlés és nevelés megmaradnak bennünk, mikor már minden más elhagyott.
Koldusabb vagyok a koldusnál, de lelkemben azért úr, halálig!
Sohasem árultam el szegénységemet!
Te tudod ezt, és tanú lehetsz róla.
Planétánk napja a Pénz; jóság, erkölcs, nemesség mind a gazdagoké itt; és én szegény voltam.
Ládd, végső őszinteséggel gyónok neked: hazudtam, amikor azt állítottam, hogy gazdag vagyok.
Koldus voltam.
De árkaim és lápjaim fölött is tudtam mosolyogni, és üres zsebből is tudtam adni: nemde?
Imrusba úgy nyilallt az elfogadott pénzek, kifizetett honoráriumok emléke, mint valami szégyen: s Gyula szavai nem olyanok voltak, amik enyhítik a sajgásokat és nyilallásokat.
- Látod: ecce homo!
Gyónásaink és önmegalázásunk kellős közepén fölemeli fejét a hiúság ördöge, mint a kígyó, ha farkára lépnek!
Vissza , kígyó!
Semmi gőg, semmi mentség!
Porban kell fetrengenem előtted, teljesen mezítlenül.
Aljas vagyok, s gőgöm is aljasság.
Tudod, miből adtam nektek pénzt a honoráriumokra?
Abból, amit a lányom kapott Schapringertől, a szeretőjétől!
Meg kell tudnod mindent; semmit sem titkolok előtted!
Egy apa, aki eladja leányát: van ennél aljasabb?
Köpj le, mondom!
Átkozott pénz volt az: a női becsület vérdíja!
15
A kora téli estben fölgyúltak a kirakatok, véres gyöngyöket vert a villamosok csengője, s fortissimót zengett az Utca operája: de mindez most teljesen irreális volt, emlékek szorítottak, parazsak égtek; parazsat rúgott ez a bolond hétfátyoltánc.
Hátra és előre, előre és hátra: mert lám, épp mikor egyik láb visszataposta a Gőg kígyójának ágaskodó fejét, ugyanakkor hágott föl újra a másik a Romantikus Gonoszság otthonos piedesztáljára: s ez bizonnyal csak újabb gőg és újabb fátyol volt!
Vajon az utolsó fátyol -e?
Gőg és gonoszság bizonnyal emberi, de még nem az ember: ki találja meg, ami alattuk van?
Gyulának mindenesetre volt még vetkeznivalója.
- Gonosz vagyok - mondta Gyula.
- Nem, nem! még gonosz se!
Ne higgy nekem!
Minden szavam hazugság, és az egész életem semmiség.
Ó, ha legalább gonosz tudtam volna lenni!
Én nem ezekre a nyavalygásokra születtem!
Nem ebbe a szürke korba való vagyok!
Egy elpocsékolt életet siratok előtted!
Én semmirekellő ember voltam !
Semmi, még gonosz se, semmi, semmi!
Senki!
Eleven hazugság voltam; amerre mentem , összesúgtak az emberek; megdöbbentő dolgokat beszéltek rólam; de az igazság csak nyomorúság volt!
Senki és semmi voltam, az utolsó gonosztevő is különb nálamnál , mert legalább tett valamit, tett valami nagyot!
Én nem tettem semmit!
Szánom és bánom elmulasztott bűneimet.
Képzelegve jártam, s véres árnyakat hazudtam magam köré.
Nem, még csak gonosztevő sem vagyok, még csak gyilkos sem!
Még csak a szegény Lacit sem én öltem meg.
Megvallom őszintén: nem én öltem meg!
Láthatod , hogy semmit sem takarok előtted!
Ez az én igazi titkom.
Sok apró bűneim közt vezeklem a hiányzó Egyetlen Bűnt, igazi Bűnt, a Nagy Bűnt, bátor Bűnt, amelyre talán hivatva voltam, amely álmaim paripája lehetett volna, s a te álmaidnak is talán, Imruskám, egy új magyar kultúrának, a folyóiratnak...
Imrus már nem figyelt, egész lelkét egyetlen gondolat foglalta el: a Döme bácsi pénze!
Mit csináljon?
Egy ügyefogyott, gyermekes kérdés tolult az ajkára, rajt ülve, már mióta a Schapringer nevét hallotta kiejteni: ami eszébe idézte, s egyszersmind azonnal beszennyezte, utolsó, kétségbeesett, kétes reményét, egyetlen megmaradt ürügyét, lehetőségét, zizegő szalmaszálát, a bolondos váltót, ami zsebében volt; mit csináljon?
- Akkor hát... akkor hát el se vigyem a váltót ...? - dadogta, még kábultan, nem tudva törődni mással, mint a saját problémájával, a rettenetes zsákutcával, amibe jutott, a rábízott nagy pénz felelősségével, a katasztrófával, mely itt volt a nyakán! az önfenntartás ösztöne dadogott belőle.
Egészséges gyermeki önzése s talán az apjától öröklött gyakorlati és erkölcsi szellemiránynak valami maradványa is - mert mégiscsak Miska fia volt ő -, már ad acta tették Gyulát minden őrült jeleneteivel, ami neki csak színház és irodalom volt: holott Imrust most az élet és cselekvés hívta, parancsolóan s még reménytelen is, mintegy a halálveszély küszöbén!
- Akkor hát... a váltót... - dadogta újra, mintegy önkéntelen kapaszkodással, noha talán undorító volt ez a beszennyezett szalmaszál: de ezt még nem lehetett végiggondolni.
Egyelőre, mint megzavart iskolás gyerek, gyámoltalanul riadt a sötétre, ijedten kérdezve, merre menjen, és mi vár rá?
De Gyula, aki már egészen megfeledkezett a váltóról, egy zsonglőr gyorsaságával kapta meg a szalmaszálat, magasra tartva és megcsillogtatva; mert nincs oly szalmaszál, mely meg ne csillanna, ha forgatni tudjuk.
- A váltót?
Dehogynem! természetesen vidd el, és vedd föl a pénzt! - kiáltotta.
- És ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy ezt a pénzt neked ajándékozom, a te szabad rendelkezésedre és a Viharágyú céljaira: ennyivel mindenesetre tartozom neked!
Fogadd ezt az összeget, mely bőségesen futja és túlhaladja minden tartozásom, vezeklésül és mintegy váltságul: koldus vagyok, s talán az öngyilkosságot jelenti számomra ez az adósság, de vállalom!
Az én sorsommal ne törődj!
Én senki és semmi vagyok.
Én eltűnhetek: de a Viharágyú élni fog: hadd legyen ez utolsó fogadalmam és szöges ostorom!
Úgy érzem: ez az egyetlen, amivel expiálhatom életem semmiségét .
Szegény Lacim szelleme ezt kívánja tőlem.
Ismétlem vallomásom: életem semmirevaló volt és nyomorúságos.
Egyetlen nagy tett fénye be nem ragyogja; még egy nagy bűné sem.
Laci gyilkosa nem én vagyok.
De minden mulasztásomat jóváteszem ma ez egy gesztussal, aminthogy a legrongyabb életet is jóváteszi egy szép halál.
E folyóirat Laci nagy álma volt: neki és neked egyformán felelős vagyok vele.
Evvel engesztelem meg az ő szellemét is.
Magam pedig eltűnök az útból; minden bűn , minden szégyen legyen az enyém; ne kutasd, hova lettem; vedd föl a pénzt; a váltón az én nevem van; rajtad nem keres senki egy fillért sem, engem pedig nem ér utol földi hitelező!
Gyula pátosza a tragikumig emelkedett.
- Ne sajnálj - mondta -, egy tetűvel kevesebb a földön!
- Imrus azonban végső zavarban hebegett: mert hiszen a pénzt ő, ha kezébe kapná, sem fordíthatja már a Viharágyú céljaira!
Nem is az ő pénze ez már, és nem is kéne neki, ha róla volna szó...
A Döme bácsi pénzéről volt itt szó, a biztosítótársaságról, anyja életének biztosításáról, és mindenről, mert muszáj , mert mi lesz, ha ...?
Imrus lihegett, magyarázkodott, mintha kettejük közül ő volna az adós; s Gyula, javíthatatlan kígyóbűvész, mintegy a mutatvány végén, új billegésre fuvolázta javíthatatlan kígyófejeit.
- Legyen hát! mindent a becsületért! s mindent anyádért, e szent asszonyért !
Áldozd reá az összeget, s én boldog leszek, ha tőlem ered a pénz, mely áldott napjainak nyugalmát biztosítja!
Ő az én szentem is: porban kellene csúsznom oltárképe előtt, nyomorult féregnek, hogy Szűz Máriá-s lábával tapodjon rám...
De nem! nem vagyok méltó rá, hogy tiszta talpát bepiszkolja rajtam!
Áldozd reá a pénzt, és ne törődj velem!
Fizesd ki a szükséges összeget, s a fennmaradóval tégy azt, amit akarsz!
Én eltűnök, de még hallani fogsz rólam!
Lopok, ölök vagy sikkasztok, de a Viharágyú-nak meg kell lenni!
Az új magyar kultúrát nem a zsidók csinálják meg: hanem mi, akik a régi kultúrátlanságnak áldozatai vagyunk, akiknek ezeréves jogunk van e nyelvhez, akiknek őseink még Árpáddal jöttek be, s gyermekeink a vackon köhögnek; mi: nincstelenek, gazok , akiket az Élet a régi erkölcs megvetésére s egy új erkölcsnek keresésére tanított , szent lázadók, hazátlan bitangok!
Hallani fogsz rólam!
E szónoklattal eltűnt a szem elől.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE