Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rákosi Viktor
Korhadt fakeresztek : képek a magyar szabadságról
Keletkezés ideje
1899
Fejezet
29
Bekezdés
1872
Mondat
3558
Szó
33531
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
A transzport
Néha régen hallott történetek egyszerre eszembe jutnak, régen látott tájak hirtelen fölvillannak a fejemben.
Hogy a héten a Terka néni, a keresztapám lánya feljött Pestre a kis lányáért, aki a telet itt töltötte nevelésben , egyszerre eszembe jutott Balaton - Szent - György és Somogynak az a szöglete, hol a Zala vize a Balatonba ömlik.
Ott lakik ugyanis Hencz bácsi, az én jó keresztapám , a Terka apja, akinél én sok boldog vakációt töltöttem diákkoromban .
És amint odagondolok, megjelenik előttem az egyszerű úriház, a nagy kert, melyben örökké zúgtak a jegenyefák s az óriás rét, amely a kert alatt a vasuti állomásig terjed...
És megjelenik előttem a vadszőlővel befuttatott veranda... és a verandán látok két alakot, este, lámpavilágnál, vacsora után idogálni.
Az egyik egy közöshadseregbeli ezredes, a másik a keresztapám... a sarokba húzódva pedig egy gyerek hallgatja a beszélgetésüket... ez pedig én vagyok ...
És minden szóra emlékszem, amit ők akkor beszélgett ek .
Hadgyakorlatok voltak és egy egész ezred táborozott a falunk mellett .
A bácsi kiment és meghívta szállásra és vacsorára az ezredest .
Az ezredes szívesen elfogadta a meghívást, németül köszöntött be, de látván, hogy ezen a nyelven nem lesz e házban túlságosan gördülékeny társalgás , magyarra fordította...
Tökéle tesen beszélt magyarul.
Keresztapám annyira megörült ennek, hogy a legjobb somlai borát hozta föl tüstént a pincéből.
Akkor még a filloxéra nem volt föltalálva s igazi bort ittak az emberek .
- Ezredes úr tehát magyar ember? - kérdé a bácsi .
- Nem vagyok magyar ember, de sokat szolgáltam magyar ezredeknél , aztán meg Radetzky alatt Olaszországban, 1848-49-ben .
- Akkor Olaszországban volt ?
- Igen, mint fiatal hadnagy.
Volt egy derék magyar káplárom , intelligens, iskolavégzett fiú; ez tanított, s mivel magamnak is kedvem volt hozzá, gyor san megtanultam.
Azóta elolvastam egész irodalmukat...
Micsoda nyelv , micsoda költők!
Ha egy kis igazság volna a földön, az önök nyelvének minden európai egyetemen tanszéket kellene szervezni...
Oly érdekes, oly szép, gazdag és annyira elütő minden más ny e lvtől a földön .
A poharak, tele gyöngyöző somlaival, összekoccantak.
Az ezredes tovább beszélt :
- Különös egy nyelv... egymagában áll, mint akinek sem szülei, sem testvérei, sem gyermekei nincsenek...
Egy rokontalan, magányos nép... talán azért is szeretik úgy önök a hazájukat ...
Csöndes este volt.
Csak a jegenyefa-levelek zizegtek ide a kertből .
És a láthatatlan tücskök muzsikáltak finom ezüst hegedüjükön.
Az ezredes halkan folytatta, mintha hangjával nem akarta volna elnyomni a tücskök esti imádságát .
- Én láttam ezt a hazaszeretetet és nem tudom elfelejteni... nem felejtem el soha .
- Beszéljen ezredes úr !
Felkönyököltem az asztalra és az ezredes okos, bátor szemébe néztem .
*
1849 őszén áthelyeztek Magyarországra.
A komáromi kapituláció után érkeztem az új garnizonba, egy kis fölvidéki határvárosba.
Unalmas hely volt, alig tudtuk mivel agyonütni az időt.
Legfőbb tiszt egy százados volt köztünk.
Ők a magyarországi, én az olaszországi hadjáratot meséltem... és nem egyszer eszünkbe jutott az a különös dolog , hogy míg idebent a hadsereg a magyarok ellen küzdött, addig odalent Radetzky negyvenezer java magyar bakával aratott fényes diadalokat az olaszok fölött .
- A magyarok tehát mind a két helyen győztek, - mormogta a bácsi .
Egy októberi napon (már késő, hideg ősz volt és csunya esőzések jártak) a kapitány nevenapját ünnepeltük a vendéglőben.
Fényes ebédet rendeztünk s jól beborozgattunk a délutánba.
A vidám hangulatba egyszerre csak egy átázott , agyonfázott főhadnagy cseppent bele két hadnaggyal s bejelentett e, hogy fogolytranszportot hozott .
- Miféle transzportot? - kérdi a kapitány .
- Honvédeket, akik be vannak sorozva a hadseregbe s útban vannak ezredük felé .
Ezzel átadta a marsrutát a kapitánynak.
Százhét honvédből állt a transzport s úgy szólt a parancs, h ogy az éjjel el kell érniök Milligchitz galiciai falut .
A kapitány láttamozta az átvételt s azonnal intézkedett, hogy a transzport tovább menjen.
Vezetésével Skrabek főhadnagyot bízta meg, melléje rendelte Miller hadnagyot és engem ötven közlegénnyel .
Ujon nan jött bajtársaink nagy gyönyörűséggel foglalták el a mi helyünket , mi pedig szomorúan mentünk kardot kötni, csizmát húzni.
Bizony rossz volt a meleg , világos, barátságos termet otthagyni s nekivágni az utálatos októberi estnek .
Átvettük és szuronyaink közé állítottuk a transzportot.
Hallgatag, kopott alakok voltak ezek a honvédek.
Amennyire a félhomályban láttam, többnyire fiatal gyerekek voltak .
Szürke köpönyegüket szorosra húzták vézna testükön.
Hajuk hosszasan , összecsapzottan lógott alá fakó katonasapkájuk alól.
Skrabek kivonta a kardját s kiadta a parancsot, hogy aki ki mer lépni a csapatból, azt szó nélkül le kell lőni.
Azzal intett a tót vezetőknek s a csapat elindult .
Én hátvéd voltam s közvetlenül a foglyok nyomába lépkedtem.
Oly furcsa volt ez a menet.
A foglyok nem beszélgettek.
Nem i s pipált egyik sem.
Valami végtelen szomorúság lebegett fölöttük és ment velük.
Előttem egy magas legény ment, aki többször mintha megtántorodott volna.
Melléje léptem s így szóltam hozzá magyarul :
- Valami baja van ?
Hirtelen felém fordult.
Meglephette a m agyar szó, egy császári tiszttől.
Erősen megszívtam a szivaromat s annak a tüzénél láttam, hogy a fogoly intelligens, finomarcú, sápadt fiatalember .
- Nincs semmi bajom, hadnagy úr .
- Mintha többször megtántorodott volna .
- Nem ügyelek a lábam alá.
Elgondolkozom .
Aztán összefogta a köpönyegét s tompán hozzátette :
- Van miről .
Sokáig nem szóltam hozzá semmit.
Csapatunk lassan ment föl, egyre följebb, a hegyek közé.
Beállt az éjszaka, Skrabek szorosabbra vonta a kordont s ismételte katonáinak a parancsot.
A l egelől haladó vezetők lámpái, mint a lidércfény lángjai, imbolyogtak előttünk.
Néha megzördültek a kardok, de emberi hang nem hallatszott.
Magamat is levertség fogott el.
Megkóstoltam már az igazi katonaéletet, az izgalmat, a veszedelmeket, verekedvén lent, a napsugaras délen s ezt a mai mesterséget mintha szégyeltem volna egy kicsit .
Egyszer csak a honvéd meglassította lépteit s mikor már közel ért hozzám, fátyolozott hangon megszólalt :
- Ön magyar ?
- Nem, tiroli német vagyok, de kadétkorom óta magyar ezredben szolgálok .
- Köszönöm, hadnagy úr, - szólt bizonyos megkönnyebbüléssel és melegség gel, mintha egy kínos érzéstől szabadult volna meg .
- Ön mi volt azelőtt? - kérdém .
- Tanuló .
- S mi volt a rangja ?
- Főhadnagy .
Megint nem folytattuk a beszélgetést.
Egy hegytető felé közeledtünk , melyen tüzet láttunk égni.
A vezetők előre siettek.
Lassan elértük őket.
A tűz körül favágók falatoztak.
Mikor arra haladtunk, mind fölálltak és alázatosan levették széles karimájú kalapjukat.
A tűz mellett egy nagy tisztáson Skrabek tíz percnyi rasztot rendelt.
A honvédek lehevertek, katonáink elővették prófunt j ukat és falatoztak.
Az egyik vezető levett kalappal jött Skrabekhez és hangosan figyelmeztette, hogy ez itt a magyar határ, tíz lépésnyire innen Galicia kezdődik.
Az én honvédem fölemelte a fejét s halkan szólt a szomszédjához .
- Fiúk, itt vagyunk az ország határán.
Még pár lépés s örökre elhagytuk Magyarországot .
A honvéd tovább adta.
Egyszerre az én honvédem fölkelt s hosszan , merően nézett a sötétségbe, arra, amerről jöttünk.
Aztán kiterjesztette karjait s így suttogott :
- Isten veled, anyám!
Hazám, Isten veled !
A foglyok közt csöndes moraj kelt, mintha imádkoztak volna .
- Auf! - kiáltott Skrabek s talpra állt a csapat.
Az én honvédem letört egy faágat és keblére rejtette.
Mindegyik magyar mégegyszer hátranézett , mielőtt elindult volna.
A favágók serényen óriás hasáb fákat raktak a tűzre , mintha utunkat akarnák bevilágítani.
Gyorsan ereszkedtünk le a meredek úton .
Csakhamar Millischitzba érkeztünk .
A kocsma kőfallal kerített udvarára vezettük a transzportot.
Skrabek és Miller lefeküdtek, én meg parancsot kaptam, hogy éjfélig inspekciózzak s akkor keltsem föl Millert .
Fölhajtottam egy kupa vörös bort s kimentem.
A tornácon a vén káplár pipált .
- Mit csinálnak a foglyok, káplár?
Alusznak ?
- Nem alszik az egy sem, hadnagy úr, a kapuban áll valamennyi és bámulja a tüzet .
- Miféle tüzet ?
- Amit ott láttunk a hegytetőn, a határon .
- Mi van azon bámulni való ?
- Azon magam is hiába tünődöm, hadnagy úr .
Lementem az udvarra, kegyetlenül fújt a szél, a föld sáros volt .
Didergő őreink lépteinek dobogása hallatszott.
A foglyok csakugyan mind a kapunál álltak.
Legelől a kapubálványra akasztott lámpa alatt az én ifjú főhadnagyom.
Fönt a magasságban látszott a favágók tüze.
Mindegyiknek a tekintete azon csüggött , mintha onnan várnának valamit .
- Ha a csapat fázik, bemehet abba az üres pajtába, mely ott hátul áll .
- Köszönjük, hadnagy úr, nem fázunk.
Legyen szíves minket itt kint hagyni .
- Mit néznek azon a tűzön ?
A főhadnagy hirtelen felém fordult s kinyujtotta karját Magyarország felé .
- Hadnagy úr, nézze ezt a rettentő sötétséget.
Arra van a mi szegény , elárvult hazánk.
Nem látunk belőle semmit, - csak azt a tüzet.
Nézze, hogy föllobbant!
Mintha búcsút intene nekünk.
Engedje meg, hogy fölszedjük szemünkben ezt az utolsó jelet, melyet az elhagyott haza küld rabgyermekei után .
- Kimentem a kapu elé s azt tettem, amit ön tesz, édes tiszttartó úr s amit ez a fiú tesz itt: sírtam .
Úgy volt.
S mikor az ezredes ezt konstatálta, egy könny gördült végig barátságos arcán.
Megsimogatta a fejemet és megszorította keresztapám kezét .
...És a láthatatlan tücskök ezre i zengték körülöttünk ezüstcsengésű dalukat, amely e pillanatban úgy hangzott a fülembe, mintha elfeledett, ismeretlenül maradt hősök himnusza akarna lenni; és a kert végéről idehallatszott a jegenyefák szakadatlan, bús zizegése , mely mintha névtelen, te ngersok vigasz nélkül maradt fájdalomnak akarna hangot adni .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE