Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Amire születtünk : Regény
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
25
Bekezdés
1181
Mondat
2465
Szó
33732
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XV.
Nagy pelyhekben, ritkán, szinte jéggé fagyva hullt a hó és a Borbély két uj szürkéjének patája, amint megállitotta őket a Margit lakása előtt, belevágódott a tükrös, pompás szán-útba.
Borbély felnézett az ablakokra s a következő percben már jött lefelé a lépcsőkön Margit.
Hosszu, testhezálló prémes bunda volt rajta, barna prémkalap a fején s az óriási lapos muffján ott égett a Borbély hosszúszáru, rubinvörös rózsája.
Borbély mosolyogva, szerelmesen nézte a bakról s Margit felült melléje.
A kocsis sealskinnel bélelt selyem takarót teritett térdükre s az utcán járók megbámulták az elegáns szánt s a Margit szép alakját.
- Merre menjünk? - kérdezte Borbély s a takaró alatt megszoritotta a Margit kezét.
- Nekem mindegy, - mosolygott Margit boldogan, - csak maga mellett legyek.
- Mégis!
- Hát menjünk a budai hegyek közé.
- Nem fázik meg?
- Ha megfázom, visszajövet felmegyünk magához és ad egy csésze teát.
Borbély elragadtatva nézett reá.
- Komolyan mondja?
- Egész komolyan.
Ugyis régi vágyam ismerni a maga otthonát.
Képzelem, milyen érdekes!
- Elég jó kis odú, csakhogy hiányozni fog belőle a maga méltó fogadtatásához elengedhetetlen kellék: a virág.
Ha tudtam volna, hogy ilyen kegyben részesit , Budapest egész Flóráját magamhoz rendelem.
- Sőt oltárt is állit, - mosolygott Margit.
- Ahol maga van, ott mindenütt van oltár.
Belenéztek az egymás szemébe s Margit mosolyogva huzta végig a muffjára tűzött rózsát a Borbély arcán.
A két fiatal, pettyes szürke csikó ugy röpitette a könnyű szánat, mint egy pelyhet .
Az utcák, a fák, a házak tetejei fehéren ragyogtak a hótól és zuzmaraszalagoktól , melyek csipkésen, mint valami óriási póknak lábai, fonták körül a tárgyakat.
Borbély keresztül hajtott az ujhidon s a Duna mellett haladva mentek kifelé.
Az alagutnál elmaradt előlük a ködbe burkolt fiatal városnak silhouettje s a Vérmezőnél ott látták maguk előtt a hóval boritott, fenséges nyugalmu hegyeket.
Jobbról a bástya emelkedett meredek, svájcias utcáival s a hóval fedett házak némely ablakából már lámpafény csillogott ki, messzire ragyogtatva csillaghoz hasonló titokzatos fényét.
Margit még sohasem járt télen erre s mikor a budai utcákat is elhagyva, a Svábhegyre vezető utra tértek, mámoros boldogság fogta el és közelebb huzódva Borbélyhoz, lázas önkivülettel suttogott hozzá.
A hangja olyan forró volt, mint a legforróbb déli szél , s Borbély ellankadva hallgatta.
- Tudja mit szeretnék?
Hogy addig mennénk ezen a tiszta, szűzi, fehér téli uton, mig egyenesen bele mennénk a tavaszba.
Ebből a csöndes, fehér világból madárdalos , virágos tavaszba szeretnék menni.
Ha mennénk, mennénk sok nap és sok éjszakákon keresztül, igy egymás mellé huzódva s a hó folyton hullana reánk...
Aztán mi is olyan fehérek lennénk, mint a hó.
A hajunk, ruhánk, a lovaink, csak ez a piros rózsa itt a muffomon maradna meg a maga szinében.
Ez égne forrón, tüzesen s mikor oda érnénk a tavasz kapujához, ezzel kopogtatnánk a kapun.
És a kapu kinyilna a rózsa kopogtatására, mint ahogy minden szív kinyilik a szerelem hangjára...
Vigyen oda , édes!
Borbély lehunyta a szemét.
- Oda viszlek, édes!
- És ott maradunk.
Fonunk magunknak sátort fürtös virágu rózsaágból és oda menekülünk a forró napsugarak égető tüzétől.
Onnan nézzük reggel a napfelkeltét s este a csillagok utját.
Egyedül leszünk az üdvösség kertjében, mert másoknak nem nyilik ki a tavasz kapuja.
Én vagyok az egyetlen leány a világon, ki birtokában van a büvös rózsaszálnak.
Mienk a föld, a napsugár és minden boldogság, mert mi szeretjük ezen a világon legjobban egymást.
Mi soha sem szerettünk mást, csak egymást szerettük, maga bejárta a világot lángokon keresztül, de a szive sohasem fogott tüzet.
Haza hozta nekem, mint ahogy egyszer régen elvitte tőlem.
De többé nem viszi el sohasem ...
Csókoljon meg, édes!
Muffját álla alá szoritva, ismeretlen ragyogásu fénynyel szemében, forró , szenvedélyes, hűséges pillantással nézett a férfi szemébe.
Borbély erőtlenül engedte el a gyeplőt.
- Margit! - suttogta - térjen magához...
Nem vagyunk egyedül.
Margit hátravetett fejjel, álmodozva mosolygott.
- Jelentse ki a kocsisnak, hogy jegyesek vagyunk.
Mondja, hogy a vőlegényem...
Borbély megkapta a lefelé vágtató lovak gyeplőjét és visszaforditotta őket.
Egymáshoz húzódva, szótlanul, csak egy-egy néma, a szenvedélytől szinte torz mosolyt váltottak s igy mentek visszafelé és a szüzi hegyekből többé semmit sem láttak.
A hó sürübben hullt, kezdett alkonyodni s Borbély a lakása előtt oda dobta a gyeplőt a kocsisnak és lesegitette Margitot.
A csöngetésre elősiető inasnak valami parancsot adott s a szalonban kibontotta Margitot a bundájából.
Azután összeölelkeztek, ugy , ahogy még soha sem, azzal a tehetetlen forróságával a végzetszerü percnek, ami több átkot, mint boldogságot sóhajt bele a titokzatos jövőbe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE