Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A pók
Mónus András betegen feküdt az ágyában és bámult kifelé az ablakon.
Odakint futó felhők kergetődztek az égen s a nap bujósdit játszott a hátuk megett.
Mónus András nézte s ölte vele az időt.
Egyszer aztán az ablakfa mellől, az egyik hasadékból, előbujt egy nagy piszkossárga pók , felmászott a felső ablakfára, szálat eresztett, lebocsájtkozott rajta, oldalt megint felkapaszko-dott, szőtt-font, szaladgált a frissen eresztett selymes szálakon.
Mónus András csak nézte, hogy csillózik az egyre sürüsödő finom hálón a napsugár.
A pók pedig nem törődött sem¬mivel, csak kötött, bogozott, futkosott s a munka izgalmában mintha minden másról meg¬feledkezett volna.
- Hát van esze a bolondnak, hogy megint csak odaszövi a hálóját, mikor tegnap is leverték, meg tegnapelőtt is! - dörmögte Mónus András.
Sehogyse fért a fejébe.
Végre is kikiáltott a konyhába:
- Anyjuk!
Gyere már be, anyjuk!
- Mi baja megint? - nyitott be az asszony békétlenkedve.
- Megint ott van...
- Hol ott?
- Ott az ablakban.
A pókháló.
- De sok baja van vele!
Nem nézheti? - pöfögött az asszony és seprüt kapott a kezébe , hogy leseperje.
- Ne bántsd! - kapta meg a szavával az asszony kezét az ember.
- Hát?
Tán ott hagyjam csudának? - zsémbelt az asszony s ujra emelte a seprőt az ablaknak.
- Ne bántsd, mondom! - kiáltott Mónus András.
Erő, parancsolás volt a hangjában s az asszony csodálkozva bámult rá.
- Ne bántsam?
Tán disznek akarja?
- Akárminek!
Tegnap is leverted, tegnapelőtt is.
Oszt ma mégis megint csak odaszőtte .
Hát nem hiába, hogy mindig ujra odaszövi.
Oka lehet rá.
- Hát ha oka lehet rá, törje rajta a fejét!
Ráér! - vágta be az asszony az ajtót nagy mérgesen.
Mónus András pár pillanatig bámult a bevágott ajtóra s azután csendesen mondta:
- Jobb is!
- Arra értette, hogy az asszony kiment s megint magára maradt.
Ujra figyelni kezdte a pókot.
Az mozdulatlanul gubbasztott a hálójában.
Az ajtócsapódásra meglapult s még mindig várt, figyelt.
De hamarosan megnyugodott s folytatta megzavart munkáját.
- Hát nem buta jószág? - járt egyre a Mónus András fejében.
- Nincs száz más hely, ahova szőhetné?
Épen csak odaszövi.
Ahonnan kétszer is leverték.
Mikor mennyi sarok, meg szeglet van a szobában!
De miért épen odaszövi?
Sehogyse fért a fejébe s tépelődött, gondolkozott.
Néha a felhők, egy-egy madársuhanás , zaj, miegymás, el-elvonták a figyelmét a pókról, de hamarosan csak megint megakadt a szeme rajta.
Már készen volt a hálója s ott ült mozdulatlanul, nyugodtan a közepén.
A szellő néha meg-meghimbálta hálóstul, de csak pihent ott tovább is csendesen, hallgatva , várakozva.
Csupa titok, csupa rejtelem volt.
Puha volt, lomha volt, utálatos volt .
Mintha csak halott lett volna.
Nyitva volt az ablak s néhány légy az ablakfákon mászkált.
Szállingóztak, repdestek , egyik-másik meg is csapta a háló szélét, olyankor a pók megrezzent, hirtelen, görcsösen , pár pillanatig mozgatta az első lábait, várt, figyelt, mig csak rezgett a megcsapott háló.
Azután összeesett megint, lomhán, petyhüdten.
Este bejött az asszony.
Hallgatva, dérrel-durral tett-vett.
Még tartott a mérgéből.
Az ember várta az alkalmat a beszédre, de hiába.
Végre is neki kellett kezdenie:
- Ládd -e hé, én már tudom.
- Mit tud?
- Hogy mért szőtte a pók a hálóját épen az ablakba.
- Törődöm is vele, akármért! - vetette oda az asszony kurtán.
- Már pedig nem akármért, hanem azért, mert esze van - mondta az ember s felfujta magát gőgösen, öntelten.
Az asszony megszegte magát, annyira nem várta, amit az ura mondott.
- Esze van?
Tán a magáé meg elment, hogy ilyet beszél?
- Esze van, mondom!
- Mikor odaszövi a hálóját, ahonnan kétszer is levertem.
- Csakhogy nem azért szövi ám oda, hogy leverd!
- Hát?
- Na hát akkor!
Ha nem tudod, mit beszélsz?
- Maga tán kitalálta? - kicsinyelte az urát az asszony gunyolódó hangon.
- Ki! - mondta az ember rendületlen nyugodtsággal.
- Mert ugy -e szőhette volna a szoba-sarokba, vagy az ágy lábához, vagy máshova?
Van elég zug.
Találhatott volna.
Oszt mégis csak az ablakba szőtte!
Mért?
Elhallgatott s az asszonyra nézett.
Nem mintha választ várt volna, de hogy a maga diadalmas szavát egy kis szünettel előkészítse.
Felemelkedett fektéből s büszkén mondta:
- Mert ott kapja meg az eledelét legkönnyebben!
- Na hiszen!
Maga nagyon kitanulta! - nevetett az asszony sértő kihivással.
- Szamár vagy! - utasította rendre az ura.
- Úgy van, ahogy mondom.
Mert ugy -e, hogy a pók légygyel él.
Azért szövi a hálóját is, hogy táplálékot fogjon vele.
Oszt a légy is nem mind a világosságot szereti -e?
Azért gyül az ablakba is, mert ott éri a legtöbb nap .
Meg a szobából be, meg ki is nem az ajtón, meg az ablakon keresztül repül valamennyi ?
Hát azért szőtte oda a hálóját.
Mert esze van.
Mert tudja, hogy ott akad bele legkönnyebben légy!
- Ezen törte a fejét idáig? - csufolódott az asszony.
- Csak soha másra ne legyen gondja! - zsörtölődött elégedetlenül.
Végigmérte az urát s bevágta maga után az ajtót.
- De érti, ha be kell vágni az ajtót! - dörmögte Mónus András.
- Ezért kell az embernek az asszony!
Hogy pereljen, zúzzon, vágjon!
Hát van esze az embernek, hogy úgy esenkedik utánuk?
Érdemli csak egy is?
Jól esett a lelkének, hogyha csak maga előtt is, de mégis kisebbíthette az asszonynépet.
- Nem ér valamennyi együttvéve egy tűzrakás fát!
Még annyit se!
Na hiszen, ő találta volna ki!
Hát ha egy esztendeig mindig törte volna rajta a fejét!
Akkor sem!
- Na hát!
Egy kicsit megpihent a "na hát" után.
Nagyon jól érezte magát.
Elégedett volt és büszke .
Diadalmasan nézte a pókot.
Valahogy úgy érezte, hogy köze van hozzá, mióta kitalálta a titkát.
Feltápászkodott az ágyról s az ablakhoz ment, hogy egész közelről láthassa.
Az mozdulatlanul, sunyin pihent a hálójában, alattomosan.
Mónus András először életében nézett végig egy pókot alaposan.
Összerezzent:
- De utálatos egy féreg - gondolta.
- Még szeme is van.
Most nem pislog vele csak egyet sem.
Vajjon lát -e most engem?
Fél -e tőlem?
Ni, hogy mereszti!
Légynek se szeretnék ám lenni.
Brr!
Hogy a véremet kiszivja!
Buh!
Megint megremegett, fázósan, idegesen.
Meg nem merte volna fogni a pókot kézzel egy félvilágért.
Undorodott tőle; annyira undorodott, hogy félt.
S csak nézte babonásan , borzadó utálattal.
- Hogy milyen állatokat teremt az Uristen!
De hát mi szükség is az ilyen pókra?
Hogy a legyet pusztítsa?
Hisz ahány pók, annyi millió légy!
Most, hogy elgubbaszt itt óraszám !
Meg se mozdul.
Csak hallgat, a szemét mereszti és vár!
Az ember azt se tudja, mi a gondolatja?
Mert hogy tud ilyen hálót szőni?
Kimérni se lehetne jobban!
Egyik gondolat a másikat kergette Mónus András fejében.
Egész misztikummá növelték előtte a pókot.
Valami ellenséget, visszataszítót, félemlítőt érzett benne.
A pók pedig csak ült a hálója közepén, szétterpesztett lábakkal, mozdulatlanul, szemmeresztve, puha , piszkossárga potrohával.
Mintha csak visszanézte volna Mónus Andrást.
Meredten , támadásra és védeke-zésre készen.
- Megölöm - támadt fel az ösztön Mónus Andrásban.
Körülnézett s a seprün akadt meg a szeme.
Kezébe vette s a háló felé emelte.
A pók abban a pillanatban hirtelen végigiramodott a hálón s eltünt az ablakfa egyik hasadékában.
Mónus Andráson hirtelen meglepetésében végigfutott a hideg, megborzongott, ijedt ideges-séggel eldobta a seprőt, az ágyához szaladt, borzadozva visszafeküdt s utálkodó iszonyattal nézte az üres hálót.
Várta, visszamászik -e a pók?
Jó egy pár perc telt el.
Akkor a pók előbujt rejtekéből s lassan, óvatosan a háló szélén maradt az ablakdeszka mellett.
Csak az első lábait mozgatta alattomosan, idegesen .
Azután neki-bátorodott, visszamerészkedett a háló közepéig s megint szétterpeszkedett szemtelenül, lomhán, utálatosan.
Az asszony a konyhában tett-vett s behallott a zaja.
- Hát nem jobb az ilyen buta asszonynak? - ötlött a Mónus András eszébe.
- Nem törődik semmivel, csak hogy felseperjen, felmosogasson, főzzön, dolgozzon.
Én meg csak fekszem itt s ki nem tudom verni a fejemből ezt az utálatos, ronda férget.
Dühösen, gyülölködve gondolt a pókra.
- De mi közöm hozzá?
Csak előbujt, odakötötte a hálóját az ablakba s azóta nincs nyugtom!
Egy apró féreg s így megzavarja az embert!
Izgatott volt, lázas volt.
- Dehát eddig mért nem gondolkoztam én idáig soha ilyesmin? - villant meg a fejében hirtelen.
Egy pillanat alatt elmult hetek, esztendők egész sorát futotta át a fantáziája:
- Hiszen nem első pók, amit látok.
De mért néztem meg olyan akkurátosan épen ezt?
Pedig hány meg hány millió van?
Minden nap lát az ember!
S mind ilyen csodálatos.
Hallgatnak , várnak s az ember nem érti őket.
Ott van a keresztes pók.
Mind milyen egyforma karikásra köti a hálóját!
Hogy tudja, hogy a többi is úgy köti!
Soha el nem téveszti!
Még véletlenül sem!
Oszt lám a kaszás pók!
Az meg hálót sem köt.
Csak mászkál a falakon az utálatos lábával.
Az ember eltapossa, azért a lábával kaszál tovább.
Fecske suhant el az ablak előtt.
- Lám, a fecske is! - kapta meg a gondolatával Mónus András.
- Milyen más madár, mint a veréb!
Milyen szép fekete a háta, úgy fénylik, mint a bársony.
A hasa meg fehér.
Oszt az ember sohase bántja.
A veréb!
Az szemtelen, szürke , csiripoló madár.
Nincs semmi titka.
Csak falánk.
De a fecske!
Milyen más!
Miért?
Szinte mintha szent volna!
Oszt hogy megérzi a telet!
Elmegy, az ember azt se tudja, hova s tavaszra megint csak visszatalál.
Az ember vissza nem találna.
Először gondolkozott életében Mónus András ilyen dolgokon s érezte, hogy valami rendkivüli történt vele.
Ami tárgy csak a szemébe akadt, mind máskép látta, mint régen .
Minden megett érzett valami titkosat, érthetetlent.
Szinte idegen lett neki a szoba.
Az asszony behozta a vacsoráját.
- Tedd le, oszt kimehetsz! - mondta neki a gazda gőgösen.
Az asszony bámult rá pár pillanatig, de azután nem törődött a dologgal s egykedvü bosszusággal csak ennyit mondott:
- Bolond kend! - azzal kiment.
Mónus András még csak utána se szólt.
Minek?
Egy asszonynak?
Aki csak eszik, iszik , dolgozik, oszt azután nem törődik semmivel.
Se a pókkal, se a fecskével.
Se mással .
Pedig minden olyan érdekes a világon!
Még a legutolsó füszál is.
Mert milyen csuda az , hogy az egyik magból fü lesz, a másikból fa, oszt soha el nem téveszti egyik sem.
Oszt mindegyik a földből lesz.
Egy kis magból, nagy, terebélyes, borus fa!
Levéllel , virággal, gyümölcscsel.
Érezte Mónus András, hogy dagad a lelke ezekre a gondolatokra.
Szeretett is volna már szabadulni a gondolataitól, de nem tudott.
Keresztül-kasul kergetőztek a fejében.
Nem hagy-ták pihenni, valami homályos ösztönt keltettek fel benne.
Már régóta este volt s úgy érezte, hogy a sötétség tele van valamivel.
Valami roppant nagy, érthetetlen , félelmes hatalommal.
Félni kezdett, kiverte az izzadság.
Megint eszébe jutott a pók s bámult az ablak felé, hogy vajjon ott ül -e még a hálójában?
De sötét volt az éjszaka és nem tudta tisztán kivenni.
S egyre csak arra gondolt, hogy felkel és megnézi.
Maga se tudta mért, csak valami húzta, hogy nézze meg.
Félt felkelni s egyre jobban izzadt .
Végre is felkelt s az ablakhoz ment.
A pók ott pihent a háló közepén.
Olyan titokzatos , olyan csendes volt, mint az éjszaka.
Félelmetesen hallgatott.
Mónus András szinte megbénulva bámulta.
Azután az éjszakába nézett ki az ablakon .
Holdatlan, sötét, csillagos éjszaka volt.
A nagy csend tele volt titokkal, félelemmel.
A csillagok is mind mintha csak Mónus Andrást nézték volna.
S mintha mindegyik valakinek a szeme lett volna.
Verejtékezve bujt vissza az ágyába Mónus András s egészen a fejére huzta a dunyhát .
Melege volt s csak izzadt, hánykolódott félelmében.
S nem tudta, elaludt -e már, vagy ébren van.
Csak kidugta a fejét a dunyha alól, hogy bámulja a pókot.
Sötét volt az egész szoba, csak az ablakon bebámuló ég volt tele csillagokkal.
A csillagok nézték Mónus Andrást.
Az egész ablak át volt szőve pókhálóval, azon keresztül nézték.
Hidegen, kémlelve érthetetlen titokzatossággal.
A pók pedig ott ült a háló közepén.
Ellenségesen, üveges, mirigyes szemmel meredt Mónus Andrásra.
Akkora volt a szeme, mint egy alma s maga is egyre csak nőtt, potrohosodott.
Kapált, hadonázott a lábával, mászni kezdett lassan, komolyan, hangtalanul, egyenesen Mónus András felé .
Gyilkosan mászott, kérlelhetetlenül, utálatosan, éhesen, falánkan.
Mónus András pedig csak feküdt az ágyában, verejtékezve, tehetetlenül, se kiáltani, se mozdulni nem tudott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE