XV.
Csak hallottam, hogy ezután mi történt.
Kata leborult a nagyapja lába elé; sírt és elmondott mindent.
Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg.
Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg, párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni.
Az egérkét kivéve , az egész család »letérdepelt előtte «, a hogy Valéria igérte.
Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki tudja?!
Talán Kata nem is mond el mindent?! ...«, - példálóztak, hogy Kata is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, - végül minden hangnemben kérték - a kegyelmét és, természetesen nem az én kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki.
De minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott.
A többieket egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.
A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül.
Elszántsága, nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé.
Könnyei pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.
Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg.
Magához hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi klenódiumot: a sok százados gőgöt.
- Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét.
Ez nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is.
De én sokkal jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy mit érzek én, hanem azzal , hogy mi az ő óhajtása.
Nem titkolom el Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át, szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség tanácsát.
Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet.
Megadom tehát magamat a nagyobb erőnek , mely kis unokámat elragadta tőlem.
De házamban régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre.
Én is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem.
Ha kis unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt.
És ha Nagyságod szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt áldozatot.
Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.
- Hallgatom, kegyelmes uram.
- Az én családomban - folytatta az öreg - az a felfogás, és Nagyságod meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét, mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él .
Azok, a kiknek a képeit Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a vagyonhoz, a melyből éltek.
A legtöbben örökölték.
Némelyek donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául.
Nagyságod talán azt fogja mondani - mert a mai világból való emberek már ilyeneket szoktak mondogatni - hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal vették el másoktól, véres harczokban ; lehetséges.
De az bizonyos, hogy egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint.
Csak egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat méltán kellemetlenül érinthetné.
Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem.
Csakhogy úgy vélem, és ebben tér el családunk nézete a közfelfogástól , hogy ez a hivatás csupán akkor gyakorolható a hivatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből gondtalanságnak örvend.
A művészetről, mint kenyérkeresetről , azt vélem, hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása.
Nem akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes, de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos pénzösszeget kap, hol kevesebbet , hol többet, a szerint, a mint a vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is kivánja jutalmazni a művészt.
Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod irányában viseltetem.
A föltételem tehát a következő.
Minthogy, ismerve Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék, Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával teljesen fel fog hagyni.
Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.
Nem feleltem.
Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű -e?
- Őrült, de nem rosszhiszemű - szóltam magamban.
- Hiszen akkor megfognám, ha igent mondanék!
- Könyörgök Nagyságodnak - fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni - gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.
Tehát választanom kellett.
Választanom egyfelől a gondtalanság, a nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.
Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig osztályrészemnek tartottam, - a boldog jövő és a között, a minek eddig éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.
- Kegyelmes uram - morogtam, de nem fenszóval, csak magamban - ön igen nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az Ön szeszélyét nem tartom tiszteletben !
Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért!
Az életemet is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van.
De az énemet, azt a mi vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a boldogságért sem!
Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom visszaadni!
Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a mellemet verni , és jobb, ha nem mondok semmit.
Nos hát, itten már nincs keresetem.
Előre, induljon a gálya!
Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül!
De a lelkem szava szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy Isten tudnom adta.
Ám jöjjön ujra , mindig a balsiker; legyen örök Szépem halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az álmomnak fogok élni!
Előre, induljon a gálya!
Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.
- Mit felelt neki? - kérdezte, és láttam, hogy remeg.
- Semmit.
Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit.
- Nem fogadja el a feltételt, ugy -e?! - és felragyogott az arcza.
- Nem fogadom el.
Remélem, nem ítél el érte.
- Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek... - nem fejezte be; zokogásra fakadt.
De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám:
Megcsókoltuk egymást, utóljára.
Azután... azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és elváltunk örökre.