Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XV.
Csak hallottam, hogy ezután mi történt.
Kata leborult a nagyapja lába elé; sírt és elmondott mindent.
Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg.
Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg, párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni.
Az egérkét kivéve , az egész család »letérdepelt előtte «, a hogy Valéria igérte.
Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki tudja?!
Talán Kata nem is mond el mindent?! ...«, - példálóztak, hogy Kata is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, - végül minden hangnemben kérték - a kegyelmét és, természetesen nem az én kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki.
De minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott.
A többieket egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.
A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül.
Elszántsága, nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé.
Könnyei pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.
Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg.
Magához hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi klenódiumot: a sok százados gőgöt.
Igy szólt hozzám:
- Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét.
Ez nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is.
De én sokkal jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy mit érzek én, hanem azzal , hogy mi az ő óhajtása.
Nem titkolom el Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át, szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség tanácsát.
Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet.
Megadom tehát magamat a nagyobb erőnek , mely kis unokámat elragadta tőlem.
De házamban régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre.
Én is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem.
Ha kis unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt.
És ha Nagyságod szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt áldozatot.
Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.
Csak azt feleltem:
- Hallgatom, kegyelmes uram.
- Az én családomban - folytatta az öreg - az a felfogás, és Nagyságod meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét, mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él .
Azok, a kiknek a képeit Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a vagyonhoz, a melyből éltek.
A legtöbben örökölték.
Némelyek donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául.
Nagyságod talán azt fogja mondani - mert a mai világból való emberek már ilyeneket szoktak mondogatni - hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal vették el másoktól, véres harczokban ; lehetséges.
De az bizonyos, hogy egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint.
Csak egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat méltán kellemetlenül érinthetné.
Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem.
Csakhogy úgy vélem, és ebben tér el családunk nézete a közfelfogástól , hogy ez a hivatás csupán akkor gyakorolható a hivatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből gondtalanságnak örvend.
A művészetről, mint kenyérkeresetről , azt vélem, hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása.
Nem akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes, de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos pénzösszeget kap, hol kevesebbet , hol többet, a szerint, a mint a vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is kivánja jutalmazni a művészt.
Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod irányában viseltetem.
A föltételem tehát a következő.
Minthogy, ismerve Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék, Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával teljesen fel fog hagyni.
Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.
Nem feleltem.
Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű -e?
- Őrült, de nem rosszhiszemű - szóltam magamban.
- Hiszen akkor megfognám, ha igent mondanék!
- Könyörgök Nagyságodnak - fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni - gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.
Tehát választanom kellett.
Választanom egyfelől a gondtalanság, a nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.
Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig osztályrészemnek tartottam, - a boldog jövő és a között, a minek eddig éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.
No, nem sokáig haboztam!
- Kegyelmes uram - morogtam, de nem fenszóval, csak magamban - ön igen nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az Ön szeszélyét nem tartom tiszteletben !
Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért!
Az életemet is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van.
De az énemet, azt a mi vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a boldogságért sem!
Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom visszaadni!
Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a mellemet verni , és jobb, ha nem mondok semmit.
Nos hát, itten már nincs keresetem.
Előre, induljon a gálya!
Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül!
De a lelkem szava szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy Isten tudnom adta.
Ám jöjjön ujra , mindig a balsiker; legyen örök Szépem halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az álmomnak fogok élni!
Előre, induljon a gálya!
Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.
- Mit felelt neki? - kérdezte, és láttam, hogy remeg.
- Semmit.
Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit.
- Nem fogadja el a feltételt, ugy -e?! - és felragyogott az arcza.
- Nem fogadom el.
Remélem, nem ítél el érte.
- Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek... - nem fejezte be; zokogásra fakadt.
De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám:
- Csókoljon meg.
Megcsókoltuk egymást, utóljára.
Azután... azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és elváltunk örökre.
VÉGE.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE