ELTE regénykorpusz

És most itt ülök és megirom annak a bolond fiúnak a históriáját.

Csodálatosan ostoba história.

A java ostobaság még csak ott kezdődik, a hol a história végződik.

A legnagyobb ostobaság pedig az, hogy én még mindig itt vagyok.

Itt vagyok ebben a tágas nagy szobában.

A leeresztett függönyökön kivül süt a nap , azokon belül sisteregnek a gázlángok.

Nem nézhetek szemébe a napnak.

Belebámulok a sárga fényáradatba és keresem az árnyakat, melyek benne lebegtek.

Sok, sok árnyék lebegett benne.

Szegény Gita, ő volt az első.

Az a bolondos fiú fölépítette a márványpalotát és ők beköltöztek.

Perzsa puhaság , keleti pompa az egész, a levegő átitatva finom, bóditó illatokkal és állandóan szólt a zene és állandóan ott ült az a fiu ugy, mintha kávéházban ülne, és huzatott magának, töltetett magának.

És Gita megmaradt az ő kasszirnőjének.

Ott mulatott vele szenvedélyesen, fáradtan , csüggedezve.

A szegény leány egyre halaványabb, mind halaványabb lett és köhögött .

Köhögött már akkor a kávéházban, de azt hitte, majd meggyógyul, ha uj életet kezd.

És kénytelen volt folytatni a régi életet.

Mámorból mámorba.

Sándor kétségbeesetten mulatott.

Sokszor nem tudta már, mit beszél és ráborult a leányra:

- Mili, édes Mili!

Majd megkomolyodott, elérzékenyedett.

- Gita, te földi és égi angyalom, áldjon meg az Isten ragaszkodásodért.

Majd néha hirtelen eszébe jutott valami:

- Te Gita, nekünk tulajdonképen meg kellene esküdnünk egymással.

Hogy örült, reménykedett ilyenkor ez a leány.

De nem került sohasem rá a sor.

Őrült volt az a Sándor mindig.

Még most is valami lehetetlen valószinűségre számított, reménykedett benne: hátha az a Mili özvegygyé lesz és akkor még...

Jó lesz akkor szabad lenni.

És rendezett Gitának fejedelmi temetést, gyászoló szívvel, száraz agygyal és nedves szemekkel ment a koporsója után.

Tiszta fehér márványból síremléket állíttatott neki és azon csak annyi volt: Gita.

Aztán hazament és hiányzott neki Gita.

Nem volt senki, a ki őt Milire emlékeztetné .

Az illatos, buja levegőben egyre ott érezte annak a távoli közönséges asszonynak a leheletét, az árnyát, de nem volt a ki megtestesítse.

Azonban akadt.

Akadt nem egy , hanem akárhány.

A nagy szőnyeges termekben éjjel-nappal folyt a dőzsölés.

Folyt a pezsgő, bódult a muzsika, csattantak a csókok.

Szilajan, kétségbeesetten csókolgatott.

Szőkét, barnát , durvát, finomat és mindegyikben Milit csókolgatta.

Valamennyi hasonlított Milihez , nők voltak valamennyien, ugymint Mili.

És szerették a milliókat, ugy mint Mili.

Egy hosszú végtelen éjszaka az élet, melyet át kell dőzsölni.

És aztán meghalt.

És most itt ülök én.

Tudom bizonyosan, hogy én ő vagyok, a megöregedett, a kiélt , podagrás Sándor.

És bennem annyi okosság, annyi józanság van, ugy be tudnám hasznosan osztani az időmet, tudnék dolgozni, tudnék ember lenni, de a podagra ide lánczol az iróasztalomhoz.

És a szemem fáj, nem birja a napfényt, mert az a Sándor esztendőkön keresztül csak a gázhoz szoktatta őket.

És tudok visszatekinteni a múltra, hideg , okos észszel és találok benne sok, sok hibát, melyeket nem én követtem el.

Átlátom , hogy az élet nem puszta szerelmi história és hogy gyöngeség, gyávaság volt tőle, hogy csak annak tekintette.

De hát ennek már vége.

Ezen már nem változtat semmi.

Sőt ha ujra kezdhetném az életemet és tekinthetnék a jövőbe ugy, a hogy most a múltba tekintek, mégis csak oda jutnék, a hol most vagyok .

Mert az életnek semmi köze az észhez.

Az élet játszik az idegek klaviaturáján és az idegektől függ, hogyan zendül a nóta.

Az én nótám ilyen volt, hiába nem tetszik nekem s hiába nem tetszett volna harmincz esztendővel ezelőtt.

És várom a végét.

Várom, hogy erre az örökkévaló sárga éjszakára mikor következik az örökkévaló fekete éjszaka.

És addig körülöttem rajzanak a testetlen árnyékok, a hosszú sárgafényű terem mindegyik pamlagán, mindegyik székén ül valaki, mindenütt ugyanaz.

Majd ha eloltják a gázlángokat és a sok posthumus-illatba, mely még itt kering a levegőben, belevegyül a föld szaga is és a mozdulatlanul néma ritmusok a levegőben feloldódnak, szétfoszolnak, akkor én is boldog leszek.

Ott leszek, a hol az a szerencsétlen fiatal ember van és akkor kibékülünk egymással, egybeforrunk egymással.

Mert a halál kibékít bennünket saját magunkkal is.

Kóbor Tamás

Muzsika és parfüm

XV. FINALE.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Kóbor Tamás

Muzsika és parfüm

XV. FINALE.