Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
15. §. MELYBEN EGY NŐCSKE BOLYONG, ÚJVÁROSON, ESTE
Bontó Vilma, amint kilépett Kerboltéktól, egyenesen haladt a sötét utcán, és nem nézett se jobbra, se balra.
Maga se tudta, merre megy: csak arra gondolt, meg ne ismerhesse senki.
Ezt mégis restellte volna, habár rég ideje nem volt már mit restellnie.
Így kerülte az úribb utcákat, ahol régi ismerősökkel találkozhatott volna, ahol a házak maguk régi ismerősei ...
Vajon rájuk ismerne -e még?
Újváros annyira változott! emberek, házak, itt pár év alatt mind kicserélődtek.
Gyűlölte ezt a várost, ahol a lánysága folyt, gyűlölte az emlékeit, és bújt és félt tőlük.
A kis utcákon pedig eltévedezett: az egyenest, de lehetetlen irányokban vágott kis utcákon.
Ez az Újváros iszonyúan fejlődött azóta!
A legváratlanabb helyeken modern házak emelkedtek, merész, fehér hajlásaikat furcsán világította be a holdvilág, ha ki-kibújt egy percre a kapkodó felhőkből.
Vilma gyűlölte ismeretlenül mindazokat, akik ezekben a házakban laktak.
- Ha az apám lehetett zsiványok cimborája, én is! - gondolta magában.
- Süllyedjen el ez az egész város.
A szeretőjére gondolt, egy elzüllött orvosnövendékre, akit már egy év óta úgyszólván ő tartott.
Isten tudja, miféle piszkos lebujban találkozott az ő pubija avval a...
Hát idáig jutottak?
Hát az... az a...
Briliant... most már előkelő úr... és segíteni akar rajta...
Őrajta!
Kéz kezet mos!
Kellemetlen volt ezeken az esti kis utcákon járni.
A prostitúció itt az utcalámpákkal gyulladt ki: az utcán ácsorgó, kis, nyomorult teremtések látható féltékenységgel lesték az idegen leányt.
Vilma kényszerült óvatosan messze huzakodni tőlük, nehogy szavakkal is bántalmazzák.
Ekkor férfiak vették üldözőbe, rossz öltözetű, nagyon utolsó formájú férfiak, amilyenek csak Újváros kisebb utcáin csatangolhatnak este.
Meg-megálltak, utánanéztek , utána is mentek, egyik-másik meg is szólította: de ezekkel Vilma értette már a bánást, fölényesen tudta lerázni magáról.
Most mégis idegesen menekült előlük: alkalmatlan volt neki minden, minden, szerette volna, ha egy kicsit nem háborgatja semmi.
Kiért a térre, és szemébe villant a városháza.
Az új épület, mely akkor még meg se volt.
Milyen furcsa, nagy, modern épület! akkor még egy hosszú, sárga ház állt a helyén.
Az egész tér megváltozott, messze nagyvárosiasan villogtak a kávéház ablakai, s éles ívlámpák zizegtek póznáikon.
A törött üvegű ívlámpa, csempéjén keresztül szemtelen köpte fényét a porba.
Vilma szinte visszahökkent, mint egy kísértettől, mintha egy régi arcot látunk megváltozva; az és mégsem az!
Hogy nő, nő ez a város, melynek ő egykor királynője volt, melynek titkos mélyeiből felgyűlt pénzeken ragyogott ő hajdan.
Ha azokra az időkre gondolt, szerette volna leköpni az embereket , kik akkor ünnepelték, s akik aztán kilökték utálatos bolyukból, piszkos férgek, akik vakon és esztelenül rakják itt lehetetlen házaikat, nem lakni , nem lakni, csak pénzelni, pénzelni.
- Süllyedjen el ez az egész város! - mondta majdnemcsak hangosan.
Úgy képzelte, mintha hirtelen egy mérges kelevényt látna az öreg föld bőrén, egy viszkető, dagadt kelevényt, amelyben ártalmas férgek nyüzsgenek.
Mindig voltak ilyen különös képzelődései, már egész kislány korában - az udvarlóit is mindig ilyenekkel zavarta meg.
Az udvarlóit!
Pfuj! a gyomra keveredett , ha ezekre a férgekre gondolt, akik most mások előtt meg sem ismerik őt.
Hogy a föld meg nem rázkódik, és le nem rázza az ilyen férgeket!
Mért nincs itt földrengés?
Jó volt ezeknek a kolera!
A fene essen a palotáitokba - lopott pénzből raktátok ide mind!
- Pénz! pénz! akinek pénze volna!
Aki nagy pénzzel jöhetne ide vissza közibük, hogy földre vágódjanak előtte! hogy folyjon utána a nyáluk! hogy ugatnának utána, mint a kutyák!
Muszáj volt odább menni, mert kezdett föltűnni az ácsorgó leány.
Rendőr, egy pesti rendőr állt a városház előtt: ez is csak azóta van, azóta!
Vilma dacos fájdalommal fordult be a mellékutcába.
Valamikor, amikor még az apja volt itt a félelmetes csendbiztos, korlátlan hatalmú úr, a csendőröket szinte házuk cselédjeinek tekintette.
Gondolta volna -e kislányka korában, hogy egyszer a rendőrtől félni fog?
Kacagott - kényszerítette magát, hogy kacagjon -, és befordult a mellékutcába.
De még egyszer visszanézett a városházára: csak most vette észre, hogy fényben úsznak az ablakai.
Mi van itt?
Megállt egy hirdetőoszlop előtt, mintha nézné a plakátokat.
S most szemébe vágott a nagy plakát, a vörös betűk: a Takács Juci nevét látta meg !
A Takács Juciét - azét a vén...
Egy durva szót mondott magában, egész kéjjel mondta a durva szót, s ismételte többször.
Jól emlékezett Vilma Takács Jucira: gyerekkorában sokat pletykáztak róla az asszonyok.
Akkor hogy megvetették: úgy beszéltek róla, mint az utolsóról!
Most őt hívják ide , tapsolnak neki, talán pénzt is adnak.
Az asszonyok is tapsolnak neki.
Igaz , hogy ők maguk is csak olyan...
Ohhhh! akinek pénze volna!
Ha csak egyszer jöhetne ide sok-sok pénzzel - nem sajnálna semmit.
Most az úribb városrész felé ment.
A Turteltaub utcán át, a Vnuk-kocsma mellett (ahol már alvó haragok forrongtak ), kiért a szép utcába .
De kerülni akarta Kerbolték házát - mint egy rossz emléket.
Mért is ment az imént Kerboltnéhoz?
Gorombáskodni vágyott, kiönteni egyszer a szívét, a mérgét, már nem bírta tovább!
És éppen ezen az ártatlan asszonyon!
Ezen az egyen!
Az ismeretlenen!
Aki mind a többit képviselte!
A Kerbolt Gyula feleségén!
Ez is olyan, mint a többi, és méghozzá az ő felesége!
A pubitól hallotta, hogy ez is rossz asszony.
A pubi hordott még neki néha újvárosi híreket: mert a pubi még ki szokott rándulni néha Újvárosba, és pénzt hoz onnan - isten tudja, kitől.
A pubi mesélte az újvárosi pletykát, hogy a Kerbolt Gyula felesége a Madár Jánossal csalja meg az urát.
Azzal a Madár Jánossal, akit régen Vilma is jól ismert.
Kedves, mulatságos fiú volt! de milyen egészen más, mint Kerbolt!
Ma ő a polgármester: olyan ember, akiről sokat beszélnek!
Jó firma lehet az is.
Az asszonyok mennek rá , mint a legyek.
Pfuj, minden újvárosi asszony!
Mind harminc asszonyok, mind Hajnal utcai nők; ezek hordják úgy fenn az orrukat?
Nem is kellene törődnie velük - minek is ment el most is ehhez a kis taknyos Kerboltnéhoz?
Látni akarta, ha már úgyis Újvárosba kimegy - ki akarta önteni a mérgét.
No hiszen!
Éppen neki!
Ennek a gyereknek...
Vilma megint kacagott.
Azzal ment Kerboltnéhoz, hogy nem bánja, ha botrány lesz is!
Egyszer kiadja a keservét - ezeken a Hajnal utcai asszonyokon.
Az élete piszkos volt és nehéz: a keserűség szorította el a szívét és a mély szánalom önmaga iránt, ha önmagára gondolt, elvesztett szépségére , fiatalságára.
Napról napra jobban érezni kényszerült, hogy hervad, és olcsó lesz...
Már pubi sem szereti - ó, jól érezte ezt!
Már szabadulni akar az is tőle!
Akiért mindent odaadott!
Akiért tulajdonképpen eladta magát - hogy neki pénzt szerezzen!
Egyszer ki kellett önteni a keservét - ha már úgyis Újvárosba megy!
De - éppen ennek a taknyos gyereknek?
Ő nem gondolta, hogy ilyen szegény kisgyerek ez!
Ilyen pityergő, naiv gyerekasszony!
Ilyen tudatlan, ennyire butácska!
Aki így, ilyen módon szóba áll vele!
Megsajnálta, bizony isten , egészen megsajnálta.
Megsajnálta, pedig irigyelte - pedig megölni is szerette volna.
Ó! milyen tétován, milyen irigyen keringett most az utcájukban, mint a kivert kutya!
Itt szép, kis villaszerű házak is voltak már, világos, barátságos, nagy, modern ablakokkal - és kívül meg kezdett már rossz idő lenni.
Valami fojtott, meleg szelet köhögött az éjszaka, és a szél éles port hozott a messze utakról és a nagy, sötét bogáncsos telkekről .
Vilma ijedten tekingetett az üres telkek felé, ahonnan füttyöket vélt hallani, és izgatottan fogta össze ruháját, melyet a szél kapkodott.
Gyönyörű, gyönyörű fényes villámok öntötték el néha a messze eget a kertek alatt, fénnyel, nagy, hirtelen karcolások az égen, mint ahogy elömlik vérrel a sebek környéke.
Vilma össze-összerezzent egy ilyen villámra.
Ezek voltak azok a villámok, amiket Kerboltné, Ilona, izgatottan nézett ablakából.
Vilma sietni kezdett - de aztán meglassította lépteit megint.
Még korán van - minek sietne?
Amíg csak nem esik.
A kalapja?
Nem olyan kényes a kalapja sem .
Meg-megállt néha egy-egy fényes ablak előtt, és benézett.
Az ablakok itt be sem voltak függönyözve, a családi szobák szabadon és kissé szemérmetlen vetették szecessziós, kis csilláraik fényét az utca kövezetlen porára .
Újvároson az emberek sohasem zárják ki az utcát.
A széles fénykévék szétterültek a porban, mint az ablakon kidobott világos szőnyegek.
Be lehetett látni.
Néhol könyvállványt lehetett látni, másutt képeket.
Néhol egy-egy óriás ebédlőkredencet, csiszolt üvegekkel.
Sok fényűző, szemnek való bútort.
Néhol gyerekeket.
Egy helyen egy fiatal leányt, csinos arccal , hosszan lógó hajjal, amint valami kottákat rendezgetett.
Vilma itt meg is állt az ablak előtt, és hosszan nézett be.
Aztán köpött egyet, és továbbment.
Az eső nagy cseppekben kezdett el csepegni.
Vilma sietni kezdett: és fáradt is volt már.
Tíz óra rég elmúlt.
A széles Hunyadi útra ért: messziről egy kis kávéház - egy egész közönséges, kis, éjjeli kávéház - világított sárgán.
Pubi azt mondta, hogy Briliant egész este vár itt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE