Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Krúdy Gyula
Az útitárs
Keletkezés ideje
1919
Fejezet
17
Bekezdés
322
Mondat
1060
Szó
15575
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
- Az egész világ ilyen - gondoltam magamban olyan megvetéssel, amint csak egy férfi gondolkozhatik a nőkről.
Amíg Eszténa helyet foglalt, eszembe jutottak mindazok a nők, akiket különböző alkalmakkor, elmúlt években láttam.
Egyiktől se maradt egy víg, kedves emlékem - valami furcsa pacsuli szag vette őket körül, amelyet először gyermekkoromban éreztem az örömházban.
Nők!
Milyen kevesen vannak ők a múltak függönyei mögött, akiknek még kezet csókolnék, ha újra találkoznék velük!
Hiába nyújtogatnák hegyes nyelvüket, szennyes szájukat, légynyomos lelküket, gyanús kezüket, mocsár pillantásukat.
Nők!
De jó volt elszakadni tőletek, vándorként tovalépegetni a vár alatt és a kiszabadult madár boldogságával énekelni .
- Hát mit akarsz, Eszténa?
Elment az eszed, hogy be akarsz állni bukott nőnek?
Hiszen többé nem ülhetsz előre a templom hajójában csak ott hátul lappanghatsz, ahol senki sem lát.
Ráncok támadnak az arcodon, a lelked fehér inge összegyűrődik, a tested megismeri azt a fájdalmat, amely ízelítője az egyszer elkövetkező szülési fájdalmaknak.
Menj vissza, Eszténa, ártatlanul, szentképeid és babonáid közé; menj oda, ahol nagyra nyitott szemmel, forrástisztán nézegethetsz bele az élet folyójába és a vetőkártyába; menj vissza a zümmögő dalocskákhoz, a hangulatos estékhez, a régi házak játékos árnyékaihoz, az ágy alatt fadobozban alvó babáidhoz és a havas háztetőkön üldögélő verebekhez.
Mit akarsz, Eszténa?
Nem hallod a szajhák rikoltását a pokolban, ahol őrjöngve járják gonosz táncukat, midőn új lélek zuhan le közébük, mint egy megszárnyalt fecske?
Nem látod az álomtalan éjszakák gunnyasztó manóit - szürke arcú, kenderhajú, tébolyodott szemű árnyait, akik a mai éjszakától kezdve beköltöznek igénytelen házikótokba?
Nem hallod az arc nélküli pajzsos embert , a szorongó félelmet, amely megvasalt lábaival már nyomakodik felfelé a lépcsőn, és fegyverzetét felakasztja a kamarában?
Nem hallod, hogy vijjog odakünn egy kis harang , amely születésed napján szólalt meg, és most félt, siránkozik, mert a halál árnyékába készülsz lépni?
Nem félted a szemed az örömlányok borzadalmas tekintetétől, amely mindig úgy tapad az emberekre, mint a szánalom?
Nem áll meg a szíved verése, hogy a hídon kell járnod, s odalent kígyók sziszegve hívnak a hullámokba ?
Talán ezt, vagy ilyesmit kellett volna mondanom Eszténának, de nem jött hang számra, csak néztem a lányka újszerű frizuráját, mint valami gonosz glóriát , amely előre fejére rakódott.
Úgy volt fésülve, mint valami színésznő .
Elpirult.
- A hajamat ma először Lulu úrral fésültettem, mert ő ért a hölgyfodrászathoz - így szólt Eszténa, és bocsánatot kért a szemével .
Levetette a mantilláját - mintha örökre megválna tőle - boldog gyermekkorától .
Lerakta a ruhácskáit, mintha egy mély vízben készülődne.
A ruhácskák elbújtak a sarokban, mint árvagyermekek, akik egymagukban búslakodnak egy hideg házban.
A rézszeggel kivert fűzős cipőcske szinte ijedt csodálkozással koppant le lábáról, mint a fecskefiók a fészekből.
A fehér harisnyák összegyűrődtek, mint arcráncok, amelyeken a könnyek folydogálnak.
Majd megállott a sarokban kikeményített alsószoknyája, mint egy őrangyal, aki utoljára figyelmezteti fehérségével .
Csupán fehér vászonból való vállfűzője és gyerekes, hosszú inge maradt rajta .
Eddig egyetlenegyszer sem vetette rám a szemét, amíg felszólítás nélkül vetkőzött, mintha egy régen átgondolt tervét hajtana végre.
De tovább nem tudta, hogy mit cselekedjen.
Megállt, mint egy szomorú vándor, aki eltévesztette az utat.
Kezeit összekulcsolva leeresztette, és fejét búsan féloldalra fordította.
Nem tudta tovább a leckét .
Miután én nem szóltam - hisz szomorú voltam -, letelepedett lábamhoz, és a földön guggolt hallgatva, engedelmesen, lélegzetvisszafojtva .
Meddig ültünk így ?
Talán hét esztendő repült el felettünk, mint az elátkozottakon .
Arra riadtam fel, hogy az udvar felőli ablak vészesen csörömpöl, mint a pisztolylövés, és egy asszonysikoltás bugyborékol a közelben, mint a habzó vér a szívseben .
Egy felejthetetlen öregasszony állott az ablak párkányán, ahová nyilván létra segítségével jutott.
Ennél szomorúbb arcot sohasem láttam.
Száz meg száz esztendők anyafájdalma volt erre az arcra vésve.
Sírkövek felírásai jutottak eszembe , amelyekre a kétségbeesett árvák aranybetűkkel íratták fájdalmukat.
Bús anyák arcai - és benne néhány vonás az én anyám elfelejtett arcáról is.
Ott állt az öregasszony tarka ruhájában, madárijesztő módjára szétterjesztett karjaival, ég és föld között , mintha kétségbeesés adott volna annyi erőt a fáradt, öreg tagokba, hogy ilyen magosságra felemelkedhessen.
Mintha az esőcsatornán kúszott volna fel, mintha boszorkányok segítették volna papucsos lábait, és angyalok védelmeznék jobbról és balról .
Ki volt ez az öregasszony ?
Valóság vagy a képzelet szüleménye ?
Az ablaküveg a földön hevert villanó darabjaival.
Az öregasszony ég és föld között himbálódzott, mintha be akarna jutni a szobába .
Felálltam, és dermedten néztem az égi drótszálakon mozgatott bábut .
Ezalatt a hátam mögött is csattant az ablak.
A hideg légáramlásra megfordultam .
Eszténa éppen keresztet vetett, s az ablakra ugrott.
Ott állott egy szál ingben, mezítelen lábbal, mint az álom, amely életem végéig nem hágy el.
Tündöklő , megbocsátó, szinte túlvilági mosoly volt az arcán, mint az üdvözültekén.
Szerelmesen , boldogan, felejthetetlenül nézett rám vissza .
- Elmegyek, mert itt van az anyám - suttogta felém titokszerűen .
Még egyszer bocsánatot kért a mosolyával, és az ablakpárkányról a hóesésbe repült .
Mire kihajoltam az ablakon, Eszténa már elérte a földet, amelyet vastagon fedett be a hó.
Térdre esett, felemelkedett, aztán libegő, hosszú ingében , piros talpain futni kezdett, mint egy eltévedt angyal .
- A folyó felé! - rikoltott valahol egy hang, amelyben Szikrai úrra ismertem .
A kanyargós ódon utcácska visszhangozta a kiáltást, mintha a hó alatt elbűvölve álldogáló tűzfalak, tetők, esőcsatornák mind felriadtak volna és kiáltanák :
- A folyó felé !
Arra menekül az angyal ebből a gonosz, alattomos városból.
S utána futottak a kémények a háztetőkről, az alvó komondorok s a tunya ajtók .
Mire az utcára értem, már az egész város a folyó felé futott.
Elrepült mellettem Hartvigné francia cipőjében és krémszínű szoknyájában.
Egy pillantásra sem méltatott .
Titokzatos lárma hangzott fel, a girbe-gurba utcákon hangok törtek fel , mint göröngyök, békák ugrálnak, valahol talán doboltak is, nehéz drabantcsizmák koppantak, alsószoknyás nők hevesen visítottak...
Ilyen lehetett a hangulat a városkában, midőn kétszáz esztendő előtt mártírszüzeket állítottak a máglyára .
Mindenki megbolondulni látszott.
A sajtszagú boltosok az utca közepére álltak, mintha valami csodát várnának.
Sohasem látott öreg asszonyok kihajoltak a legfelső ablakokból, mintha utoljára akarnák látni ezt a világot.
Titokzatos vén emberkék futottak apró kutyáikkal a falak mellett, mintha ez ideig nem lett volna szabad elhagyni házikóikat.
Mintha valami varázslat múlott volna le a városról , mindenki megmozdult a néma utcákon...
Lompos slafrokban, kibomlott hajjal futott Genovéva, mögötte a mézeskalács-arcú Olga és mindazok a nők, lányok, asszonyok , akiket eddig látásból ismertem.
De valamennyien lomposan, mintha mosogatás vagy súrolás mellől futottak volna az utcára .
Csak Rienzi állott piros, királynői köpenyegben a nyitott ablak mellett , és megvetően nézte az utcájában támadt csődületet.
Mondták, hogy mindig magánkívül volt körmenetkor, mozsárdurrogós egyházi gyülekezetek napján.
A nyitott ablaknál várta a népet, amely érte jöjjön.
Ünnepelni őt vagy megégetni .
Egyik sem történt, mert a nép nem törődött Rienzi asszonnyal .
Amíg hazáig értem, azt vettem észre, hogy a Szent János-torony hegyéről eltűnt a kereszt.
Kakas kukorékol odafent, mint akár azokban a századokban, amikor vallásaikat változtatták az emberek és a templomok.
Most is valami tompa moraj hangzik a föld alól.
Kénszaga van a levegőnek.
Bohócok mennek valahol színes csengőikkel, üvöltő éneklésükkel.
Majd gyászmenet zenél valamerre, nagyhasú trombitások fújják igen komolyan a halotti marsot.
Végül a sarkon leszállott a pipás török a trafik bádogtáblájáról, és alázatosan köszönt .
Otthon nyomban ágyba feküdtem .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE