ELTE regénykorpusz

Azzal, hogy az ebéd egyszer-másszor kevésbbé volt jó, mint rendesen, vagy hogy a szakács úr, akire nagyon büszke volt a "fejedelem ", néha egy kicsit kisebbre szabta az egyes porcziókat, azzal asszonykám nem sokat törődött.

Ezek a dolgok nem izgatták föl őt valami túlságosan.

Annál inkább azonban a csend és nyugalom ellen az emberi idegzet kárára elkövetett merényletek.

Például közvetlenül a vendégek, a betegek ablaka előtt terült el az a tágas, kopár – se fűvel, se virággal be nem ültetett hely, melyet asszonykám tennisz-pályának mondott.

Én már azon is nagyon csodálkoztam , hogy ha mindenütt van fa, bokor, sőt némely helyt még virág is ültetve, miért hagyták éppen ezt az egy darabka földet ilyen csúnya kopáron.

Asszonykám megmagyarázta, hogy ide gyerekek jönnek játszani, s így ha lenne is fű vagy virág oda ültetve, hát szegényeket összetaposnák.

Nem is kellett sokáig türtőztetnem kíváncsiságomat , csakhamar kitapasztalhattam, hogy mit művelnek ott a gyerekek.

Hát valamiféle labdákat dobáltak – de főképen kiabáltak.

Valóban erősen kellett magamon uralkodnom, hogy le ne rohanjak közéjük rendet csinálni, esetleg szétkergetni őket.

Eszembe jutott azonban a fogadalmam, hogy ebben a szanatóriumban mindent el fogok tűrni csendesen – és hallgattam, bármily nehezemre esett is.

De roppantúl igazat adtam asszonykámnak, mikor a vendégeinek mesélte, hogy mégis csak szörnyüség, hogy egy szanatóriumban, ahol súlyos betegek és főképen nyugalomra szoruló emberek vannak, közvetlenül a ház elé csinálnak egy tenniszpályát , ahol a gyerekek reggeltől estig üvöltenek, mint az indiánok.

De úgy véltem, hogy a "fejedelem" nagyon szeretheti a lármát – jól eshetik neki.

Mert nem érte be annyival, amennyit a szanatóriumhoz tartozó, vagy ott látogatásban levő gyermekek tudtak produkálni, hanem a környékről mindenfelől összegyűjtötte a lányokat, fiúkat – és azokat is erre a térre bocsátotta, hogy ők is ottan labdázva rikoltozzanak.

Míg aztán egyszer rájöttem, gazdáim beszédére fülelve, hogy a " fejedelem" nem is annyira a lármát szereti, mint inkább a pénzt – s azért gyűjti össze a lányokat, fiúkat a környékről is és engedi meg nekik, hogy ott lármázzanak és labdázzanak, mert azok pénzt adnak neki ezért.

Igen ám, de most meg már azt nem értettem, hogy ezek a kisebb-nagyobb gyermekek miért fizetnek azért, hogy ők éppen itt lármázhassanak – mikor volt bőven erdő, mező a közelben, ahol azt ingyen megcselekedhették volna.

Lassanként rájöttem ennek a talánynak a nyitjára is.

Az emberek szeretik a különlegességeket, a rendkívüli dolgokat, s azokat szívesen meg is fizetik.

No már pedig kell -e annál különlegesebb és rendkivülibb dolog, mint hogy egy szanatóriumban, súlyos betegek ablaka előtt legyen szabad játszani, kiabálni a tulajdonos felhatalmazásával és beleegyezésével?

De a "fejedelmet" még ennyi lárma sem elégítette ki, vagy talán az érte járó összeget keveselte, mert gondoskodott újabb és még alaposabb lármázókról.

Ezzel is bizonyítani akarta, hogy ez a szanatórium igazán bővelkedik minden téren és vonalon – rendkívüliségekben.

Aminthogy asszonykámtól hallottam, hogy a takarítási rendszerük egyetlen a maga nemében, a tennisszező tér a betegek ablaka alatt nemkülönben – úgy az is igazán nem mindennapi dolog, hogy egy szanatóriumban egészen apró gyermekeket kvártélyozzanak be.

Még pedig kezdetnek egyelőre két olyan gyermeket, akik példát statuáltak az emberi tüdő erős és elasztikus voltáról – így mondta asszonykám.

Hogy mindkettőt egyformán élvezhessük, hát egyiket alattunk a földszinten, a másikat fölöttünk a második emeleten helyezték el.

Néha egyenként, máskor meg együtt üvöltöztek – sokszor órákig.

Azt mondta asszonykám, hogy sokszor csodálkoznia kellett, hogy az Úristen ilyen csöpp emberi lénynek mennyi erőt, mennyi ellentállást adott.

S ha egy bűnös földi halandó arra merne vetemedni, hogy az Úristennel pörbe szálljon, hát akkor megkérdezné tőle , hogy ha már ilyen csöppségeket annyi erővel, ilyen rettentő hangfölösleggel bocsátott az élet útjaira – s a szanatórium szobáiba – miért nem gondoskodott nagy igazságosságában arról is, hogy az alattuk és mellettük és fölöttük lakó emberiség ennek megfelelő kondiczióju idegekkel rendelkezzék, hogy ezt a néha szólóban, máskor duettban rendezett hangversenyt lehetőleg kibirja.

Mert így bizony nem csekély kínokat állnak ki a betegek.

Egy szívbajos úrhölgyet , asszonykámék szomszédját, egészen beteggé tette egy ilyen duett, amelyet egy órán keresztül folytatott a két csemete éppen akkor, amikor ő orvosi rendeletre délutáni pihenőre tért.

Úgy -e, kérem, most azt tetszik gondolni, s azt kérdezni, hogy hol volt ennek a két kis csemetének az édesanyja, aki hivatva lett volna egyrészt arra, hogy megakadályozza drága gyermekét abban, hogy tüdejét idő előtt tönkretegye, de másrészt arra is, hogy a többi vendéget, illetőleg beteget megkímélje e szörnyű produkczió végigélvezésétől?

Asszonykám úgy vélte, hogy ő velem együtt igen naivul gondolkozott, mikor az anya hivatását és kötelességét ennyire túlbecsülte.

Mert igenis, a földszinti gyermeknek , aki főképen a nappalt használta föl végnélküli, hatalmas hangversenyére, ott volt az öreg paraszt dadáján kívül az "édesanyja" is.

De amint asszonykám megmagyarázta valakinek, ez a szegény asszony igazán nem foglalkozhatott a gyerekével.

Igaz – mondta asszonykám, – hogy itten nincsen háztartása.

Tehát nem kell bajlódnia a háború okozta rettentő nehézségekkel a beszerzés körül, sem a most minden fegyelmet megtagadó, de annál óriásabb igényekkel fellépő cselédséggel, sem semmiféle egyéb hasonló, lélekölő, fárasztó és kínos dologgal.

Sőt itt a zöldben, a szanatóriumban még csak társadalmi kötelezettségek sem terhelik, tehát semmiféle időrabló, őt elfoglaló dolga nincs és nem is lehet.

De igenis, volt dolga bőségesen, amíg, még otthon, azt a sok rózsaszín és sárga és fehér és kék selyem pongyolát és ruhát , melyet itt nekünk bemutogat, megrendelte, fölpróbálta, megcsináltatta.

Az ilyesmi ma nem kis dolog, sőt annyi idő-, erő- és energiapazarlást igényel, (a pénzről, a horribilisről, amibe kerülhetett, nem beszélek – mert azt bizonyára hozott nekik a háború bőven) – hogy abban egészen kimerülhetett, s igazán nem maradhatott már ereje az olyan vulgáris műveletre, mint amilyen egy gyerekkel való foglalkozás.

Asszonykám ugyanis folyton megfigyelte őket ittlétünk óta, s a következőket tapasztalta: Az "édesanya" mindenekelőtt a gyermekét, bölcs előrelátással a saját személye javára, a ház nyugati traktusában helyezte el – ő pedig a férjével a keletiben lakott.

Így övé lett a napsugár és a csönd.

A gyerek lármája pedig a vendégeké, ő hozzá az nem hatolhatott, – éppen úgy nem, mint ahogy a gyermek szobájába a nap sugarai nem igen juthattak be.

Ki törődnék embertársaival – a többi vendéggel és beteggel?

Eleget tett anyai kötelességének először is azzal, hogy a világra hozta gyermekét – mondta asszonykám és hozzátett egy olyan megjegyzést, amelyet én nem értettem meg.

Úgy látszik, csak az én kis buta agyvelőm volt az oka ennek, mert akinek mondta, az bizony elmosolyodott a megjegyzésén.

Már pedig, ha nem érti, nem mosolyog, úgy -e?

Azt mondta ugyanis asszonykám, hogy még abban sem bizonyos, hogy ez a hölgy a "czélt" szerette -e, s az lebegett -e szemei előtt, vagy csak belenyugodott a nem várt, nem remélt, nem kívánt " következmény " -be?

Mikor azután megjelent a kis "következmény ", akkor vett neki egy , az orvosa által bizonyára jóminőségünek deklarált kétlábú tehenet, s a gyerek el volt látva.

A mama látogathatta ujból és továbbra is a zsúrokat és a szabónőket.

Most, hogy a gyerek már saját lábán állhat, hát beszerzett neki egy csomó igazán szép, díszes és drága ruhácskát és egy kevésbbé díszes, de bizonyára nem kevésbbé drága dadát.

S most ez a kicsiny, a testi és lelki fejlődés legfontosabb korszakában levő embercsemete, élete harmadik esztendejében reggeltől estig, kizárólag egy paraszt dada gondjaira van bízva.

Az ápolja a testét, az fejleszti a lelkét, az agybéli működését.

Hogy milyen lehet ennek az eredménye minden irányban, az könnyen elképzelhető: egy öreg parasztasszony higiéniája egy kis gyermek testére – agyfejlesztő hatása intelligencziájára!

No már most, mondja asszonykám, az ilyen asszony, aki csak annyira törődik saját édes magzatával, hogyan törődnék az a többi vendéggel, az idegenekkel, kiknek nyugalmát éppen az ő kedves gyermeke teszi tönkre.

Az ilyen boldog teremtések csak magukat szeretik, de önmagukat aztán – nagyon.

A másik kis gyerek másfél éves, szép és erős, – így mondja asszonykám.

Én ugyan nem találok semmi szépet sem ezeken a gyerekeken.

Nem sokkal nagyobbak, mint én vagyok – és mégis két lábon járnak és sok mindenféle, szerintem fölösleges ruha van rajtok.

No meg azután visítani tudnak – sokkal jobban, mint én.

Ennek a kis kétlábúnak az anyja mégis csak rászánja magát arra, hogy nappal foglalkozzék a gyerekével.

Ellenben, hogy éjjel mit csinálnak, azt nem tudom.

Még asszonykám sem tudja.

Mert hallottam, mikor egyszer mondta, hogy nem érti, hová mehetnek ezek minden este?

Mert jó levegő, szép vidék van itt egész nap.

Több, vagy más, este sincs.

Sőt ellenkezőleg – éjjel kevesebb van.

Mert aki nem macska, az nem lát a sötétben, s így azt sem tudhatja, hogy szép -e a vidék vagy csúnya?

Már pedig ennek a kis jószágnak a szülei lefektetik őt este hét órakor – s elmennek hazulról .

Mire hazatérnek, éjfél van.

És az a kis muzsikáló csemete egyedül van annyi éji órán át.

Néha talán beletörődik sorsába – máskor ellenben revoltál.

Hát én, mint tetszik már tudni, nem nagyon rajongok az ilyen piczurka és mégis a felsőbbrendű lényekhez tartozó, gyerekeknek nevezett teremtésekért, – de ezt a gyereket néha magam is megsajnálom.

Olyan sírást, üvöltést visz véghez, hogy majd fölveti a házat.

A vendégek is sajnálják a gyereket, mert félnek, hogy megszakad benne valami, – és sajnálják magukat is, hogy ilyesmit kénytelenek órákon át tűrni és elszenvedni.

Hogy a gyerek szülei mit gondolnak – azt a jó Ég tudja.

Talán azt, hogy amiről nem tudnak, az nem bántja őket.

Mert ha az a gyerek este nyolcz órakor megkezdi a hangversenyét, akkorára persze, mire szerető szülei hazatérnek, már végleg ki van merülve és hallgat.

Éppen úgy, mint azok a vendégek, akik kénytelen végigélvezői voltak ennek a mulatságnak.

Úgy látszik azonban, megint csak igaza volt asszonykámnak, mikor azt állította, hogy meg kell adni a "fejedelem " -nek, hogy féldolgot nem végez.

Mikor megkezdte a nyári áremelést, hát olyan rekordot produkált, hogy az egyszerűen csoda.

Annyit kért a gyanútlan jelentkezőktől egy napi lakás és ellátásért, mint máskor talán egy hónapiért.

S viszont mikor a gyerektelepítéshez látott hozzá, hát ott sem állt meg a kettes létszámnál, de fölvitte kerek tízre, mire a mi utolsó hetünk elkövetkezett.

Mondta is asszonykám, hogy ebben a szörnyűséges háborúban igen biztató és megnyugtató momentum a jövőre való tekintettel ez a rohamos szaporodás, de a szanatóriumban üdülő és pihenésre vágyó emberiség szempontjából nem a legüdvösebb és legkivánatosabb ez a nagy gyerekáldás.

Már ekkor képviselve volt minden kor és évfolyam, a legkisebbtől a kamaszkorban levőig, – a nappal játékközben, a tennisznél üvöltözőktől az éjjel ordítozókig.

Úgy , hogy asszonykám azt állította, itt is el lehet mondani a csend hiánya miatt azt, amit Norvégiában a sötétség be nem következése miatt mondanak, hogy soha sincsen éjszaka .

Mennyire "üdíti" ez a szegény "üdülőt ", az elképzelhető.

De hogy a szanatóriumbeli események még czifrábbak és változatosabbak legyenek – a tiz gyerek közül az egyik, a nappal ordítozó kis gyermek testvérnénje, köhögést kapott.

Nagyon erősen és csúnyán köhögött, s az emberek azt mondták erre, hogy szamárköhögése van.

Igazán nem szép az emberektől, hogy ha valami csúnya dolgot akarnak kifejezni, mindig a szegény négylábúak köréből veszik a hasonlatot.

No már most kíváncsi volt a szanatórium közönsége, mit fognak tenni azzal a szegény kis leánnyal, hová fogják vinni?

Minthogy a kis lány eddig a kis hangostorkú gyerekkel és a dadával együtt a földszinten lakott egy szobában, a sok és díszes ruhájú mama gondoskodott arról, hogy sem az ő kis csemetéjének az egészsége, sem pedig az ő saját külön nyugodalma ne legyen veszélyeztetve.

Vett tehát a kis leánynak egy másik szobát, s egy magyar, sőt még egy franczia kisasszonyt is hozzá.

Ez volt az óvóintézkedés, melyet tett, hogy a többi kilencz gyereknek és a sok felnőttnek az egészsége ne legyen veszélynek kitéve.

Most már azután nyugodt lehetett a ház apraja-nagyja a szamárhurut irányában!

Szóval, változatosságban nem volt hiány, ha nem is éppen a legkellemesebb fajtából, s ha nem a legélvezetesebb tapasztalataikat szaporították is vele az ottlakók.

Mert volt ottan, elvétve, egy-két úriember és úri család is.

Ezeket szintúgy, mint gazdámat, a háború okozta kényszerűség hozta abba a kevéssé kivánatos helyzetbe, hogy ott nyaraljanak.

Egyrészt a leeresztett sorompók az egyes harczban álló országok között tették lehetetlenné, hogy máshová, külföldre menjenek , másrészt itthon teremtett a háború olyan viszonyokat, hogy csakis a város, illetőleg foglalkozásuk helye közelében nyaralhattak.

No meg, némely esetben az érző emberi szív sem engedte meg az eltávolodást az otthontól, mert azt remélte, hogy a harczban levő szeretteinek híradása itthon hamarább, könnyebben utóléri.

S ezzel a néhány úriemberrel gazdáim is váltottak pár szót – kivált asszonykám öntötte ki néhanapján a szívét előttük.

Hallottam, mikor asszonykám magyarázgatta nekik, hogy micsoda Isten és ember ellen való vétek ezt a gyönyörű helyet, ahol remek a vidék, nagyszerű a levegő, szóval minden szükséges kellék megvan ahhoz, hogy a beteg, avagy csak nyugalomra és üdülésre vágyó emberek jól érezzék magukat, így elrontani, élvezhetetlenné tenni.

Az Úristen, meg a természet, megadott itt mindent ahhoz, ami az embernek üdvös és kívánatos, ami egészségére hasznos és jótékony hatású lehetne, de az emberek, akik e szanatóriumot bírják, a tulajdonosok megtesznek mindent, hogy ellensúlyozzák , megsemmisítsék a természetnyujtotta előnyök üdvös befolyását vendégeik egészségére és kedélyére.

És csodálatos, folytatta asszonykám, az összetartás hiánya az emberekben!

Úgy tesznek, mint az egyszeri czigány, aki pálinka helyett subiczkot ivott, s az összes atyjafiai, akik együtt voltak vele, mind egymásután részesültek ebben az élvezetben .

Egyik sem volt hajlandó bevallani a másiknak, hogy póruljárt.

Sőt ellenkezőleg , mindegyik tovább nyújtotta az üveget a másiknak, hogy ha ő vele megesett a baj, ha ő becsapódott, ne legyen megkímélve attól a másik sem.

Ilyen a magyar közönség is.

Mindenki csak saját magával törődik, csak magát óvja a kellemetlenségtől, bosszúságtól.

S eszeágába sem jut, hogy talán az ő tapasztalatai megkímélhetnének másokat egy és más bajtól és kellemetlenségtől.

Ha én becsapódtam , miért járjon más jobban?

Ha engem nem figyelmeztetett senki, miért legyek én különb , mint a többiek – mondják az emberek.

S ezért van az a rettenetes sok visszaélés nálunk, az a sok goromba és zsaroló kocsis, a brutális rendőr, a nyelves és durva kalauznő, az árdrágító, csaló kereskedők nagy tömege és a többi hasonló jók.

Nem jelentenek föl senkit sem, – nem akarják a már átélt kellemetlenséget és izgalmakat ujabbakkal tetézni, amiből nekik , úgy vélik – nagyon nem helyesen, – már hasznuk nem lenne, legfeljebb az utánuk következőnek, – annak a sorsán könnyítenének.

Csak azt az egyet felejtik el, hogy ők is mindig és mindenütt valaki után következnek!

S hogy végeredményben, ha egy kicsit altruisztikusabban gondolkoznának a jelenben, abból az egoista is kivehetné a részét, meglelné számadását a jövőben.

Mert ha én ma rendre taníttatom a goromba kocsist vagy a csaló árust, holnap nemcsak az új jövevény tapasztalhatná már az üdvös eredményt, de én magam is, ha újra rájuk vagyok utalva.

Ez a nagyfokú indolenczia, a nemtörődömség szüli a bajok, az izgalmak, a bosszúságok végnélküli lánczolatát.

S ezért viszonyaink nem javulnak, sőt, sajnos, egyre rosszabbodnak!

Asszonykámat most már, ittidőzésünk utolsó napjaiban, nem izgatták többé a tapasztalt dolgok – inkább búsították.

Hogy ime, megint lesz egy búcsú, mely valószínűleg végbúcsú.

Szép és kellemes hely ez, könnyen megközelíthető is, egész közel esik a városhoz és mi még sem igen fogunk többet nyaralási szándékkal ide visszatérni .

Mondta is uracskámnak, hogy ha minket csak félig-meddig is kielégítettek volna, ha velünk azt a komédiát – sajnos, engem használva ürügyül – nem csinálják, nemcsak mi tértünk volna újból vissza, de sok új vendéget is toborzottunk volna számukra.

Az elégedetten távozó vendég a legjobb reklám és sokkal olcsóbb, mint a sok újságbéli hírdetés.

Most a háborúban persze így is megtelik, de mindig új meg új publikummal.

S ha most a háborúban nem tud magának állandó, visszatérő közönséget teremteni, igen valószínű, hogy ha egyszer – Isten segedelmével – mégis csak megszünik a most tomboló világőrülettel együtt az itthon nyaralás kényszere – akkor üresen fognak maradni a most oly méregdrágán kiadott, annyi panaszt hallott szobái a szanatóriumnak.

A tulajdonosok igen melegen búcsúztak el a gazdáimtól.

Kérték őket, hogy váljanak el jó viszonyban, bocsássák meg és felejtsék el a történteket.

A bocsánat az embertől függ – a felejtés már sokkal kevésbbé.

S én nem is hinném, hogy mi még oda visszatérnénk valaha.

Búbánat szállta meg az én kis szívemet is, hogy itt hagyjuk a gyönyörű erdőt, a virágillatos mezőket, a csicsergő madárkákat, a fákon ugrándozó mókuskákat, az aranyszabadságot, s mindazt a szépet és jót, amit ittlétünk alatt élveztem.

De hát én egy becsületes, hüséges kis kutya s nem valami macskafajzat vagyok, s bármennyire megszerettem is e vidéket, ha sajnálom is elhagyni, a fődolog számomra mégis a gazdám, az asszonykám.

Én ő hozzá ragaszkodom, s nem a helyhez, a házhoz .

Ahová ő megy, oda követem én is, ahol ő van, csak ott lehet számomra a boldogság.

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Gyermekek és mamák

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Gyermekek és mamák