Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XV.
Másfél óra mulva visszatért Laczi s láttam, hogy szeretne kibékülni, már tudniillik ugy, hogy én kérjek bocsánatot; de én sem igy, sem amugy nem voltam hajlandó kibékülni, mert még mindig tele volt a szivem keserüséggel s azt gondoltam magamban : jobb, ha egyszer vége szakad, mintsem folyvást megujuljon ez a komédia.
Különben a levelet már el is küldtem a mamának, már azt meg nem akadályozhatom, hogy az el ne menjen s hogy azt el ne olvassák otthon.
És ha irnék is utána egy másikat , mit érne az?
Nem hinnének ennek az ujabb levélnek, azt gondolnák, a férjem kényszeritett rá.
De nem is akarok másikat irni, hiszen holnap vagy holnapután vagy a jövő héten ismét be kellene vallani, hogy nem birok tovább együtt maradni Laczival .
S mennél előbb szétválunk, annál jobb.
Soha eddig eszembe nem jutott ez a gondolat, mikor Laczit ijesztgettem vele, de csak ugy félig tréfából; most azonban annyira el voltam keseredve, hogy azt hittem, soha többet jó szemmel nem nézhetek erre a Laczira.
Hiába próbál közeledni hozzám, én megátalkodottan elforditom a fejemet.
Nem békülünk , uracskám.
A pohár csordultig megtelt; csak tessék más feleséget keresni, a kit gyötörhet.
Nem volt ahhoz szokva, hogy én ilyen keményen viselem magamat s megdöbbenve állt meg a szoba közepén, mintha csodálkoznék, mi dolog ez, hogy én nem sietek oda borulni az ő nagylelkü keblére.
S annyira furcsa volt, a mint csodálkozva ott állt, hogy majdnem elnevettem magamat.
De összeharaptam ajkaimat, nem, nem fogok nevetni.
Laczi csak ott állt, meg kell vallani, kissé bambán s tünődött, hogy már most mit csináljon.
Csak a kis ujjamat kellett volna megmozditni s rögtön ott termett volna mellettem.
De nem mozditottam, nem bizony, most kőszivü leszek.
Nem ment könnyen: mert a mint láttam, hogy olyan megszelidült, csaknem alázatos arczczal jár ott körültem, hát kezdtem megsajnálni.
De aztán arra gondoltam, hogy ha most nem leszek erős, akkor végem van örökre s ez a gondolat ugy megedzette a szivemet, hogy minden kisértésnek ellenálltam.
Igy mulhatott el egy negyedóra vagy tán több is.
Ezalatt nem fordultam hátra, de azért Laczinak minden mozdulatát láttam a tükörből.
Olykor-olykor felém közeledett , aztán megállt.
Bizonyosan azon gondolkozott, hogy megszólitson -e.
Mikor azonban látta, hogy én következetesen elforditom a fejemet, akkor ő is megfordult s szótlan kiment.
De most nem csapta be az ajtót, hanem szépen lassan betette.
Meg lehettem elégedve azzal a szilárdsággal, a mit tanusitottam s büszke is voltam rá.
Föltettem magamban, hogy nem engedek abból semmit, ha Laczi visszatér, akkor sem; de bizonyos aggodalom szállt meg, vajjon meg birom -e állni, ha látom bünbánó , bocsánatkérő arczczal Laczit.
Szerencsére nem igy tért vissza.
Oda kint a hosszu séta alatt bizonyosan ő is azt gondolta magában, hogy ő sem fog engedni, mert a férfi büszkesége nem türheti, hogy az asszonynak legyen igazsága.
Rögtön láttam az arczán, a mint belépett.
Most nem kullogott már körültem, mintha lesné, mikor borulhatunk már egymásnak a nyakába; most biztosan lépett föl mint az olyan férj, a ki ismeri hatalmát.
- Igaz, most jut eszembe, hogy nekem be kell mennem a városba, dolgom lesz ott, - szólt hidegen.
Bizonyosan várta, hogy megkérdezem, micsoda dolga lesz ott?
De várhatod, csak azért sem kérdezem meg.
Egy percznyi várakozás után, mikor látta, hogy nem szólok, tovább folytatta:
- Lehet, hogy nem jöhetek haza estebédre sem s csak későn térek vissza.
Erre már csak fogok valamit mondani, gondolhatta magában; de én csak annyit feleltem rá:
- Jó, hát nem fogok várni.
Egy percz hosszáig bámulva, csaknem rémülten nézett reám.
Hát oly közönyösen mondhatom én azt, hogy »jó « ?«
Ez lesz az első eset, mióta, házasok vagyunk, hogy külön ebédelünk s én egyetlenegy szóval sem marasztalom, hogy: »ne menj el, kedves , « vagy »siess vissza, kedves.«
Látom, hogy szeretné lecsapni a kalapját, melyet már a kezébe vett s csak azért is azt mondani: no most már nem megyek.
De restelli előttem.
Azt is látom, hogy semmi dolga sincs s hogy ez csak üres kifogás.
Reám akart ijeszteni azzal, hogy bemegy a városba és odabent ebédel.
Hát csak tessék.
Mikor azonban az ajtóhoz ért s láttam, hogy ott felém tekintve még egyszer megáll , már majdnem megszólaltam:
- Ugyan ne bolondozzunk, Laczi, ülj le szépen és nem mégysz te sehová.
De hogy illett volna ez a levelemhez, melyet már elküldtem az anyámnak?
Csak hadd menjen, ha neki tetszik.
Még egyszer keservesen reám nézett, hát csakugyan nem tartóztatom?
Aztán dühösen elment.
- Oh, visszafordulsz te még, - gondoltam magamban.
Mert most már láttam, hogy én kerekedtem fölül.
S milyen gyorsan, milyen egyszerre megtanultam, hogy mi az a nagy titok, a mivel a nők férjeik fölött uralkodnak.
Csak nem kell engedni, ennyi az egész.
Milyen egyszerü mint a Columbus tojása s nekem majd nyolcz hétre volt szükségem, mig ezt kitaláltam.
Büszkén és elégedetten vártam tehát, mig Laczi visszafordul s elhatároztam magamban , hogy most már nem leszek kegyetlen hozzá.
Sőt azon is gondolkoztam már, hogy a mamának mit irjak és hogyan magyarázzam meg, hogy az egész csak egy kis félreértés volt köztünk, a mi többé nem fog előfordulni s a mama ne aggódjék, mert mi szeretjük egymást és nem akarunk elválni.
Vártam, vártam sokáig Laczit, de csak nem jött.
Hát igazán bement volna Velenczébe s ott ebédel?
Nem esett jól már a tizenkét órai villás reggeli sem igy egyedül, nem izlett semmi; hát még majd az estebéd?
Lassan, szomoruan telt el az egész délután, óráról órára szomorubban.
De még mindig reméltem, hogy hat órára, az ebéd idejére visszatér Laczi.
Lehetetlen, hogy itt hagyjon egyedül.
Egész délután nem mozdultam ki a szobából.
Láttam kint a sétálókat, behallottam a vidám zajt; hosszuhaju szőke német fiucskák szaladoztak épen az ablakom alatt s egy fiatal pár haladt el ott kart karba öltve, egymáshoz simulva, szemeik egymás tekintetébe elmerülve, mig utánuk két öregebb asszonyság tipegett, valami mama vagy nénifélék.
Bizonyára jegyespár, gondoltam magamban, vőlegény és menyasszony, kik ott andalognak és boldogságról álmodoznak.
Szegény lányka, látod, ilyen ez a boldogság mint az enyém, ne higyj annak a fiatal embernek, mert a férfiak mind egyformák, mind haszontalanok.
Most hizeleg neked a vőlegényed, várj csak, majd két hónap mulva az esküvőd után itt hagy téged magányosan és elmegy mulatni, mig te itt ülsz mint én most s a könyeidet törülgeted.
De nem, nem fogok busulni Laczi miatt, csak haragszom.
Jaj, ha most a kezem közé akadna!
Te mulatsz, sétálgatsz Velenczében és ebédelsz isten tudja hol, én pedig itt ülök s szégyen szemre ki sem mozdulhatok, pedig soha sem volt még ilyen kedvem sétálni.
Várj csak!
Szeretnék lekiáltani Szentgyörgyiékhez, a kik épen itt mennek el, hogy várjanak meg , én is velök megyek.
De mit fognak gondolni?
S mit fog gondolni Pávay Kornél, a ki kiséri őket?
És aztán oh, dehogy van nekem kedvem sétálni, dehogy van!
Ez csak olyan idegesség, olyan lázasság, olyan nyugtalanság, mert nem tudom, hogy mit csináljak.
Nem kell nekem a séta, nem kell nekem semmi sem.
Nem megyek le ebédelni sem s csak azért hozatok magamnak valamit a szobámba, hogy feltünővé ne tegyem magamat a szobaleány előtt.
De enni nem tudok, keservesen esik minden falat, a mit lenyelek.
Ugyan milyen étvágygyal eszik most Laczi s jutok -e eszébe én?
Lassanként csilapodik a haragom s mentegetni kezdem magam előtt Laczit.
Hátha igazán valami dolga van a városban?
Hátha el akarta mondani nekem, de én nem hallgattam meg?
Bizonyos, hogy ha most érkezett volna haza, nem lettem volna hozzá valami nagyon szigoru.
De nem érkezett.
Az órák ismét multak egymás után, beesteledett és Laczi még akkor sem tért vissza.
Harag és bu töltötte be szivemet ujra.
Hát igy bánik velem?
Tiz óra elmult, tizenegy is elmult, éjfél felé járt az idő.
Laczi még most sem jött .
Akkor aggodalom kezdett támadni bennem s ez az aggodalom perczről perczre nőtt , ijesztő gondolatokkal rémitgetve.
Vajjon mi történhetett Laczival?
Tiszta, holdvilágos volt az éj, gondolán kijöhetett volna bármily későn.
De miért ne jöhetett volna korábban is?
Mi dolga lehetett volna, a mi őt késő éjszakáig ott tartja?
Halálos félelem szállta meg szivemet, valami szerencsétlenséget sejtettem.
Istenem! miért is eresztettem el?
Csak egy szót kellett volna szólnom, egyetlen egy szót s nem ment volna el.
De én makacsságból nem mondtam ki azt az egy szót, inkább menni hagytam és most isten tudja, látom -e valaha.
Éjfél is elmult, most már minden reménykedésnek vége, most már nem jön .
Kétségbeesetten tekintgettem ki a néma éjbe.
Hová lett?
Mi történt vele?
Talán betegen fekszik, elhagyatva, valamelyik velenczei fogadóban.
Vagy talán...
Oh, azt még gondolatban sem mertem kiejteni, azt a legrettenetesebbet, a mi véremet megfagyasztotta.
Reszkettem, dideregtem s egy köpönyegbe kellett takaróznom, mert még a fogaim is vaczogtak.
- Hát nem látom Laczit soha többé, soha, soha? - gondoltam és sürün kezdtek hullni könyeim.
Nevét susogtam lázasan, kétségbeesetten.
S fájdalmam még nagyobb volt, mikor arra gondoltam, hogy igy kellett megválnunk egy bucsuszó nélkül, haraggal, kibékületlen .
Szegény Laczi!
Egyszerre valami lázas bátorság szállt meg.
Föl akartam keresni.
Élve vagy halva , akárhol, de fölkeresem.
Mentem volna, futottam volna; de hová?
Igy, egyedül, az éj óráiban, mikor köztünk a tenger, hová?
Térdre borultam, összekulcsoltam kezeimet és imádkoztam.
Egyebet nem tehettem Lacziért, semmit egyebet s a tehetetlenség érzete lenyomott, elzsibbasztott.
Ugy vártam be a reggelt.
Bármily rövid az éj igy julius elején, nekem végtelen hosszu volt ez a rettenetes éj .
Hát soha sem fog már virradni, soha?
Végre mégis csak fölvirradt s én remegve tekintettem ki az ablakon, mint ha a fölkelő nappal fölkelne az én reménységem is.
Odakint még minden csöndes volt.
Mély álomban aludtak a villák lakói, minden ablak zárva, minden függöny leeresztve, csak egy-két utkaparó söpörgette el a faleveleket az utból.
Eltávoztam az ablaktól.
Nincs, nincs többé semmi remény.
A napsugarak beszürődtek az ablakon, nyájasan, vidáman.
Mit törődik a nagy természet az én bánatommal.
Oly szép volt a reggel, oly bübájos szép s nekem mégis oly gyászos.
Oda léptem ujra az ablakhoz s látom, hogy épen abban a pillanatban lép be egy bus alak fölhajtott kabátgallérral, mélyen a szemére huzott kalappal.
És én eszeveszetten rohanok ki a szobából, le a lépcsőn, egyenest a nyakába:
- Csakhogy itt vagy!
Csakhogy megjöttél!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE