Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XV. (LE A LÓRÓL!)
János fiam elérte immár azt a korhatárt, hogy maholnap az elemi iskola elsőosztályu tanulói közé fog számitani s ezokból mindenki érthetőnek fogja találni, ha türelmetlen militarista, akinek leghőbb vágya, hogy legalább tiz oroszt vagy csehet vághasson le, de - hátulról.
Mert igy az ellenség nem látván őt, nem idézhet elő kárt testi épségében.
A katonától a leggyilkolóbb strapákat követeli meg János, kivévén az önmaga személyét.
A minap, mikor ép a legsürgősebb dolgom lett volna, hirtelen elémállt s azt kérdezte:
- Apukám, milyen katona legyek, ha nagy leszek?
Nem igen figyeltem rá, de hogy lerázzam magamról, azzal ütöttem el a dolog élét:
- A régi világban az egyévi önkéntes szabadon választotta meg a fegyvernemet .
Valószinü, hogy ma is igy van.
- Apukám, - s tagadóan rázta a fejét, - eztet én nem értem.
De aztat mondd meg nekem, milyen katona legyek?
Láttam már, hogy itt tüzetesebb magyarázkodásra van szükség, különben nem hagy békén egész nap.
Oldalt tettem hát a legsürgetőbb munkát s igy szóltam hozzá komolyan:
- Az ember lehet gyalogos, azaz baka, aztán tüzér s azonfelül huszár.
A bakamivoltot azonban nem ajánlom, mivel a bakát annyira lenézi a huszár, hogy az már több, mint vérlázitó...
- Apukám, - szakitott meg kézzel-lábbal hadonászva, - én nem aztat kérdezem .
Hanem aztat, hogy melyik katona kel fel legutoljára az ágyból?
Sejtettem nyomban, micélból puhatolódzik annyira ez az elszánt ember.
Igen-igen komolyan kezdtem, mert magam is nyögtem valamikor egész kis esztendőt a bornyu alatt.
Igy adtam meg a fölvilágositást:
- Legkorábban a közlegény köteles kiugrani az ágyból, tiz perc mulva következik a frájter, ujabb tiz perc mulva a káplár s jó negyedórával rá az őrmester ur...
- Apukám, - és tiltakozni kezdett minden erejéből, - aztat mondjad meg, hogy kinek szabad legtovább aludni az ágyba?
- A tábornoknak, lévén ő a legmagasabbrangu.
A fejét forgatta türelmetlenül:
- De milyen katona az, aki még a tábornoknak is parancsol?
- A tábornagy, - siettem a magyarázattal, csak hagyja már abba!
- A tábornagyi rangfokozatot azonban csupán háború esetén töltik be rendes körülmények között.
De Jánosnak még ez sem volt elég.
Továbbfaggatott:
- A tábornagy az fővezér?
- Ugy van!
A tábornagy a fővezér is egyben.
Nagyot nyelt, karikáranyilt szemmel:
- És a tábornagy hány órakor kel fel az ágyból?
- Azt hiszem -, szóltam némi töprengés után, - hogy csak ugy délelőtt tiz óra körül.
János most már gondolkozás nélkül vágta rá:
- Akkor én tábornagy leszek!
Ágnes nénje, aki negyedik osztályu tanuló már az elemi iskolában s egyuttal jeles előmenetelü növendéke a Zeneakadémiának, a szomszéd szobában készitette eközben a másnapi feladatát.
Hallván azonban, minő fellengző terveket kovácsol az öccse , meg nem állhatta, hogy föl ne kacagjon gunyosan:
- Hahaha!
Ép egy ilyen hökköm-matyiból lesz majd tábornagy!
Lesheted azt, öcsém muki!
Jánost abban a pillanatban elöntötte az indulat s kardja markolatához kapott:
- Vigyázzál, mert ha mégegyszer aztat mondod, hogy hökköm-matyi, hát kihuzom a kardomat és kergetni foglak!
- Ajaj, - nyelvelt vissza a nénje, - nagyon félek tőled!
Ép egy ilyen prücsöktől!
János reszketni kezdett a haragtól és a szégyentől.
Ám erőt vett magán nagynehezen s nem fajult át tetlegességbe, ami minden körülmények között nagy önuralomra s még több lovagiasságra vall.
Ahelyett haptákba merevült előttem s ismét nyelt egy nagyot:
- Apukám, milyen katona voltál te?
- Huszár, - válaszoltam meggondolás nélkül, mert különben sem figyeltem oda az apró, ám annál konokabb militaristára.
Egyéb dolgok foglalkoztattak.
Ő azonban nem elégedett meg ennyivel, összehúzott szemmel, sötét gyanuval faggatott tovább:
- Biztos?
- Ha mondom! - s megint nem törődtem vele tovább.
János eloldalgott erre.
Sajnos, elmulasztottam utánanézni és igy nem vettem észre, hogy a kölyök rosszalón csóválta a fejét.
Csak sokkal később riadtam rá , hogy az engesztelhetetlen harcos ekkor már rendszeresen nyomozott katonai multam, elsősorban a fegyvernemem után.
Tartozom a férfias vallomással, hogy az elővigyázat minden mulasztásáért magamat terhel a felelősség.
Valami hat hónappal előbb történt, - János ötesztendős lehetett akkor, - hogy a következő fogóskérdést vetette föl előttem az állandóan ütközetrekész katona:
- Apukám, még sohase nem mondtad nekem, hogy mi voltál te: huszár, tüzér vagy csak baka?
A kérdés érthető egy olyan fiatalembernél, akit csapatmozdulatokon kivül semmi más probléma nem érdekel a kerek ég alatt.
Érdeklődése azért sem tünhetett föl nekem, mert mindkét nagyapja kiszolgálta a maga idejét.
Az egyik Pesten, mint tüzér, miközben annyi temperamentummal lődöztek valamelyik nagygyakorlaton , hogy az ágyuzengéstől megsérült az egyik dobhártyája; másik nagyapja viszont olyan nyalka huszár volt Nyiregyházán, hogy minden kislány utánafordult, ha a főuccán csörömpölt el kardostul.
János megunhatta pillanatnyi tünődésemet, mert másodszor is megsürgetett:
- No, mondjad, milyen katona voltál: huszár, tüzér vagy csak baka?
Dolgom lévén, untam az okvetetlenkedést és hogy lerázzam a nyakamról, azzal próbáltam elkenni a dolgot:
- Hát... huszár voltam...
- De egyszer aztat mondtad, hogy császárvadász voltál Tirolba! - s elámult szemmel leste a fölvilágositást.
Láttam már, hogy csávába kell jutnom, ha hirtelen ki nem vágom magamat valahogy:
- Hát kérlek, a dolog ugy áll, hogy olyan császárvadász voltam, aki lovon jár...
- Gyalog sose jártál? - firtatta tovább, ekkor még gyanutlanul.
Itt már vigyázni kezdtem, tehát az igazság némi megkerülésével, igy próbáltam kievickélni:
- Ha a havasokon gyakorlatoztunk, természetesen gyalog kellett járnom, a völgyekben azonban lóháton ültem minden alkalommal...
Annyit szólt rá röviden:
- Akkor mégis huszár voltál!
Történ ez valami hat hónappal ezelőtt s azóta csend volt egykori csapattestem s fegyvernemem körül.
Aztán (három hete lehet már) aziránt kezdett puhatolódzni , melyik katona hány órakor kel föl az ágyból?
Én fesztelenül éltem világomat eközben.
Pedig ha csak valamit vigyázok, észre kellett volna vennem, hogy János - különösen a legutóbbi napokban - türelmetlen kapkodással s a legszörnyübb gyanu közt próbálja tisztázni előéletemet.
S amikor csalhatatlanul megtudta végül, hogyha császárvadász elnevezés alatt is , de épugy kikerültem a pocsolyát, mint bármelyik közönséges magyar királyi gyalogsági közvitéz, kétségbeesett és olyan jajveszékelésbe fogott, hogy még a muszkák vagy csehek is szivükből megsajnálták volna.
Pedig azokkal igazán nem áll jólábon.
Szörnyü leleplezésemnek előzményei is vannak persze.
Tudni kell mindenekelőtt, hogy iróasztalommal szemközt egy kép függ, egyetlen katonai képem.
Vágtató lovon honvédlovastüzér ül nyalkán, előrenyujtott karddal a ló feje fölött, a kép hátterében az uralkodócsalád férfitagjainak arcképcsarnoka s a kép lábánál ez az aláirás:
» Szolgálati időm emlékéül.«
A képet készen vásároltam, csupán a katonasapkás fejet kellett ráragasztani a nyakra.
Apám házában is ugyanilyen kép lógott valamikor a falon, igaz, hogy ő lovastüzér volt legalább.
Én azonban kényszeritve voltam lovastüzérnek rukkolni elő, noha mentségem, hogy bakakép egyetlenegy darab sem volt már az üzletben .
Igy lettem hát lovon száguldó tüzér.
Ez a kép volt az oka mindennek!
A képet körülbelül akkor hoztam haza és akasztottam ki az asztalommal szemközt , amikor János kijelentette, hogy csak tábornagy lesz, miután az ilyen sarzsit viselő katonának délelőtt tizkor is elegendő fölkelni az ágyból.
Hadiábrázatom előtt azóta mindennap megállt a kölyök, elnézegetett sokáig s minden alkalommal azzal fordult felém, miközben meglapult ravaszkodás játszott a szája körül:
- Apukám, biztos, hogy huszár voltál?
- Csakis, - mondtam neki minden meggyőződés nélkül.
Ismét a vágtató lovasra pillantott föl:
- De ennek a huszárnak nem veres a nadrágja!
- Ez azért van, - próbáltam elsimitani a dolgot, - mert én tiroli huszár voltam.
Elhallgatott keveset, maga elé tünődött, majd annyit szólt példátlan önérzettel:
- Én magyar huszár leszek.
Mert attól mindenki fél.
Ágnes nénje, ki a szomszéd szobában valami kézimunkán pepecselt eközben, elkapta félfüllel ezt a kihivó nyilatkozatot s meg nem állhatta, hogy át ne szóljon neki, a legsértőbb gunnyal persze:
- Legfeljebb hőscincér leszel, te babszemjankó, ha nem villamoskalauz!
Jánosban felfortyant az indulat s ujból kardja markolatához kapott:
- Vigyázzál, hogy mit beszélsz, mert mindjárt kihuzom a kardomat!
Remegett a haragtól, de csak lecsillapult nagynehezen.
Mert a női nem iránt való uri magatartása már most is erény gyanánt jelentkezik nála, kivévén az olyan eseteket, amikor legérzékenyebb pontján érintik, tudniillik hogy sofőr lesz csak, ha felnő.
Olyankor gondolkozás nélkül szablyát ránt s menekül tőle nemcsupán a nénje, hanem a cselédleány is.
Ilyen előzmények után következett be az az esemény, amely miatt aztán le kellett szállnom a lóról.
Egyszersmindenkorra pedig.
Van Jánosnak egy barátja, történelmi nevet viselő gimnáziumi IV-ik osztályu tanuló s vakmerő cserkész: Toldy Miklósnak hivják.
Nos, Toldy Miklós, akiről János azt hiszi, hogy ő Magyarország legerősebb cserkésze, minden héten meglátogatja egyszer s olyankor János az ő nagy barátja révén értesül a gimnáziumban előadódott legfrissebb eseményekről s ugyanakkor ő is közli Toldy Miklóssal mindennemű terveit.
Az elmult héten tudomására adta például, hogy a nyárra meg fog házasodni.
Már a leányt is kinézte magának az óvodában.
Ugyanezen az elmult heti napon történt, hogy János egykori csapatnememet hozta fel leghübb barátja előtt, azzal legénykedve, hogy mint huszár vettem részt bizonyos csatában, miközben vigan vagdalkoztam lóhátról.
Toldy Miklós negyedgimnazista cserkész kijelentette erre, hogy ez az állitás komikus blöff , miután gyalogos csapattesthez tartozván valamikor, semmi körülmények közt sem ülhettem nyeregben.
Tette pedig ezt a kijelentést minden gyanakvás nélkül.
Ám ez elég volt Jánosnak!
Attól fogva három héten át rendszeres titkos nyomozást vitt végbe régi előéletem után.
Hol a falon függő kardomat vizsgálgatta összehúzott szemmel, hol a lovasképem előtt állt meg s nézegette fejcsóválva, egyszer pedig azzal a kérdéssel lepett meg, hova tettem a lovamat?
Azzal vágtam ki magam, hogy háború végével visszaadtam a királynak.
Nem szólt rá semmit.
Tegnap ismét meglátogatta Toldy Miklós.
János első kérdése az volt (én mindezt csak utólag tudtam meg ), honnan veszi Toldy Miklós azt a képtelenséget, hogy az ő apja (már mint én !) nem lett volna huszár?
Toldy Miklós, aki még akkor sem gyanakodott semmire, elmagyarázta neki erre, hogy a falon lógó lovasképemre csupán a fejet kellett ráragasztani, mert a kép maga évek óta készen hevert valamelyik boltos lomtárában.
Minden második frontviselt ember lakásán látni lehet ilyet.
Nem egyéb az humbugnál.
János visszahőkölt: egy világ omlott össze benne.
Most már csak engemet várt.
Vacsoratájt meg is jöttem.
Nyomban elémállt huszársipkásan, kardosan s a hátán lovassági módra keresztbetett karabéllyal.
De alig ismertem rá.
Sápadt volt, a szája remegett:
- Apukám, tudod, ugye, hogy én tábornagy leszek?
Ámde mielőtt felelhettem volna neki, Ágnes nénje gyilkoló gunnyal szólt át az ebédlőből:
- Tábornagy?
Szeretem a sajtot!
- Én is szeretem a sajtot, - kiáltott vissza türelmetlenül János, aki nem értette meg, mit jelent ez a szólásforma, - de most én beszélek, hát hallgassál!
Mert ha kihuzom a kardomat, mindjárt szaladni fogol!
Akkor rámnézett, sirásragördült szájszéllel:
- Apukám, te sohase nem voltál huszár...
Toldy Miklós mondta...
Hát akkor minek mondtad nekem, amikor én tábornagy leszek?
Most beszéjjél!
Abban a pillanatban átvillant rajtam, hogy lelepleztek.
Vége a nimbusznak , amellyel körülfontam sajátmagamat s amelyben félig-meddig magam is hinni kezdtem már.
Le kellett szállni a lóról s vissza kellett sompolyogni a bakancsosok sorába.
Olyan váratlan volt ez a meglepetés, hogy zavaromban egyetlen szót nem tudtam kimakogni.
Szörnyü csődömet megérezhette János is, mert hirtelen csak feljajgatott.
Szakadt a könnye, ijesztő szégyenében ugrálni kezdett, mialatt kétségbeesetten ismételgette:
- Istenem, Istenem, sohase nem voltál huszár!...
És én mindig aztat hittem, hogy huszár voltál!
Hallgattam, hallgattam.
Mert fájt, hogy ledegradálódtam.
János egyszerre felémfordult s mivel tehetetlen volt, rámkiáltott:
- Te... baka!
Meg se mozdultam, csak ültem az asztalnál, lehorgasztott fejjel.
De ugyan mit is tehettem volna egyebet?!
( 1929.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE