Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
A tisztesség nevében
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1224
Mondat
2929
Szó
32218
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVI.
Hinterrheimban, a kis faluban a szent - Bernardino - szoros északi torkolatánál, a diligence-ból egy magános hölgy szállott csak ki.
A szegényes fogadó asszonya maga vezette a szobába, mig golyvás kamasz fia a hátán hordta be a málháját:
- Már vissza méltóztatott jönni?
- Igen - felelt a hölgy - meggondoltam magamat, másfelé megyek.
Megnézem a Via malat.
- Ó, az nagyon szép, azt nem szabad elmulasztania.
- Miféle hegy az ott?
- A Zapport.
- Van rajta jégmező is?
- Hogyne volna, nagyságos asszonyom, nagyon szép és nagy.
És le lehet róla nézni a pokolba.
- A pokolba?
- Igen, úgy hivják azt a fekete barlangot, melyből a Rajna ered.
A turisták sohasem mulasztják el, hogy föl ne menjenek a mennyországba, hogy lenézhessenek a pokolba.
- A mennyországból? - ismételte Flóra nevetve.
- Igen, a Zapport szikláját, mely a mélység fölé rug, azt meg mennyországnak nevezik.
- Igazán érdekes.
Aztán nehéz oda feljutni?
- Épenséggel nem.
Az én Perr fiammal a nagyságos asszony is megteheti az utat.
Ha holnap reggel elindulnak, délután ebéd időre vissza is érhet.
- Valóban?
Akkor megmászom a hegyet.
De most mindjárt szeretném megtenni.
- Nem lesz késő?
Akkor csak kilencz óra tájt érne vissza.
Aztán meg rossz idő is lesz ma, aZapport nagyon fekete.
- Kár, igazán kár, pedig szerettem volna még ma a mennyországba jutni.
- Ha csak rá nem szánja magát a nagyságos asszony, hogy az éjszakát fönt tölti a menedékházban.
- Hisz ez nagyszerü lesz!
Flóra a szobájába rontott és fölvette zöldposztó turista-ruháját és szöges talpu czipőjét.
A szobájában költötte el reggelijét is.
Alig, hogy befejezte, megjelent az ajtóban a fiu, kezében két hegymászó bottal, a hátán tarisznyával.
Némán vette le a kalapját, úgy várta urnőjét.
- Mindjárt, mindjárt, - szólt rá Flóra és fölvette zöld vadászkalapját .
Indulhatunk.
Amint a Rajna kavicsos partján haladtak, úgy látszott, mintha egy negyed óra alatt ott lehetnének a Zapportnál.
Csak amikor a fahidon átmentek a folyón, melynek széles ágya majdnem egészen száraz volt és csak a közepe táján, mint valami szegényke kis patak csorgott a viz, látszott meg, hogy bizony bele tart másfél órába is, migcsak elérik a hegy lábát.
A vezető három lépéssel járt előtte, ügyet sem vetett az őt követő hölgyre.
Flóra iparkodott bizalmát megszerezni és megszólította:
- Perrnek hínak?
A kamasz visszafordult s szép fekete szemével adta meg a feleletet.
Csak egyet hunyorított vele és ment tovább.
- Szép név - folytatta Flóra kisérleteit, hogy szóra birja a fiut.
Sokszor voltál már a Zapporton?
A fiu megint megfordult és intett a fejével:
- Igen.
- Szereted a hegyet?
Megint csak ez a néma felelet.
De akkor megállt és szemének valami kimondhatatlanul rajongó fénye áradt, amint feltekintett a magasba.
- Nehézkes legény, - gondolta Flóra ésmég egy kisérletet tett.
- Mikor voltál fönn utoljára?
A fiu ekkor levette a kalapját és alázatosan megfordulva, szomoru tekintetet vetve Flórára, ujját az ajkára tette és a fejét tagadóan rázta.
Néma volt.
Flórára e körülmény oly különös megdöbbentően hatott.
Ez a fiu olybá tünt föl neki , mint egy erőszakosan fogvatartott lélek.
Mintha most már értette volna és szivét nehéz szomorusággal töltötte el a barna arcz, mely szép volt, mielőtt a golyva el nem csufitotta, s szépek a mélységes fekete szemek, miken mintha a lélek melancholiája tükröződnék vissza.
Az ut meredekebb lett, végül egészen elveszett.
Egy kis erőlködéssel, de alig többel , mint ami a lépcsőhágással jár, követte vezetőjét a kövecses hegyoldalon, gondosan ügyelve, hogy ugyanarra a kőre lépjen, amelyre Perr.
Ez olykor-olykor megállt és hátranézett mig Flóra utól érte, aztán kutatva nézett a szemébe, vajjon nem fáradt -e .
Szeszélyesen, látszólagos rendszer nélkül tértek le az egyenes irányról, majd jobbra , majd balra.
Flóra lihegett, de kéjesen érezte a fáradságot.
Hiszen ezt kereste .
Sziklák közé, vadon, kopár rengetegbe vágyódott vinni tépett lelkületét és ott, a széjjelmarczangolt, sivár természet ölében megtalálni élet tervét, mely ime teljesen széjjelfoszlott.
Nem tudta elgondolni, mi lesz vele ezentul, mihez fogjon.
Sem gondolata, sem akarata nem volt, csak viharos lelki háborgását akarta csillapitani , verejtékes, sorvasztó testi fáradtsággal.
Három órai mászás után elértek a menedékházhoz.
A fiu levetette batyuját és eltünt .
Öt percz mulva visszatért, bádogedényben vizet hozva.
Ezt odanyujtotta Flórának, aki mohón, kéjjel itta meg a kristályos hideg vizet.
Nagyon fáradtnak érezte magát s le akart pihenni.
Fázott is.
Magára öltötte plaidjét s bement a kunyhóba.
A fiu elébe állt és jelekkel tudtára adta, hogy nem lesz jó most itt maradni.
Jobb az ut végén pihenni, aztán az égre is mutatott, melynek sürü szürke szinét csak most vette észre Flóra.
- Mennyi ut van még hátra?
A fiu az ujjával mutatta:
- Egy óra.
- És vihar lesz?
A fiu igent bólintott.
- Visszaérünk még ide vihar előtt?
- Igen.
- Akkor előre.
Előbb azonban még beirta nevét a menedékház törzskönyvébe.
A menedékházon tul már apró, piszkos hófoltok szegték utjukat, melyek között különös ellentétül a legbujább pázsit tenyészett.
S mennél fagyosabb lett a hó, annál sürübben, annál magasabban állott a fü is.
Egy kanyarulat mögül hirtelen kecskebak szökkent elő, meghökkenve, mikor emberalakokat látott.
Perr megállott és nyugtalanul tekintett vissza Flórára.
Az arczán valami kérdő, könyörgő kifejezés ült, látszott, hogy küzd magával, végül pedig nem tud ellentállani.
A szájához tette az ujját s egyet füttyentett.
Flóra megijedt : mi legyen ez?
Csak nem alattomosság?
De csakhamar megnyugodott.
A füttyre egy női hang válaszolt, ujjongva, kaczagva:
- Perr, Perr, mindjárt!
És csakugyan az első kecske nyomában még nehány szökkent elő és ezeket követte egy fiatal leány, fekete szalmakalappal a fején, piros kötényben, a kezében a hegymászó bottal.
Perr feléje sietett, a leány meghökkent, mikor Flórát észrevette, de aztán megfeledkezve mindenről, a legény keblére vetette magát, aki turbékoló hangokat hallatva, ölelte magához és csókolta össze-vissza az arczát.
Flóra ott állt a pár előtt, mely megfeledkezve róla, átadta magát a szerelem édes érzésének.
Szürkén övezte a képet az ég, jobbról-balról a mélység tele felhővel , előttük a végtelennek látszó jégmező és itt áll ő, szépsége, ifjusága delén , kifosztott szivvel, megtört lélekkel és látja a szerelem üdvét, megadva egy nyomorék néma fiunak és egy kecskepásztor leánynak, akinek barna, kora vén arczán nyoma sincs a szépségnek, de a szeme sugárzik a legédesebb boldogságban, melyet nagyon, de nagyon meg tudnak becsülni itt, ahol rengeteg hegyek választják el az embereket és egy-egy édes találkozót követik a távollét hetei, hónapjai, melyek édes, fájó, de mindig hivséges ábrándozásban telnek el.
Idáig kellett mennie, hogy lásson igaz embereket?
A fiatalok végre felocsudtak mámorukból, szétrebbentek, de csillogó szemük lopva egymás tekintetét kereste.
Így álltak ott zavartan, a leány a kötényét tépte, úgy vetette félénk tekintetét az idegen asszonyra.
Flóra nem birt magával, a köny kiomlott szeméből, úgy lépett oda a leányhoz és hevesen magához ölelte.
- Nagyon szeresd, leány, azt a legényt és gondolj arra, amit az idegen gazdag asszony neked mond.
Sehol a világon nem terem boldogság, csak itt, ezen a szomoru helyen.
- Tudom - felelt a leány, dialektusa zengő, éneklő hanglejtésén.
- Mikor találkoztatok utoljára?
- Ó, mi gyakran találkozunk, Perr minden vasárnap feljön s ha idegent vezet, akkor is látom.
De csak messziről, mert az idegenek előtt szégyeljük magunkat.
Egyszer két ur kinevetett bennünket és gúnyolta Perrt, mert golyvás és néma.
Pedig ugy -e bár, Perrt lehet szeretni?
- Nagyon, nagyon szeresd, édes gyermekem, és ne törődj az idegenekkel.
Azaz igen.
A szerelem legyen szent, ne mutassad soha hideg, szivtelen embereknek.
Azért is olyan édes neked, olyan nagy, mert itt meg nem szentségteleniti idegen tekintet.
Hármasával folytatták utjukat.
Szükséges is volt harmadikra, mert ime elérték a glecsert és Flóra nem igen tudott a sikos jégen haladni.
Ketten fogták meg, úgy segítették előre, mig végre a jég ismét megszakadt és itt a magasban hihetetlen kövér pázsitra értek, ahol vad alpesi virágok tarkállottak.
Ez volt a mennyország.
Perr előre ment vagy husz lépésnyire, aztán megállva, intett Flórának.
Mikor elérte, Perr leült és úgy hajolt előre, megértetvén Flórával, hogy ő is így cselekedjék.
Flóra engedelmeskedett.
Leült a füre terített plaidre és előre hajolt.
Még így ülve is elszédült.
Szinte beláthatatlan, tátongó mélység nyilt előtte, melynek fenekén harsogva szakadt ki egy fekete, félig sziklákkal eltorlaszolt nyilásból a viz, tajtékozva ostromolván meg az ormótlan sziklatömegeket.
Hát ez a pokol?
Es ő a mennyországból néz le a torkába.
Egy törpe fenyőbokor is gubbaszkodik a mennyországban.
Perr és a leány e mögé vonult .
A ritkás ágakon keresztül láthatta Flóra a két alakot, szorosan egymás mellett ülve és hallotta a leány halk, boldog kaczagását is.
Valami mondhatlan sötét hangulat vett rajta erőt.
Az ég tele felhővel, alatta a szakadékos mélység, feketés szikláival, a barlang fekete szája.
Köröskörül minden borus, minden reménytelen.
Vihar lesz, érzi minden lehelletében.
Nem érzett semmi nyugtalanságot, sőt azt hitte, hogy soha életében még nyugodtabb pillanatja nem volt.
De e nyugalom a teljes sivárság.
Gondolata egy szökésére a gyermekkori emlékei elevenedtek föl benne.
Látta magát , mint kis iskolás leánykát, amint az édes anyjának elolvassa a leczkéjét.
Derüs, meleg emlék és most itt ül egy kietlen hegyormon, jég közepette, a mélység szélén.
Micsoda ut ez, mely idáig vezette!
Nem is tudta megérteni, hogyan is jutott idáig.
A nyomor , a becstelenség, emberi gazság és a szive jobb hajlandósága vitte ide.
Érdemes -e tovább is menni?
És mégis kell.
Vissza fog érni.
Ugyanarra a helyre, ugyanezzel a testtel, tán ugyanazokkal a vágyakkal.
Tán ujból fog szeretni.
Tán a régit fogja szeretni.
Ó, az utálat sem örökkévaló, de örökkévaló, ami állati van az emberben.
Ennek a testnek vannak jogai, miket érvényesiteni kell.
Ó, hogy így van.
Mondhatlan gyülölet töltötte el a teste iránt.
Ez az oka mindennek .
Volna csunya, volna görbe, mindebből nem történt volna semmi.
Ez a szépség!
Mondják , s ő hitte, hogy a szerelem a szépségen épül, de nem igaz.
Lám, ez a lány.
Milyen csunya, mégis szereti valaki, nem igaz, a szépség csak a bünt és boldogtalanságot szüli, a szerelem istentől ered.
Felállt.
A felhő leszállt a Zapportra, megköhögtette a mellét.
Körülölelte a szürke vizpára, megfeküdte a mellét.
Borzongott, fázott.
Mintha a köd az agyába is befészkelte volna magát.
- A vihar - gondolta magában.
Egyszerre csak ismét végtelen nyugalom töltötte el.
Azt hitte, tisztán lát , gondolkodik.
Égő kiváncsiság fogta el s valami kéjérzet.
Olyanformán, mintha az ember közeledik egy szekrényhez, melynek zárjában ott a kulcsa.
Még le is hajolt a plaidjeért, fölvette, úgy tett, előre nyujtott, mosolygó arczczal két lépést előre.
Perr és a leány egyszerre felugrott.
Villám czikázott - alattuk, a Zapport dereka táján már kitört a vihar.
Csak most ocsudtak fel arra, hogy a felhő reájuk is ereszkedett.
Perr nagy nyugtalanul, gügyögő hangokat erőltetve a torkán, rohant a mennyország kirugó sziklájához, a lány követte.
Egy kecske állt ottan, egyik lábát fölemelve, szakállas arczát a mélység fölé tartva.
Az egyik lábával a plaiden áll , mely lelógott a mélységbe.
*
Másnap Hinterrheinból hat emberből álló csapat csáklyákkal, galyból font hordozó-ágygyal és egy durva fakereszttel kerekedett föl s ereszkedett be a Rajna ágyába.
Nem beszélt egyik sem egy szót sem.
Délben indultak, másnap délben érkeztek vissza.
A keresztet letüzték azon a helyen, ahol azt az idegen asszonyt találták .
Harmadnapra érkeztek meg a hatósági személyek.
Beszentelték a holttestet és tisztességesen eltemették.
Azt mondják, hogy csodaszép volt az arcza még halottaiban is.
De a teste fölismerhetetlen.
A hatósági személyek konstatálták a podgyász átkutatása után a halott kilétét és értesitették az idegen ország hatóságát.
Mikor Budapesten olvasták a hirt, Szepesi Flóra már egy hét óta nyugodott a kis svájczi , árva temetőben.
Alpesi virágokból egy koszoru, ennyi a disze.
Egy golyvás fiu, meg egy rongyos lány - ennyi a siratója.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE