Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A TRAGÉDIA PARTJAIN
1
Imrus ott állt egyedül, a Nagy Opera orkeszterének kellős közepén, siketülve! egy új kor díszletei közt, mely annyira különbözött mindentől, amit unt, ismert , megátkozott és szeretett! körötte az utópisztikus kocsik suhantak, amik maguktól mentek, hidegen és állati élet ereje nélkül, s amik szemének és fantáziájának még mindig újak voltak...
Imrus egyszerre ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmenjen Jozsóékhoz: nem azért, mert anyja írta legutóbbi levelében, hogy: "elmenj ám ! ", hanem valami különös ösztönnel menekülve a rég látott arcok felé.
Micsoda vágy volt ez? menekülés az ellenséghez? vagy inkább az otthon emlékéhez? vagy egyszerűen csak emberek közé mintegy védelemért?
Szeretett volna nagy tömeg közt lenni, meghitt társaságban.
Eszébe jutott, mikor egyszer moziban volt Jozsóékkal : de ez csak egyetlenegyszer fordult elő.
Most megalkuvó lázadóként kellett Jozsóékhoz mennie: mégis elment.
Vacsorára tartották, de a hosszú estén át alig beszéltek valamit: nagy-nagy csöndök voltak.
- Mi híred hazulról?
Mikor kaptál utoljára levelet? - kérdezte Jozsó.
Ő kérdezett , de aztán kiderült, hogy minden gádorosi hírt jobban tud, mint Imrus.
Imrus különös melankóliával nézte a fűtött, nagy szobát, amely olyan paradicsomnak tűnt föl előtte, mikor még itt lakott, ugyane lakás hideg cselédszobájában, nézte az asszonyos puhaságokat, a díványpárnákat, a függönyöket, a gyerekkocsit; lóbálta magát a hintaszékben.
Villamoson ment haza, mert a pénz már úgysem számított : viszont borzadt az utcasarkok kísértéseitől.
Éppen beért kapuzárásra .
Gondolattalan állt meg csupasz szobájában, melyből minden nőiség és puhaság hiányzott.
A falon egyetlen kép volt: egy rajzszöggel felerősített képes levelezőlap, mely Spinozának egy szobrát ábrázolta: a zsidó bölcselő meggörnyedten ült egy karosszékben.
Az asztalon egy könyv hevert szétnyitva; latin auktorok és vizsgajegyzetek mellett: egy francia szimbolista költő, különös, kavargó tipográfia, egy költemény, amiből Imrus alig értett valamit:
Egy kockavetés
SOHA
el nem tünteti a Véletlent!
Az egész világ illúzió volt, és bizonnyal nehéz megmondani, hogy mi a Ding an sich?
Az erkölcs mindenesetre nagyon relatív .
Mindent megérteni, de mindenen kívül állni!
Vajon ha választania kellene az öngyilkosság és ...?
A nagy zsenik közt sok züllött ember volt.
Züllöttség is relatív fogalom.
Ó, ha most egy jó nő volna, vagy egy férfi barát!
De hát el se mondhatná, amit tett, kinevetnék, hogy Gyulának odaadta a pénzt!
Tulajdonképpen jóhiszeműnek kellene lenni: tartozik ő tudni a Hintáss ügyeiről ?
Kölcsönadta a pénzt, holnap vissza kell kapnia, kezében a váltó, joga van követelni, a többihez semmi köze.
És mégis: el merné mondani valakinek a dolgot?
Egy bizonyos: nem tehet semmit... semmit, mint holnap elmenni a Schapringer-házba.
2
Noémi a rács mögött ült, halványan, mint egy gyöngy.
Az az óra volt, amikor a felek járása megcsappant a bankban.
Noémi a körmét tisztogatta, és egy szón tűnődött, amit a napokban hallott erre: "manikűrözni ".
A színésznők naponta manikűröztetik kezeiket, csillogó ollók, ráspolyok s illatos ecsetek közt.
A színésznőkről eszébe jutott a Faust-opera, az utolsó, amit Schapringerrel együtt látott, aki azelőtt gyakran vitte színházba.
Erről pedig egy "irodalmi " beszélgetés, amit még régen egyszer Imrussal folytatott Gádoroson.
Imrus akkor hosszasan elmondta neki a Faust tartalmát.
Noéminak nem sok érzéke volt a műveltség iránt, de a Gretchen históriája érdekelte, és most jól emlékezett arra, amit akkor oly fölényesen mondott Imrusnak, ahogy sokszor hallotta fölényes társnőitől a hivatalban:
- Manap már csak cselédlányokkal eshetik ilyesmi...
Egy modern nő mindig tud segíteni magán!
Segíteni magán, de hogy?
Ha már egyszer megtörtént a dolog...
A sápadt lány dühösen ébredt tudatára, hogy most ő is éppoly naiv és tehetetlen, mint akármelyik Gretchen.
Igaz, hogy maga akarta: az utolsó alkalomkor már csak mímelvén a szükséges óvatosságokat...
Ezt is talán ama "fölényes társnők" szellemében : mindenesetre a női ravaszság szellemében, mely, mint mondják, "szívekkel játszik " .
A férfiszív könnyű labda, mindig ugrásra kész; legalább Schapringerét ilyennek ismerte Noémi, mert noha hosszú heteken át alig látta s akkor sem egyedül: csak egyszer kellett megint négyszemközt kerülniök, és már minden a régiben volt, sőt még a réginél is melegebben.
Így ment ez egypár napig, s Noémi e pár nap alatt megpróbált valóban az a "fortélyos kis macska" lenni, aminek őt Schapringer úgyis mindig mondta és tartotta: bársonyba rejtett körmökkel, a viharos melegség attitűdjében, mindent odaadva, semmit el nem fogadva, számításból: mint ahogy nem fogadja el a töredéket, aki az egészre tart igényt!
Mit ért?
A labda elgurult, Schapringer egyszerre megint eltűnt, mert aljas, mint minden férfi...
Eltitkolta előtte, hogy már e héten meglesz az esküvője; és elutazott!
Most itt ülhet, mint egy önkéntes Gretchen: aki nem akart elfogadni semmit!
Most már bizonyos!
Megvan a kívánsága!
Ma reggel óta folyton émelygett és szédült.
Egy kissé rémült; de igazában valami nevetségeset is talált a gondolatban: hisz nemrég még maga is gyerek volt, és ma is csak kislány!
Lesz, ami lesz: kinek mi köze hozzá?
Ő ugyan nem volt hajlandó tragikusan venni a dolgot !
Sőt kis gonosz, gyerekes, intrikus gondolatok kacarásztak benne! milyen mulatságos volna most valakivel elvétetni magát... valakivel, aki nem is sejtene semmit !
Fölvetette fejét, bodros fejét, nagy, csillogó, ártatlan szemeit: és ekkor látta meg künn, az üvegtáblák mögött, jönni Imrust.
Noémi szép volt; sápadtan és szenvedő arccal még szebb, mint máskor; szinte átszellemült.
Imrus szinte elkáprázott, mikor előtte állt, a rácsablaknál ; bátortalanul hivatkozott Gyulára, mint aki ide utasította:
- Ezt a váltót beváltani.
Imrus most nagyon távol álló, idegen, szép hölgynek érezte Noémit, aki a Schapringer kedvese; s a leány nem tett semmit, hogy ezt a távolságot kisebbítse .
Sőt ellenkezőleg, valami szenveteg gőgbe burkolózott, amely csak még szebbé tette ; fátyolos szemekkel, mint a knidoszi Vénusz; amint azonban kezébe vette a papirost , a gőg gúnyos mosollyá színesedett, valami jégcsillogás módján: mert Noémi épp jó hangulatban volt ehhez:
- Apának nagyszerű viccei vannak! - mondta.
- Csak nem gondolja, hogy ilyesmire pénzt kap... méghozzá ennyi pénzt!
Apa örülne, ha a tizedrészét is megkapná ennek!
Noémi nem sejtette, hogy szavaival egy kegyelmi kérvényt ad vissza, amelyet Imrus a Sorshoz intézett.
Imrus elfehéredett, halálra vált, noha előre elkészülve az ítéletre: de tudata alatt mégis csupa remény volt e reggel, mert kisütött a téli nap, mert oly nehezen tudta elképzelni, mi lenne, ha nem végződne jól minden, s mert végre, amint kiindult hazulról, az utcán szembejött egy kollégával, aki már messziről kiáltotta felé, hogy olvasta egy versét a Budapesti Napló-ban.
Hogy került műve a lapba?
Azt Imrus maga se tudta, csak sejtette, hogy "újságírónak" csúfolt kollégája tette be, reklámul és viszontszolgálat reményében lanszírozni a Viharágyú szerkesztőjének nevét.
Erről szó volt akkor, de Imrus már el is feledte, s most úgy jött, mint egy váratlan sugár, e téli napfényhez.
Hogy beborult most minden!
- Akkor hát... akkor hát nem lehet csinálni semmit? - dadogta Imrus.
- Nem; mondja apának, hogy Adolf úr elutazott, ha akarnék, sem beszélhetnék vele ; de különben sem vagyok hajlandó már az ő kisded ügyeivel zaklatni - mondta Regan .
- Nézze, Imrus, mit ártja maga bele magát ebbe a dologba?
Nincs jobb dolga magának?
- Én nem ártom bele magam - védekezett Imrus.
- Én... én kölcsönadtam Gyula bátyámnak bizonyos összeget... és Gyula bátyám ezt a váltót adta biztosítékul...
- Szép kis biztosíték! - nevetett Noémi, de most már érdeklődve, ős Éva-ösztönnel nézett a jó ruhában, noha kissé hanyagul öltözött fiúra.
- És micsoda összeg volt az?
- Nyolcszáz forint.
Ezerhatszáz...
Imrus töredelmesen beszélt, gyámoltalan, nevetségessége teljes tudatában, s mintegy meghajolva valami örök női fölény előtt, ostoba gyereknek érezve magát Noémi mellett, noha még nem volt messze az idő, amikor ő tekintett Noémire - és elég jogosan -, mint egy ostoba kislányra.
- Ilyen sok pénze van magának? - kérdezte Noémi, kacéran és kíváncsian, lévén már Noémi egén a Pénz nagyon fényes csillag, melynek fénye nemcsak selymet és aranyat jelenthet, hanem utat is, a legbutább sötétségben; kibúvót a pórul járt Gretcheneknek; legalább ösztönösen úgy érezte.
Imrus fülig pirult a szégyentől : hiszen, ha az ő pénze lett volna!
Noémi érdeklődése a legnagyobb mértékben föl volt csigázva.
- Várjon egy kicsit! - mondta, mert pillanatra elszólították, s Imrus egyedül maradt a rács előtt, bizonytalanul és attól rettegve, hogy be talál lépni Schapringer, és akkor elmondja -e neki a dolgot, vagy ne?
- Nem hagynak élni! - szólt Noémi visszatérve, s ez a szó egyszerre közösséget teremtett közte és Imrus között, az egész zavaró Hivatal ellen.
Imrus föloldódott , boldog volt, hogy beszélhet valakivel, s a leánynak nem sok fáradságába került kivenni belőle az egész történetet.
- De hát mért adta a pénzt apának? - kérdezte; mire Imrus beszélni kezdett a Folyóiratról, melyről Noémi is hallott már: ez olyan téma volt, mely szívéig nyilallt.
Imrus elfeledkezett önmagáról, amint az Ügyről volt szó; naivul , gyengén, leverve: mégis hős volt ő s hadvezér; s úgy tapadt nagyszerű álmaihoz , mint a haldokló hős szorítja a zászlót!
A zászlót ezúttal egy újságlap képviselte , amelyre Imrus verse volt nyomatva: de nem Imrus verse volt itt a fontos, ámbár Noémit talán az érdekelte legjobban.
Tudniillik Imrus megvette útközben a Budapesti Napló-t, és most a kezében lobogtatta.
Imrus író volt, azaz harcos: mert e papiroskorban hol várhatott még harc és dicsőség, ha nem a papiroson?
Imrus várat és csatateret kívánt, több papirost! sáncot a Jövő harcaihoz, s mint igazi katona, kész volt egy sánc megnyeréséért magát vetni áldozatul.
De most nem is a sáncról volt szó - csak a becsületről!
- Én... én szívesen aláírnám, mint kezes... ha az használna... - mondta félénken.
- És mi lesz, ha ki kell fizetni? - nevetett Noémi.
Fizetni különös szó: de mikor lesz az még?
Három hónap egy örökkévalóság annak, aki fiatal; kivált egy ifjú költőnek, akire minden reggel új csodát deríthet: hírnév, dicsőség, sőt pénz lesve rá minden útkanyarulat mögött .
Noémi szívesen követte Imrust ilyen ábrándokba: költő és író mindig imponált Noéminak, majdnem annyira, mint a színész; noha maga Jókain kívül alig olvasott más írót életében.
Imrus pedig tagadhatatlan költő volt, kezében a kinyomtatott verssel.
Modern költő, olyan, mint Ady Endre, akit Schapringer szokott mindig szavalni.
Noémi el volt ragadtatva.
- Kár, hogy az Adolf úr nincs itthon! - mondta, fontoskodó arccal, mintha valóban tudna Imruson segíteni.
- A Manóval, avval nehéz.
Maga még kiskorú, ugye?
Látja , tényleg, mért nem íratta alá Döme bácsival?
- Az jó lett volna?
- Persze.
Noémi élvezte a helyzetet: mint pártfogó, mint tanácsadó, sőt egy kicsit mint fórum.
Noémi oly utasa volt az életnek, ki mindig kész letenni a saját iszákját , ha a máséban turkálhat.
Holott a magáé is elég volt, szédülni s roskadozni.
De Noéminál még ez is tánccá vált.
Imrus azonban nehéz keserűséggel torpant meg: mit ér már beszélni?
Mindennek vége van!
Döme bácsi alá sem írta volna a Gyula váltóját; holott Döme bácsi bizonnyal kétszer annyit is szívesen adna, ha tudná , hogy Imrus életéről és becsületéről van szó!
De hát hiszen a becsületről éppen csak Dömével szemben van szó, aki rábízta a pénzt, amit elég nyomorult volt meg nem őrizni! ó! nyomorult! a pénzt, ami anyjának volt szánva!
Az ő számára semmi mentség! és mégis! nem tudott -e Döme bácsi mentséget találni még a saját korhely fiának is, mikor a nevét a váltóra írta?
Imrus nem volt korhely!
Imrus nem kártyába, mulatásba veszett!
Imrus magas célokért lelkesedett.
Imrust a szellem szomjúsága vitte, mely követelőbb a testénél!
Ó, milyen tragikuma az életnek!
Mily relatív csakugyan erkölcs, becsület, minden!
Csak idő kéne, egy kis haladék! ez a pár hó, amíg a váltó lejár! addig megjöhet hír, pénz, dicsőség! még talán a Viharágyú-t is megcsinálhatná, egy számot talán abból is ki lehet nyomatni, ami a váltóból maradna a biztosítási összegen túl: és csak egy szám egyszer jelenjen meg!
Igen, ő magára vállalna mindent, szívesen! ha lejár az idő: vagy visszafizeti... vagy a halál!
Sajnos, a halál itt van, sokkal közelebb , és dicsőség nélkül: mert élhet -e tovább?
Nem komikus?
Egyik serpenyőben egy irodalom megújulása, egy költő élete - másikban ez a nyomorult pénz!
Holott Döme kétszer, tízszer annyit is adna, ha tudná!
Imrust forrón megcsapta önmaga sajnálata: mert nem egy egész epedő világ sűrűsült -e benne? s már az ítélet trombitái zengtek, lila szín pátosszal.
3
Míg Imrus kiömlött, ha nem is egészen ilyen szavakkal: Noémi az asztala fölé hajolt, és firkált.
Imrus már ott ült, belül a rács mögött, ahova a leány behívta s leültette: mert Noémi fesztelenül fogadott vendéget, mintha övé volna a hivatal , s egy csöppet sem látszott törődni avval, hogy várják, vagy hogy dolga van.
Az asztal kis polcán halomra hevertek az elintéznivalók, de Noémi csak összevissza firkált az íróalzat papirosára, mintha a tollat próbálná, fél füllel hallgatva Imrust s bal kézzel eltakarva a papírt, mintha nem akarná, hogy a szomszéd asztaltól meglássák, amit firkál.
Imrus odapillantott, s észrevette, hogy a lány csupa névaláírásokat kanyarít a papírra, de nem a saját nevét, hanem a Döme bácsiét, öt meg öt példányban, tökéletesen híven utánozva, ahogy még gyerekkorában megtanulta, iskolás virtuskodással.
- Meg tudná különböztetni? - kacsintott Imrusra.
S egyszerre lekapta az alzatról az egész beirkált ívet, összegyűrte apró kis gombócra, és - begyúrta a tintatartóba.
- Papirgaluskát a tintalevesbe! - viccelt.
- Hadd mérgelődjön a szolga!
- S Imrusnak egyszerre fennhangon kezdett dobogni a szíve, mert ekkor vette észre , hogy a tökéletes névaláírások egy példánya ott maradt az asztalon, éspedig magára a váltóra írva, ami közvetlen az eltépett alzatív mellett hevert.
Döme bácsi neve ott volt a Gyula váltóján!
Imrus alatt még a szék is lüktetett, az egész világ egy örvény lett előtte, s egyszerre érezte, hogy gyenge lesz!
Az örvény elragadja, az Élet káosza várja őt, mely nem ismeri a katekizmus szimpla morálját: célok , küzdelmek, nagyszerű álmok és meg nem rettenő akaratok és szenzációk, élmények gazdagsága mindenekfölött!
Mi van más, mint az élmény?
Imrus érezte, hogy elkapja őt az élmények sodra.
A Bűn is egy élmény, amit át kell élni? de hát mi bűn és mi nem bűn? kinek kell azt látni, tudni, megítélni?
A bűnt, a hibát már úgyis elkövette!
Mit törődik az emberek gyártotta paragrafusokkal?
Azokat nem az ő mértékére szabták!
Mint magasságot és mélységet a szédülő, úgy érezte Imrus a nagy, önzetlen, tiszta célok büszkeségét, amivel messze állt famíliájának régi kártyásai és lumpjai fölött: s egyúttal valami szörnyű szenzációját is a bukásnak: mindez szédülés volt és nem gondolat, s belefért egyetlen pillanatba.
- Akarja, hogy így bevigyem? - kérdezte Noémi, megfogva a váltót.
- Én szívesen .
Ha kívánja, magam elintézem az egészet.
Hiszen Döme bácsi úgy szereti magát, hogy csak egy szót kell szólni, akármikor, és itt a pénz.
Én ezt tudom; anya és Gitta is tudják.
Noémi egy kicsit huncutul kuncogott, amint Gitta lógó orra jutott eszébe, amivel visszakerült Sótról; Noémi nagyon utálta Gittát, és önzetlen testvéri kárörömmel mulatott az egész sóti kudarcon, melynek titkos indokait és körülményeit eleven ösztöne azonnal kitalálta.
Noémi egyáltalán nem azonosította magát famíliája számító terveivel.
- Úgyis maga lesz a Döme bácsi örököse.
Mi kell, János bácsi?
- A Manó úr hívatja a kisasszonyt - felelt a bajuszos szolga.
- Jövök már.
Várjon itt.
Imruska! -- mosolygott Noémi, kicsit csúfondáros , anyáskodó cinkossággal, s fölemelte a "végzetes papírt ".
- Mire visszajövök , minden rendben lesz.
Csak ne szédülnék úgy! - mondta, kissé megtámaszkodva az asztal sarkában, amint fölállt.
Pár lépést tett, lengve és bágyatag, s eltűnt a párnás ajtón, sápadtan, mint egy szent.
4
Imrus egyedül maradt a járó-kelő hivatalnokok és üzletfelek közt, s úgy érezte , hogy mindenki őt nézi, mindenkinek az ő jelenléte tűnik föl.
Habozott, ne menjen -e ki a rács elé, de aztán mégis ott maradt ülőhelyén, elfogultan és várakozva, mint valami különös avatásra.
Minden ajtónyitásnál megrezzent, s ha valaki ránézett , elkapta tekintetét.
Ezer évig ült itt, ez idő alatt különös módon egyszer se gondolva arra, amit elkövet; gondolatai a sápadt Noémi körül polarizálódtak , kicsit szerelmesen Noémiba, kicsit büszkén közös titkukra, hirtelen cinkosságukra , kicsit szégyenkezve, amért engedte, hogy Noémi intézkedjen helyette, fogadkozva magában, hogy Noémit csak hivatalbeli közvetítőnek tekinti, Noémi nem csinált semmit, Noémi nem tud semmit, ami kezdemény, merészség, veszély, bűn: kizárólag övé!
Elég csodálatos, de Imrus, ahelyett hogy megnyugtatni igyekezett volna magát , veszélytelennek festve a dolgot önmaga előtt, mint Noémi festette az imént : ahelyett a biztos katasztrófa érzésébe burkolózott, sztoikus heroizmussal edzve magát a tragikus bűnös szerepére.
- A családban van - gondolta keserűen, s egy kis szociális ízű lázadással.
- Családi betegség; úri és magyar betegség.
Aztán a Noémi asztalát kezdte nézegetni : a naptárt, a porzótartót, a tollszáraknak való betintásodott üvegtálat s az írógépet, mely egy külön kis asztalon állt, mint valami modern oltár.
Elképzelte , hogyan írna le versben vagy novellában egy ilyen várakozást, megszorult embereknek várakozását a bankhelyiségben.
Egyszerre megrezzent: a párnás ajtó nyílt.
Noémi jött vissza.
Abban a pillanatban, mikor Schapringer előtt állt, és mintegy a Schapringer szemével nézte a kezében levő váltót, Noémi egyszerre megérezte, hogy muszáj Imrust említenie, máskülönben nagyon valószínűtlennek tűnik föl Döme bácsi neve az apja által kiállított blankettán: hiszen Manó úr jól ismeri mindkettejüket.
Noémi azonnal kész volt egy mesével, melynek címe Költészet és Valóság is lehetett volna: szólván a Lapról, az Ifjú Irodalom lapjáról , melyet Imrus akar indítani, és apa ígért rá pénzt, és a végin ezt a váltót adta , és ő, Noémi mondta Imrusnak, hogy apa nevére már nem lehet pénzt kapni, és hogy ő ezt jól tudja, mert hisz azért van a bankban, és lebeszélte Imrust, hogy idejöjjön a váltóval, és akkor Imrus elmesélt mindent Döme bácsinak , és Döme bácsi annyira szereti Imrust, hogy kezességet vállalt, hogy mégis meg lehessen csinálni a lapot, és - ezt Noémi jónak látta hozzátenni - ezt a pénzt nem apa fogja kezelni, hanem hát a szerkesztőség, akik a lapot írják, és a lap nemsokára megjelenik, és Imrus lesz a szerkesztő, és Imrus már híres költő, és egy verse van a Budapesti Napló-ban, és így tovább.
Manó úr hivatalos ridegséggel hallgatta ezt a fecsegést.
Mostanában mindig így álltak szemben: Noémi fecsegve, Manó úr ridegen, s Noémi csak annál makacsabbul fecsegve, s Manó úr csak annál ridegebben.
- Mikor kapta maga kézbe ezt a váltót? - kérdezte Manó úr szigorúan.
A felelet váratlanul megnyugtató volt, mert hisz Imrus ott várt az ajtó előtt, s Miska komoly és szolid fiáról igazán megnyugtató kép volt berajzolva Manó úrba.
- Küldje be: beszélni akarok vele!
Manó úr gondolkozva forgatta kezében a váltót, mint egy különös talányt; egy pillanatra még az a gondolata is fölmerült, hogy magától Dömétől kér információt , mielőtt kifizetné.
De éles ösztöne, mely az emberekkel szemben mindig rögtön és pontosan megérezte a lehetőségeket, azonnal lemondott erről a lépésről: a különc és ingerlékeny öreg esetleg sohasem bocsátana meg ezt a bizalmatlanságot kedvenc és dédelgetett öccsével szemben.
Manó úr még tartotta a kapcsolatot a sóti pletykákkal, és Sóton az Erzsiék históriája óta mindenki tudta, hogy Döme igazi kedvence és örököse Imrus.
Manó úr kétségtelenül látta, hogy kockázat nélkül adhat pénzt Imrusnak; különben is Döme aláírása ellen nem lehetett kifogást emelni, s ami Imrust illeti, Imrus egész úri famíliája már gyerekkortól fogva ösztönösen imponált Manó úrnak, akinek az apja még bőröket vakart a Cenciék udvarán.
Végül a pénz állítólagos irodalmi rendeltetése is hízelgett a Manó úr sznobizmusának : mert ő bizonnyal nem az az ember volt, aki egy ilyen modern és ifjú szellemi megmozdulásnak értékelése elől elzárkóznék.
Mégis gondolkodóba ejtette az összeg nagysága.
Döme megbolondult; de végre is ez az ő dolga! kitelik az öregtől, hogy csupa dühből írta alá nevét, azon való mérgében, hogy az a szélhámos Gyula akar pénzt adni Imrusnak!
Mikor Imrus belépett, Manó úr már körülbelül elhatározta, hogy a váltót kifizeti .
Imrussal csak néhány formális szót ejtett: gratulált a Napló-ban megjelent verséhez, s Döme bácsi hogylétéről érdeklődött .
Imrus, kit elszánt kétségbeesés vezetett át a párnás ajtó küszöbén, mintegy kínkamrába, kissé megnyugodva e kérdésektől, megmutatta a verset, s elbeszélte Döme pesti látogatását, hogyan laktak együtt a Pannóniában.
- Hallom, hogy egy új folyóirat készül - mondta Schapringer.
Imrust fájó ponton érintette ez az érdeklődés, de Manó úr kérdéseire mégis elárulta, hogy már előfizetési íveket bocsátottak ki, mire Manó úr el is kért egy ívet, majd ő is terjeszti.
Közben Manó urat elszólította valami fontos ügy, s csak futtában adta ki még utasításait a váltót illetőleg.
- Rendben van? - drukkolt Noémi odakint, szelekótya megszeppenéssel.
De rendben volt minden, legalább a szavak ironikus jelentése szerint.
Imrus halálmegvetéssel gyűrte zsebre a töméntelen sok pénzt, s ment azonnal, befizetni a biztosítást.
5
Most Imrus fekete hónapjai következtek - különös packa a Sors abrakadabrái közt -, de nem rögtön!
Az első nap inkább a felszabadulásé volt: mert lelke váratlan föllélegzett, mint egy fiatal tüdő, mihelyt eltehette a gondokat holnapra!
Ez a Holnap egyszerre messze szaladt, s szinte valószínűtlennek is látszott: mert hiszen eddig is minden nap csak ma volt, szürke ma, s valószínűbb, hogy eztán is csak így lesz.
Valahogy csak minden elintéződik, s Imrus szinte csalódottan érezte az első izgalmak és rémületek elmúltával, hogy nem nagyon hisz a tragikus megoldásban.
Gyerek volt : megszokta, hogy tetteinek következményeit a nagyok elsimítsák.
Kissé inkább utálta is ezért a nagyokat.
Tragédiák csak az irodalomban voltak, mint mumus csak a mesében.
Egy bizonyos: a Tragédia hirtelen továbbugrott a jövőbe, s Imrus feszültsége egyelőre különös fölhangoltságban áradt ki: ebédnél például, a "soványban " , összeakadva a "tolsztojánussal" meg egy ortodox marxistával meg egy filozófiai csodagyermekkel, aki kívülről tudta Kantot, elfeledkezett mindenről, parázs világnézeti vitában oldódva föl; mert mit jelent egy egyéni élet a Világnézet nagy kérdései mellett?
Korunk hasztalan küzd a világnézetért, mely szerencsésebb és hívőbb korokban oly egyszerűen megoldott minden problémát: ma szétszakadt az Idő , ki hoz újra egységet a Léleknek?
A "Tolsztoj" vallási megújhodást hirdetett , Darwin helyett Mózest! de ki hisz ma már a Mózes meséiben? s lehet -e hazugságra építeni egy világnézetet?
A "Tolsztoj" gnosztikus alapon tört lándzsát a teremtéstan mellett; a kantiánus megvetőleg mosolygott; Imrus filológiai hitvallást tett: minden hitek és tanok korhoz kötött relativitását.
- Ez nihilizmus! - mondta a marxista.
De Imrus úgy harcolt az igazságok ellen , mintha az igazságért harcolna: szenvedéllyel!
Imrus igazsága most az Élmény volt : a kiszomjazott, orvul támadó és lenyűgöző Élmény.
A Tépett Kor fiai nem tudtak megegyezni.
A vita kinyúlt az utcára, s mint hajdani hitvitázók disputája , telhetetlen volt az Igében.
Nem tudták abbahagyni.
Így mentek, túlkiabálva az utcazajt, anélkül hogy észrevették volna, majdnem a Városligetig meg vissza : amerre a lábuk vitte őket.
Fiatal energiájuk kiömlött.
Imrus a maga sorsa helyett most egy világét vette vállára, s ez könnyebb volt.
Még a Viharágyú is fölmerült újra, mint eleven szükség, amit "meg kell csinálni, mindenáron !"
- Meg is lesz! - mondta Imrus váratlan optimizmussal.
De, amint estefelé lakásához közeledett, egyszerre különös lelkifurdalás fogta el az elvesztegetett napért : úgy érezte, hogy tanulnia kellett volna, valami szolid dolgot tenni, vizsgára készülni, hiszen már a vizsga terminusa veszedelmesen közeledik.
Egyszerre úgy látta, hogy minden komolytalan, csak a kötelesség pontos elvégzése adhat erkölcsi megállást, a polgári hivatás, amelyet maga választott, sőt kierőszakolt magának .
Dolgozni s a többit férfiasan a Sorsra bízni, az elkövetett hibák következéseivel együtt!
Hármasával ugrott föl a lépcsőn, hogy mielőbb könyve mellé jusson, s jóvátegye az elmulasztott időt!
De kicsapva szobája ajtaját, ijedten hátrahőkölt : Noémi ült az ágya szélén, az egyetlen puha ülőhelyen, egészen a falig támaszkodva és lábait lóbálva, és egy stanicliból amerikai mogyorót majszolva, amelynek föltört héjai már egészen beborították az ágytakarót.
- Kerestem valami olvasnivalót a könyvei közt, de semmit sem találtam: csupa görög meg latin, meg mit tudom én! - fakadt ki a makacsul átszenvedett unalom Noémiból , aki már egy óra óta várta Imrust.
A látogatás ürügye egy kis, keménybe kötött rubrikás papírlap volt, "tájékozási jegyzék" a váltóadósságról, amit Imrus a bankban felejtett; de hát érdemes volt ezért egy óra hosszat várni?
Nem lehetett a cselédnél hagyni?
Postán elküldeni? s különben a jegyzék nem is Imrust illette , hanem Gyulát.
Nem is igaz, hogy Imrus a bankban feledte.
Noémi át se adta ott neki, hogy legyen oka majd utánahozni: s ezt a második szónál azonnal meg is vallotta.
Noémit egészen más hozta ide: úgy érezte, hogy el kell jönnie, mert két ilyen ember, mint ő és Imrus, nem maradhatnak távol egymástól.
Ha hosszú idő után váratlanul egymásra találtak: nem szabad, hogy megint ne lássák egymást hónapokig!
- Mondja, nincs igazam? mondja hát! mondja már!
- Noémi úgy vélte, hogy modern emberek nem törődnek gátakkal és előítéletekkel.
Imrus modern költő volt, s Noémi imádta a modern költőket.
Jó barátok, igaz emberek nem feszélyezik magukat egymás előtt.
- Meglátja, hogy egy lány is tud jó barát lenni! - mondta, nyakába csimpaszkodva Imrusnak, és csókolva, ahol érte.
- Mi valamikor jó barátok voltunk , mi tegeztük egymást!
Meglátod, hogy egy lány barátsága mennyivel melegebb , mennyivel édesebb, mint a fiúké!
Nem vágysz valakire, egy jó pajtásra, aki talán csacsi és bolondos, de megért téged, vigasztal, ha szomorú vagy, megcsókol, ha fáradt vagy, és nem kér semmit érte?
Valakire, akinek nincs titka előtted, aki egészen megmutatja magát: mert nem becsületes dolog, hogy jó barátoknak titkuk legyen egymás előtt!
Nézd, én egészen megmutatom magamat neked!
Noémi javíthatatlanul összekeverte édes, természetes, simulós macskaösztöneit harmadkézből vett irodalmi reminiszcenciákkal: de most ösztönt és reminiszcenciát egy kétségbeesett Cél vezetett, végső asszonyi rafinéria .
Mindenesetre.
Noémi érezte, hogy most nagyon modern: ami úgy is illett egy modern költő előtt.
- Igen, egészen meztelenen: akarod?
Testben és lélekben: hogy ne legyen titkunk egymás előtt!...
Hogyan könnyebb a vétkezés: testben vagy lélekben? valódi vagy átvitt értelemben ?
Noéminak a lélek csak szó volt, mint Mohamed asszonyainak : ő nem ismerte az átvitt értelmet.
Egy bizonyos: ez a második betörése a Nőnek Imrus magányába egészen másképp végződött, mint az első , régi, gádorosi.
Imrus nem volt többé fölényes: épp ellenkezőleg!
Imrus bűnének cinkosával állt szemben: aki azonkívül ezerszer többet tudott már az életről , mint ő.
A "modern költő" gyámoltalan kisfiúnak bizonyult Éva ravaszsága mellett : akár reggel a bankban.
Noémi nem volt már tapasztalatlan csitri, aki régen: de Imrus se Miska józan, makulátlan fiacskája!
Imrus szegény, tépett, mardosott bűnös volt - sikkasztó és váltóhamisító, aki egy Nőhöz menekül -, mert most minden bűnére emlékeztette újra!
Imrusnak jólesett e meleg ölbe hullni, zokogásra , anyáskodó cirógatásra, édes ellankadásra s egy pillanatnyi feledésre is, ízelítőül a Halál mennyországából.
6
Amikor Imrus tudatára ébredt annak a ténynek, hogy "szeretője van ": egyszerre úgy érezte, hogy obligát kötelessége a féltékenység is.
Ez hozzátartozik a férfi szerelméhez, legalább Imrus úgy tudta, és azonnal vallatni is kezdte Noémit a Schapringerhez való viszonyáról.
A leány, kis komisz, fölényesen, sőt harapósan felelt, úgyhogy Imrus végül maga kért bocsánatot, hogy ezt a kérdést feszegetni merte.
Noémi azonban nem oly könnyen bocsátott meg, és ugyancsak hagyta kéretni magát, míg beleegyezett, hogy máskor is találkozzanak.
Noémi úgy találta, hogy Imrus, kérdésével, oly hajlamot árult el a férfiúi zsarnokságra s a nyárspolgári előítéletekre, aminőt egy modern nő nem tűrhet.
Imrus már megijedt, hogy elrontott mindent, s kétségbeesett a gondolatokra, hogy az ölébe hullt melegséget elröpülni hagyja!
De csak hosszas könyörgésre tudta megnyerni azt az elvi engedélyt, hogy Noémit megvárhatja bizonyos utcasarkon, délben, mikor vége a hivatalos órának.
Imrust nem épp a szerelem érzéki szomja vitte makacsul ácsorogni fél óra hosszat e forgatagos találkahelyen: noha az első érzéki bűvölet emléke csak gazdagodott fantáziájában, és színesedett, mint a télire eltett körte.
De ha türelmetlenül vágyott újra és újra találkozni Noémival, s félt is viszont ettől; ha megalázta magát, csakhogy egy randevút kierőszakoljon; izgatottan habozott már reggeltől büszkeség és vágy közt; majd szinte félbolond módjára topogott a sarkon, idegesen tekingetve a bank irányába; néha be akart rontani a bankba, megunva a várást, de különös módon mindig visszariadt ettől, közben gyávának nevezte magát, és azon csodálkozott magában, mily könnyen megkereshette Noémit bármely nap, és amikor akarta, míg nem volt barátnéja, s milyen nehéz elhatározás és különös engedély kell erre neki most: mindennek nem a sarkalló vágy volt az igazi oka.
Hisz Noémi nem is szerelme volt Imrusnak: hanem cinkosa, s épp ezért volt annyira szüksége rá!
Noémi az egyetlen lény, aki tudott a titkáról; akinek talán beszélhet erről , kiömölhet olykor, hogy levezesse azt a rettenetes feszültséget, ami azóta rajta ült, s amit most már egész súlyával érzett!
Ez azonban csak elméletben volt így: a valóságban sohasem tudott sor kerülni erre a sóvárgott, megnyugtató, meleg és bizalmas kiömlésre!
Noémi megváltozott attitűdje, ideges, hideg, elutasító modora már az első szavaknál visszahűtötte Imrust, aki rendesen kielégítetlen s még sóvárgóbban, még izgatottabban vált el a leánytól, mint amilyen volt, mikor találkozott vele.
Ilyenkor nem tudott belenyugodni az elválásba , meghosszabbítani, duplázni akarta az együttlétet; de ezt Noémitól csak a szerelem ürügyén lehetett erőszakolni, úgyhogy minden szavuk végül mégis mindig a szerelmi találka kérdésébe fulladt, idegesen, erőltetetten, kedvetlenül és kevés eredménnyel, mert a kérdés kényes és nehezen megoldható.
Végeérhetetlen, fojtott szóváltások áradtak és apadtak e körül föl s le a körutak hosszán, igazi jelenetek, melyekben a szereplők attitűdje mindig ugyanaz volt .
Imrus könyörgött, és szemrehányásokat tett; Noémi nehézségeket támasztott.
Imrus szobája - ahova a konyhán kellett átjárni, s ahonnan minden hangosabb szó kihallott - csakugyan nem volt nagyon alkalmas szerelmi tanya; minden egyéb megoldás ellen pedig Noémi kis affektált aggályokat vetett, ugyancsak hagyva magát kéretni s meggyötörve a fiú idegeit.
Így történt, hogy végül is alig egy-két találka volt köztük, amiket utoljára mégiscsak Noémi szervezett meg, mint kettejük közül a praktikusabb s talán tapasztaltabb is: mert hisz Schapringer barátnője nem volt egészen járatlan a találkák módozatait illetőleg.
" Ingyen csók legdrágább" - mondták az időben a cinikusok: s csakugyan Imrusnak ez a szerelem pénzbe került, sokba, egy Schapringer bőkezűségének emlékeivel kellvén , tudtán kívül vetélkednie.
Imrus gavallér volt, teljesítve könnyelmű kedvesének minden kívánságát, noha már a váltó összegéből maradt pénzhez kellett ezért folyamodnia, amihez pedig nem akart nyúlni... amivel még mindeddig habozott , mintha valami átkozott pénz volna, s noha tán egy egész szám Viharágyú-t kinyomtathatott volna belőle.
De Noéminak joga volt e pénzre , mint cinkosnak a harácsra.
Imrus kínlódott magában; Noémival azonban nem oszthatta meg gyötrődéseit.
Noémi csak nevetett volna; s különben is Imrus rendesen annyira kifáradt a hosszas harcban és könyörgésben, míg egy találkát valahogy ki tudott eszközölni, hogy mikor aztán végre együtt voltak és egyedül, Imrus kedélytelenné vált, erőltette a csókokat, és előre is az elválásra s a legközelebbi találka nehézségeire gondolt.
Imrust ilyenkor valóságos düh fogta el Noémi iránt, s hajlandó volt azt hinni , hogy rosszulléteit is csak bosszantására affektálja: mert Noémi állandóan rosszul volt, szédült, émelygett, és különös fejfájásokról panaszkodott.
Pedig ez nem volt affektálás.
Egy nap hosszan késve, halálsápadtan jelent meg a találkán Noémi; majd elájult az utcán; Imrus egy kávéházba akarta bevinni, de a lány tiltakozott minden oly hely ellen, ahol emberi szem láthatja; végül is inkább hagyta magát fölcipelni Imrushoz a negyedik emeletre; vasárnap volt, és a konyha üres.
Imrus meg akarta ölelni szerelmesét, de az ellökte magától.
- Nem, nem, ne nyúlj hozzám! - kiáltotta.
- Beteg vagyok!
Te tettél beteggé!
- És egyszerre, az ágyra borulva, görcsös, végeérhetetlen, hisztérikus zokogásra fakadt, teljesen bezárulva a saját vonaglásába, megközelíthetetlen haj- és ruhagombolyag, úgyhogy Imrus, akinek nem volt tapasztalata az Asszonyi Könnyek hatalmáról, teljes zavarban állt ott, gyámoltalan szavakat hebegett, ügyetlen csókokat próbálgatott, s nem tudta, mihez fogjon.
Végre szikkadtak a könnyek, halkult a lábacskák rugdalózása, sőt Noémi megfordult , fölült az ágyon, s szavaiból is mind több hallható lett, amik kitörtek a könnyek közül, tördelten és csapódva, mint madarak a zivatarban; kissé már bizonytalanabbul, mint az előbb, mert Noémi minden látszat ellenére nem nagyon tudott hazudni, s valahogy restellte is Imrust ily komiszul bolonddá tenni.
De dühe őszinte volt, Schapringeren át az egész férfiúi nemre: mért sajnálja őket, ha ők nem sajnálják a szegény lányokat?
Mind egyforma!
És őszinte volt az elkeseredése és bánata is: mert mihez forduljon?
Az orvos nagyon sokba kerül ilyen dolognál: noha Noéminak volt egy barátnője a hivatalban, akinek végül is elárulta titkát, s aki ismert egy orvost, s hajlandó volt elvezetni Noémit, a női összetartás nevében.
Imrus teljesen járatlan asszonyi dolgokban, nem sokat értett az egészből, s nem is tudta igazában, miről van szó.
De természetesen mindent odaadott volna, hogy Noémin segítsen; elsősorban a pénzt, az átkozott pénzt adta oda, nem törődve semmivel, lemondva örökre a Viharágyú minden reményéről , szívesen, sőt bizonyos megkönnyebbüléssel... és még könyörgött Noéminak , hosszasan könyörgött, mintha az nem akarta volna elfogadni...
Imrus végtelenül diszkrét volt, nem kérdezett semmit kedvesétől, nem faggatta e Női Titkokat, melyek iránt valami szemérmes tiszteletet érzett.
Imrusnak most vágyai sem voltak: csak babusgató, gyöngéd szánalommal ölelte magához a szép , törékeny testet, erős férfihoz illő kímélettel! s óvatosan, vigyázva segítette le az édes, gyönge lányt a hosszú lépcsőkön, aggodalmas hűséggel kísérve hazáig, s ellenvetés nélkül belenyugodva, hogy most néhány napig nem fogja látni.
Noémi hagyta magát ápolni s vezetni, fölszíva könnyeit, titkon törölgetve szemét és igazgatva haját még az utcán is, beteg kislány, s egyúttal elszánt, modern nő is , Gittára gondolva s az önző férfierkölcsre, amelyről Gitta annyit beszélt neki hajdan, mikor még jóba voltak, nagyon magas elvi szempontokból: mert nem tehet -e mindenki a saját testével, amit akar?
És így dőlt el sorsa annak az ismeretlen kis emberi lénynek, aki a Noémi szép testét választotta e szomorú földi élet előszobájául.
7
A bécsi hajó halkan és elegánsan csúszott le a Dunán, s fedélzetén hozta Schapringert.
Milyen szenzáció lett volna egy ilyen hajóút Imrusnak !
Schapringernek nem volt szenzáció.
Sőt bosszankodott lassúságán: mert vasúton már rég Pesten lehetett volna!
Az új asszony választotta mindenáron a hajót, hogy ilymód is nyújtsa egy nappal az utat, a nászutat: mert, amíg az út, a nászút tart , addig férje biztosan az övé és csak az övé!
Már érezte, hogy mihelyt Pestre érnek , másképp lesz.
Miből érezte ezt?
Alig lehetne megmondani.
Hisz Schapringer az egész úton oly figyelmes volt, oly előzékeny! ideálja az előírásszerű fiatal férjnek.
De hát micsoda üzleti ügy az, ami ily hamar visszahívja?
Schapringerné észrevette , hogy férje nagyon is türelmetlenül várja már az órát, amikor Pesten lehet: és éppen azért akarta minél inkább késleltetni ezt az órát.
Schapringer pedig megérezte ezt, és annál türelmetlenebb lett: különös érzelmi fogaskerék!
Holott, modern házasokhoz illőn, nyíltan és becsületesen megállapodtak előre, hogy szerelmi életükben nem fogják egymást zsenírozni.
Tulajdonképpen, ha az az önzetlen és őszinte barátság volna közöttük, amiről Schapringer álmodott , akkor most tartózkodás nélkül s mintegy pszichoanalitikus gyónással meg kellene vallania a feleségének, hogy nem üzleti ügyek vonják haza oly ellenállhatatlanul , hanem - Noémi.
Adolf úr ugyanis már ismerte az új lélektani irányzatot, melyet egy bécsi tanár divatba hozott, és megtanulta, hogy lelkünk igazi urai azok az ösztönök, melyek az Asszony tisztátalan testéhez kötnek bennünket.
Ezek ellen nem lehet lázadni: legfeljebb tudatossá tenni őket magunkban s ezáltal kivenni méregfogaikat.
Ó, drága, komisz, imádatos, aljas kis bestia!
Adolf úr könnyebben érezte volna magát, ha elpanaszkodhat édes és szégyenletes rabságáról annak a finom és intelligens nőnek, akit szociális és szellemi élettársául választott magának; de ez lehetetlen volt, és Adolf úr a fölébredt vágyak türelmetlenségének teljes feszültségében érkezett haza.
Intelligencia, kifinomult érzés, a rokon faj szellemi fölénye, előkelő műveltség és modor, a társaságbeli nő és gazdag feleség méltóságával együtt, mind elhalványodtak a buta kis gépírólány, a Schöne Schickse egyetlen, öntudatlan, naivul érzéki mozdulatának emléke mellett, mely Adolf úr álmai közt egyszer váratlanul fölbukkant, fölizzott, és egész nászútján kísértette...
Nem bírta már tovább.
Adolf urat izgatta a keresztény nő, mint ahogy izgatta őt a keresztény zseni Adyban; Adolf úr szellemileg és testileg is exogám természet volt.
De ez már több volt izgalomnál; ez az ópiumszívó szomja volt, aki őrületbe menne és vagyont áldozna egyetlen késhegyéért a megszokott és már megvetett mámornak.
Adolf úr alig tudta kivárni a másnap reggelt, s szinte lélektelen ért be már kilencre a bátyja hivatalos helyiségébe: Manó úr persze még nem volt ott .
Schapringer nem szokott zavarba jönni: most mégis határozatlan állt a pulthoz támaszkodva, mert Noémit sem látta.
- Majd visszajövök - mondta, de nem mozdult.
Agyán indokolatlan dühroham futott át: képes volt azt hinni, hogy távollétében elbocsátották Noémit.
Már próbálgatta magában, hogyan tegye szóvá bátyja előtt kellő energiával ezt a kényes témát .
Rémületét az a gondolat okozta, hogy a lány ebben az esetben hazautazhatott az anyjához Szakolcára.
Hogy időt nyerjen, közömbös kérdéseket tett, kedves volt és leereszkedő a gépírókkal, hírek iránt érdeklődött.
A lányok összevihogtak, és elmondták, hogy nagyon sok a dolguk, mert a beteg Noémit is helyettesíteni kell.
- Tessék bemenni és helyet foglalni.
- Majd visszajövök! - felelte Schapringer, és elrohant, minden szándéka nélkül a visszatérésnek.
Egyenesen Noémi lakása elé rohant, de nem ment föl.
Egy kávéházba ment, és levelet küldött egy hordárral.
Noémi ágyban feküdt, valami gyomorelrontás ürügyén; de amint a levelet elolvasta, sietve felöltözött, avval , hogy mégis be kell menni a hivatalba.
Adolf úr nem bírta már nyugton ülve várni , kinn sétált a kávéház előtt, idegesen dobolva az aszfaltot, bizonyos babonás ütemre, ezüstfogantyús pálcájával.
Másnap Imrus este hat óra tájt várta Noémit a szokott helyen, a bank közelében, a körút sarkán (ahol hajdan egyszer Gyulával is találkozott ).
Ilyenkor végződött a délutáni hivatalos óra, s Imrus úgy érezte, hogy muszáj valamit megtudnia kedveséről, legalább azt, hogy bejár -e a hivatalba? noha úgy egyeztek meg, hogy nyugodtan fog várni, amíg a lány értesíti.
Imrus ezer szemrehányást tett magának , maga sem tudta, mért, s fantasztikus terveket szőtt, föláldozva magát és jövőjét Noéminak - ha ugyan van még mit föláldoznia!
Egyszerre megpillantotta Schapringert, Adolf urat, jönni a bank felől: akiről úgy tudta, hogy nincs Pesten; különös módon valósággal megrémült tőle, s befordult egy kirakatnak, hogy ne kelljen köszönnie.
Adolf úr elhaladt, s nemsokára jött Noémi , sietős léptekkel s szórakozottan csaknem elkerülve Imrust.
- Hát észre sem vesz? - próbált a fiú mosolyogni.
De Noémi ingerülten riadt rá , mint egy nem várt akadályra:
- Mért futkos utánam? de nagyon türelmetlen ...!
- Nem tudtam már várni - vallotta meg őszintén Imrus.
- Pedig most nem érek ám rá magával mászkálni... - kezdte Noémi, mint aki azonnal búcsúzni akar; de Imrus elébe állt, megfogta a kezét, mély érzéssel, őszinte aggodalommal, hogy nem lehet mellette, nem vezetheti és gondozhatja: ami csak még inkább ingerelte a lányt!
Noémi önálló nő volt, aki nem szorult vezetésre és gondozásra, egy ilyen taknyostól!...
Imrus azonban, halálig sértve hölgyének visszautasító modorától, egyszerre kifakadt: mert nem volna -e inkább az természetes, hogy örüljön neki, áhítozzon utána, várja és keresse őt szemével , valahányszor kijön a hivatalból: hisz tudhatta, hogy eljön ?...
De Noémi szintén meg volt sértve, már csak Imrus jelenlététől is.
- Azt hiszed talán, nincsen egyéb dolgom, mint hogy utánad leselkedjek? ahogy, úgy látszik, te leselkedsz énutánam?
- Noéminak nagyon is volt dolga: sürgős dolga volt és nem késhetett.
- Elkísérlek - mondta Imrus, és már indult is.
De ez volt az utolsó szikra Noémi türelmének!
Noémit Schapringer várta a szomszéd utcában, egy fiákerban!
Éppen kísérőre volt szüksége Noéminak!
Noémi föllángolt, mint egy meggyulladt selyemlampion; és fújt, mint a cica.
- Ne kísérgess engem: hagyj magamra!
De lehet -e egy beteg nőt egyedül hagyni, ki méghozzá kedvesünk is?
Imrus ragaszkodott a kísérethez; Noémi toporzékolt; Imrus idegeskedett: mert mért sajnálja tőle Noémi ezt a pár perces együttlétet?
Másokkal, közömbösökkel , Schapringerrel együtt van a hivatalban egész nap!
Imrusnak egyszerre eszébe jutott Adolf úr...
Micsoda titka van Noéminak, mért nem akarja, hogy vele menjen?
- Talán féltékeny vagy?
- Noémi kitört, vadul és őszintén, mintegy a végső tehetetlenség ösztönével.
- Ó, ó, kis aranyos ...!
Miféle joga van önnek hozzám , uram?
Azt hiszed, azért, mert egypárszor jóba voltunk, most már zsarnokoskodhatsz rajtam?
Nagyon tévedsz!
Azt teszem, amit akarok, és nem tartozom neked számot adni!
Tudd meg, igenis, a Schapringerrel van randevúm, és ha megpukkadsz is!
Jaj de naiv fiú maga, Imrus!
No, itt van egy puszi, ne sírjon!
És most eressz, s ne is próbálj többet erőszakoskodni, mert úgysem lehetek a tiéd!
És megcsókolta az alkonyi utcán, s elszállt, mint egy léggömb a meglazult kézből.
8
Imrusnak másnap kellett volna beadni a vizsgálati kérvényét, egy rövid önéletrajzzal együtt, melyet még ez este akart megírni.
Egy hónap múlva lett volna a vizsga.
Imrus egyáltalán nem volt elkészülve; de egy hónap sok idő, és kivált az éjszakák szinte végtelennek tűntek föl Imrus előtt: egy éjszakán át is rengeteget lehet tanulni, s neki még vagy harminc éjszakája volt!
És most igazán nincs más dolga, mint tanulni!
Úgy gondolta ezt, mintha azt gondolná: nincs más hátra, mint az öngyilkosság!
Beletemetkezni a szellemölő, gépies munkába, lekötni minden gondolatát, még csak nem is olvasni önmaga által választott olvasmányt - versre se gondolni, amire különösen képtelennek érezte magát, noha azt mondják, hogy a szomorúság és kivált a szerelmi bánat kedvez a költészetnek.
De hát Imrus érzése nem is csalódott szerelem volt, hanem egy sokkal rettenetesebb, sokkal gyötrőbb és sokkal sivárabb érzés: önmaga nevetségességének tudata!
Imrusban düh forrt, lázadó düh: szerette volna párbajra hívni Schapringert, noha Schapringer bizonnyal nem is tudott a dologról, s noha Imrus elvi ellensége volt minden párbajnak.
Imrus örült , hogy újra visszahullhatott magányába, könyves, szigorú, asszonytalan diákszobájába, e puha, alattomos és megbízhatatlan női macskaságokból.
Imrus különös hangulatban írta az önéletírási vázlatot, mely a vizsgálati kérvényhez szükséges volt: aszketikus önleszámolással!
Ez az önéletrajz az igaz életét festette: amelyik könyvekben folyt le, tanulásban, elvonultan és önzetlen , nem élve, mintegy csak tükörből nézve a világot: de logikus fejlődésben és gazdagodásban s nem folytonos kiszakadásokban, vonagló ostobaságokban, mint ez utolsó hetek Szanzarája.
Mennyivel különb a tükörkép a valóságnál!
Imrus most megértette a Schopenhauer álláspontját, mely egyúttal az egész modern kultúra álláspontja, az objektív tudományé és a l'art pour l'art művészeté: a heroikus kívülállás! az önzetlen szem aszketizmusra! a fenséges közöny és pártatlanság, melynek egy kémiai elem fajsúlya, egy virág színe vagy egy igető hangzása éppoly fontos, mint akármi más a világon, s egy ókori költő szerelme többet jelenthet, mint a körülötte áradó emberi keservek és ostobaságok !
Talán okos dolog, Lesbiákhoz és Chloékhoz menekülni a Noémik elől; s egy rideg és csöpp udvari szobából - csak legyen ott pár könyv - át lehet röpülni az egész világot, még a múltat és jövőt is, akár egy igető puritán madzagába fogózva !
Minden összefügg, s egy igető éppúgy lehet a világ központja, mint Lesbia teste ; Imrus kétségbeesetten kapaszkodott a sürgős igetőbe.
Sietős munka, úgy mondják , nyugalmat ad.
Imrus vad iramra kényszerült; ez volt ereje és szerencséje e "fekete hónapban "!
Irtózatos rémek fenyegették, mind közelebb.
Napokat ketyegett az Idő pokolgépe.
Jólesett futni, akárhova! tenni valamit, akármit, amit a Világ hasznosnak és szükségesnek tart!
Tanulni, mint egy kisdiák, ki szorgalmasan cselekszi, amit a nagyok előírnak, és semmire nincs gondja!
És egyedül, a férfiélet ridegségében, mint egy gályarab!
Szívesen elzáratta volna magát , azonnal, előre, mint egyszerű rabot, kenyéren és vízen, egy keskeny cellába, csak a könyveit adják be vele! ő onnan is az egész világ ura marad jobban, mint ha künn rángatózik a világban!
Imrus sztoikus volt, mint a római sztoikusok, akiknek műveit olvasnia kellett: kis igényekkel s nagy megvetésével a földi gyönyöröknek , melyek csak gyötörték.
Ó, minden, minden jobb a fantáziában, mint e kuszált valóságban!
Most még van egy kis idő (a váltó lejárata előtt ), amíg nem történhetik semmi: azt kihasználni... az alatt fölszíni annyit a világ könyvekbe szűrt titkaiból, amennyit csak lehet! az élet oly zavaros: de tiszta, higgadt kincs a Tudomány.
Imrus elkalandozott, mintha nem is vizsgára készülne; majd megint izgatottan kapta meg a vizsgaanyag pedáns szálát, mint egy monomániás makacsságú tudós, ki e szálon akar eljutni a végső Megértéshez.
Imrus filológ volt: azaz a Szellem Bogarásza: áhítatosa a Jelentéktelennek, böngészője a szavak szürke flórájának.
Különös foglalkozás a siralomházban!
Mert akár egy fekete hónap, akár egy éjszaka, de akár egy egész élet is : siralomház!
S mi jön: halál, ami mindig jöhet? öngyilkosság, amire mindig ráérünk ? vagy akármilyen más megoldás? mindegy az!
Addig is: kihasználni az órákat !
Imrusban ifjú energia dolgozott, és szomjas lélek, mohón inni egyéb nedű híján a filológia forrásait, melyek szűken adják, de tiszták legalább!
Tudásszomj és tettszomj is egyúttal: kielégülést ígérve magának, megint csak más híján, egy gyerekes jódiákvirtusban, egy hirtelen s diadalmas egzáment megállni, könnyedén s ragyogóan, hogy még az utolsó pillanatban elkápráztassa azokat a szamarakat, akik ilyesmire adnak, s akik talán nemsokára ítélőbírái lesznek, egy más ügyben !...
Imrusban nem hiányzott a szívósság és akaraterő: képes volt ő heroikus erőfeszítésekre is, nem a célért, mert mit használt már őneki a vizsga? de dacból !
Mint hazárd légtornász a katasztrófa pillanata előtt, Imrus visszafojtotta életének lélegzetét, teljes hetekre!
De estefelé, távol a Világ szemeitől, miután egész nap latin mondatok koturnusos talányait bontogatta, ágyán heverve a télikabátban, s még az ágytakaróba is beburkolózva, hogy ne fázzon, vagy fel és alá mérve lábaival szomorú skatulyáját : amint elfogyasztotta töpörtyű vagy sajtvacsoráját: melyért a házban levő henteshez szaladt le, egyszerre maga előtt is váratlanul hangosan sírva fakadt, és vonaglott az asztalra borulva, melyen a sajthéjak és zsíros papirosok hevertek a litografált jegyzetek mellett.
Az asztalon levagdalt sajthéjak, a levegőben egy elszállt luftballon, a szobában hideg, szívben és gyomorban éhség és rettegés.
9
A dicsőség sem jött meg, a várt csoda; a megjelent versnek nem lett folytatása: s hol is?
A vizsga azonban megtörtént, beugrott handicap, fölényes eredménnyel: mert Imrus intelligenciája ihlett paripaként szökellte át a hézagokat és szakadékokat , amiket elszánt, de rövid tréningje tudásában hagyott.
S bizonnyal könnyű volt kitűnni e nívótlan próbán, mely szinte bevallott csalás volt: tudósok mértékével mérvén a derék fiúkat, akik csak iskolamesterek akartak lenni.
Imrus diadala ezúttal az Intelligencia diadala volt a törtető szorgalom és módszeres tudósképzés fölött: mert Imrus egyetlen szemináriumnak sem volt tagja , alig látta az Egyetemet, s a tanárok közül egyik sem ismerte őt, noha ez időben már az a finom és puritán esztétikus is szerepelt a magyar irodalomtörténet előadói közt, aki irodalmi és esztétikai teaestélyekkel vendégelte meg hallgatóit , naiv, de gyümölcsös ideálizmusában.
A vadóc Imrus egyszer sem jelent meg ezeken az estélyeken, melyeken például Gitta állandó alak volt; Imrus nem tanulmányozta a tanárok érdekkörét, visszatérő kérdéseiket; nem ismerte az obligát svindliket ; Imrusnak minden "egyetemi róka" kudarcot jósolt volna, s ő maga is kudarcot jósolt magának, s a döntő reggelen babonásan és bukásra készen, mint egy Caesar március idusán, nyomkodta ugráló szívét a Jozsótól kölcsönkapott szalonkabáton át.
Az a szív egy váltóhamisító szíve, aki, noha csillag jegyezte homlokát, ma stílszerűen meg fog bukni vizsgáján is, a rendes életű és csillagtagadó Jozsó szalonkabátjában... mert már talán ma megszólalnak az ítélet trombitái.
A trombiták azonban hallgattak, vagy inkább diadalt zengettek, Imrus babonái helyett ezúttal Rosenberg elméletét igazolva: kinek kedves témája volt a kétféle emberfaj; mert nem egészen külön faj -e az intelligens ember?
A homo intelligens több már, mint a homo sapiens, lényegi különbséggel; s noha sapiens is okosat jelent, ez az okosság éppoly idegen az igazi intelligenciával szemben, mint ahogy a legokosabb majom sem érti meg az embert.
Imrus és Rosenberg, s mások is ez időben meg voltak győződve, hogy ahol ez az intelligencia végre megjelenik , s jogait követeli, ott könnyedén el is viszi a Pálmát, s nincs szüksége azokra a ravaszságokra, amikkel a közönséges okosságnak élnie kell.
Ezt igazolni látszott a vizsga menete: mert eznap vizsgázott Balázs Gáspár is, egy főigazgató fia, a Bölcsészek Egyletének elnöke, egy monokli, egy zsakett, dédelgetettje az Alma Maternek; s noha vad gutgesinntséggel pályázott a kitüntetésre, alig húzhatták át, "szamarak madzagával" - míg a forradalmár Intelligencia, Imrus képében, szinte félvállról és alig készülve , legalább a magoló pedagógivadékok mértéke szerint jött, kinyitotta száját, és föltűnt, és győzött!
Noha ő igazán távol volt ama hivatalos Egyetemtől s ismeretlen minden mozgalomban: csak pár kócos kolléga ismerte inkább, a zsidók közül: lévén itt is ők a "Szentlélek Vitézei ".
Rosenberg tapsolt is az Intelligencia e diadalának, megjelenvén, fáklyázni tűzfejével, rég látott barátja ünnepén.
Ám az ünnep, mint annyi más ünnep , belülről tragikus volt: mert ím, a félvállról vett vizsga sikerül, hogy annál borzasztóbb legyen a balsiker mindabban, amiért egy egész tikkadt fiatal élet dobogott!
Babonás végzet volt ez!
Imrus abban a végső hivatalos percben, mikor kihirdették a büszke eredményt - mikor a kövek szinte hallhatóan hullnak le az ifjú keblekről -, egyszerre, épp ellenkezőleg, úgy érezte, mintha szikla szakadt volna a vállára.
Az irigy kevélység sziklája volt ez, melyről Dante beszél, s mely alágörnyeszt társaink előtt: mert borzasztó ez, különbnek lenni másoknál, és mégis rosszabbnak!
Imrus szívből irigyelte még azt is, aki megbukott a vizsgán: ami nem mérhető az ő bukásához!
Ó, gőgös Intelligencia! micsoda gúny minden eminensed, ha az Életben szekunda vár!
Élet és Szellem nem egy úton járnak: Imrus jól tudta ezt, ismerve a modern filozófiát, mely a Szellem önlebecsülése.
Imrust filológ tanulság, s tán öröklött konzervativizmus is, a Tények értékének érzésére predesztinálta, s ez az érzés zuhant most váratlan reá , éppen az Intelligencia e nevetséges, kisiskolás diadala napján.
Micsoda zuhanás !
Imrus egyszerre a Semmiben lógott: mert eddig mindig volt valami cél, valami tennivaló, ami közvetlen előtte állt, mintegy elfödve szeméből a katasztrófát , mint egy buckás kapaszkodó az árkot; de most mi maradt közte s az Árok között?
Mit csináljon mátul?
Üresen állt és kétségbeesve, a Kikerülhetetlen előtt, egyedül.
Mi töltheti még be remegő napjait?
Tanulmány?
Olvasás?
Praktikus cél nem sarkallván immár, szellemének büszke világa elhalványult az Élet pokolfényében, mint ködfátyolkép, ha kigyújtják a lámpát.
10
Talán éppen eznap történt, hogy Schapringer, Manó úr, leutazott Sótra.
Ez nem volt ritka eset, mert a Schapringereket nemcsak erős családi összetartás ösztöne, hanem különböző üzleti ügyek is gyakran visszavonták vén atyjuk fészkébe.
Ez üzleti ügyek nem a Schapringer és Fiai nagykereskedésével függtek össze, mely hovatovább teljesen az öregúrra maradt, hanem a bankkal, melyet még mindig erős szálak fűztek a sóti anyaintézethez, ahol hajdan Döme bácsi is ült , hetenként egyszer, horgolt sapkájában, a rács mögött.
Ez idő tájt Döme már csak mint üzletfél jelent meg, kuponjaival, a hónap elején , hogy fölvegye a megmaradt részvényei után járó osztalékot: oly ügy, melyet még most is személyesen szeretett intézni.
Döme most megint egészséges volt: noha Pestről úgy érkezett haza, mint aki, dolgát elvégezve, lefekszik, és meghal.
De nem halt meg; sőt új életkedvet kapott, új érdeklődést a világ dolgai iránt.
Sűrű levélváltást folytatott Cencivel, a Nelli-féle életbiztosítás tárgyában : találgatva öreg szívében, vajon sejti -e Nelli a pénz eredetét? kívánva, hogy sejtse, mégis újra meg újra megtiltva Cencinek, hogy elárulja.
- Bolond ez a Döme! - mondta magában Cenci; de, a Család érdekében, szívesen látta, hogy Nelli pénzt kuporgat, mely úgyis, érintetlen, a gyerekekre marad .
Imrus famíliájának öregei nem számíthattak a fiatalok hálás törődésére, mint a vén Schapringer: inkább nekik kellett e gyámoltalan fiatalokkal törődni , körülbástyázva őket előre az Élet viharai ellen.
Ez az érzés adta a kiapadhatatlannak látszó szívós erőt ezekbe az öregekbe, ez tette Dömét is vidámmá és frissé, ha csak olvashatta Cenci írásában Nellinek vagy Imrusnak nevét.
A kettő tulajdonképp egy volt, mert már Nelli is csak Imrust jelentette; az édes, meghitt arcvonások az Ifjú képéről sugározván frissebben vissza az öreg lélekbe, amelyben varázsos szó maradt az ifjúság, a márciusi ifjúság napjai óta.
Ó, magyar ifjúság!
A szavakban csakugyan varázs van, évek, vágyak és bánatok varázsa; s mindaz a legenda és retorika, ami a magyar ifjúság nevéhez fűződött , nimbusz lett most egy távol levő ifjú alakja köré, aki szép volt, komoly, szolid , tehetséges, a Döme neveltje, és verseket írt, mint Petőfi.
Költőre, ostorozni és lelkesíteni az elkorcsosult nemzetet, sohasem volt több szükség, mint manapság !
Döme legalább így vélte, örökké forrva és füstölögve, düh és kétség között, "hona állapotján ".
Ki törődik a honnal, ha nem tán a költők?
Szomorú ország ez, hol még a negyvennyolcas vezérek is Bécsben kilincselnek!
A függetlenségi politika megbukott, idealista grófok és elvtelen fiskálisok kezén, akik Tisza zászlaja alá játsszák vissza az országot.
Az ifjú Tisza, rosszabb az apjánál, akit a népharag egyszer már elsöpört, most újra előlép, "komoly munkára" csábítva a nemzet jobbjait, a haszontalan jelszópolitika helyett: holott lehet -e komoly munkáról szó, míg kizsákmányolt provincia vagyunk?
Minden munkának Bécs látja itt gyümölcsét; még a nemzeti tulipánt is Bécsben gyártották!
S akkor jön Tisza Pista , nyakas kálvinista létére fölajánlkozva még Habsburgok lakájának.
Legfőbb ideje , hogy teremjen egy költő, és fülébe harsogja ennek az elernyedt népnek a "Romlani indult hajdan erős magyart "!
Mi kellett hozzá, hogy Döme ideálja a rebellis vezér s gerinces politikus helyett a szelíd költő legyen?
Bizonnyal furcsa átváltozás, mert Döme alig olvasott költőt fiatal kora óta; noha tán épp a költők e modern kor rebellisei.
Mindenesetre szelíd és szolid rebellisek; legalább Imrus ilyen volt; amilyent kihalhatatlan apai ösztönünk kívánhat; nem poharak és különböző bélyeges papírok hőse, mint a szegény, megboldogult Ákos.
Valamikor sírva vigadt a magyar; de ma már lassanként vigadni is, sírni is elfelejt: beletörődve az igába, mint közömbös rabok.
Ki törődik a honnal, ha nem tán a költő?
A költő az ifjúság, a szív, a remény és lelkesedés: legalább így tudta azt Döme.
A magyar irodalom mindig a nemzeti érzés utolsó mentsvára volt; s Döme, kinek minden gondolata a politika sarkai felé lengett, most hajlandó lett igazat adni Imrus politikaellenes világnézetének, mely fiatalságunk legjobbjainak világnézete volt azon években: mert mi kilátást nyújthatott a politika? s miben élhetett még ez a közönybe és anyagiságba süllyedt nemzet, ha nem nyelvében és kultúrájában?
Döme azonban valami tulipántos kultúrára gondolt, gyújtó, hazafias költőkre, akik fölrázzák az elkorcsosult nemzedéket a régi dicsőség képeivel: noha ez időben más fajta költők is voltak, idegen, korcs irányok, dekadens, párizsi habajgások zászlóvivői, mert romlott már a fiatalság !
Döme már tudott ezekről, egyrészt soviniszta újságjából, melyet most ismét szorgalmasan olvasott, mióta Pestről új szemüveget hozott magával; másrészt attól a megkeveredett könyvmoly Gittától is, aki nem átallta egyszer kijelenteni Döme előtt - mikorjában az betegen feküdt -, hogy a patrióta költészet rég idejét múlta, s hazafi verseket csak Hazafi Verai Jánosok írnak még.
Döme néhány paródiát is látott bizonyos Ady magyargyalázó és értelmetlen verseiről, melyek méghozzá az ember állati ösztöneit magasztalták: idáig süllyedt a poézis!
Döme egész életében uralkodni próbált ösztönein; s ezek a taknyosok nyíltan kitárják országnak-világnak, amit a tiszta, szemérmes magyar lélek szívesen eltitkol még önmaga előtt is.
- Nem is magyarok ezek!
Zsidók! - hombolygott Csontváry doktor, közben jobbra-balra dőlve a kacagástól, mert ő volt az, aki házról házra vitte ezeket a paródiákat, kétkerekű kocsijával, mely egész nap látható volt Sót utcáin.
Azelőtt a doktor sem olvasott soha verset; de most - mindenki beleunva és beleutálkozva a politikába - sok henye figyelem fordult ez agresszív költészet felé, mely - en épatant les bourgeois - erőszakosabb és könnyebb mozgású kasztokból, paraszt vagy zsidó szülőktől származó költők lantján Imrus nélkül is immár hangos volt.
Csontváry kivagdosta a kaszinóban az újságok paródiáit, s végigvitte az egész városban, harsány kacagásokat keltve unatkozó pácienseknél.
Dömét azonban bántotta ez a kacagás, hisz nagyon komoly dologról volt itt szó: Döme már semmit sem vett tréfára.
S a nemzet megbecsülése, szellemi egészsége, romlatlan erkölcse, ha veszélyben van: csakugyan nem tréfa!
Döme szónokolt, s közönséget keresett szónoklatának.
Erre a doktor nem volt jó: mert ő csak kacagni tudott.
Általában ki volt már erre jó közönség Sóton?
Az emberekből kihalt az ideálizmus : ki törődött itt hazával, erkölccsel?
Egyetlenegy ember akadt, hajlandó Dömét komolyan meghallgatni, s ez Schapringer volt: a boltos, az öreg, akinek szolid Ferenc József-szakállán már alig látszott a régi szín nyoma, de még mindig élénk hajlongásokkal és kézdörzsölésekkel jött elő az üzlet mélyéből, valahányszor Döme megtisztelte, pár kötött kesztyűért vagy új jégeringért, mert babonája volt a jégert nem mosatni.
Schapringer hátul az irodában végigolvasta az összes újságokat, mindenről tájékozva volt, s véleményei fiatal korától beidegzett , automatikus mimikrivel simultak legjobb kuncsaftjainak véleményéhez.
- Bizony más világ volt a mi korunkban, jha bizony, jha bizony! - ismételgette kedélyes, de tiszteletteljes hangsúllyal Döme előtt; mert noha egyetlen zsebéből kifizethette volna az egész Dömét, még mindig a régi, görnyedt alázattal beszélt vele, óvatosan titkolva tőle, hogy a Tisza-párthoz készül állani.
- Jha bizony , jha bizony!
- Schapringer mindenben helyeselt Dömének, s különös szívesen kiterjeszkedett az irodalom témájára.
Schapringernek több kultúrambíciója volt , mint a legtöbb embernek Sóton, s Döme demokratikus liberalizmusa nagyon megbecsülte ezt ily autodidakta üzletembernél.
Schapringer nem nevetett az új költészeten, s méltányolni tudta Döme komoly aggályait.
- Nincs ezeknek az embereknek hazájuk, kérem; se hazájuk, se erkölcsük.
Hol vannak ezek egy Arany Jánostól: de még csak egy Kiss Józseftől is, kérem!
- Schapringernek különös oka volt haragudni ezekre a modern, vad irodalmárokra, akik mind lumpok és szocialisták, s akik egészen megbolondították az ő fiait is, kivált Dolfikát, mert Dolfinak azóta semmi hasznát sem lehet venni az üzletben.
- Félős , hogy, kérem, még pénzébe is kerülnek ezek.
- Dolfira Manó úr is panaszkodott; de főleg sok panasza volt a feleségének, az előkelő új menyecskének, aki hosszú heteket töltött időnként Sóton, férjétől teljesen elhanyagolva, francia könyveket olvasva és telesírva apósa fülét.
- Pedig egy ilyen asszonyt igazán megbecsülhetne! - gondolta az öreg Schapringer, aki büszke volt menyére.
Ravasz apai szívvel kerülve kellemetlenebb föltevéseket, az irodalomnak és mindenféle " modern" művészek társaságának rótta föl, hogy Dolfikát elvonják nejétől.
- Nincs ezekben semmi erkölcs, kérem!
És mondják, az az Ady, az mindig részeg, kérem!
Nem mondom, Petőfi is ivott, de az mégiscsak más!
11
Ezek voltak az előzményei a "végzetterhes" jelenetnek, mely Imrus bűnét idő előtt napvilágra hozta.
De mért mondjuk ezt a jelenetet végzetterhesebbnek az előzményeinél?
Tulajdonképp minden pillanat végzetterhes, s a mindennapok sora egyforma erővel visz a katasztrófáig, hogy az is végre csak egy láncszemmé szürküljön a mindennapban.
Maga a jelenet nem is érdemel oly sok szót.
A drámaírók jelenetekké nyírják életünket: holott minden élet egyetlen hosszú monológ, melyben bizonnyal nem a színfalak mögül behangzó idegen szavak a legfontosabbak.
Döme nem az üzletben beszélt aznap Schapringerrel; hanem a bankban, ahova kuponjait beváltani ment be , s hol az igazgatósági szoba félig nyílt ajtaján át meglátta Manó urat, aki hangos szóval üdvözölte.
Ez a szoba rendesen üres volt, mert az öreg Schapringer számára tartották fenn, aki havonta legfeljebb egyszer nézett be: most azonban Döme , belépve, azonnal megpillantotta őt is.
Különös és félszeg volt így üzletén kívül , mint kövér fóka a szárazon.
Dömének valami határozatlan érzése támadt, hogy családi tárgyalást zavar meg; de Manó örült a félbeszakításnak, mert nem nagyon szeretett apjával családi ügyeket tárgyalni.
Talán most is Dolfikáról volt szó .
Bizonyos, hogy a vén boltos kissé ingerültnek látszott.
Az asztalon, Manó úr kalapja mellett egy Ady-kötet feküdt, amit Manó az útra hozott magával Pestről: az öreg Schapringer fölvette ezt, s bizonyos agresszív éllel Ady és a mai fiatalság ellen kezdte a verseket fölolvasni Dömének.
Az agresszív hang és Döme aposztrofálása politikai és világnézeti állásfoglalást jelentett Manó úrral szemben, mert az öreg Schapringer a szolid, hazafias és nemzeti alapon dolgozó zsidósághoz tartozónak érezte magát.
Manó úr mosolygott; őt tulajdonképpen semmi világnézeti különbség nem választotta el atyjától, hisz ő is került minden szélsőséget, ami természetes is egy pénzembernél; de nem láthatta be, miért kell a politikának irodalmi ízlésünket is béklyóba kötni, s miért ne élvezhetné ő például Ady szépségeit, amellett, hogy politikában Tiszát szándékszik követni?
Titkos ösztönnel érezte talán azt is, hogy minden fölforgató törekvés a keresztények közt csak hasznára válhatik a zsidóságnak: amit atyja, az elnyomott faj alázatos simulásának dresszúrájában nevelkedve, talán nem tudott megérteni...
Ösztön vagy ízlés: tény, hogy Manó úr örült Adyék minden újabb térfoglalásának, mint valami pikáns dolognak; s különös pikantériát érzett a kísértésben, hogy az előkelő, öreg, konzervatív Dömében is e forradalmár ifjú költők titkos pártfogóját és mecénását leplezze le: mert nem Manó úr tudta -e legjobban, hogy Döme bizonyos modern ifjú költők lapalapítási céljainak érdekében még pénzbeli kezességet is hajlandó volt vállalni?
- Én, öcsém?
Márhogy én? - akadt meg Döme a halkan ingerkedő célzáson, melyet nem tudott mire vélni.
Döme hangja őszintének látszott; s Manó urat finom érvének különös hatástalansága, de régi kíváncsiság s már éber üzleti aggodalom is piszkálta, hogy ne hagyja annyiban a témát.
Így zavarta meg a végzet idő előtt az alvó váltó terminusos álmát: kipattantva a tényt, az összeget, mely elég hangos volt, s a Hintáss Gyula ominózus nevét is, amely még hangosabb.
Manó úr mindenesetre örült, hogy alkalma volt ezt szóba hozni Döme előtt; Döme azonban fölugrott a székről, hova leültették, s kezében úgy remegett vastag botjának bojtos csontnyele, mintha egy másik kéz volna.
- És uramöcsém ezt szó nélkül kifizette?
- Miután a Döme bácsi aláírása volt rajta, természetesen kifizettem - felelte Schapringer.
Döme kezében kolerikus ugrásokat tett a bot.
- De mikor annak a pernahajder hochstablernek a nevére szólt!
Uramöcsémnek rögtön informálódni kellett volna tőlem!
Csak nem írom alá egy ilyen embernek a váltóját!
- Azt bizonnyal meg is tettem volna, más körülmények között.
De minthogy a fiatal Sátordy Imre nyújtotta be, akiben Döme bácsi is mindig megbízott, s akinek szavahihetőségében nekem sem volt okom kételkedni...
Az aláírás, ha hamisítvány , kitűnő! - tette hozzá elgondolkodva.
De a szó, "hamisítvány ", végképp kihozta a csontbojtos botot mozgása tengelyéből , mint földrengés az elektromos ingát.
Az íróasztal csattant, szinte repedt, a porzótartó ugrált és freccsent, a nyitott ajtón kíváncsi arcok néztek be.
Valóban földrengés volt itt: melyben talán egy világ süllyedt el.
- Abszurdom!
Képtelenség!
- Döme látni kívánta a váltót.
Ez a kívánsága csodálatos módon azonnal teljesült is.
Manó úr diszkréten becsukta az ajtót, és kivette zsebéből tárcáját.
Vannak különös ösztönök, s Manó úr ilyennek engedelmeskedett , mikor ezt a váltót elutazása előtt magához vette.
Manó úr hosszasan keresgélt tárcájában, s ezt a szünetet az öreg Schapringer jóakaratú, nyugtató fecsegése töltötte be.
E fecsegés témája Imrus fellengző apoteózisa volt: biztosan félreértés lesz az egész dolog!
Egészen biztosan!
Imruskát jól ismerte az öreg Schapringer is: Imruska mintafiú: valóságos mintafiú!
Nem lumpol, nem mulat, mint ezek a többi fiatalok, kérem!
Schapringer atya a sóti fiatalokat ismerte.
Döme majd kipattant: a szobát telepatikus áramok töltötték be.
Manó úr ujja még mindig keresgélt, mint a sors.
Imrus ott állt a szobában, láthatatlan; komoly, mintafiú : de kiismerhetetlen, zárkózottan, valamit titkolva.
Döme most érezte, hogy mindig titkolt valamit, hogy lelke sohasem nyílott meg előtte, hogy minden szolidsága , komolysága, kitűnősége ez a titok volt...
A jövő titka, egy új nemzedéké, mely mindig sötét és ijesztő.
Döme érezte, hogy meg tudna Imrusnak bocsátani, ha ő is kártyás vagy boros könnyelműségből vétkezett volna, mint a szegény Ákos...
De ez más volt.
Ez sötét dolog volt.
Döme tehetetlen dühben rángott, ama telepatikus áramok zsákmányaként, s már előre tudta, még mielőtt a váltólap előkerült volna Manó úr tárcájából... szóval érzett mindent, az egész igazságot.
- Börtön!...
Börtönbe!...
Csukassa be, öcsém!...
Én nem fizetek érte egy fillért sem!...
Én leveszem a kezemet róla...
Csak azt a szegény, szerencsétlen anyját sajnálom...
Manó úr különös mosollyal forgatta kezében a váltót.
- Ugyan, édes Döme bácsi, gondolja meg...
Mindent meg lehet érteni, s aki megért , az megbocsát...
Ez egy meggondolatlan gyerek; megengedem, súlyos eltévelyedés; de talán csak formakérdés az egész...
Hisz Döme bácsi úgyis ráhagyta volna a vagyonát: nem igaz?
Én kérem Döme bácsit: ne rontsa el a szegény fiú egész életét egy ilyen gyerekkori bűnért!
Döme bácsinak nem oly nagy összeg ez: különben is , megcsináljuk, ahogy akarja...
Visszaadom a váltót, és ad egy egyszerű nyugtát róla...
Ki tudja, milyen félelmeket áll ki szegény fiú: mert hisz ő alapjában nem könnyelmű karakter...
Ő életét tette kockára egy ügyért...
Az öreg Schapringer a kezeit csapkodta.
- Ó, az Imruska!
Istenem, az Imruska!
Ki hitte volna ezt, ki hitte volna ezt ?
Olyan derék, komoly, szolid ifjú, mindig csak könyvek közt, tanulmányai közt, sose lumpolt az, sosem udvarolt, mulatott, mint ezek a többi fiatalok, kérem...
Manó úr azonban fölkapta Imrus elógiumát, mintegy atyjának szavaiból, s pikáns ellensúlyul a durva bűnhöz, melyet elkövetett.
Manó úr most teljesen látni vélte Imrus alakját.
Imrus nem volt közönséges fiú; anya nélkül, könyvek közt növekedett kis kora óta; lelke végletekig kifinomult; ez egy költő lelke, melyet nem szabad a rendes mértékkel megítélni...
Még bűne is lelke érzékeny kényességét bizonyítja : mert hisz más egyszerűen megpumpolta volna a bácsit... egyszerűen kért volna tőle pénzt, és kapott volna...
Ezt Döme maga is megerősítette...
De Imrus nem tudott kérni...
Imrus egy álomvilágban élt, s teljesen idegenül állt szemben az élet lehetőségeivel és korlátaival...
Meg kell érteni az álomvilágot.
Mindenesetre tekintetbe kell venni a cselekedet motívumát: mely ezúttal semmiképp sem látszik hitvány, anyagias motívumnak.
Döme bácsi bizonnyal jól tudja, hogy magas egyházi férfiak szerint is igen gyakran: "finis sanctificat media " ...
[ 72 ]
Döme fölordított.
- Már megengedjen, kedves uramöcsém, de a becstelenséget semmiféle cél nem szentesíti!
- Döme, mint új Brutus, kész volt a saját szívét is kivágni minden jogi és egyházi érv ellen.
Brutus ezúttal alig volt következetes: mert vajon mindig ily brutusi módon cselekedett ő?
Szegény Ákos vétsége bizonnyal nem volt csekélyebb, mint az Imrusé.
Vagy talán mégsem szerette a Nelli fiát úgy, mint a sajátját ?...
Vagy talán még jobban szerette ?...
Sokkal jobban, hogysem megbocsátani tudjon neki ?...
Bizonyos csak, hogy Manó úr nem találta el a lélek húrjait: s észrevévén, hogy hibás húrt fogott, még hibásabbra ugrott át.
- De kedves Döme bácsi, itt egy új világnézet van előttünk, egy új generáció életfelfogása, talán szabadabb és kevésbé formalisztikus, mint a régi.
Képzelje bele magát egy forrongó, idealista ifjú lelkébe, akit új csillagok vezetnek : csodálhatjuk -e, ha útjában a csillag felé, zűrzavaros korunk éjjelén át, belegázol a régi erkölcs korhadt tüskebokraiba?
Én magam is kapitalista vagyok: de hát nem kell -e érezni mindenkinek e kapitalista világrend korhadtságát?
Kivált itt nálunk , Magyarországon, ahol a hitbizományok rengeteg ezer holdjai mellett a kultúra és minden jobb ügy fillérek híján éhen senyved el!
Kezet szívre téve: mindannyian hibásak vagyunk.
Támogatjuk -e a kulturális célokat, az ifjak törekvéseit, ahogy azok megérdemelnék?
Nem csoda, ha a kultúrszomjas ifjak új erkölcs után sóvárognak, túl akár a magántulajdon igazságtalan és szűkkeblű erkölcsén is!
Csak azért mondtam el ezt - tette hozzá, észrevevén Döme türelmetlenségét -, mert hisz az erkölcs is evolvál, s a fiatal bűnös - fejezte be mosolyogva - talán már egy új erkölcs alapján áll.
Ifjaink mind szocialisták és anarchisták...
- Kitelik tőle! - üvöltött föl Döme, sebzett oroszlánként.
- Minden lehetséges , minden lehetséges!
- Döme úgy értette, hogy aki egyszer megfeledkezik a becsületről, az mindenre képes, még arra a legnagyobb bűnre is, amit Garay szerint az Isten sem bocsát meg: a hazaárulásra.
A "hazátlan bitangok ", akik a darabontkormánnyal szövetkeztek a nemzeti ellenzék diadala ellen: ez már az utolsó volt Döme előtt!
Valami rettenetes düh fogta el Dömét, mert most érezte, hogy mindaz a sok hazafias szónoklat, amit Imrusnak hosszú éveken át tartott, sziklára hullt eső; most egyszerre tudatra ébredt, és kitört benne, amit ösztönszerűleg nem akart észrevenni, s fájva, tehetetlen mindig tudat alá nyomott e hosszú éveken át : hogy Imrus zárkózottan, kajánul, fél füllel s belső ellenállással, sőt talán gúnnyal is, hallgatta ezeket a szónoklatokat, melyek az ő életének legfőbb tartalmát tették; hogy naiv, ostoba, kicsúfolt öreg volt!
E pillanatban kirobbant és kiteljesedett a Hatvanhét Száraz Zsemlye tragédiája: eddig érthetetlen és jelentéktelen.
Döme romokon állt, egy élet romjain, s fölháborító gúny és idegenség vette körül, eláradozva e világos falakon, e modern irodabútoron s e fiatal, elegáns zsidó ember finom mosolyán is, aki oly különös érvekkel próbálta őt csitítani...
- Csak az a nagy tisztelet, amit Döme bácsi és egész famíliája iránt érzünk... - kezdte újra, most már kissé zavartan Schapringer.
- Saját üzleti érdekeink ellen is meg óhajtanánk kímélni ennek a tisztelt és nagyra becsült családnak egy fiatal , szép reményű tagját...
Döme végig sem hagyta mondani.
- Sohse kíméljen engem, uramöcsém!
Sohse törődjön az én famíliámmal!
Aki gazember , azt be kell csukni, akármicsoda famíliához tartozik is!
Tolvajt és csalót nem illet kímélet!
Én bizony nem teszek érte egy lépést se!
Én tudni sem akarok a dologról!
Ám lássa, öcsémuram, mit tesz!
Vegye meg rajta a pénzét, ahogy tudja , vagy pedig csukassa le!
Megérdemli!
Magam jelenteném föl a bíróságnál, ha nem annak a szerencsétlen asszonynak a fia volna!
S Döme megfordult, botjával hadonászva, s majdnem nekiment az ajtónak.
Az öreg Schapringer adta kezébe a kalapját, s közben megpróbálta még egyszer kapacitálni ; de Döme nem is hallgatott a szavakra, hanem ment, mint egy olümposzi isten, a hadonászó bottal s remegő felhőbe burkolva, a megdermedt és távolba tágult bankhelyiségen át, a kopott vörösmárvány lépcsők szőnyegén le, a márciusi utca fiatal szelébe, a tavaszi nap vad szeme alá!
Mindenki őt nézte!
Dühösen ment, öreg daccal és keménységben, erőszakosan kiegyenesedve, csak azért is, mint önmagának tornya, halott korallból, a tenger fenekén.
12
Manó úr összehajtogatta a váltót, és visszatette tárcájába.
Brutus elrendelhette fia kivégzését: de vajon hálás volt -e a hóhérnak?
Schapringeréknek bizonnyal nem állt érdekükben Imrust lecsukatni; azonkívül csakugyan volt bennük bizonyos tisztelet és kegyelet Döme és családja iránt.
Manó úr mosolygott az elvek kedves ichthyosaurusán, akit ő Dömében látott, s elhatározta, hogy nagyon óvatos lesz ez ügyben.
Visszaérkezve Pestre, azonnal maga elé citálta Noémit.
Amint Manó úr kiejtette az első szót Imrus váltójáról, Noémi kérdetlenül is beszélni kezdett, ahogy szokott, mikor zavarban volt; hadarni, csevegni, ok nélkül, tartalom nélkül, elháríthatatlanul, elhárítóan, elfogulatlanul , elfogultan, végtelen kedvesen, csacsin, szemtelen, szepegve, pirosan, élénken, s mintha félne, hogy Manó úr közbeszól, mintha nem akarná soha szóhoz jutni hagyni , mintha védekezne valami ellen, mintha minden pillanatban várná a vádat, amely apró szavakból mozgó falat emel...
De Manó úr mozdulatlan arccal és szó nélkül hallgatta, úgyhogy Noémi már kifogyott a témából, és nem tudott mit mondani, és annál kevésbé merte abbahagyni, és érezte, hogy dobog a szíve, és annál kacérabban mosolygott, és annál sebesebben pergett a nyelve, és ezerszer is újra elmondta, hogy ő a váltóról semmi mást nem tud, mint amit már elmondott, és hogy neki semmi köze a váltóhoz, ő nem is látta , nem is hallott róla, sem azelőtt, sem azóta, és még hogy Imrust sem látta ezer éve, de éppen csak hogy távoli rokona, és mit törődik ő az Imrus dolgaival?
- A váltó hamis - szólt ekkor Manó úr szárazon.
Noémi fehér lett, mint a fal, még az ajka széle is, és nekidőlt a bőrfotelnek.
- Üljön a géphez - mondta Manó úr szigorúan.
- Diktálni akarok.
Levélpapírt!
Noémi, mint a hipnotizált, követte minden szavát, mozdulatról mozdulatra.
- Írja.
T. Sátordy Imre úrnak, egyetemi hallgató , Budapest...
Megvan -e a címe valahol?
Noémi előtt már ott állt a papíron: Üllői út 10/a.
IV. emelet...
- Tisztelt uram!
- De ebben a pillanatban Noémi fölugrott , mintegy nem bírva már tovább, kezei reszkettek, szája a zokogással küzdött, szavai elfúltak.
- Ne... ne...
Én nem engedem, hogy baja legyen!...
Én nem engedem, hogy becsukják!...
Én inkább...
Én inkább, nem tudom, mit...
Kedves, drága, egyetlen , aranyos igazgató úr, ugye nem lesz baja?
Manó úr affektált szenvtelenséggel pillantott föl íróasztala mögül.
- Üljön le , kisasszony!
Ha jól emlékszem, azt mondotta, hogy semmi köze ehhez a dologhoz.
- Semmi, semmi! - kiáltott rémülten Noémi.
- Én csak...
Csak nem akarom, hogy baja legyen!
Én inkább...
- Mit inkább?
- Manó úr szükség esetén detektív is tudott lenni.
Noémi azonban csak szepegett, csak zokogott, csak könnyeit törölgette, válasz nélkül.
- Talán szerelmes abba a fiatalemberbe? - kérdezte Manó úr.
- Abba a nyálasba?
- Noémi könnyein keresztül is megvető mozdulatot tett.
- Nézze, Noémi - mondta most Manó úr komolyan.
- Én nem érek rá itt soká játszani a maga érzelmeivel.
Mondjon el mindent szépen, amit erről a dologról tud, úgy , ahogyan történt.
Talán ha őszintén elbeszél mindent, el tudjuk intézni az ügyet úgy, hogy senkinek se legyen nagyobb bántódása.
De teljes őszinteség: amit mond, a kettőnk titka marad.
Tekintsen engem gyóntató papjának.
Manó úr, más vallású létére, a gyóntató papot éppoly ambícióval képviselte, mint a detektívet, s a leány szipogva, remegve vallani kezdett.
Detektív, gyóntató, bíró és hivatalfőnök egy személyben, Manó úr kivett belőle annyit, hogy Noémi csakugyan tudott az Imrus bűnéről; sőt Noémi a cinkosságot is hajlandó volt vállalni bizonyos mértékig: mert ki ne sajnálta volna meg ezt a szegény fiút, aki igazán nem tudta, mit tegyen, és már az öngyilkosságról gondolkozott, holott Döme bácsi biztosan úgyis megbocsát neki, és kifizeti a váltót, nem igaz?
- Talán épp maga adta neki ezt a kitűnő ötletet?
- Nem, nem, dehogy! - rémült föl Noémi, ki már kissé megnyugodva Manó úr jóindulatában, ismét elringott a csevegés hullámain.
- Üljön le, tovább diktálok - mondta Manó úr, végét szakítva a párbeszédnek.
- Tisztelt uram!
Kérem, szíveskedjék engem hivatalos irodámban fontos ügyben sürgősen felkeresni.
Budapest stb.
A borítékot!
Manó úr megvárta, míg a levél kész volt, megcímezve; akkor aláírta, és visszaadta Noéminak:
- Tétesse postára, ajánlva!
Amint látja, barátságosan óhajtom a dolgot elintézni .
Mindaz, amit ma egymással beszéltünk, természetesen köztünk marad.
De most - Manó úr felhúzta homlokát - be fogja látni, hogy a történtek után nem reflektálhatunk tovább szolgálataira.
Kérem, keressen más állást magának.
A szokásos fölmondást megtartjuk, s fizetését megkapja a pénztárnál.
S látva, hogy Noémi határozatlanul áll, s szavak után kapkod, hozzátette:
- Az elbocsátás okát nem kell sejteni senkinek.
Ismételten megígérem, hogy amit maga nekem elmondott, arról egyetlenegy lélek sem fog megtudni semmit.
De magától értetőleg maga sem fog szólni senkinek egy szót sem - megértette? egyetlen árva szót sem! - erről az egész váltóhamisításról, a saját érdekében! különben semmiről sem vállalhatok felelősséget.
Manó úr ezúttal több volt detektívnél és gyóntató papnál, sőt bírónál és főnöknél is: Manó úr isten volt.
Manó úr sorsokat intézett, tapintatosan és fensőségesen : léha pilléket legyintett tova, elhanyagolt menyecskét bosszult és vigasztalt meg , s egy úri család nagy reményű sarját mentette ki a gyalázatból.
A léha pille habozva és vergődve tűnt el a párnás ajtón, s be kell vallani, hogy Manó úr némi sajnálkozó gyönyörködéssel nézett utána; de a testvéri káröröm s az isteni öntudat vigasztalta.
Ám az isteneknek is szükségük van hatalmuk új meg új bizonyítékaira ; s Manó úr úgy várta Imrust, mint Jehova az elindított bolygókat, hogy trónja elé guruljanak; Imrus azonban nem jött.
Manó úr várt négy napig, öt napig; egy hétig is, nem akarva türelmetlenséget mutatni.
Végre a bankszolgát küldette Imrus lakására.
János bácsi váratlan hírrel tért vissza: mert Imrust két nap óta nem látta senki!
Az emberi bolygók útja kiszámíthatatlan, s néha kisiklik, mint egy üstökösé.
Talán anyjához utazhatott Gádorosra: ezt gondolhatták szállásadói is, noha nem búcsúzott senkitől, s otthon hagyott pakktáskája üresen feleselt a már két éjen át érintetlen ággyal.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE