Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XVI. FEJEZET.
TALÁLKOZÁS AZ ÜNNEPÉLYEN.
A bécsi udvarnál a bajor földön aratott nagy győzelmek örömére és Amália hercegnő tiszteletére a királynő nagy álarcosbált tervezett.
Éppen öltözőszobájában, nagy velencei tükre előtt ült, midőn egyszerre kopogás hallatszott a kis folyosóra nyíló szőnyegajtón.
- Ah, ez férjem!
Sejtenie se szabad jelmezemet!
Meg akarom lepni vele! - suttogta sebesen s gyorsan egy könnyű csipkekendőbe burkolva gyönyörű fejét, elbocsátotta komornáját.
- Bocsánat, felség! - szólalt meg a belépő Ferenc István főherceg.
Elébesiető nejének gyengéden kezet csókolt, azután egy rózsaszínű selyemmel bevont karszékhez vezette .
- Bocsánat a zavarásért, de Bartenstein a Csehországból jött futárral már félórája várakozik a sárga-teremben - folytatta ünnepélyes hangon, melyből azonban az el nem rejthető örömnek némi árnyalata is kitetszett.
- Ah, Csehországból!
Remélem, jó hírt hozott, mert fenséged maga kedves személyében jött sürgetni.
- Sürgettem én már felséges nőmet rossz hírek miatt is.
De a mostani, az eddigi örömhíreknek a folytatása... ezzel karját nyujtotta nejének és a kis sárga fogadóterembe vezette.
- Honnan jött a futár, Bartenstein? - kérdezte Mária Terézia miközben kezét bizalmas miniszterének csókra nyujtotta.
- Prágából, felséges asszonyom!
- Prágából! - kiáltott örömmel az uralkodónő.
- Eszerint Prága a miénk!
Hol a futár?
- Künn várakozik, de felséged magas elnézését kéri, hogy nem öltözködött át, - felelte mély meghajlással a miniszter.
- Eh, semmi ceremónia!
Ilyen örömhírrel mindenkor színünk elé léphet! - felelte, de közben várakozással tekintett az ajtó felé.
A délceg Elemér hódolatteljes mély meghajlással belépett.
- Felség, Véghvári Elemér hadnagy, a chotusitzi támadás hőse! - mutatta be a főherceg-férj.
A királyné sugárzó szeme tetszéssel nyugodott a fiatal dalia merész, hősi vonásain , majd kegyesen intett, hogy beszélhet.
- Felséges asszonyom, Lobkovicz herceg január másodikán bevonult Prága városába! - jelentette röviden.
- Hála és dicsőség érte Istennek!
Remélem, hogy a szép Csehország fővárosa nem sokat szenvedett az ostromtól és a makacs franciák megérdemelt hadifogságba kerültek?
- Felséges asszonyom, Lobkovicz herceg egyszerű jelentés helyett engem küldött, hogy eljárását indokoljam!
Legyen tehát legkegyelmesebben megengedve, hogy elmondjam Belle Isle és a helyőrség szabad elvonulásának okait!
- Ah, tehát el engedték szabadon vonulni? - kérdezte márványhomlokát haragosan összeráncolva a királynő.
- Hát nem szigorúan meghagytam Lobkovicz hercegnek, hogy a francia foglyokat Bécsbe küldje?
- Felséges asszonyom!
Belle Isle elvonulása után Chevert parancsnoksága alatt ezer egészséges s ötezer beteg katona maradt Prágában.
És ezek a beteg, elgyötört francia katonák oly siralmas látványt nyujtottak volna Bécsnek, hogy a diadal fényes örömét a szánakozás és kicsinylés érzete váltotta volna fel.
- Lobkovicz herceg nem választhatott volna jobb szószólót Véghvári hadnagynál.
Amily vitézül forgatja a kardot, époly meggyőzően tud bánni a szavakkal, - mondta férjéhez fordulva, aztán így folytatta:
- Ámbár szívesen mutattam volna meg jó bécsi népemnek a francia hadifoglyokat , mindazáltal Prága bevétele oly kedves örömhír részünkre, hogy fényesen meg fogjuk ünnepelni.
Kérem tehát fenségedet, intézkedjék, hogy holnap Szent István ősi egyházában hálaadó Te Deum mondassék, ennek utána pedig megtartassék az a lovasjáték , melyet palotahölgyeimmel begyakoroltam.
E szavak után kegyes mosollyal Elemérhez fordult:
- Nem fogjuk elfeledni, hogy e kedves örömhírt ön hozta, azért először is meghívjuk ma esti álarcosbálunkra, továbbá mint jó lovast, a holnapi lovasünnepélyekre.
Hogy pedig valamivel díszesebben jelenhessék meg ünnepélyeinken, szívesen látnók, ha még ma főhadnagyi uniformisban jelennék meg az álarcosbálon! - mondta kitüntető nyájassággal és kezét csókra nyujtotta.
Elemér féltérdre ereszkedve, hódolatteljesen érintette ajkát a királyi kézre.
- Felséges asszonyom, életemet és véremet mindenkor örömmel ontom felséged szolgálatában! - kiáltott lelkesen.
- Ellenkezőleg, őrizze meg javunkra, - intett neki kegyesen, mire az újonnan kinevezett főhadnagy elragadtatva felállt és katonás tisztelgéssel távozott.
Legelső dolga volt, hogy a Burg táján lévő katonai szabómesternél huszárfőhadnagyi ruhát szerezzen.
Szállására sietve, már ott találta a mai és holnapi ünnepélyekre szóló udvari pecséttel ellátott királyi meghívókat.
Óráját megnézte: már kilenc óra felé járt az idő, így ma már nem mehetett el Ghillányiékhoz, akiket két éve nem látott.
Amikor lehetett, a tábori posta-futárokkal küldött levelet, sőt Ákossal is váltott levelet egy ízben, aki feleletül az írta, hogy nemsokára rokona, Ghillányi hadtestéhez kerül, de azóta nem hallott róla semmit.
Az egyenruhán némi igazítás volt szükséges, így tehát erre várakozva, fel-alá sétált szobájában, mialatt a mult emlékei egymásután elevenedtek fel agyában.
- Tizennyolcadik évemben vagyok!
Még két hosszú évet kell várnom, hogy megtudhassam a nevemet és születésemet rejtő titkot.
Addig tán vége lesz a háborúknak és ha a szerencse segít, ranggal és dicsőséggel hazatérve, fogadásom betöltésére szentelem életemet, - gondolta elmerengve.
Kevéssel kilenc óra előtt meghozták a fényes új egyenruhát, melyet sietve magára öltött, aztán pedig a császári palotába vitette magát, nehogy a havas, vizes utcákon ragyogó sarkantyús csizmáját besározza.
Negyed tizet ütöttek az órák, midőn a várpalota tündéri fényben úszó báltermébe lépett, mely már tömve volt a meghívott vendégekkel.
Jelmezes és jelmeznélküli vendégek a zenekar szünetei alatt csevegve, nevetgélve, sétáltak, hullámzottak fel-alá.
Az első pillanatokban szeme szinte káprázott a csillárok vakító fényétől, s szinte zavartan, idegenül kezdte érezni magát a magas velencei tükrök által megszázszorozott tarka sürgés-forgásban.
Lassanként azonban nekibátorodott és tetszéssel nézegette a fényes egyenruhák s csillogó jelmezek tündéri tarkaságát , melyekhez hasonlót csak a mesékben hallott emlegetni, de látni még nem látott.
A lárma és jóleső zúgás fokonként növekedett, tréfa, kötődés hangzott mindenfelől.
A jövendőmondók tréfás jövendöléseket mondtak, a cserkeszlányok, török hölgyek fátyolaikat lebegtették és midőn Jupiter, a főisten is megjelent villámokkal hímzett ruhájában, egy karcsú termetű, tiroli lányka kacagva jegyezte meg, hogy az egész Olympos jelen van, csupán Diana, a vadászat istennője hiányzik.
- Nini, Oberon tündérkirály is meglelte Titániáját - mondta szomszédjának egy tollasbarétos lovaghölgy, akinek hosszú bársony uszályát egy szőkehajú apród hordozta.
A teremben egyszerre a bámulat és tetszés moraja zúdult fel és minden szem az ajtó felé tekintett, mert Diana, a vadászat istennője lépett be, királyi termetén kincseket érő drágaköves övvel, magasra tornyozott hajában szivárványsugarakat szóró gyémántos félholddal.
A rövid ideig tartó csendben Elemér a következő halk szavakat hallotta:
- Ott áll a harmadik oszlop mellett főhadnagyi egyenruhában.
Mivel ő állott a harmadik oszlop mellett, s egyedül csak ő volt főhadnagyi egyenruhában, e szavak csakis őrá vonatkozhattak.
A hang irányában egy svéd vasasvitézt látott egy velencei dozséval sugdosni, akinek szeme perzselő tűzzel villogott rá az álarc fekete bársonya alól.
A hang ismerősnek tetszett, keresgélni kezdett emlékezetében, vajjon kinek a hangja lehet, midőn hátulról egy gyengéd kéz ereszkedett vállára és fojtott ezüstös kacagás csengett az álarc selyemcsipkéi alól...
- Te itt vagy Bécsben?
Találd ki, hát én ki vagyok? - kérdezte a sugártermetű halászlányka, aki egy bársonysüveges cigánylányka karján csüngött.
Hátuk mögött egy élemedettebb korú német polgárnő állott...
Elemér hamarjában szólni se tudott a meglepetéstől.
Hát itt valaki őt ismeri ?
Vizsgálódva nézett a bodros fejkötőcske alá, de csak egy pajzán tekintet ragyogását látta az álarc alatt.
- Mondass magadnak jövendőt, főhadnagy úr!
E cigánylány az igazat tudja megmondani .
Nyujtsd neki baltenyeredet! - ingerkedett vele a halászlány, elváltoztatott hangon tovább.
Elemér zavarában önkénytelenül oda nyujtotta balkezét.
- Húzd le hát a kesztyüdet!
Másként nem látjuk a sors vonalait!
Selyemkesztyűbe burkolt, kicsiny kezecske ragadta meg az övét.
Midőn a cigánylány karcsú mutatóujjával tenyere közepébe bökött, önkénytelenül megrándította karját , mire a halászlányka természetes hangján pajzánul felkacagott.
Erre az ezüstösen csengő, gerlebúgáshoz hasonló nevetésre minden idegén öröm futott át.
Ilyen hang, ilyen gyönyörű szempár csak egy van!
Hogy is nem tudott tüstént ráismerni?
- Hedvig! - kiáltott örömteljes meglepetéssel.
Erre a két leányka gyorsan megfordult és elvegyült a tömegbe.
Midőn Elemér utánuk akart sietni, szemközt találta magát a vadászat istennőjének fejedelmi alakjával, aki mindjárt a belépésnél egy feltünően fényes öltözetű spanyol grand karját fogadta el.
- Egy szóra, vitéz főhadnagy úr! - szólította meg Diana, aki nem volt más, mint maga a királynő, a grand pedig férje: Ferenc István főherceg.
De Elemér ezt épúgy nem sejtette, mint nem sejtették a többi vendégek, akik mindenáron e két fényes alak közelébe iparkodtak jutni.
Elemér meghajtotta magát:
- Parancsolsz, szép Istennő? - kérdezte némi elfogultsággal.
- Egyenruhád meglehetősen áll, de nézd, nemes grand, a főhadnagy úr nincs szabályszerűleg felszerelve!
Elemér zavartan nézett végig ruháján, de nem talált rajta semmi szabályelleneset.
- Mi hibát találsz egyenruhámon, szépséges Istennő? - kérdezte erre bátrabban.
- Nem látom kabátodon az érdemjelzsinórt, pedig úgy hallom, a királynő a vitézségi éremmel akar kitüntetni...
No majd szószólód leszek nála! - tette hozzá csengő kacajjal és mielőtt Elemér felelhetett volna, kísérője karján már tovább lebbent.
E pillanatban a zenekar egy keringőbe kezdett s egyik pár a másik után lengett , röpült körül a teremben.
A hódító megjelenésű Diana a grand karján tett néhány fordulót, aztán a tánc forgatagában egyik mellékajtón észrevétlenül eltünt.
Tizenegyóra tájban a lakájok barnalevest, sülteket, utóbb pedig fánkot, süteményeket és fagylaltot hordoztak körül.
Ez volt a jel az álarcok levételére s most már nem soká kellett keresgélnie, hogy megtalálja Hedviget a cigánylány és az idősebb hölgy kíséretében.
- Ej, ej, főhadnagy úr!
Itt Bécsben - és még csak nem is mutatja magát? - kérdezte , kesztyűs kezecskéjét nyujtva és Elemér megérthette a «főhadnagy» úr és a «Bécs » szavakra fektetett különös nyomatékból, milyen rosszul esik neki, hogy se kineveztetéséről, se megérkeztéről nem értesítette őket.
- Csak pár órája érkeztem s Prága visszavételének örömhíréért adományozta felséges királynőnk e rangot.
Tehát még egészen újdonsült főhadnagy vagyok, - felelt tréfás hangon, de olyan tekintettel, amiből a lányka megérthette, hogy szívében mindenekfölött ők az elsők és a legkedvesebbek.
Megengesztelődve tekintett rá.
- Édesanyámat keresed?
Nincs itt!
Nem szereti az ilyen fényes ünnepélyeket.
Nordeck Berta barátnőmmel vagyok itt, édesanyja a kísérőnk.
- Ezzel Elemért bemutatta a bárónőnek és leányának, akik barátságosan üdvözölték és hellyel kínálták meg asztaluknál.
Vidám csevegés között nézegették a fel-alá hullámzó sétálókat, midőn Berta bárónő egyszerre mosolyogva felkiáltott:
- Itt jön a császárváros első szépsége...
Vigyázzon főhadnagy úr, ne nagyon mélyen nézzen a szép Loreley csábító szemeibe!
Elemér kíváncsian tekintett arrafelé - és egy magas, aranyvöröshajú, feketeszemű , hódítóan szép leányt látott a rajnai sziklák tündérének jelmezében közeledni.
Az udvarlók valóságos udvara vette körül, anélkül azonban, hogy a büszke ajkakra a mosolynak csak egy árnyát is csalhatták volna...
Midőn a nevét kérdezte, a bárókisasszony pajzánul nevetett.
- Ahá, már érdeklődni kezd!
Nos hát megmondom!
Egyike a leggazdagabb örökösnőknek és Sághvári Ottó kamarás és titkos tanácsos úr mostohaleánya...
Elemér most már emlékezni kezdett!
Ez volt az a serdülő leány, akit két évvel ezelőtt ellensége kocsijában látott.
Most már rendre megismerte azt a dölyfös tekintetű asszonyt és fiút is, aki a középkori solymászok öltözetében követte húgát.
Egyszerre nagyot dobbant a szíve, mert leghátul Sághvári Ottót dozse-jelmezben, volt titkárát pedig svéd vasasvitéznek öltözve látta közeledni.
Rájuk ismert.
Ez a két álarcos suttogott róla a bál elején.
A kegyelmes úr tekintete kígyó alattomossággal siklott rajta végig, azután nagyúri dölyffel elfordult tőle.
- Látod!
Szavaim pontról-pontra beteljesülnek!
Ez a kölyök fölénk fog nőni! - szólott remegő ajakkal titkárához, akit félrevont egy narancsfabozót mögé.
- Ugyan, ne félj tőle!
Semmi bizonyíték nincsen kezei között.
Puszta vádakkal pedig nem mer előállni!
- Ha bizonyítékai nincsenek is, vádja mégis árnyat, gyanút vonhat nevemre.
Valamit tennünk kell!
- Én pedig azt mondom, várjunk! - szólott hidegen...
A fiúnak hatalmas pártfogói vannak.
Ha valami véletlen történne vele, néked róhatnák fel, mert nem vagyok benne bizonyos, hogy gyanúit nem mondta-e el a nádornak, Nádasdynak vagy Hadiknak?
Hanem igazán különös a végzet!
Éppen annak a Ghillányi Erzburgnak a fiával hozta össze a sors, akit szintén...
- Hallgass, őrült!
Micsoda pokolbeli hatalom furkál benned, hogy a multat háborgatod!
A titkár vállát vonogatta.
- Rémeket látsz!
- Nem ismerek rád, Ulrik!
Abban az időben te voltál túlságosan óvatos.
Most meg egész a könnyelműségig bátorságban érzed magadat...
Megvallom, nékem sok aggodalmat okoznak ezek a dolgok.
- Vénülsz, barátom, Ottó, vénülsz!
Vagy pedig a lelkifurdalások bántanak.
Akkor tégy úgy, mint Rudolf fiad tette - aki hogy apja bűneit leimádkozza, pappá lett! - tette hozzá gúnyos nevetéssel.
Őméltóságát ez annyira dühbe hozta, hogy hátatfordítva, ott akarta hagyni bűntársát.
Ez azonban békítőleg vállára tette jobbját:
- Ugyan ne fortyanj fel az ilyen ártatlan tréfára!
Ismétlem, aggodalmaid fölöslegesek!
Várjunk és figyeljünk!
Háborús időket élünk és az ütközetek hevében, az ilyen hevesvérű vitézkedővel könnyen megtörténhetik, hogy ott hagyja a fogát... - és az utolsó szavakat jelentőségteljesen hangsúlyozta.
Elemér másnap felkereste a Ghillányi-palotát, ahol tárt karokkal fogadta mindenki.
A nagyasszony könnyes szemekkel ölelte keblére, azután szelíd szemrehányást tett neki, amiért nem hozzájuk szállt meg.
Hedvig ezalatt olyan pajzánul nézegetett az egyik mellékajtó felé, hogy végül Elemérnek is feltünt, de mivel Ákosról szeretett volna valamit hallani, a nagyasszonyhoz fordult.
- Képzelje el kedves néném, gonosz húgom, bármennyire kértem is, egy kukkot se beszélt Ákosról a tegnap esti ünnepélyen!
- Ugyan! - mosolygott szelíden Ghillányiné.
Az a bizonyos mellékajtó hirtelen kinyílott és Ákos lépett be felkötött karral, bekötött homlokkal.
A két jóbarát viharos örömmel borult egymás nyakába.
- Csak félkarral ölelhetlek, mert a másik még szolgálaton kívül van helyezve! - tréfált Ákos.
Midőn a viszontlátás első örömei elmúltak, elbeszélte, hogy a Ghillányi hadtestnek Morvaországba érkezte után, nagybátyja közbenjárására az ő hadtestéhez helyezték át.
Közben megsebesült, mire hazaküldték, hogy mielőbb meggyógyuljon .
Elemérnek is részletesen el kellett beszélnie mindent, ami vele azóta történt.
Midőn Elemér elvégezte a beszédet, Hedvig hamiskásan közbevágott:
- Vallasd csak tovább a mi Ákosunkat.
Valamit még elhallgatott előled!
- No igen, minek azzal dicsekedni, ha az ember vitézül verekedik.
Hiszen azért vagyunk katonák! - felelte bátyja húzódozva.
Az egész annyi, hogy nagybátyánk megigérte, mire ezredemhez bevonulok, készen vár a hadnagyi kinevezés.
- Szívemből örülök ennek!
Nagyon ki kellett tüntetned magadat, mert a tábornok még rokonaival se tesz kivételt.
Ghillányi a hadseregben híres szigoráról és igazságszeretetéről! - mondta meleg kézszorítással Elemér.
Ákos halvány arca erre kissé kipirult:
- Téged akarlak utolérni!
Az nem igazság, hogy az öccs megelőzze a bátyját!
Én két évvel öregebb vagyok! - jegyezte meg tréfásan.
Így aztán tréfa és komoly beszélgetés között gyorsan elmúlott a három nap, melyet legfelsőbb parancsra a császárvárosban kellett Elemérnek töltenie.
Midőn a két barát elbúcsúzott, Hedvig egy pompásan hímzett nyeregtakarót ajándékozott Elemérnek:
- Hogy mennél többet gondolj ránk!
- Mindig! - felelt égő tekintettel Elemér.
Azután az udvarhoz sietett, hogy a királynő rendeleteit átvegye, melyben azt a parancsát tudatta Lobkoviczcal, hogy tétessen meg minden előkészületet arra, hogy Prágában május hó 12-én Csehország királynőjévé koronáztathassa magát.
A lepecsételt parancsot tarsolyába rejtve, féltérdre ereszkedett, midőn a királynő kezét kegyesen csókra nyujtotta.
Ugyanekkor tüzte mellére a Mária Terézia-rend aranykeresztjét.
- Előlegezzük a jövendőre! - szólt buzdítólag.
Ha annak a szívdobogásnak, amely e percben a kitüntetett ifjú keblét hevítette, hangja lett volna, úgy kiáltott volna : ez a szív csak hazájáért és királynőjéért fog dobogni mindörökké!...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE