Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
A GONDOLATOLVASÓ
I.
- Hogyan?
Ön a Cumberland II.! ...
Ön az a gondolatolvasó, a kit ezek a plakátok hirdetnek! ...
Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy Gomez de Silva barátom fia ! ...
A kit, mig Madridban laktam, gyakran tisztelhettem házamban! ...
Ön, a ki Castilia egyik legrégibb családjából származik, ön, a ki mintaképe volt a komoly , tanult, törekvő fiatal embereknek! ... és - gondolatolvasás! ...
Eh, ön tréfál!
- Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este elfárad a Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a Cumberland II. én vagyok!
A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de nagyon halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a plakátokon látható arczképre , künn ültek az utczán, egy kávéházi asztalka előtt, a Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb pontján, szemben Milano legdrágább szállójával.
- De hát hogy jutott eszébe?! ... vagyis... mert az igazat megvallva, nem értem ... de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy...
- Hogy miképpen jutottam idáig?
Vagyis hogyan sülyedtem ennyire?
Nagyon egyszerü történet.
A mint jól tudja, átkozott rossz pályát választottam: műépítész lettem .
És attól a naptól fogva, hogy megkaptam az oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé házakat.
Senki se építtet házat; az emberek inkább nem laknak , csakhogy házat ne kelljen építtetniök.
- De, édes istenem, ebből még nem következik...
Jól van, elképzelem, hogy nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt is, hogy nem kapott alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy valamelyik már elismert műépítőnél... csakhogy engedjen meg, ön teljességgel nem volt rászorulva arra, hogy azonnal keressen... ön kivárhatta volna a jobb jövőt... hiszen az ön atyja vagyonos ember!
- Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves.
Különben méltán boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit se csinál, csak játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, kész volna a csillagokat lehozni az égből , de olyan élhetetlen, hogy egy fityinget nem tud megszerezni.
Azt hiszem, rám még jobban haragudott, mint az öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, minden reménységét belém helyezte és huszonnégy éves koromban, miután addig folyton taníttatott, én is csak ott voltam, a hol az öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán élősködtünk.
Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk.
- No és?
- No és a többit elképzelheti.
Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és nem az apám , azon az emberen keresztülgázolok.
Az apámtól természetesen nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem ingyenélőnek nevezzen.
Még abban az órában elhagytam az apám házát.
- Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy szó miatt, melyet az atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt ...?!
- Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer, joggal , ingyenélőnek mondhasson.
Meg akartam élni a magam emberségéből, és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom.
- És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között? ... hogy elváljanak évekre, meglehet mindenkorra? ... és hogy ön tönkretegye a jövőjét?
- Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok.
Különben meg kell vallanom , később megbánta a heveskedését.
Üzent, hogy megbocsátja a szökésemet.
Kerestetett ; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra, hogy beleavatkozzék a dolgaimba.
Aztán magándetektiveket fogadott fel, hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet.
De én olyan jól eltüntem, hogy hiába kerestek.
- S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak?
- Czéltalan volna.
Mire az apám ideérne, én már más városban leszek.
Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol.
Letartóztatni nincsen módjában, de azt hiszem, bele is fáradt...
- Hogy önt ne lehetne letartóztatni?! ...
De hiszen álnéven bolyong a világban!
- Nem én.
Bejelentem én mindig az igazi nevemet is.
A Cumberland II.? - az csak művészi név!
Mintha azt mondanám: Pulcinella.
- Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára őrültség !
Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom, hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi lélek rendkívül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot keveset láttam szabad lábon...
Ne haragudjék, hogy így beszélek ; öreg ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért se akarnám megbántani.
- Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön.
De már én olyan vagyok, a milyen ; castiliai vagyok!
- Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a castiliai büszkeséget.
Mert - engedje meg még ezt a bizalmasságot is! - ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan nagy hidalgo az egész világgal szemben.
Mert végre is, az a mesterség, a melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt... hogy is mondjam? ... legjobb lesz, ha megmondom kereken... egy kissé világcsalás!
- Ebben ön téved.
Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember lehet, mint akárhány királyi kincstartó.
Nem előkelő foglalkozás!
Persze, hogy nem előkelő foglalkozás , ha az ember pénzért mutogatja, hogy mit tud!
Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül és beszedi a jövedelmeit.
De sohasem előkelő, ha az ember a közönség garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, vagy nemtetszéséből koplal.
És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő.
Pénzt örökölni sokkal előkelőbb.
Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez.
Hajdan, mint műkedvelő, sportot találtam benne ; nagyobb tökéletességre tettem szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban tudom, mint más.
De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé világcsalás «; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés vagy a házépítés.
- A gondolatolvasás?
- Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót: »gondolatolvasás« - meglehetősen félreérti.
Hát ha én azoknak, a kik egy lira belépődíjat fizetnek , valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene seprüzni a világból.
- De hát mit csinál ön tulajdonképpen?
- Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerűbbet, megérti valamennyit.
A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az elrejtett gombostűt.
Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami titkos jellel... ó, a gyanusítás mindig nyomon követ! ...
Mialatt mi foglyok vagyunk, a nézők elrejtik a tűt; akárhová , akármelyik emeleten, ha akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül, valahol a harmadik házban.
Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok.
Én megyek elül, ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek, az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára, megtalálom a házat, s megtalálom a tűt.
- És hogyan lehetséges ez?
- Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig gyorsan, de mindig biztosan.
Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom ki, hogy merre menjek ; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a gondolataival.
Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén át.
Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok , ha gondolatában félrevezet, ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová csal.
De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre gondol, s arra, hogy jól megyek -e: akkor az ő ütőere biztosan vezet engem, mert folyton elárulja, jó útra léptem -e, mindig megmondja: »viz« ...
» tűz !« ...
» nem « ...
» igen !«
Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék utánam csinálni .
Megmondom, mi szükséges hozzá.
Először is rendkívül fejlett tapintóérzék.
Nézze , milyen puha, finom kezem van; az ujjaim hegyének az érzékenysége kivételes.
Azután az egész idegrendszernek hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága , ingerlékenysége.
Nálam ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot.
A mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet, mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az idegeim ingerlékenységét.
Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek; ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek.
Mert a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem, a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése .
Mondhatom, mindig össze kell szednem minden megfigyelő erőmet.
Azután nagy gyakorlat kell hozzá, és higyje el, nem közönséges lelkierő.
Mert a megerőltetés olyan nagy, hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést jelenti.
Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat.
Ha az előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem.
Gondolja, hogy nem érdemlem meg, a mit szerzek?
No, lehet, hogy nem érdemlem meg.
A mit teszek, nagyon kicsinyes , igaz.
Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt.
De hogy ez nem tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja.
A mit egy liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is , mert nem igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni .
Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis bevételért, a melyet némelykor nem veszek be.
És végül az egészségemet adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom, és bizony potom pénzt kaptam érte.
Hol itt a világcsalás?
- Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé « -t is.
Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez komolyabb mesterség , mint képzeltem... az orvosokat különösen érdekelheti.
De egyben megmaradok a véleményemen.
Bizony, kedves José Maria, kár, hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és mindezeket a kivételes képességeket , általában egész komolyságát, tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra.
- De ha nem építhetek házat! ...
Mit csináljak?!
- Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa.
Meg vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el...
Egyébként hogyan jövedelmez a mestersége?
Szerez legalább vele?
Gyüjthet így akkora vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson és a pihenésnek élhessen?
- Hogyan jövedelmez a mesterségem?
Nem egyformán.
Néha jól, néha rosszabbul .
Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen kedvezők.
De sok helyütt szép eredményeket értem el.
Hogyan jövedelmez?
Hm...
Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett.
Az imént én nem akartam panaszkodni; ó , semmi okom panaszkodni! ...
- Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást...
Csak az ön iránt való érdeklődés...
Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk.
A mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel! ...
És annak örömére, hogy találkoztunk ...
Pinczér, egy üveg xeresit! ...
Igaz, most jut eszembe! ...
Nálam ma nagyobb fogadóest van... legyen szerencsém; nagyon fogok örülni...
Tudja mit?
Keressen meg nálam egy gombostűt!
Ó, nem akarom kihasználni a többi vendégem szórakoztatására ! ... de azt hiszem, nem ártana önnek sem... mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden társaságban megfordulnak... és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha holnap az én vendégeim az egész Milánót tele kürtölik azzal, hogy mit láttak...
De kocczintsunk!
A szegény Don Ruy egészségére!
Kocczintottak.
Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette vértelen , vékony ajkát az aranysárga borral.
- Nem parancsol a borhoz piskótát? - kérdezte Villegas úr.
A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság futotta el.
- Köszönöm, nem kérek - felelt.
Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a szája nyájas mosolyra nyilt.
Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett más, csak : impresszárió.
II.
- Kérem, mutasson be! - szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan kiejtéssel , mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a dajkatejjel szivta be magába.
Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek.
Most a gondolatolvasó is francziául szólalt meg:
- Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és legszerencsétlenebb emberét.
Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban ismerkedtem meg vele , nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm.
Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines; hanem azért nagyon jó fiú.
No, Mr. Brown, mi ujság?
- Az az ujság, - felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el - hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták.
Mindössze két elsőrangú ülés maradt meg... kettő vagy három... három vagy négy, szép, finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem legjobb helyén... ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem ... és ha a barátja netalán parancsol...
- Ó hogyne, hogyne! ... - bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban láthatott borus napokat.
- De semmiesetre! - tiltakozott José Maria.
- Ön, a kit talán szabad atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy visszautasítaná azt a páholyt , a melylyel tiszteletemet óhajtanám kifejezni.
Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza.
Törte a fejét, mi módon viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár xeresit töltött Mr. Brownnak.
Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden magyarázatot, minden titulust.
Nem hiányzott belőle az »élni tudás «, s ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak egy pillantással se veszi észre az ember .
Elővett a tálczáról egy piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak valami párisi színésznőtől leshetett el.
- Arról beszélgettünk, - szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el - hogy nekem nagy örömet okozna és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz.
Az ilyesmi reklámul szolgálhat.
Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre.
Azt szerette volna kifürkészni : kérhet -e ezért és mekkora összeget?
De José Mariának egy tekintetéből, mely villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is ujra csalódott! ...
- Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a szerencsével , mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt, tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba...
- Lárifári - vágott közbe Mr. Brown.
- Biztosíthatom, kedves Villegas úr, hogy mindenesetre elmegyünk! ...
Hogyne mennénk el! ...
Miért ne mennénk el! ...
Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait.
A gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de nem élhet vele.
- Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van - erőszakoskodott Mr. Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José Maria olyan állhatatosan.
- Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt, hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni!
Egyetlenegyet se! - ismételte vésztjósló nyugalommal.
José Maria elnevette magát.
- Mindig kitör belőle a lengyel! - szólt spanyolul Villegashoz.
- Különben jó fiu , és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig lengyel marad!
De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle éhenkórászok vagyunk.
Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az aggodalom elvette az eszét.
- Hiába beszél spanyolul - haragudott Mr. Brown - nem fogja félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat! ...
Én megmondom, a mit mondani akarok , és kijelentem, hogy ebben az egyben már nem fogok engedni.
Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről határozzon.
Én vagyok az impresszárió, vagy ön?
Nos, ha én vagyok, akkor elmegyünk.
Minden bizonynyal, kedves Villegas úr , minden bizonynyal.
- Ön elmehet, de én nem megyek el.
- Akkor itt hagyom önt végképpen.
Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel.
Keressen magának más impresszáriót.
Én nem szaladgálok tovább.
Ön eszeveszettül makacs .
Elmegyek ebben a perczben.
Adja el a jegyeit ön maga.
Itt vannak.
És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy különböző zsebből kotorászott elő.
- Bánom is én, menjen el!
Majd visszajön!
- Persze, hogy visszajövök.
Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?!
Én nem produkálhatom magamat! ... mit tegyek? ... a hatalmában vagyok!
De ez nem ok, hogy visszaéljen a helyzettel!
Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart!
- Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát - szólt közbe Villegas ur - és igérje meg, hogy eljön.
Ha estig mást gondol: megkeres egy gombostűt.
Ha nem : igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni.
De mindenesetre a vendégem lesz!
José Maria lassankint megingott.
Attól tartott, hogy ha sokáig vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni.
Nem akarta, hogy mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább megigérte, hogy elmegy.
Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát, aztán elbúcsúzott tőlük.
Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó szemrehányással halmozta el impresszárióját.
- Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül!
Azt hiszi, Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek erejével, noha önt nem is hívta?! ...
- Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg valahová , azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és meglopjanak mind a kettőnket ! ...
- Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között! ...
Gyönyörü ötletei vannak, mondhatom!
Ez a Villegas engem még a jólétben ismert; pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen ember belelát a gyomromba! ...
Aztán semmi kedvem elmenni.
Miért menjek el?
És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem! ...
Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség « -nek nevezett mozdulattal dőlt hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé lehetett, a mikor már mindent megízlelt és mindenbe beleunt.
És azon a hangon, a melyen a művészek a színpadon beszélnek egymáshoz, alig mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy szólt, utánozhatatlan előkelőséggel:
- Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel.
Éhes vagyok; enni akarok.
- Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről...
- Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is! ...
- És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért mégse panaszkodom.
- Hja, ön jóllakik filozófiával is!
De az én gyomromnak másféle követelései is vannak.
- Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan elkényezteti magát!
Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált rossz szokás diktál be az emberbe.
- Ön szerencsés ember, mert ön filozóf.
Ön ki tudja számítani, hogy: ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig teszi lehetővé - és ez önnek elég.
De az én gyomrom ordít.
- Ez tévedés.
Ön ordít és nem a gyomra.
A gyomra szerény, csak a psychéje követelő.
Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést.
Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan... nem akarok tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit... most pedig annyi piskótát kebelezett be... mondhatom, sokfelé jártam már a világban, sok mindenfélét láttam , de hogy valaki egyszerre annyi piskótát evett volna meg! ...
- Nagyszerű!
Úgy segítek magamon, a hogyan tudok!
Csak nem fogok éhen halni azért , mert önnek a szeszélye így kívánja?!
Végre is kettőnk közül csak én vagyok részvétre méltó.
Mert én kényszerűségből koplalok, mig ön szabad akaratból.
Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az hagyján; ám legyen tetszése szerint ; úgy kell neki!
De én ártatlanul koplalok.
Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?!
Vagy nem ön maga akarta így?
Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk.
Ehhez nem kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés.
Ha egy legelsőrangú fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, - pedig ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi ?! - akkor most ehetnénk, ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát.
Pénzt söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe nyúlunk!
De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány piskótával a gyomromban, és ön nekem - bölcselkedik! ... mikor én Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál spaghettiért!
- Kibírja!
Legyen nyugodt, kibírja!
Látott már ön más szeleket is!
Nekem pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok -e, a mikor a vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök, mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését...
Egyre megy, higyje el, egyre megy.
Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból .
Megpróbáltuk egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer nagyon rossz rendszer.
Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez, addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk a továbbutazásra .
Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára cseresznyével a zsebünkben.
Nem csalunk meg senkit, de ez nagy szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!
- Szépséghiba!
Persze, ha ön ilyenkor is az esztétikával bibelődik! ...
Az esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység szagát, már finnyáskodnak.
De a magunkfajta munkásembernek nem szabad finnyásnak lennie.
Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy éhen haljunk.
Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk!
Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi !
Hja persze, ha az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is iszonyodik, - pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! - bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül!
De hogy jutok én ebbe a krédóba?! ... hogyan , miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele én, éppen én?!
Sírni szeretnék , ha arra gondolok, hogy ön micsoda puritánná tett engem!
Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt vehetne fel, a mennyit akar.
Önt olyan föllépéssel s olyan bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom, halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti.
Csak meg kell jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak.
De hiába.
Mert képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszautasítja, a mely önként kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek !
Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját!
De milyen galádul csúfolódik az emberrel a sors!
Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt.
Elég mutatkoznom, és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van: minden második halandó úgy beszél velem , hogy jobbkezét a kabátja belső zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját.
Nem mondom, hogy mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki, hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben.
Nézze meg jól az én arczomat.
Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden félvilági nőt megőrjít, sőt ha elmondanám önnek, hogy milyen hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ romlottságán...
- Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én nem ülök fel önnek : magamagát áltatja.
- Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne találkozzék .
De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi sikereimmel?
Ördögöt !
Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék káposztaleves és a szép Heléna között kellene választanom, becsületszavamra egy pillanatig se haboznám...
Csak annyit mondok, hogy egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó uzsorást is; és ez már beszéd!
Mit érek vele, hogy mosolyomtól elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?!
Nem ezt, nem ezt kértem én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam mérgemben.
Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe, mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke, véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely nekem többet érne minden pénzverő gépnél!
Most is!
Látott valaki ilyet?!
Hallott valaki ilyet?!
Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott tyúknak ... meg lehetne enni egyszerre.
Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába... és éppen a legjobbkor!
Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte várja, hogy eret vágjanak rajta ...
Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája pattan ki...
És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü, ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót...
Nagy kínban van, mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját, csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát, villáját, szántóföldjeit, szélmalmait , mindent, a mit ön akar...
És ön, ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől , mert, ha nem csalódom, már harmadnapja viszi túlságba a vegetáriánus életmódot ... egy örökkévalóságig tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán hisztérikussá, s végül lázas beteggé tett - mert már egy végtelenség óta egyre szenvedélyesebben, egyre ingerültebben vártam, és vadul kalapáló szívvel, a lélekzetemet is elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön, végre, valahára a fődologra... - ön elereszti őt úgy, a hogy jött! ... elbocsátja őt, mi több : kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné azt a sok, sok ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett! ... sőt a nélkül, hogy megadóztatná legalább öt lira erejéig!
- Soha, Mr. Brown, soha!
- Persze, a rögeszme!
Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön kiváló, tudós , nagyelméjü ember... sőt ritka ember... mert én méltánylom a művészetét is... az egész világon a legjobban én méltánylom... sajnos, csak igen kevesedmagammal méltánylom...
De akármilyen szembeszökők az ön jelességei... engedje meg kijelentenem, hogy önön már nem lehet segíteni, mert mindig élhetetlen volt és mindig élhetetlen marad.
Élhetetlen és nem tébolyodott, ó nem, mert ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak szemérme palástjának használja... de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen!
José Maria elmosolyodott.
- Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, mert én élhetetlen vagyok.
Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell közvetíteni a művészetet a közönséggel, hát kerestem egy élelmes embert.
De úgy veszem észre, hogy ez az élelmes ember is átkozottul nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a legutolsó eredmény az, hogy ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én vagyok, sőt az élelmes ember még jobban kékül-zöldül , mint én, az élhetetlen!
És mig én valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább nem zúgolódom, az élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud... nagy kedve volna itt hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az élhetetlenhez, mert nélkülem nem tud mit kezdeni!
- Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok.
Én például nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem Közép-Európa összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió társaságában, a kinél szerencsétlenebb flótás még nem született erre a világra, ha csupán egy pár soromba, egy rövid levélkébe kerülne, hogy haza mehessek és visszaüljek a jólétbe.
Nekem, kedves mester, volna annyi sütnivalóm, hogy már régen megírtam volna az apámnak azt a bizonyos levelet, a mely tudatja vele, hogy minden meg van bocsátva... vagy betoppannék hozzá, minden bevezetés nélkül, és fütyülnék Mr. Brownra.
A ki ilyen elemi dolgot mulaszt el, akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek.
Én ilyen szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta.
És azt mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert.
Igaz, hogy hiába vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez nem az én hibám.
- Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, ugy -e?!
Nem, Mr. Brown.
A filozófia arra tanít, hogy semmi se történik ok nélkül.
A balsiker, ok nélkül, nem üldöz senkit.
Mindig az emberben van a hiba.
- Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön szokta mondani.
Talán az arczom kifejezésében.
Vagy annyira meglátszik az egész megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a férfiak csak irigységgel és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy előre meg volt írva, hogy, a szerelmet kivéve, semmiben se lehet szerencsém .
Minden tündér ott volt a bölcsőmnél, csak a szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el meghívni.
De az élelmesség tündére ott volt.
A minek bizonysága az , hogy, ámbátor semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve , ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte hézagosak, és ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb emberével szövetkeztem arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel a holdkórossal is megkerestetem a mindennapi piskótámat.
Megélni egy olyan élhetetlen ember keresete nyomán, a milyen ön! ... ennél nagyobb élelmesség már nem képzelhető.
- Gratulálok az élelmességéhez! ... de, jól van, nem vitatom el többé ezt az erényét.
Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön balszerencséje még az én élhetetlenségemet is tulszárnyalja.
És igy olyanformán bolyongunk a világban, mint a vak és a sánta, a kiknek a története az ön encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik.
Ön egy sántát czipel a hátán, de világtalan lévén, kissé sokat bukdácsolunk, sőt mondhatnám, hogy minduntalan a földhöz vágódunk.
Mindegy, Mr. Brown; azért bolyongjunk tovább.
- Ugy érti, hogy keljünk fel és menjünk sétálni?
- Ha úgy akarja.
Közeledik a villásreggeli ideje: sétáljuk el!
Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a Galleriából a dóm felé hömpölygött.
Szép időben, déli verőn a Galleria olyan népes, hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, mintha Párisban járna.
Alig tudtak előre haladni.
De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak azért mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen embert lássanak.
A gondolatolvasó érdekesen halvány feje kimagaslott a sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott minden csinosabb fehérszemélynek.
Fehér mellényének sajátságos zománczszerüségét csak az avatottabb szem vehette észre, s mozgásának könnyedségéből, fesztelenségéből olyan gondtalanság, vidámság és előkelőség sugárzott, mely a haza igyekező ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb hatással lehetett.
De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is akadtak, a kiket ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr. Brown tova lebbent , így sóhajtoztak magukban:
- Istenem, mikor csípek fel már egy ilyen nábobot!
És ki tudná, hogy ezen kívül még mennyi szerencséje volt?!
III.
Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr házába.
- Mire határozta magát? - kérdezte Villegas úr a gondolatolvasótól.
- Ha ön megengedi, előadom mindazt, a mit tudok.
( Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és mégis csak enni fog valamit?!
Legalább leszolgálja, a mit megeszik.)
- Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán könnyebbségére lesz, ha már ismeri egy kissé a házat.
- Köszönöm - felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult át az arczán - olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom el.
- És még egyet.
Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek egyet-mást a végből , hogy önnek holnapután közönsége és kellő sikere legyen, de mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak.
Mert Milanóban ma ez a szép asszony gyártja az úgynevezett közvéleményt.
A miért ő lelkesedik, az divatossá válik; a mit ő kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere.
Meg is várja, hogy az, a ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni, előbb bemutatkozzék neki.
Már itt van: keressük meg.
Karon fogta José Mariát s átvezette a szomszéd termekbe.
Buffet-n haladtak keresztül.
A gondolatolvasó tejfehér arczán valami könnyed pirosság jelent meg.
Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a Cumberland II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a plakátok.
Sokan ráismertek az arczképéről.
- Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül - mondták azok az asszonyok, a kik a buffetben időztek.
Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta neki, a mit a grófnéról tudott.
- Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen veszedelmes.
A törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki úgy fél tőle, mint a tűztől, s azért , ha csak teheti, elküldeti magát a pokolba, Londonba, vagy Japánba, ha pedig Milanóban kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a struczcz: bedugja a fejét a homokba.
Az asszony, a mint látni fogja, nagyon szép, és már jó ideje zavartalanul éli világát.
Igen sok kedvese volt, de a szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz tükörére akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan marad, s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén sincs nyoma.
Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan.
Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy !«
De azért, vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; idegesen, lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü.
Hanem vagy igen nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki egyszersmind Apolló, vagy nagyon sokat kellett csalódnia, elég az hozzá, most is ott van, a hol kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg diplomatával, s mindig csak az uj szerelmet lesi.
Ideges türelmetlenségében , unalmában, folytonos lázában minden iránt érdeklődik, s mindenben érezteti a hangulatát, vagy szeszélye változását.
Ha holnap megtetszik neki valaki, a ki a szivére pályázik, - mert olyan szép, hogy az elrettentő példák ellenére is bőven akadnak ilyen pályázók, - ismét gyönyörünek látja a világot, s bizonyosak lehetünk benne, hogy a hangverseny-teremben bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje lesz.
Ha azonban holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy egyelőre nem értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu'on l'a remarqué !« ... vagy ha mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei valamelyikében, akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét: önnek holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában akármit, az előadást botrányosnak fogja találni .
Azért azt ajánlom önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy járhat, mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben igyekezzék fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha az ujságok holnap hasábokat irnának önről.
- Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz, Az angyal se olyan, mint a milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög az asszonyi nemhez tartozik.
Aztán meg Milano nem olyan kis város, a hol egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, akármilyen előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez az ember.
De mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném , ha nem mutatna be.
- Fél?
- Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit csinálok, megbecsülöm azt , a mi a kenyeremet adja.
Sikert csak ettől várok és óhajtok; a sikert se óhajtom , ha ezt nem a lelki képességemnek köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az arczom, a tekintetem vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke grófnéra.
Nem szeretem a Kirkéket; nem akarok disznóvá változni.
- Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás! ...
Különben, elismerem, hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt.
Nincs szó egyébről, mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit ez az asszony joggal megvár tőlem, és a minek az elmulasztása igazságtalanul káros lehetne önre nézve.
- A hogy parancsolja.
Pellegrini grófnét a nagy teremben találták.
José Maria egy kissé megilletődött : az »imádkozó leányok « -nak festenek ilyen arczot.
Villegas úr bemutatta a gondolatolvasót:
- Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van.
Az igazi nevén Don José Maria Gomez de Silvá-nak hívják; a predikátumait Victor Hugo négy sorban mondja el Hernaniban.
A személyazonosságot én magam bizonyíthatom ; ismerem az apját, ismerem őt magát is, négy éves kora óta, s nem tévedek a személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek láttam őt Madridban.
Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz most is csak nemes ember kezét fogja érinteni.
( Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle kezet még nem érintett.)
Aztán odább állott.
De a teremben maradt, s más vendégeivel beszélgetve , félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói főfelügyelője, a ki az imént kiváncsian emelte fel szép szemét, miképpen fogadja José Mariát.
Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal tovább, mint maga a hosszas bemutatás, Ugy látszott, rövid mondatokat váltanak; a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, s a hogy pár percz multán a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José Maria eltünt a közelből.
Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán biggyeszti az ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott.
- Szegény földim! - gondolta az emberséges spanyol.
- Sohase lesz belőle semmi!
Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele mutatványainak előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki se készül haza, s kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz látott.
Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta.
José Maria szerencsétlenségére , mindjárt először egy olyan fiatal úr jelentkezett médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta magát, s a ki a gondolatolvasóban kalandort gyanított .
Elhatározta, hogy leleplezi a csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy mi a tennivalója, az jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi Cumberland urat .
Fölviszi a padlásra.
Vagy ha odáig nem is, a harmadik emeletig mindenesetre megsétáltatja.
Csak ez járt a fejében, és örömmel látta, hogy a gondolatolvasó úgy indul meg, mintha az ő sugallatát követné.
José Maria fölment a harmadik emeletre , egy darabig keresgélt, aztán észrevette, hogy félrevezették.
Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége.
Villegas úr, a ki nem szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni kezdte a pártfogoltját, míg amazok odafent jártak föltette magában, hogy ő maga áll kötélnek.
És ebben az elhatározásában csak megerősödött, mikor látta, hogy José Maria halotthalványan érkezik vissza, szemkötőjével a kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével annak , hogy a kisérlete nem sikerült.
» Én jobb médium leszek, - ajánlkozott Villegas úr - önnek ideges emberre van szüksége.«
José Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas úrnak az idegei hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta a házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól tartott, hogy másodszor is rosszhiszemű médiumra találhat.
De elindulni se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr elfelejtette, hová rejtették a gombostűt.
Végre, harmadszorra , sikerült a kisérlet: egy szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s Cumberland nyílegyenesen indult a gombostű felé, a melyet nyomban meg is talált, minden keresgélés nélkül.
Hogy eloszlassa az első rossz benyomást, megismételte a mutatványt, - most már egy jóképü úriemberrel, - tétovázás nélkül haladt le a földszintre, bement a ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy felöltő béléséből.
Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással, de a többség még kételkedett.
- Ez semmi, - szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland visszatért a terembe, - harmadszorra én is megtalálom.
José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia műsorának mindegyik számával.
A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát.
Csak annyi segítségre van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, olyan valakinek az ütőerén tarthatja a kezét , a ki hallotta ezt a kívánságot.
Elzárták, és efféle feladatokat eszeltek ki számára:
Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát és nyujtsa át Bonafede kisasszonynak.
Oldja ki Bragadino úr nyakkendőjét és kösse meg ujra .
Húzza ki az órát a Pandolfini úr zsebéből, nézze meg, aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, győződjék meg róla, hogy valójában mennyi az idő, a második órát adja vissza, és végül igazítsa meg Pandolfini óráját a szerint, a mint a Tarchetti órája jár.
És így tovább.
Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden feladatát.
Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott:
- Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon - jegyezte meg, eléggé hallhatóan.
Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan volt.
Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már nem lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium mind egyetért vele.
A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium ütőerét fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai nevezetességet, a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az illető igazán nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki ismeri.
Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy szinésznőket és egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni kezdett, és Pellegrini grófné csak annyit mondott:
- A rajzban egy kissé gyönge, de lehet, hogy jobban fest, mint rajzol.
A legnehezebb mutatványát Cumberland utóljára hagyta.
A körülötte lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: Egy gyilkosság fölfedezése, s ő a detektív szerepét fogja játszani.
Őt elzárják, mint előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a mi a ház többi részében történik.
A társaság ezalatt megállapítja a gyilkosság részleteit.
Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik tagja lesz a gyilkos, melyik az áldozat, s meghatározzák, hogy hol lesz a gyilkosság szinhelye: a palotának bármelyik részében.
A megállapított helyen a gyilkos megérinti az áldozatot egy ezüst késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést megjelölik egy karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s elrejtik a többi, hasonló kés közé.
Mikor mindez megtörtént , Cumberland kijöhet fogságából.
A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a gyilkosság egy szemtanujának az ütőere.
S a detektiv fölfedezi, hogy hol történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot...
Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, hogy Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből.
És tisztán hallhatta a grófné szavait:
- Köszönöm, de nem kérek az efféle izgalmakból.
José Mariát ez nem zavarta.
Csak arra gondolt, hogy most következik a legnehezebb feladat!
A négyszeres-ötszörös munka.
Fáradtságot érzett; a mulatság végét már elengedte volna.
De már benne van.
Világos, hogy könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az erőpazarlásba.
Attól tartott, hogy nagyon kimerül, s hogy holnapután nem fog rendelkezni minden képességével.
Hanem hiába, most már nem elégedhetik meg az eddig elért félsikerrel.
Eleinte balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie.
Ha nem akarja megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud.
Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával.
Mr. Brown olyan volt , mint egy hervadt virág.
- Mi baja?
- De hát sohase fogunk vacsorálni?! - kérdezte Mr. Brown, kétségbeesetten.
- Szerencsétlen!
Még nem volt a buffet-szobában?
- Hol van?
Az egész házat felkutattam, földszintet, második emeletet... hiába , sehol, semmi! ...
- Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste.
De mért nem szólt előbb?!
- Nagyon el voltam keseredve.
Azt hittem, túlságosan ideges, s féltem, hogy ezzel még jobban felizgatom...
Az ajtó kinyilt.
Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr szemét bekötötték .
A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, hideg kezét; a detektiv megindult.
Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent fölfedezett.
A második emeleten, a folyosó közepére érve, toppantott: »Itt történt a gyilkosság !«
Egy lépésnyit se tévedett; ott állott meg a krétával megjelölt helyen.
Lenn a földszinten, megtalálta az áldozatot; az áldozat a cselédszobák egyikében várta .
Fölment az első emeletre, s a kis szalonban rátette kezét a Tarchetti úr vállára : » Ez a gyilkos !«
Végül fölemelte egy zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy kis bőrládát vett ki; mely tele volt késsel.
Keresgélni kezdett a kések között... keresgélt, keresgélt... a szemkötő felett izzadság-cseppek gyöngyöztek... végre fölkiáltott: »Ez az a kés !«
Csakugyan az a kés volt, a melyet megkarczoltak.
Mindenfelől taps hallatszott.
Cumberland levette a szemkötőjét, meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.
- Ez mind igen szép, - szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino úrral éppen akkor lépett be a szobába, - de el tudja -e olvasni, a mit én gondolok?
Mondja meg nekem, például, hogy hol van ebben a perczben és mit csinál az impresszáriója?
Nézze, kiolvashatja a gondolataimból.
Tessék, fogja meg az ütőeremet!
És odanyujtotta a kezét.
Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? - ezt ugyan könnyü volt kitalálnia .
Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. Brownt, és most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket!
Egy pillanatig habozott.
Szeretett volna úgy felelni, a hogyan máskor szokott válaszolni hasonló kérdésekre.
Ezekkel a szavakkal: »A grófné nagyon lenéz engem , mindamellett meg fogja bocsátani, ha én magam komolyan veszem a mesterségemet ...«
De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a mikor föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának.
A grófné egész este pályázott rá: most is ki akarja csúfolni... valamelyes szelid megtorlást Cumberland is megengedhet magának.
Megfogta a grófné ütőerét, aztán, nagyon komolyan így szólt:
- Impresszárióm a buffetben van és sandwichet eszik.
- De hisz ez nagyszerű ember! - kiáltott fel a grófné, őszinte bámulattal.
És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, egyszerre észrevette , hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, nagyon, de nagyon csinos ember.
José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe... s a világért se hitte volna el , hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával szerezte meg, hanem ezzel a mosolylyal.
IV.
A grófné másnap beharangozta Milano városát - a dóm harangjai nem versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével - s az előadás estéjén a gondolatolvasónak »zsúfolt ház « -a és nagy sikere volt.
Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr. Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében.
Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr. Brownnál lelkesebben méltányolta volna.
- Látja, hogy nekem van igazam? - szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve magának.
- Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly munkánál!
Mundus vult decipi , ergo decipiatur.
Elhatározták, hogy megismétlik az előadást.
Az ujságok olyan elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est sikerét is bizonyosra vehették .
Még hozzá most már hirdetésre is költhetnek.
A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José Máriát .
Megint szép közönségük és nagy bevételük volt.
De Mr. Brown nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy:
» Mundus vult decipi ...« - és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr. Brownnak már csak hült helyét találta.
Ellenben helyette egy levelet talált az éjjeli szekrényén.
A levélben ez állott:
Kedves Mester,
vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek másképpen.
Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra; meguntam.
Én nem születtem arra, hogy éhezzem.
Ehhez tehetség kell.
Önnek van hozzá tehetsége , nekem nincs.
Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a krónikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni.
Elvétve, nagyritkán, csinál az ember szerencsét...
Milanóban például szép szerencsét csináltunk, - ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni soha! - de ez, fájdalom, kivétel.
A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy, egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik.
Ez még isten tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam.
Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek Varsóba.
Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást, valami okosabb mesterséget.
Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam.
Az útiköltség is sok; meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.
Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel, testvériesen , becsületesen.
Számítgattam, számítgattam... még abba is belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek... de sehogy se ment a dolog, becsületszavamra.
Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam való jóságát... hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a kit mindenekfelett tisztelek, becsülök! ... legyen szabad mondanom: szeretek! ...
Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem és szeretem önt! ... s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom önhöz!
Tűzbe-vízbe mennék önért ! ... bármely perczben odaadnám az életemet, hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek ! ... higyje el, még éhezni is tudnék az ön kedvéért! ...
De ennyit éhezni! ...
Ez már meghaladja az erőmet.
És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie.
Igen, Don José , ön is hibás! ...
Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára lehetetlenség önt meg nem csalni!
Miért legyek éppen én az az egyetlen egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja meg?!
Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind pénzzavart zúditok a nyakába.
Nem, ezt nem tettem.
A fogadószámlát kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve: nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon!
Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél.
Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek.
Végre is ön be fogja látni , hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni.
Hadd erőltesse meg magát egy kicsit!
Végre is, ön most már szivességet is tett neki.
Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból.
Jó ember az, csak meg kell nyomni.
És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot.
Irja meg Don Ruynak azt a bizonyos, rég várt levelet, a melyben megbocsát neki!
A feleletet nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem fog sokáig késni .
Hallgasson rám, kérem!
Nem illik egy apát ilyen sokáig boszantani.
Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s nem olyan derék fiatal embernek , mint ön, a ki még hozzá nemes ember!
Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz .
Gondolja meg, hogy végre is nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni ?!
Disznó mesterség ez; én mondom önnek!
A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor szándékozom önnek visszatéríteni? - erre nézve a következőket kell előadnom:
Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a kérdés tárgytalan.
Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben?
Ha azonban ön makacskodnék s - érthetetlenül - megmaradna a mellett , hogy tovább kisérti az istent ezen az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét, részletekben, már a hogyan tudom.
Ha rossz sora lesz, csak irjon bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) - s ha csak igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet megküldését.
Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom.
Sírig barátja:
Brown.
José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor, idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé nem nevezhetett kenyeres pajtásának.
( Előbb se nevezhette annak valami nagyon gyakran.)
- Azt sajnálom a legjobban - szólt magában - hogy egyedül hagyott, a zsivány !
Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá tette harmadfél esztendőmet! ...
A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete az éjjeli szekrénykére tévedt.
A fehér márványlapon egy majdnem egészen teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.
- Nini!
Ezt itt felejtette!
Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette.
Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre hajléktalanul .
Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?! ...
De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott.
* * *
Hogy mi történt aztán Don José Mariával?
- Mr. Brown sohase tudta meg.
Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas?
Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tűnik el a világból?
Vagy megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát?
Elment Villegas úrhoz, kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?
Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószínűnek, hogy José Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát.
Később, idővel.
Az idő mindent megőröl.
Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.
Mindegy.
Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára.
Nem tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev jellemek.
Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát.
Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.
Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok, legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek.
És czéljai lehetnek azzal is, hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek, a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok.
VÉGE.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE