Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
16. §. AMELY ELMONDJA, MI TÖRTÉNT ÉJFÉLTÁJT
Tíz óra és éjfél között iszonyú zápor szakadt a városra.
Tizenegy óra tájt Ilona, Kerboltné, egy iszonyú zengéstől ijedve, izgatottan csapta fel a konyha ajtaját.
Zsemlyéné aludt, az együgyűek szent súlyával aludt, melyben álommá lesz az égszakadás.
Felkeltse?
Ó, milyen egyedül volt!
És az ég zengett, zengett.
Ilona, ideges gyermek, reszketett egész ösztönéletével; mint az állatok szoktak a viharban.
Nagy, meleg kendőt kerített vállára, bolondul futott át a kerten , a kerti ház felé.
Zsupp! a zápor súlyosan, ólmosan vert, vert le minden port, minden könnyűséget.
A kerti ház rengett a lombok között, egy nagy , szép villám reccsent szét az égen.
- Gyula!
Gyula!
Benn, a főtéren, a városház körül, magányban ázott a városi fény.
A törött ívlámpa fényes léke kékellt a vízrácson át.
A nagy kávéház pincérei mind az ablak körül ődöngve fülelték a tócsázó vizek locsogását és a mennydörgés szaggatott robbanásait.
Az emberek ilyenkor szinte megnémulnak - nem merik kinyitni a szájukat a természet nagyszerű korholása előtt.
Még a zajos kávéházban is különös halkulás állott be: önkénytelen tompítá beszédét mindenki.
Csak a koncertről átvonult társaság csevegett fesztelen.
De olykor egy pillanatra ők is elhallgattak - s ilyenkor mindenki lelkén átzúgott a nagy, mennyei koncert egy akkordja.
A járásbíró azonban nem vett észre semmit - mert a szép asszony vele kacérkodott.
Megint cigarettára gyújtott - a szép Tőkéssyné -, és duzzogott valamiért Madár Jánosra.
És mulatott, és Partos bíróval kacérkodott.
Igazán : vele kacérkodott!
Az igazságügy-miniszter barátnője!
A polgármester pezsgőt hozatott.
A járásbíró fel volt hevülve a szokatlan italtól, nem tudta, mi ez, nem tudta, mi lesz, hogy lesz, úgy érezte, mintha a vihar villanyossága őt is átjárta volna, élénk és boldog volt, és valahol mélyen, tudata mélyében félt és borzongott is: hogy mi lesz még ebből?
Isten tudja, mi mindent elképzelt: de félelme és borzongása csak élesítette a boldogságát, idegesítette az élénkségét.
- Szép asszony, mi? - intett Újhegyi festőművész (Újvároson mindig akad festő) Tőkéssyné felé, akit épp lefoglalt e pillanatban a méltóságos Matild néni, faggatván a varrónőjéről, azzal a kandisággal, mely a matrónákat híres, víg nők titkaihoz vonzza.
- Hiába, ezt nem unjuk meg soha; én is, vén piktor, sok szép nőt láttam már, ruhában vagy anélkül, és mégis...
- És a nagyságos asszony nem féltékeny? - kérdezte Partos Újhegyinét, aki szemben ült: a dúsgazdag Gruber pék lánya volt, kövérkés, szelíd, anyaszemű , bár gyermektelen asszony.
- Miért?
Csak természetes, ha egy művész rajong a szépségért; nem igaz?
- Mi van a világon ekívül? - szólt a festő kéjenc vigyorral.
- Érdemes volna élni másért ebben a ronda városban?
Nézze ennek az asszonynak a vállát!
Nem kell -e fellázadni a paradicsomi átok ellen, hogy "elfedezzük meztelenségeinket "?
Én már csak a röpülőgépet várom.
- A röpülőgépet?
- Azt.
Ha a légi közlekedés felvirágzik, nincs szükség többé városokra , szétoszolhatunk a mezőkön, és újrakezdhetjük a paradicsomi kultúrát .
Külföldön már vannak Nacktkultur - Sanatorium - ok.
Én most röpülőgépet szerkesztek.
Újabb mennydörgés vágta ketté a szót.
- Miért ne?
Leonardo da Vinci is szerkesztett röpülőgépet...
A polgármester odaintette a cigányt, és a szép asszony fülébe húzatta .
Tőkéssyné Partos felé emelte poharát, s erősen szemébe nézve koccintott .
Újhegyiné másnapi zsúrjára toborozta a jelenlevőket.
Odakünn pedig csapkodott a zápor.
A villanyosok egyre-másra csengettek , furcsa, kék fények pattantak, feccsentek, sziporkáztak szét a felső drótok alól, és sistergett minden.
Egyszer csak az a hír terjedt el, hogy már tíz helyen becsapott a villanyosba a mennykő.
A járásbíró nyugtalan kezdett lenni: eszébe jutott, hogy neki haza kell menni még ma este pesti hoteljébe.
- Még van idő - nyugtatta meg a polgármester.
- Éjfélig még járnak a villanyosok: addig pedig ez eláll.
Partos hagyta magát megnyugtatni: igen, ez olyan nyári zápor.
Itt még mindig nyár van.
A polgármester átült a másik asztalhoz, a Matild néniék társaságához, és Partos, bár egyre nézegette az óráját, mégsem tudott felkerekedni: mert a polgármestertől mégiscsak illett elköszönni és viszont , odalépni hozzá, ahhoz az egész ismeretlen társasághoz...
Különben itt , Tőkéssyéknél is nagyon nehéz volt megbontani a kompániát... és... és a szép Tőkéssyné ingerkedéseire mindig feleletkészen kellett állni... és ez fárasztó volt...
Ideges kezdett lenni és szórakozott: és a cigarettás, szép hölgy olyan ingerkedően nevetett mindig a szeme közé...
És az eső odakünn úgy zúgott...
Nem, lehetetlen volt hamarabb elmenni.
Végre az eső csillapulni kezdett, és Madár János is visszajött az asztalukhoz.
Éjfél volt, gyönyörű idő a zápor után: az egész társaság fölkerekedett.
A város mintha megmosdott volna: mennyivel tisztább ilyen esős este!
Friss, friss, friss volt minden, és hangos a társaság.
- Kap -e még villamost? - kérdezte Adamec a járásbírótól.
- Én felajánlom a kocsimat - szólt a polgármester előzékenyen.
De Partos sietett tiltakozni.
Ó, nem, hiszen még megy villamos s legrosszabb esetben is, van fiáker Újvároson.
- Ó, fiáker, azt ne, az drága - mosolygott Madár János.
- Hanem itt megvárjuk, hogy jön -e villamos, és ha nem jön, akkor az én kocsimon...
- Igen, igen, megvárjuk - nevetett Tőkéssyné, és a nagy társaság, fölverve az utca zaját, csoportosult a nedves aszfalton.
Övék volt a város.
- Ó, csak jönne a villamos! - gondolta Partos, mert restellt volna a polgármester kocsiján menni Budapestre.
És jött a villamos, nagy, éjjeli zajjal, üres fénnyel.
Sietve ugrott fel reá.
Sivító surranással robogott el a kocsi, iszonyú himbálva fordult, és Partos majd kiesett az ajtón, amint visszanézett a szép Tőkéssyné felé.
Nótákat vert az üres kocsi csengője elül.
- Budapestig?
Nem megyünk már be Budapestre, kérem.
Csak a Duna-parti remízig megyünk.
- Hát melyik megy be?
- Nem megy már egy se, kérem.
Le tetszett késni - nevetett a kalauz.
Partos ugrott volna le, de még nem volt begyakorolva a robogó villamosról leugrani, és a kocsi iszonyú soká száguldott vele, nem állt meg.
Végre a Dunát látta csillámlani.
Nagy lökéssel toppant meg a jármű, ugrott ki a bíró, szaladt vissza a városházához: ott bizonyosan lesz egy bérkocsi.
Volt is: a kocsis aludt a bakon, és dühösen morgott, amint fölkeltette:
- Budapestig?
Tizenkét korona.
Tyű, az árgyélusát.
A bíró vidéki, takarékossághoz szokott lelkét egészen felháborította a gondolat, hogy ennyit fizessen azért, amit húsz vasért is megtehetett volna.
Eszébe jutott, hogy pezsgőt is fizetett - először életében, mert nem engedhette, hogy őt traktálják viszonzástalan .
Káromkodott egyet, amennyire káromkodni tudott...
Ez lehetetlen, hogy a rendes taksa legyen: ez az ember zsarol - gondolta, és eszébe jutott, hogy a hajóállomásnál biztosan lesz kocsi: rohant vissza a Dunához.
Az eső megint szemetelni kezdett, és ő rohant kiskabátban esernyőtelen.
De nem volt kocsi a Duna-parton.
Muszáj pedig hazajutnia.
Mit csinál ebben a rettenetes városban, egyedül , éjszaka?
Micsoda szállodák lehetnek itt.
Van -e olyan, amiben ő megalhat egyáltalán?
Visszarohant a városházához - de az előbbi kocsi már nem volt ott.
Az eső sűrűbben kezdett hullani.
A kávéház üresen, üres ablakokkal villogott a térre: ez nem volt éjjeli helyiség, mindjárt bezárják, egy vénasszony söpört.
Az utcákon senkit sem lehetett látni.
Csak egy nagy torony jött a villamossínen, lassan, egy rejtelmes faváz, amelynek emeletein fekete emberek állottak, és lobogó csóvák égtek.
Mint egy mesebeli óriás, lobogó szemekkel.
Partos mégis beült a kávéházba, s tűrte, hogy a porverő banya alatta söpörjön a szék lábai közt.
Vendég nem volt már; csak egy nagy hajú, borotválatlan , rojtos nadrágú fiatalember gázolt a kassza felé.
- Nincs ott senki, tanár úr! - kiáltott rá a pincér, és kacagott.
A nagyhajú visszafordult, megakadt szeme a járásbírón, egyenesen odasietett melléje , bemutatkozott, letelepedett, és elkezdett Schopenhauerről beszélni.
Partos rendkívül bámult a zavart beszéden, mely igen tudományosnak tűnt fel neki : de bámulata tetőpontra hágott, mikor az idegen egyszerre csak, minden átmenet nélkül, egy koronát kért tőle "kölcsön ".
Partos meglepetésében szó nélkül nyomta a kezébe.
- Nem adna mindjárt két koronát? - mondta ekkor az idegen.
Partos némán vette elő azt is.
Ekkor a nagyhajú fogta a kalapját, és köszönés nélkül távozott.
Partos is kilépett az üres kávéházból.
Tétován állt meg a fekete, sillámló nedvesség között Egyszerre megérezte, hogy el van zárva - egész hosszú éjre el van zárva e szörnyeteg város tömlöcében.
És amint a fekete, lobogó masina elsijjongott a messze síneken, és beállt megint az éji csend, egyszerre meghallotta e csendben a város hangjait.
Megint pöfögött a vörös kohó .
Őrülten csengettek a remízbe aludni térő villamosok.
Kék szikrájuk sistergett.
Különös, gyanús füttyök, kiáltások sejlettek szerteszét.
Az eső csojtorgott a rongyos csatornákból.
Lépések toccsantak.
Távol cigányzene szólt.
Közelebb egyhangú kalapálás, vasrobaj: ez a város még éjszaka is épül.
És egyszerre nagy rezgő sivítás: a vonat hosszú füttye!
Partosnak egyszerre eszébe villant: vasúton még hátha hazajuthat!
És elkezdett menni, találomra, a füttyhang után, az emlékezete után.
A villamos mentén mert csak menni, a nagy utcákon, és ijedten húzódott a másik oldalra , ha egy-egy kétes alakot látott a sarkok körül felbukkanni.
Az utcalányoktól alig menekülhetett: megszólították, belékaroltak, vonták, összevesztek rajta, utánakiabáltak.
Másutt gyanús férfialakok tünedeztek.
Partos futott .
Megint úgy érezte magát, mint délután, mikor a fiú elől tévelygett.
És eszébe jutott a mogorva főjegyző beszéde a szigeten: embercsontok, közel a föld színéhez!
Majd magánosabb helyekre ért: s itt határozatlan félelem vett rajta erőt.
Oly elhagyott volt minden!
A nagy, üres bankhelyiség félelmesen villogott az éjben.
Aludtak a kincsek.
De messze zakatolt az éber gépház, a rejtelmes fényű.
Tovább...
A Vigadó rolettái levonva.
Újra csöndbe borult az utca , Partos léptei kopogtak, kopogtak egy diákkorában tanult ballada ütemére:
Sok embercsontokat lát,
Halomra hordtakat...
Éjfél volt.
Több is.
Már csak minden második villanylámpa égett.
Tovább , tovább...
Egy nagy szögletes épület villogott messziről: a vasúti indóház.
Partost szinte kergette a remény.
Ha vasúton, olcsón, Pestre jutna!
Hogy ez mindjárt nem jutott eszébe!
Lihegve fordult az első egyenruháshoz.
- Budapestre?
Éppen most ment el.
Ha öt perccel előbb tetszik jönni...
Öt perccel előbb!
Annak a füttyét hallotta hát!
Olyan volt ez, mint egy átok , mint egy lidércnyomás!
A járásbírót szinte a guta kerülgette.
Hát nem lehet kiszabadulni ebből a városból?
- S a legközelebbi?
- Fél hat.
Fél hatkor reggel.
Fél hatig fogoly.
Ó, istenem, mit csinál éjnek idején , ebben a városban?
Leült egy padra az éji peronon.
Nagy őrök, színes lámpáikkal, durván imbolyogtak előtte, mint kísértetek.
Üres kocsik, sötéten, nehéz némaságban , álltak a síneken.
Néha egyik megcsuklott, gördült egyet, görcsösen, vasasan .
Zöld szeme gyúlt egy-egy szemafornak.
Rövid füttyök hangzottak, lokomotívok tompa köhögése.
Egy gép, tolatva, hirtelen éles fényt vetített: aztán még nagyobb sötét.
Messze elhalkult egy itatott masina szürcsögése.
Egy nagy átjáró híd veti szét finoman tagolt vaslábait a sínmező fölött .
Különös, csavargóforma alakok dőlnek a híd korlátjának, és lenéznek.
Most alattuk megy el egy nagy kémény.
A két alak beborul a füstbe.
Egy ércsorompó nyurgán ágaskodik.
A sínek kígyóznak, hajlanak, metszik egymást, egymásba olvadnak, elnyújtóznak a nagy messzeségbe.
Partos megint diákkorára gondolt, mikor kalandokra vágyott, mikor utazásokról álmadozott.
Most itt van a kaland!
A lelke elszorult, mint valami rémségek közeledtén.
Még sohasem volt életében, hogy ne tudta volna, hol hajtsa le álomra fejét.
Még nem érezte ezt gyerekkora óta.
Hogy a világ ilyen idegen, ilyen rémes , ilyen bizonytalan.
Homályos, rég tudattalanná vált gyermekkori hangulatok jöttek fel , kísérteni...
Aztán megpróbálta kinevetni magát.
Mit kaland? csak egy peches utazás.
Akár itt a váróteremben várhat: fél hatkor utazik...
Villamos talán már ötkor is megy.
De érdemes -e akkor még Pestre menni?
Hiszen holnap úgyis itt lesz dolga , Újvároson.
Még délelőtt beszélnie kell... a polgármesterrel... a háza ügyében...
Amint a házára gondolt, és minden másra, arra az egész sok mindenféle lekötöttségre, amit Újvároson már eddig is vállalt - a szép Tőkéssynére , arra, hogy holnap estére elfogadott egy meghívást is, Újhegyi festőművészék zsúrjára, ahol Tőkéssyné is ott lesz - megint rémület lepte meg, megint a menekülés ösztöne.
Mintha egy polipféle hálózná be lassan... és, maga sem tudta, mért, valami bűntudatot érzett, hogy így engedte magát, engedte magát.
S amint egyszerre csak nagy mozgalom támadt a peronon, a váróterem őrei csengettek, kiáltoztak, közönség kitódult, egy végérhetetlen kígyóvonat pöfögött be gyilkos fényszemekkel: beszállás volt, és Partos megértette , hogy evvel a vonattal akár Szakolcára el lehetne utazni - szinte kísértve merült fel benne az ösztönös gondolat: ne kapjon -e fel erre a vonatra? ne meneküljön -e vissza? haza?
Szakolcára? a felesége mellé?
De szamárság lett volna.
És különben sem volt ő az az ember, aki ily hirtelen el tudta volna magát határozni.
A vonatból tódultak ki az utasok: elkésett újvárosi lumpok jöttek haza Pestről.
Partosnak eszébe jutott az anekdota, amit hallott - Pósa szekeréről.
És amint nézte a kifelé hömpölygő áradatot, egyszerre föleszmélt egy gondolatra: hisz most talán talál kocsit az állomás előtt.
Nem bánta már, kerül, amibe kerül, csak Pestre juthasson!
Csakugyan épp most gördült oda egy, és Partos boldogan csapta belé magát:
- Mennyit kér Budapestig?
A kocsis nagyot káromkodott.
Tessék csak leszállani.
Ő az istennek nem megy ki most Pestre.
Szépen megy ő ki ilyenkor Pestre.
Partos rendőrrel fenyegetett.
A kocsis nevetett.
Nem tartozik túlmenni a város határán.
Nevetve elrobogott.
Partos kétségbeesetten maradt ott a járdán.
E pillanatban egy alak, aki már előbb ott ólálkodott körüle, váratlanul megszólította:
- Tetszik talán egy szoba az éjszakára?
Én tudnék szerezni egy jó szobát.
Egy úri szobát.
Olyan volt, mintha kacsintott volna a szava mellé, és különben sem jó külseje volt, és máskor Partos szóba sem állt volna vele: de eszébe jutott a délutáni fiú, s jobbnak látta mindjárt elejét venni a további kellemetlenségnek.
S azonkívül - hátha oktalan is ez a bizalmatlanság ?
Milyen jó lenne leheverni itt vagy ott, akárhogy!
Csak most érezte rendkívüli fáradtságát.
- Nem megyek el akárhová - hangsúlyozta.
- Csak ha tisztességes helyet tud...
- Kérem, tessék csak erre jönni - szólt a gyanús alak.
Partos követte , akaratlan.
De olyan mozdulatot tett, mintha revolvert szorongatna a zsebében.
Az ismeretlen ugyanarra vezette, amerre reggel a fiú.
És kiért a térre, és meglátta a bábeli tornyot.
Nagy, éjjeli munka folyt a torony körül, az állványok mozgó fáklyák fényében rezegtek, a falak is rezegtek a világos, vörös füst mögött, mint vékony kulisszák a légvonatban.
Ah... naponta tizenhétszer kerülik meg a munkások a tornyot.
Villogott és nyüzsgött az egész, mint valami ismeretlen világító férgek égő bolya.
És Partos régi, gyermekkorában olvasott kalandos történet furcsa illusztrációjára gondolt, mikor Tom és Mary eltévedtek az őserdőben , és egyszerre csak a fák, a sötét fák, a vastag-vastag fák - mintha ezer-ezer szögletes fényszeme gyúlt volna mindeniknek - ablakokat tártak, ezer meg ezer, szögletes, fényes ablakot, és ragyogott és nyüzsgött egyszerre az egész nagy erdő.
Mind óriási odvas fák voltak azok, és néger törpék laktak az odvakban, és a nagy őserdő egy város volt...
- Erre tessék - szólt az ismeretlen vezető, és nemsokára egy kicsi, rossz külsejű, éjjeli kávéház lépcsőin mászott fel.
- Hogyan?
Megálljon!
Nem megyek oda! - kiáltott Partos, és kétségbeesve iparkodott visszarántani a suhancot a lépcsőn.
- Csak keresztülmegyünk itt! - magyarázta a kalauz, és benyitott a gőzös üvegajtón, melyre fehér betűkkel volt ráfestve kívül: KÁVÉ.
TEA.
Tikkadt zsibongás, női és férfihangok, fülledt szag dőlt ki az éji helyiségből.
- Adja ide a táskámat!
Én ide nem megyek!
Itt van egy hatos!
Adja ide a táskámat! - akart Partos mindenképpen menekülni.
De későn volt.
A vezető már benn volt a gőzben - és Partosnak utána kellett menni, a táskája miatt!
Ez pedig ugyanaz a kávéház volt, amelybe két órával ezelőtt bement Bontó Vilma.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE