Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Utazás a hajón
Szerencsémre nem sok időm volt e szomorú gondolatokkal foglalkozni, mert egészen új tapasztalatok és élmények vártak reám.
Még aznap délután, mikor a szanatóriumot elhagytuk, hajóra ültünk.
Igenis hajóra és nem vasútra.
Úgy hallottam, hogy azért, mert az a sok piszok, füst, amit a vasúton el kell szenvedni, beteggé teszi asszonykámat mindig.
Most azonban még azonfelül borzasztó tömegekben is utaznak az emberek.
Kevesebb vonat jár, mint a háború előtt és sokkal több ember utazik.
Azt mesélték, hogy ember ember hátán tolong, lökdösi egymást és boldog, akinek csak némileg nyugodalmas állóhely jut.
Már majdnem úgy utaznak a vasúton is, mint a villamoson.
No már az én szegény asszonykám igazán nem tud tolongani.
Mindig mondja a gazdámnak, hogy neki nincsen "könyöktehetsége."
Pedig ez mai napság nagy baj.
De hát hiába, ezt a tehetséget nem lehet megszerezni – ezzel születni kell.
Nekem csak hasznomra volt asszonykámnak ez a "hibája ", mert ezáltal új és előttem eddig ismeretlen élvezethez jutottam – a hajókázáshoz.
Sokszor tapasztaltam, így ezúttal is, hogy az én ízlésem megegyezik igen gyakran az asszonykáméval.
Bizony sokkal kellemesebb, szebb hajón menni, mint vasúton.
Nincs por, nincs piszok, nincs füst és nincs rázás, – de még csak becsukva sem vagyunk egy ketreczbe, mint a vasúton.
Hanem tiszta, friss levegőn, – sütik a napsugarak hátacskámat és szaladgálhatok kedvemre.
Úgy látszik, hogy mások is tudták, milyen szép és jó dolog a vizen utazni, mert voltak még sokan a gazdáimon kívül.
A legnagyobb része az utasoknak németül beszélt .
Már megismertem a nyelvüket, nem hiába töltöttem egy nyarat azon a német fürdőhelyen, ahová most is utaztunk.
De azért ez mégis egy kicsit másfajta beszéd volt, mint amit ott hallottam.
S asszonykámtól meg is tudtam, hogy bizony ezek nem is németek, hanem osztrákok.
Most már nem tudom, ki merjem -e mondani, amit eddig sikerült eltitkolnom, amivel sohsem mertem előhozakodni: hogy az osztrákok nekem honfitársaim!
De hát úgy -e, kérem szépen, arról talán senkisem tehet, hogy hol születik?
Még talán az emberek sem tudják maguk megválasztani születési helyüket?
Hát akkor hogyan tehetné azt meg egy kis kutya?
Az tisztára a véletlen dolga, hogy valaki hol pillantja meg először a napvilágot – s én testestől-lelkestől magyar vagyok, csak úgy, mint asszonykám.
Lehetnék -e én más, gazdáim környezetében?
Éppen olyan magyarnak érzem magamat, mint ők maguk, – éppen úgy szeretem Magyarországot, mint ahogy ők szeretik.
S ha szidják is sokszor és joggal itthon ők is a honi állapotokat, helyeslőleg bólintgatok, de éppen olyan kevéssé tűrném el, mint ők, hogy a határunkon túl bárki a legkisebb korholó szót mondja is mirólunk.
Nekem tehát csak a születésem helye Ausztria – hazám, az Magyarország.
És igen sajnos, hogy az én születésem helyén élő, "testvér " -nek mondott osztrák nép úgy viselkedik velünk szemben, hogy még én is szükségét érzem annak, hogy a legenergikusabban megtagadjak vele mindennemű közösséget.
Teszem ezt annál inkább és annál jogosabban, mert nemcsak beszélni hallottam róluk és viselkedésükről életem lefolyt három esztendeje alatt éppen eleget ahhoz, hogy kiismerjem őket, – de a második németországi fürdőzés után hat hetet töltöttem osztrák helyen is.
Az ott hallottak és tapasztaltak még jobban megerősítették azt a véleményt, amelyet róluk magamban már előzőleg is megalkottam.
Erre majd visszatérek, ha rákerül a sor osztrák földön való tartózkodásunkra.
Meg azután gazdám könyve és az abban foglaltak is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fölnyissák szemeimet.
Egyelőre élveztem a hajózást, az új környezetet és mondhatom, hogy én, akit mindig igen nagyevőnek gúnyoltak – bámultam az osztrákok hatalmas étvágyát.
Egy bácsi jött föl a fedélzetre és egy írott papírlapot nyújtott át nekik – jobban mondva fölolvasta az írást.
Hát kérem, azon csupa finom eledelnek a neve volt!
Volt ott fiatal csirke meg kacsa, idei liba meg borjúsült, rostélyos, meg a jó Ég tudja, még miféle nagyszerüségek.
Már hallgatni is élvezet volt, hát még enni – micsoda gyönyörűség lehetett!
Bizony én alig tudtam volna választani a sok remek étel közül.
Már pedig ez a bácsi – akiről később megtudtam, hogy a vendéglős – azért tartotta a fölolvasást , hogy az osztrákok válasszanak a sok étel közül, és mondják meg, hogy melyiket akarják megrendelni vacsorára?
És mit tetszik gondolni, melyiket választották?
Sohse találnák ki!
Mind valamennyit !
Úgy látszik, ők se tudtak választani, inkább megrendelték az egész étellajstromot elejétől végig.
Úgy bizony!
Azonban a vendéglős bácsi vagy nagyon ravasz ember volt és értette a maga dolgát , vagy pedig nagyon jószívű és féltette a vendégeinek gyomrát, mert e nagy kérdést úgy oldotta meg, hogy az óhajuk is teljesüljön a vendégeknek, de azért bele se betegedjenek.
Erről meggyőződtek asszonykámék akkor, mikor ők is rendeltek vacsorát, persze csak egy-egy ételt mindegyikük, szóval hármunknak két porcziót .
Ugyanis a "porcziót" olyan nagyra szabta a vendéglős, hogy egy kis gyerek is játszva megehette volna!
S így a vendégek, amint kívánták volt, végigehették az egész étlapot, minden ételnek az ízével megismerkedhettek, és a gyomrukat sem terhelték meg azért egy csöppet sem.
S ez atyai gondoskodásáért a vendéglős azzal jutalmazta meg önmagát, hogy az egyes ételek árának nagyságát változatlanul fentartotta.
Amily bizonyos, hogy ettől a végigevett étlaptól nem híztak meg túlságosan az osztrák utasok – épp oly igaz, hogy alaposan megsoványodott vacsora után az erszényük.
Én nem sajnáltam őket egy csöppet sem.
Mert nincs kizárva (abból ítélek, amit folyton hallottam róluk, meg a viselkedésükből velünk szemben ), hogy nem is az étvágyuk volt olyan nagy, mint inkább az irígységük.
Ha ők nem bővelkednek elemózsiában, – ne legyen a magyaroknak sem.
Tömegesen kiszállítani az élelmiszert már kissé bajos , már van néminemű felügyelet ez irányban, – tehát pusztítsuk a helyszínén a készleteiket, amennyire csak tudjuk.
De mint később megtudtuk, túljártak ők ezúttal is a vizsgálatot végző közegek eszén.
Nemcsak a helyszínén étkeztek olyan alapossággal, de bizony ki is csempésztek mindenféle jókat.
Hogy miképpen?
Hát ha egy utas végigrendel egy egész étlapot, kap mindenből "gyerek " -porcziókat és fizet érte igen "felnőtt" árakat, – akkor mindenesetre jó viszonyba keveredik a vendéglőssel .
Már pedig egy vendéglős visz magával sok mindenféle elemózsiát, mert ez hozzátartozik mesterségéhez.
Neki persze engedelme van arra, hogy megtöltse az éléskamráját.
Azt nem vizsgálják meg a határon.
Már most azután, ha a határt elhagytuk, hogy mit ad ő abból át az utasoknak, eziránt már nem érdeklődik senki sem .
Sőt! csak örülnének annak az osztrákok, ha megtudnák, hogy honfitársaik először " teleették" magukat Magyarországon és azonfelül hoztak is magukkal elemózsiát.
De ne foglalkozzunk többet ezekkel a csúnya, irígy "testvérekkel ".
Hisz volt itt egyéb, kellemesebb látnivaló is.
Kiváltképpen Bécsen túl remek vidék következett .
Gazdáimat is meglepte a vidék változatos szépsége, mert még ők sem hajóztak fölfelé a Dunán Bécsen túl.
S hogy lássák, mily igazságos és elfogulatlan szemlélő vagyok, bevallom, hogy hasonlíthatatlanul szebb, tisztább volt a bécsi hajó, mint a pesti, s éppen olyan nagy volt a különbség a két hajó személyzete között is, – sajnos, nem a mi előnyünkre.
Míg ezen tisztaság, rend, fegyelem volt, a másik hajón bizony, ahogy asszonykám mondta: valami balkáni állapot uralkodott.
Szerencse – mondotta asszonykám, – hogy az úgynevezett művelt külföld most mással van elfoglalva, semhogy a Dunán Budapest és Bécs között hajókázzék.
Mert ahhoz a rettenetes sok hazugsághoz, amelyet most mitőlünk olyan szaporán gyártanak, akárcsak öldöklő szerszámaikat – újabb és ezúttal , sajnos, az igazságnak megfelelőbb adatokat csatolhattak volna, hogy a mi " barbárságunkat" bizonyítsák.
Késő délután érkeztünk meg Bécsbe.
Ott éppen csak egy kis sétát tettünk és visszatértünk a hajóra, mert másnap már korán reggel indult tovább.
Két napot és három éjet töltöttünk a hajón.
De igazán nem sokallottuk, oly kellemes volt minden tekintetben.
Szép napfényes idő, jó ellátás, tiszta kabin, gyönyörű vidék – mit kívánhat akár az ember is, de pláne egy kis kutya, többet?
No meg azután annál kevesebbet kellett azon a csúnya, piszkos vasúton mennünk.
S ennek csakugyan örültünk mind a hárman.
Nem is tartott sokáig és megérkeztünk a határra, ahol egy évvel azelőtt annyira megkínoztak bennünket.
No, gondoltam magamban, ezúttal résen leszek.
S ha valamelyik megint olyan durván viselkedik asszonykámmal szemben, mint tavaly – én nem bánom , lesz ami lesz, de én neki megyek!
Ámde csodák csodájára egészen tisztességesen viselkedtek; nem volt semmi izgalom és mi a legjobb hangulatban érkeztünk meg a már általam is ismert fürdőhelyre, amelyet már tavaly megkedveltem, úgy szép hegyes-völgyes vidékéért, jó friss levegőjéért , mint főképen az embereknek irántam tanúsított megható jóindulatáért.
Gazdáimék meg éppen élvezték a hotelnak rendjét, tisztaságát, a tulajdonosnak tisztességtudó modorát – az utolsó hat hét keserves élményei, tapasztalatai után.
Most már persze engem is úgy fogadtak a szállodában, mint régi ismerőst.
Ez igen jólesett nekem, s persze én is mindjárt otthonosan éreztem magam.
A vendégek között is volt sok ismerős még tavalyról, mind kedves, finom emberek, akik, úgy látszik , nagyon megörültek gazdáiméknak.
És megkezdődött ujból a már ismert életmód.
Gazdám kúrája elfoglalta egész délelőttjét.
Asszonykám meg csak fürdőket használt.
De ahhoz még csak ki sem kellett mennie a házból.
Amint kijöttünk a szobánkból, mindjárt ott volt mellette egy szép , tágas, tiszta fürdőszoba.
Odahaza persze nem mentem sohsem asszonykámmal a fürdőszobába.
Itt mégis idegenben voltunk és így kötelességemnek tartottam, hogy a gazdám távollétében én őrködjem felette mindig és mindenütt.
S ezért bizony mindannyiszor magam is elkísértem a fürdőszobába is.
Már mikor beléptünk a fürdőszobába, megütötte orrocskámat valami finom illat!
Olyan volt, mint mikor asszonykámmal a fürdő után – vagy délután a remek fenyveserdőkben sétáltunk és a nap sugarai erősen rátűztek a fenyőfákra.
Tetszett nekem, azt mondhatom.
A fürdővíznek az íze azonban sokkal kevésbbé.
Én ugyanis, míg asszonykám fürdött, beletelepedtem egy szép puha karosszékbe, amely finom fehér lepedővel volt leterítve.
Megesett, hogy a jó meleg, finom illatú fürdőszobában elszundítottam.
De csak addig, amíg asszonykám lubiczkolt.
Amint csendesen maradt, fölijedtem, felágaskodtam és belenéztem a nagy kádba.
Nagy megnyugvással láttam, hogy asszonykám megvan, ő pedig végigsimított fejemen – mintegy megköszönve gondosságomat.
Én végigpusziztam az ujjait.
De jaj, micsoda íze volt annak a víznek!
Eszembe jutott a budapesti penzió egynémely ebédje, amely után az egész Dunát ki tudtam volna inni.
Később megtudtam, hogy ez a német fürdő többek között arról is nevezetes, hogy nagyszerű, erős sósforrásai vannak.
Bizonyára ilyesmiben fürdött az asszonykám.
Hogy csíphette szegénynek a testét az a só, ha már az én torkomat is annyira kaparta!
S valószínűleg, hogy megvígasztalják ezért, elhozták neki a fenyveserdők egy kis részét a fürdőbe, hogy legalább ennek az illatát élvezze, mialatt fürdik.
Ez igazán szép volt tőlük.
Fürdő után séta volt, azután ebéd.
Ebéd után pihentünk mind a hárman és utána megint a szép fenyveseket jártuk.
Szép nyugodalmasan és csendesen telt itt az életünk.
Egyik nap olyan volt, mint a másik – egyformán múlt.
Se különös örömünk nem volt, de hál ' Istennek bajunk se, s ez már elég ahhoz, hogy megelégedettek legyünk.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE