Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVI.
Megjött, de milyen állapotban.
Megszontyolodva, alázatosan kullogott be utánam.
Nem mert megcsókolni sem, csak a kezemet csókolta s leült a sarokba, mintha nem is tartaná magát méltónak arra, hogy közelembe üljön.
Szólnia sem kellett, rögtön láttam, hogy valami lumpolásból jön.
De oly nagy volt örömöm visszatérésén, hogy egészen elfelejtettem érdeme szerint lehordani.
Ő maga kezdte el:
- Semmire való korhely vagyok, Erzsike, nem vagyok méltó, hogy a czipője talpát megcsókoljam.
Hitvány gézenguz vagyok, a kinek legjobb lett volna, ha egyenesen beugrottam volna a tengerbe ma reggel, a helyett, hogy haza jöttem.
Még nekem kellett vigasztalni:
- No, no, Laczi, remélem, hogy nem fog többször megtörténni.
- Soha, - igérte ünnepélyesen.
Elhittem neki, annyira megtört, annyira bünbánó volt; sőt még azt is elhittem, hogy minden hibáját, minden rossz tulajdonságát levetkőzte ezzel az átlumpolt éjszakát követő vezekléssel.
Rettenesen oda volt a boldogtalan.
- Szegény Laczi, - szóltam lesimitva kuszált haját, - hát hogy keveredtél bele?
- Nem tudom, - viszonzá sohajtva; - az ördög bujt belém, máskép nem lehet.
Hát mikor itt veled azt az ostoba czivakodást kezdtem a száraz lóherelevél miatt...
Nevetve szakitottam félbe:
- Hát tudod már, kitől kaptam?
- Nem tudom, de azt tudom, hogy butaság volt tőlem ilyen haszontalanság miatt gyötörni téged.
Kaphattad valami jó barátnédtól.
- Hátha valami jó barátomtól? - kérdeztem nevetve.
- Akárkitől, - viszonzá, - az nem lehetett ok arra, hogy én itt dühöngjek.
Egy száritott levélke, ugyan nagy dolog.
- Mivel látom, hogy okos vagy, Laczi, megmondom neked, - szóltam oda ülve melléje.
- Emlékszel, mikor egyszer Dombházán négy év előtt...
Homlokára csapott:
- Jaj, milyen bolond voltam!
Hiszen gondolhattam volna, hogy tőlem.
- Persze, hogy tőled.
Hát hogy őrizném én azt olyan áhitatosan, ha nem tőled volna ?
Emlékszel még?
Emlékezett.
Ő találta, ő mondta, hogy tegyem el, szerencsét fog hozni nekünk.
És ugy éreztem, hogy ma igazán szerencsét hozott nekünk.
- Te angyal, - mondta Laczi és csókolta a ruhám szegélyét.
Talán még soha bünös ilyen nagy bünbánatot nem érzett.
Lehetetlen volt meg nem sajnálni.
Töredelmesen elmondta, hogyan keveredett abba a lumpolásba.
Hát mikor tőlem elment s a kis gőzhajóra fölült, mely a Lido és Velencze közt jár, akkor még esze ágában sem volt, hogy egész éjszakára elmarad.
Csak reám akart egy kicsit ijeszteni .
Már ebédre visszatért volna, ha nem találkozik Pávay Kornéllal és a navarrai marquisval, a kik estére gyakran be szoktak rándulni a városba.
Azok azt kérdezték, hogy mit csinál itt s magukkal hitták ebédelni.
- Ha ugyan reméli, hogy megkapja rá otthon az utólagos engedelmet, - tette hozzá gunyosan Pávay.
Az boszantotta Laczit s minthogy ugyis ingerült volt reám, hát velök ment.
Ebéd után a két másik ur még nem szándékozott visszatérni.
A marquis tudott egy helyet, hol előkelő uri emberek szoktak összegyülni egy kis roulettera.
Csodálkozva néztem Laczira.
Egy szót sem tud sem francziául, sem olaszul, sem spanyolul s a roulette-ot mégis megértette.
- Hát hiszen oda nem kell nyelvtudomány, - szólt az én szerencsétlen férjem sohajtva ; - aztán ott volt Pávay Kornél, a ki szivesen megmagyarázott mindent.
- Persze, persze, Pávay Kornél oly szives és oly udvarias és oly kifogástalan gavallér, - viszonzám ingerülten.
S forrt bennem a harag az ellen a kitanult vén róka ellen, a ki beugratta szegény Laczit s a ki ha reám tekint ezentul finom, büszke mosolyával, azt fogja magában gondolni:
- Ime asszonyom, hát mivel különb ez az ön drága férje, mint a milyen lettem volna én?
De én tudom, hogy Laczi soha többé nem fog roulettet játszani s akár milyen nagyuri gavallérok közé kerül, nem hagyja magát többé elcsábitni.
Ez a leczke elég volt neki .
Látom kétségbeesett arczából, hogy sokat veszthetett.
- Mennyit? - kérdezem tőle.
Nem mert szólni.
- De hát mennyit, Laczi?
Mégis mondd meg, - biztatom.
Csak kezének egy mozdulatával felel, abból azonban megérthetem, hogy mindent.
- Teremtő istenem - csaptam össze a két kezemet.
- No hiszen szépen vagyunk!
- És még többet, - nyög az én Laczim lecsüggesztett fejjel.
- Még annál is többet?
Hát hol vetted?
- Pávay Kornél volt szives kölcsönadni háromszáz frankot.
Már megint Pávay? gondoltam magamban.
- Milyen szives az a Pávay!
És akkor megfordult elmémben, hogy hátha az a találkozás nem is olyan véletlen volt?
Hátha mindez egy ravaszul kieszelt tervnek a kezdete, mely a Laczi romlására s az én behálózásomra készül?
Ilyen uri embertől a kinek soha életében nem volt egyéb dolga, csak fent kóvályogni a magasban, hogy mint a ragadozó sas lecsapjon a szegény nőkre, minden kitelhetik.
- Vissza kell fizetned rögtön, a mit Pávaytól kölcsön kaptál, - mondtam Laczinak.
- Igen, de miből? - sopánkodott keservesen.
Mig haza ér a levele vagy ha sürgönyöz is az anyjának, mig a pénz megjön, addig napok eltelnek.
Könnyü azt mondani, hogy vissza kell fizetni rögtön; de miből?
Két árva frank maradt a zsebében s amugy sem tudja, mit csináljon addig, mig hazulról pénz érkezik, ha csak Pávaytól nem kér ismét kölcsön.
- Megtiltom, - kiáltottam közbe hevesen.
Föllázadtam azon, hogy micsoda nagy barátságba keveredett Laczi azzal a Pávay Kornéllal, a kitől ugy féltett eddig.
Hát micsoda elbüvölő hatalma van ennek az embernek, hogy a férfiakat, nőket, mindenkit meghódit?
Nem akarom, hogy Laczi az ő lekötelezettje legyen, azt a háromszáz frankot ki kell fizetni, akárhonnan veszszük.
Oda teszem az asztalra órámat lánczostul, előszedem a karpereczeimet, kiveszem a fülemből a függőt, mindent oda rakok egy rakásba:
- Menj és szerezz rá pénzt valahol.
Laczi csak nézett rám, megzavarodva, elpirulva, nagyon, de nagyon szégyenkezve .
Dadogott valamit, de nem értettem, mert csak azon járt az eszem, hogy kapunk -e azért az én holmimért háromszáz frankot meg még valamit, hogy pár napig megélhessünk, mig hazulról pénzünk érkezik.
- Várj csak, - mondtam s kiakasztottam a nyakamból a medaillonomat is, melyben a Laczi arczképét hordtam.
S oda tettem a többihez, azért is kapunk egy pár frankot.
- Most menj, Laczi, menj hamar.
Szomoruan nézett reám:
- Főbe kellett volna lőni magamat, - mormogta.
- Azt?
Hát még micsoda sületlenséget? - utasitottam rendre.
Istenem, milyen gyámoltalanok a férfiak, ha valami bajba kerülnek.
- Hát soha sem csaptad te be a zálogházba az órádat vagy a téli kabátodat jogász korodban?
Kissé elnevette magát a nagy kétségbeesése mellett is.
Becsomagolta egy ujságpapirosba a holmit s menni készült.
- Megállj, veled megyek én is, - mondtam neki.
- Hiszen te beszélni sem tudsz az emberekkel, megcsalnak.
Igazán csodálatos, hogy milyen hamar megtaláltuk a zálogházat Velenczében, pedig fogalmunk sem volt róla, hogy merre kell keresni.
Négyszáz husz frankot kaptunk s Laczi szégyenkezve tette el a tárczájába.
Nagyon leverten, nagyon busan kullogott mellettem.
De nekem olyan jó kedvem kerekedett, hogy tánczolni szerettem volna.
Ugy éreztem magamat mint kis leány koromban, ha valami sikerült csinyt követtem el .
Mikor például Dombházán az ablakon bemásztunk a mama éléskamarájába.
- Emlékszel még?
Laczi kissé fölemelte a lehorgasztott fejét.
Nem tudta, hogy nevessen -e vagy tovább is gyászoljon?
De mikor látta, hogy én oly könnyen veszem a dolgot, hát végre az ő kétségbeesett arczát is földeritette egy mosoly.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE