Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVI. (ZSAROLÁS - VÉGKIMERÜLÉSIG.)
Mivel az édesanyjuk születésnapja következett, ugy illett, hogy megemlékezzünk erről a nevezetes fordulóról.
Betértem hát az egyik ékszerkereskedőhöz s ott , némi alkudozás után, kiválasztottam egy arany karkötőt, hogy azzal lepem meg a feleségemet.
Elég korán vásároltam meg: pontosan nyolc nappal az évforduló előtt.
Azért ily tulhajtott elővigyázattal, mert ismerem magamat s tartottam tőle, hogy végleg meg találok feledkezni esetleg erről a családias jellegü eseményről.
A karkötőt kifizettem hát és zsebretettem.
Már kifelé tartottam a boltból, amikor - legnagyobb rémületemre! - rájöttem, hogy János is velem van.
Hej, Teremtőm-Atyám, hogy tudtam ennyire szórakozottnak lenni!
Hiszen itt nyolc napig a legmélyebb hallgatásra van szükség, hogy semmit ne sejtsen az édesanyjuk, Jánosban pedig meg nem áll a szó...
Gondoltam, okosan beszélek vele .
Hiszen egy ilyen fiatalembernél, aki három hónap mulva rendes hallgatója lesz már az elemi iskola első osztályának, csak föl lehet tételezni némi komolyságot!
Az uccán voltunk már.
De mielőtt belekezdhettem volna, megelőzött ő maga:
- Apukám, kinek vetted azt az aranykarikát?
- Anyukának, kisfiam.
Mert nyolc nap mulva lesz a születésnapja.
S vázoltam előtte röviden, hogy erről a karkötőről a kerek világon senkinek sem szabad elárulnia semmit, legkevésbé az édesanyjának.
Mert aki annyira meg tudna feledkezni magáról, hogy ilyen titkokat elárulna az édesanyjának, azt - legkedvezőbb esetben is - férfiatlan magatartásu egyénnek bélyegezné a közvélemény...
János megütközve nézett rám:
- Apukám, mi az, hogy: »férfiatlan «?
- Akit egyszer férfiatlannak bélyegeznek - mondtam neki igen komolyan -, azt nem veszik be katonának.
S ha mégis bevennék szükségből, akkor is csak baka lehet.
János megértette, hogy nagy dolgokról van szó ezuttal.
Nyomban tovább faggatózott:
- És aki nem férfiatlan ember, az milyen ember?
- Férfias ember, - adtam meg a felvilágositást.
Egy nagyot nyelt, még bólintott is magának s ugy mondta:
- Akkor én férfias ember leszek...
De mit adol érte, ha semmit se nem mondok meg anyukának?
Láttam azonnal, hogy ismét a régi nóta következik: ha azt akarom, hogy a karkötőt ki ne kottyantsa az anyja előtt, kénytelen vagyok lekenyerezni azt a szörnyü ifjut.
Betértünk hát a legközelebbi cukrászdába, ahol - hallgatási-dij fejében - megfelelő dekaszámu cukrot vettem neki.
Mikor megkapta a járandóságát, még külön is megbiztatott:
- Apukám, sohase nem mondok meg semmit se!
- Szavadra?
A kezét adta:
- Szavamra!
Nyugodt lettem.
Ahogy hazaértünk, a karkötőt beletettem az iróasztalom egyik oldalfiókjába s kulcsát a középső fiókba rejtettem el.
János, noha senki nem kérdezte, odaállt az anyja elé:
- Anyukám, semmit se nem vettünk a botba, csak járkáltunk az uccán...
S ezzel a nappal kezdődött meg irtóztató kálváriám.
János ugyanis rendszeres zsaroláshoz látott s olyan magatartást árult el, ami magábanálló tünet az olyan ifjuemberek viselkedésében, akik csak julius hónap folyamán lesznek hatesztendősök.
Az első nap még csak elmult békességben: János ugy kalkulált valószinüen, hogy reggelig le van kenyerezve.
Másnap reggel azonban, alighogy felnyitotta a szemét, hozzám csuszott át az ágyba s a fülembe sugta:
- Ma mit fogol venni nekem?
- Semmit! - intettem le kedvetlenül.
- Tegnap megkaptad már a magadét!
Ha azt hittem volna, hogy ezzel a rendreutasitással elintéztem volna a végleges titoktartás problémáját, katasztrofálisan csalódnom kellett volna.
Mert Jánosnak eszeágában sem volt megijedni, ahelyett felült az ágyban s cinikusan vágott vissza:
- Ha semmit se nem adol érte, megmondom anyukának, hogy tegnap egy karkötőt vettél neki a bótba!
- Csend legyék, azt mondom!
Szerencsére édesanyjuk akkor már nem volt a hálószobában s igy nem hallhatta ingerült kifakadásomat.
Ám Jánosnak aligha imponálhattam különösebben, mert rántott egyet a vállán:
- Akkor én mindent kibeszélek...
Hát veszel nekem valamit?
Láttam, hogy itt alkudozni muszáj.
Mert amilyen ádáz alak ez a fiatalember, még kotyogni talál.
Igy szóltam hozzá, komolyan:
- Nem bánom, ezegyszer még belemegyek.
Mit szeretnél?
János elgondolkozott egy szünetre:
- Vegyél nekem egy olyan tüzoltókocsit, amelyiken létra van...
- Az nagyon drága, - próbálkoztam az ellenvetéssel.
- Annyi pénzem nincsen pillanatnyilag!
Ámde a kölyöknek is volt esze:
- Ha nincsen nálad pénz, menjél el a kiadóhoz és kérjél tőle.
Mert ha nem veszel tüzoltókocsit, mingyárt beszélni fogok anyukának!
Mit tehettem?
Egy órán belül hoztam a tüzoltókocsit, fizettem érte husz pengőt .
János átvette az ajándékot, minden különösebb meghatottság nélkül.
Csak éppen hogy biccentett:
- Köszönöm.
Ezuttal azonban véglegesen szavánál akartam fogni.
És hogy valami módon meg ne ismétlődhessék a mai eset, igy szóltam hozzá négyszemközt:
- Add a kezedet, hogy most már nem fogsz követelődzni többet!
- Itt a kezem! - s leparoláztunk.
- Magyar ember szavát tartja!
Kezemben tartottam a kezét és mialatt keményen néztem a szemébe, utoljára próbáltam figyelmeztetni:
- Szavadra mondod?
- Szavamra mondom! - s bólintott hozzá kettőt.
A drága tüzoltókocsi azonban szemet szúrt hamarosan az édesanyjuknak is, aki meg nem állhatta, hogy szemrehányó arccal ne nézzen reám:
- Ugyan, ugyan...
Komolyabb dolgokra is költhetné a pénzt!
János nem volt a közelben s ezért védelmembe próbáltam venni.
Igy szóltam hát a feleségemhez:
- Nézze, kedves, némi látszólagos apró tékozlás érthető nálam.
Az én gyermekkorom oly örömtelenül mult el, hogy most legalább a fiam ártatlan szórakozásainak szeretnék örülni...
- De akkor Ágnesről se feledkezzék meg!
Ez ujabb kiadást jelentett ugyan, de - sarokbaszoritva - nem mukkanhattam.
Azt elvégre mégsem árulhattam el, hogy János zsarolási-manővert inditott ellenem , mert abban az esetben minden kiderült volna.
Annyit mondtam hát, látszatra közömbösen:
- Ágneskének is veszek valamit.
Mihelyt hazajött az iskolából.
Aztán elmult egy nap.
E harmadik nap reggelén azzal kezdte János, hogyha nem veszek neki megint valamit, nyomban beszélni fog.
Erre már elfutott a harag:
- Hát beszélj!
Nem lapult meg.
Egyáltalán nyoma sem volt benne többé a tisztességtudó magatartásnak.
Vakmerőn indult meg az ebédlő felé, ugy, amint volt ( csipőnfelülérő kurta hálóingben) s az ajtóból még visszaszólt fenyegetőzve:
- Most azért is megmondom!
Mit tehettem?
A legislegutolsó pillanatban sikerült visszafognom s bágyadtraesett hangon kérdeztem:
- Mit akarsz hát?
Megveszem, ha muszáj!
Ugy állt meg előttem, szétvetett lábbal, mint aki érzi döntő fölényét.
Nagyhangon diktált:
- Vegyél nekem egy szájharmonikát meg egy olyan fütyölőt, amilyen a kalajuznak van!
Most már duplán szipolyozott, mert hallgatásidij fejében egyszerre két ajándékot zsarolt ki belőlem.
Felszisszentem rá, de mindakettőt megvásároltam még ugyanabban az órában.
A példátlan pazarlás azonban másodszor is feltünt az anyjuknak s szemrehányó volt a tekintete:
- De sok pénze lehet, hallja -e?
Ámde mielőtt védekezhettem volna valami ürüggyel, közbeszólt János:
- Azért veszi apuka, mert mindig csak hallgatok.
- Ugyan miről hallgatsz? - pillantott reá szigoruan az anyjuk.
János olyan hangon szólt, mint akit éppen ez az egy dolog érdekel legkevésbé a világon:
- Aztat sohase nem mondom meg!
Tehát mégis maradt benne valami a zsiványbecsületből...
Másrészről éreztem azonban, hogyha a további öt napon át is igy tart a zsarolásnak eddig sohasem tapasztalt tempója, anyagilag meg fogok rendülni.
Ezért a harmadik nap délutánján beavattam a hét lakat alatt őrzött titokba Ágneske nénjét is, aki komoly leány már, hiszen őszre a gimnazista-kisasszonyok sorába fog előlépni , úgyszintén cselédleányunkat is, a Lidit...
Mialatt feleségem odajárt a városban , megmutattam nekik is az arany-karkötőt, amely meglepte őket s igen tetszett nekik.
Mikor azonban mély melankóliával ecseteltem előttük, hogy három nap óta mily tisztességtelen fenyegetéseket kell kiállnom János részéről, ugy Ágneske , mint a Lidi-leányzó mélyen felháborodott.
Ám ugyanakkor elémállt János, szokása szerint szétvetett lábbal s vakmerőn szólt:
- Áginak is vegyél valamit!
- Minek venne nekem apuka valamit? - kérdezte a nénje.
- Talán azért, mert nem árulok el semmit?
Jánosnak a szempillája sem rebbent:
- Azért!
- Ember te, ember! - kiáltott rá a nénje.
- Hát azt hiszed, hogy én is olyan jópipa vagyok, mint te?
Hisz elsüllyednék a szégyentől!
János cinikusan mosolygott:
- Én nem süllyedek el, mert én úriember vagyok.
- Uriember? - kacagott föl gunyosan Ágnes.
- Ép az a baj, barátocskám, hogy nincs jellemed!
Nem igen érthette, mi az a »jellem «, tehát azzal próbálta elütni a dolog élét:
- Azért én mégse nem bánom!
S csakugyan nem bánta.
Mert hiába volt napról-napra való katasztrofális anyagi csuszásom, hiába esengett neki a Lidi leányzó, aki pedig minden más alkalommal a pártjára szokott állni s hiába fenyegette meg a nénje, hogyha nem hagyja abba prepotens nyuzási módszerét, kiközösiti magából az uritársadalom és soha nem lehet cserkész: János tomboló vehemenciával zsarolt tovább.
A hátralevő öt egész nap alatt meg kellett vásárolnom a számára mindent, amit csak ki tud eszelni egy hatodik esztendejét még be nem töltött könyörtelen fickó fantáziája.
Igaz másfelől, hogy a negyedik napon már kölcsönt voltam kénytelen fölvenni.
Nagynehezen megjött azért az anyjuk születésnapja is.
E napon, közvetlenül ebéd előtt, köszöntőverset mondott Ágnes is, János is, majd virágot nyujtottak át az anyjuknak.
Ugyanakkor előléptem én is és zsebemből elővettem a karkötőt...
Feleségem átvette az ajándékot, megköszönte, de nem árult el különösebb meghatottságot.
Nem értettem.
Ámde az anyjuk sem birta tovább.
Rámnézett, némileg bünbánó arccal:
- Ne haragudjon, de mindent tudtam előre...
- Hogyan? - és hátratántorodtam.
Nyomban kitudódott minden.
János három nappal előbb mindent kikotyogott az anyjának, miután előbb szavát vette s ráadásul a kézfogását, hogy hallgatni fog , mint a sir.
Feleségem ugyanis tudni szerette volna, mit takargatunk előtte annyit (melyik asszony nem kiváncsi ?) s igy ráakadt a karkötőre.
Mert János megmutatta neki, hogy az asztal melyik fiókjának melyik sarkába dugtam el...
De ez már sok volt!
S mialatt Ágnes nénje meg a Lidi-leány rosszalón csóválta a fejét, végigmértem az ipsét tetőtől-talpig, de alaposan s annyit tettem hozzá:
- Kénytelen vagyok megállapitani, hogy nem vagy karakter!
- Az nem baj, - s szippantott egyet az orrán.
- De legalább mindent megvettél nekem!
( 1929.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE