Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
NELLI
1
Karácsonytól húsvétig hosszú az út, s Nelli ezt az utat különös amulettel tette meg: mert az egész idő alatt úgy őrizte a Gyula Imrusnak szóló levelezőlapját , mintha félt volna megválni tőle.
Úgy érezte, hogy átok és romlás érné, ha ez a papírdarab például tűzbe hullna; de még nagyobb veszedelem volt, hogy valaki meglátja.
Úgy kellett őriznie a keblén és vánkosa alatt, s ez volt a legborzasztóbb: mintha egy undok és baljós békát őrzene kényes és gyönge szíve mellett.
Néha megrezzent és végigborzongott, ha ez a papír véletlenül a bőréhez ért.
De hát volt e Nelli holmijának más helye, ahova Cenci vagy Jolán be ne tekinthettek volna?
Ha csak nem az a kulcsos ládikó, melynek rejtekében a Miskától egyszer visszakapott olló s a kis Imrus ostordarabkája szunnyadtak: de azok mellé csak nem teheti a Gyula írását?
Még Dodó kicsi korának emlékeit, kihullott egérfogacskáit, levágott körmöcskéit, fürtkarikáit, első, kalligrafikus irkalapjait sem rakta volna ezekkel együvé.
Dodóra különben is egész érthetetlenül és igazságtalanul haragudott, amióta ama baljós "béka" szívén feküdt: mintha Dodónak valami köze volna ahhoz!
De Nellinek majd meghasadt a szíve, ha egészséges és virgonc fiát látva maga mellett, a sápadt Imrusra gondolt, aki oly izgatottan távozott hazulról, s akitől még levelet is alig kap!
Inkább neki kellene itthon lenni: több szüksége volna az anyai gondra és szeretetre!
Nelli haragudott Dodóra Imrus miatt.
Nelli remegett Imrusért : ellenállhatatlan érzése volt, most jobban, mint valaha, hogy Imrust valami rettenetes veszély fenyegeti, amely már talán egészen közel van.
Mily szemrehányásokat tett magának, hogy elengedte!
Ó, ha figyelmeztethetné, ha megírhatná neki!...
Talán hiba volt eltitkolni előtte, hogy megtalálta a levelezőlapot... talán vissza kellene küldeni címére, néhány óvó sorral; Miska is bizonnyal így kívánná, mert hisz a levél Imrusé, s legjobb az őszinteség.
De Nellinek szívéig fagyott a vére a gondolatra, hogy Gyuláról csak egyetlen szót is ejtsen fia előtt!
Gyula árnya mégis ott volt minden soron, amit fiának írt: ami mind ijedt aggodalom volt és alázatos intés; s amire dobogva és nyugtalan leste a választ.
A válasz oly ritka volt s oly kurta, sablonos, néhány üres frázis; soha egy szó se Imrus hogylétéről és dolgairól; semmi felelet vagy megnyugtatás a Nelli soraira , mintha fia nem is olvasta volna azokat.
Majd egészen kimaradt az Imrus írása, sőt Jozsótól is olyan hír jött, hogy Nelli fia már nagyon régóta nem "tűnt föl a láthatáron ".
Nelli reszketett és gyanakodott; hol a postást faggatta, azt képzelve, hogy valamit eltitkolnak tőle; hol titkos leveleket fogalmazott magában Jozsónak, amelyeket sohsem írt meg.
Mitől félt voltaképp?
Maga sem tudta volna megmondani.
Félelmét sohasem foglalta szavakba önmaga előtt.
Csak élete rettenetes űrét betöltötte ez a félelem.
Mit csinált egész nap?
Ki volt, akivel szót válthatott volna?
Míg tél állt, még a szőlőbe se mehetett ki ; különben is, mióta Jozsóék irigy jogot látszottak formálni a szőlőhöz és terményeihez, s Emma, az "idegen leány" új úrnőként telepedett a présház előtti meszelt padkára, honnan azelőtt csak Cenci és gyermekei ügyelték a napszámosokat : Nelli egész évben alig mászott föl a hegyre, nehogy féltékenynek gondolják, mint Jolánt.
A nagy, roskadt ház gyötrődő rabja volt.
Este, a véget nem érő estéken, míg Jolán levelet írt, vagy háztartási számvetéseket, Cenci a Komáromi Kalendárium jövő évi jóslatait tanulmányozta okuláréján át, a lámpabél, melyet a leány mindig rosszul nyírt le, cakkos volt, és kormot harmatozott, s Dodó, miközben a leckét tanulta, folyton veszekedett, hogy még nem vezettették be a drága villanyt: az ilyen estéken Nelli imádságoskönyvét lapozta babonásan, mint valami varázskönyvet a végveszélyben.
Egyetlen útja a templomba vitt, fagyos hajnali misékre, térdepelni bebugyolált sovány testével a kemény oltárkövön, míg fölötte a beáramló ködben udvart csinált a gyertyák didergő, sárga lángja.
Mire Dodó iskolába indult, ő már haza is ért.
2
Mikor Csontváry doktor betoppant, Cenci már kellően értesült a Döme leveléből: de Nellinek különös megrázkódás volt e sóti arc viszontlátása, amelyet életének egy válságos éjén látott utoljára: az a tehetetlen, idegenszerű rémület, ami akkor fogta el, ott a nagyhajmási vasútállomás sötétes várótermében e rembrandti emberkép feltűntére, most különösen visszhangzott a Múltból.
Maga a doktor is különös volt így, kétkerekű kocsija nélkül, mint egy hazátlan csiga, idegen környezetben és valami komikus bundában, zavartan, mert nyílt bőbeszédűsége nehezen tűrte útja céljának leplezését a főszemély előtt, aki épp Nelli volt .
Nelli nagyon jól látta, hogy valamit titkolnak előtte, kivált hogy Csontváry , valami borászati téma ürügye alatt, félrevonult Cencivel tárgyalni, holott Nelli tudta még Sótról, hogy a doktornak nincs is szőleje.
Jolán késő ebédre terített, s Csontváry elüldögélt estig a különböző borok mellett, sőt náluk is szállt meg, ami azért volt feltűnő, mert állítólag hivatalos ügyben érkezvén Gádorosra, minthogy a reggeli vonattal már visszautazott, nem lehetett tudni, mikor intézte el a hivatalos ügyeket.
Délután betoppant Tardits is, s ekkor Nelli különös ösztönnel úgy érezte, mintha róla volna szó, ami persze igaz is volt; Nelli sápadt lett és izgatott, s ezzel jó ürügyet adott Tarditsnak, aki persze mindenbe be volt avatva , hogy maga szólítsa föl kollégáját páciense megvizsgálására.
Nelli úgy vette ezt , hogy konzultálnak fölötte; szíve vadul kalapált, nem annyira a betegségtől való félelem, mint az izgalom miatt, amikor a pletykás Csontváry, akit mindig utált , hátát kopogtatta vastag ujjaival, s mellére hajtotta torzon fejét.
- Egy kis vérszegénység - mondta -, semmi komoly - ám Nelli e pillanattól meg volt győződve, hogy halálos beteg.
Talán ez adott erőt a Sors rémei ellen, mert a közeli halál gondolata megnyugtatta vallásos kedélyét; Nelli önző volt, mint minden anyaszülte és minden anya is, s szakadni érezve az Élet köteleit, a Titkos Küszöb előtt már sokkal kevésbé féltette fiát; nem mintha most tán magát féltette volna jobban, hanem mert közel már az Istenhez, elhalványultak előtte a Világ veszélyei.
Mondják, az Életnek is van álmossága, mint a napnak, s Nelli szemei már megnehezültek e föld dolgai számára, amikor új események torlódása rezzentette föl ezt a jótékony életálmosságot.
" Pénz áll a házhoz ": a kártyavetők nyelvén örömet és megnyugvást szokott jelenteni; de az a pénz, amit egy nap egészen váratlanul Nelli címére hozott a postás, csak a zavar és nyugtalanság riasztó talánya volt.
Nellit a Titok vette körül, s egyszerre ébren volt megint e Titok közepén kimeredt szemmel és remegő lélekkel: mert nem függ -e minden valahogy össze?
A Biztosító Társaság utalványa legalábbis oly ijesztő dokumentum volt, mint a Gyula levelezőlapja; sőt még ijesztőbb, mert újabb, második!
Cenci nem árulta el, hogy tud a pénz eredetéről , s hagyta, hogy Nelli higgyen, amit akar; csak akkor mordult föl, amikor a szép , gyámoltalan szemek remegő kételyeket látszottak elárulni: szabad -e elfogadni s fölhasználni a pénzt, amelyről azt sem tudjuk, ki küldte?
- Szamár vagy, és punktum!
Akárki küldte, az ő dolga!
Biztosan tehette, és oka volt rá!
- S mert Cenci halálos pontossággal olvasott leánya lelkében, s jól tudta, kire gondol, célzásokat tett "arra a gazemberre" is: hát aztán?
- Tartozik az neked még többel is!
De lesheted, amíg onnan pénzt kapsz!
- Cenci, amennyire a titok megszegése nélkül tehette, szinte szuggerálta, hogy a pénz csak Döme bácsitól jöhetett: de Nelli nem értette meg, nem jött rá.
- Gyerekeid vannak: tedd el azoknak! - mondta Cenci.
Nelli el is tette a pénzt, s nem nyúlt hozzá, noha Jolán meglehetősen haragudott ezért, mert bizony lehetne mit csinálni a pénzzel, és volna is szükség rá!
A házat tatarozni kell, a pince bedőléssel fenyeget, Dodó rengeteget eszik, és rengeteg cipőt koptat.
Pénz pedig nincs, mert ami bort eladtak mostanában, az kellett az adósságokra.
Mindehhez bizony volt köze Jolánnak is, mert az ő tavaszi ruháinak ára megy rá!
- Igazán gondolhatna ez a Nelli legalább miránk, ha már magára nem gondol! - mondta Jolán, komplikált célzással, mert Nelli valóban nem költött magára semmit , s Miska halála óta nem volt új ruhája.
Jolán a Család nevében beszélt, de a Család nemtője, Cenci alakjában, leintette:
- Csak hadd rakja félre: jól teszi!
Legalább marad a gyerekekre!
- Dodó azonban tiltakozott: neki inkább most vegyenek egy biciklit, vagy vezettessék be a villanyt az őneki szánt pénzen!
Neki ne rakjanak félre semmit!
Dodó nemigen gondolt a jövővel: noha bizonnyal nem tudhatta még, hogy ez a jövő nemsokára vérbe és füstbe borul, honnan, ki tudja, fölbukkan -e valaha? s hogy egész fiatal élete nem egyéb, mint egy jelentéktelen és számba se vett egység a Politika és Stratégia fenyegető tabelláin.
Így lett Nelli pénze folytonos beszédtárgy és nyugtalan gondolat: holott Nelli legjobban szerette volna úgy tekinteni, mintha nem is létezne.
De létezett, élt , hatott; s Nelli hiába dugta még az utalvány szelvényét is a fehérneműs almárjom mélyére, mert a következő hóban új szelvény jött, s a hónap végső és kezdő napjait valósággal megmérgezte várása s érkezése.
Ezek a szelvények jelezték a Titok eleven hálóját; mígnem egyszer másvalamit is hozott a postás, még sokkal megdöbbentőbb valamit!
A postás, akit már látni is sors volt Nellinek, kivált mióta Imrus újra nem írt, s nem írt, s még vizsgáját is csak egy kétszavas sürgönyben tudatta!
Nelli levelet lesett folyton, s most itt volt a levél ! csakhogy ez nem Imrustól jött, hanem Imrusnak!
A fia írása helyett a fia neve állt a borítékon: "Sátordy Imre bölcsészhallgató úrnak ", de ide, Gádorosra címezve, a Cenci "leveleivel ", a Borászati Lapok s az osztálysorsjáték reklámjai között .
Nelli végsőkig feszült idegekkel tartotta kezében ezt az újabb titkot: egyetlen magyarázatnak érezve, hogy Imrusnak itt kellene lenni, hogy Imrus talán hazajön ; de hát hogyan, miért? ilyenkor java iskolaidőben!
S míg tűnődött: utánaküldeni ? vagy várni, várni, balga reménnyel? lassanként tudatra ébredt benne a boríték nyomtatott címkéje is: ez is bankboríték, a Schapringer-bankháztól!
Nellit egy pillanatra még ez is megdöbbentette, mint minden, ami pénzre és pénzintézetekre vonatkozott: a Titok folytatását érezte.
De aztán ráeszmélt: semmi ! sorsjegyreklám!
Aminőket ez idő tájt már zárt borítékban szerettek küldözgetni a ravasz bankházak.
Nelli annyira megörült ennek a gondolatnak, noha az elragadta tőle fia váratlan megérkezésének reményét, hogy nem bírva már az izgalom feszültségét, hirtelen föltépte a borítékot hajtűjével.
De a várt szerencseszámok és színes sorsjegyminták helyett oly írás esett ki belőle, amelynek szövege megállította a vért ereiben.
3
" Tisztelt Sátordy úr, minthogy budapesti lakásán több ízben hiába kerestem, s azt az értesülést kaptam, hogy valószínűleg Gádorosra utazott, kénytelen vagyok írásban fölkeresni, hogy váltóügyében velem sürgősen érintkezésbe lépni szíveskedjék."
A levél hivatalos hangja és a "váltóügy" elég lett volna, hogy végképp megrémítsék Nellit: de ami igazán megrémítette, az Imrus eltűnése volt!
Mit tegyen? mit tegyen?
Ó, csak anyja itthon lett volna, mennyire vágyott e pillanatban korholó , józan tanácsára, mely visszaadta volna megingott érzéseinek a valóság ízét!
De Cenci épp e délután kocsizott ki a szőlőbe, az első szép tavaszi napok egyike lévén; s bizonnyal ha ő itthon lett volna, Schapringer levele nem is jut a Nelli kezébe.
Mert Cenci már sokat tudott a Döme haragos írásaiból, amit azon melegiben küldött Gádorosra: "Gazember az unokád, policáj elé való !"
De ezt az írást senki más nem olvasta, mint Cenci, s ő nem vette föl nagyon tragikusan.
Cenci már írt is vissza Dömének, jól összeszidta hebehurgya dühéért, amivel az egész famíliát nem restellne szégyenbe hozni.
Cenci bölcs szemrehányásokat írt: "tudhattad, hogy mindent kifizetünk "!
Cencinek nem volt érzéke a tragédia iránt: ami megvan; azt kell nézni, hogyan hozzuk helyre?
Cenci tudta, hogy ez az ezer forint új küzdelmet jelent, heroikus újrakezdését sziszifuszi életének, éppen mikor kezdené kiheverni a csapást, amit a sóti borbotrány a szőlősgazdákra mért.
Cenci érezte, hogy ismét szükség van rá, hogy még élnie kell, s ez a tudat új erőt öntött vézna és szívós testébe, mely pedig már e lanyha tavaszon kezdett megint titkon megereszkedni , talán az Ágy vagy a Sír felé.
Cenci hosszan tárgyalt a vincellérrel, ami bizonnyal okosabb volt minden hiábavaló dühöngésnél és búsulásnál; s e nap, fiákért fogadva , maga ment ki a szőlőbe, hol már a metszés folyt, a munkások ellenőrzésére, pedig már ezt egészen Jozsóékra gondolta hagyni az idén; akár Emmára, ki már Gádoroson is volt gyermekével, szalmaözvegyen hagyva Jozsót.
De Cenci érezte, hogy Emma egymagában nem sokat lendít a szőlőn, melynek titkos élete s munkája azonnal meglazul, ha Cenci hatalmas akarata nincs jelen, mint egy indus varázsló szuggesztiója a csodálatos mangófa mellett.
Így történt, hogy Nelli egészen egyedül maradt rettenetes tanácstalanságával: mert az ő bűvésze is Cenci volt, szegény fácskáé!
Gyorsan cselekedni annyi volt Nellinek, mint percek alatt ágat hajtani a fának: aki most már évek óta sem hajtott ki!
Mégis: cselekedni kellett, gyorsan, azonnal!
Nelli nem bírt türelmetlen idegeivel!
Nelli legjobban szeretett volna rögtön, a délutáni vonattal fölutazni Pestre, megkeresni fiát!
Igen, igen, rögtön! noha a gondolat is képtelennek, kétségbeesettnek tűnt föl, hogy vasútra üljön, egyedül , tájékozatlanul, a szörnyű Bábel felé, mint valamikor, élete rettenetes idejében ! de akkor még fiatal volt és egészséges.
Ó, istenem! azt még egyszer átélni!
Így betegen, megtörten! s keresni az utcarengetegben, nyom nélkül, tanács nélkül , valakit... aki több az életnél...
Merre forduljon? hol keresse? most, amikor már Emma sincs Pesten, s még talán Jozsót is nehéz lehet megtalálni: aki biztosan egész nap nincs otthon...
Nelli átment az udvaron, s szívdobogva és hosszú habozás után kopogott a különeső s azelőtt a vendég Dömének fenntartott udvari szoba ajtaján: ahol most Emmáék voltak beszállásolva.
- Emma, kérlek... szabad?
4
Milyen merészség volt ez, milyen rettenetes széttörése minden rendesnek, minden megszokottnak: hogy Nelli az Emma ajtaján be mert kocogni!
A sógornők közt soha egy fölösleges vagy bizalmas szó nem esett, a megszokott és szinte hivatalos napi alkalmakon kívül: úgyhogy más órában egymáshoz szólni vagy egymást keresni éppoly képtelenségnek tűnt föl, mint egy vadidegenhez betolakodni.
Emma szinte rémülten lépett ki szobájából, hova Nelli nem mert bemenni, mert oda csak Jolán járt be és a kis sváb, takarításkor.
- Mi történt?
Nelli akadozva és zavartan kérdezte meg, hogy mit gondol Emma? ha ma este érkezne meg Pestre, otthon találná -e Jozsót? és hogyan lehet odajutni hozzájuk a pályaudvarról? és...
- Csak nem akarsz Pestre menni? - kérdezte vissza Emma ijedten.
Nelli alig tudott pár szót kinyögni Imrusról, amire Emma nem is figyelt.
- De az lehetetlen, Nelli, képzeld el, Jozsó egyedül van otthon, ágy sincs, ő nem tudja neked előadni az ágyneműt, tudod, milyenek a férfiak, aztán hol ennél?
Jozsó haza se jön a hivatalból, ő vendéglőbe jár, mi nem vagyunk úgy berendezve, még ha előre megmondtad volna...
- Nekem nem kell semmi, megalszom egy fotelben vagy a díványon felöltözve, viszek ennivalót, nem leszek alkalmatlan, csak Jozsóval tudjak beszélni, hogy segítsen a keresésben, mert azt sem tudom, hova menjek; egy férfi mégis egész más...
Ó! egy férfi egész más!
Nelli vakon bízott a férfiban, az erős férfitestvérben , aki mindent tud, amit ő nem, aki ismeri a várost és a hivatalok rejtekeit, aki eljár a gyámoltalan asszonyok helyett, aki talán kemény és érzéketlen a lánytestvérekkel szemben, de erre a keménységre lehet támaszkodni: Gádoroson nagy tekintélye volt a FÉRFI-nak.
Emma azonban nem nagyon értette, miről van szó, mit akar Nelli keresni? azt hitte, hisztérikus képzelődés az egész; végre is csak kellett mutatni a Schapringer levelét, amire Nelli csak különös önlegyőzéssel tudta elszánni magát.
- Túlságos aggodalmakat csinálsz magadnak - mondta Emma, mert ezt kellett ilyen esetben mondani, legalább Gádoroson, hol mindenre megvolt a változatlan formula.
- Ne izgasd magadat, ne képzeld mindjárt a legrosszabbat!
Hova gondolsz?
Fölutazni Pestre! nem azért mondom, én szívesen adnék neked szállást, de egy sürgöny is elég, kár kitenni magad annak a hosszú útnak...
Jaj, a gyerekhez kell mennem!
- És már szaladt be szobájába, melyet a meleg nap dacára fűtöttek, s hol a tikkasztó hőségben torkaszakadtából sírt a kisebbik Emma.
Nelli teljesen meggyöngítve, határozatlanul állt az ajtó előtt; úgy érezte, hogy valami nevetséges dolgot akart tenni, és meggondolatlanul volt terhére másoknak .
Nelli már-már lemondott tervéről, s egy Jozsónak küldendő sürgöny fogalmazásán törte fejét: nehéz feladat, mert hogyan lehetne a dolgot tíz szóban megmagyarázni ?
Nelli, mindig takarékosságban nevelve, rá se gondolt arra, hogy tíz szónál többet is lehetne sürgönyözni.
Ám a gádorosi ház visszhangos volt, mint a kutak mélye: ahol a suttogás is zúgássá nő.
Emma Jolánhoz szaladt, levezetni izgalmát, s Jolán le se téve a lámpacilindert, melyet most példaadásul maga akart megpucolni, lihegve kereste Nellit:
- Micsoda levelet kaptál te?
- És rögtön, még mielőtt elolvasta a levelet: - Már idő se lenne mamát értesíteni.
- Szamárság az egész! - mondta Dodó, ki csöppet sem szokta válogatni szavait, föl se pillantva bélyegalbumából és dobozai közül.
- Anyika képzelődik, mint rendesen .
Különben már le is késte a vonatot.
- De Nelli, csak nem akarsz igazán elutazni egyedül, hiszen ki se bírnád azt az utat, hiszen beteg is vagy, és mit tudnál te segíteni?
- Jolán egészen váratlanul a Nelli egészségéért kezdett aggódni, s az út veszélyeit festette le, a cúgos kupéban.
- Nem érdemes azért a kölyökért neked fölutazni, törődik az mivelünk ? láttad, hogy milyen szívtelen, haszontalan, karácsonykor is mit csinált, hogy itt hagyott! minden férfi haszontalan.
- Én szívesen adnék szállást, de kár kitenni magát a hosszú útnak - ismételte Emma gépiesen az egyszer megtalált formulát, miközben karján ülő gyermekét csitítgatta.
- Most is biztosan mulat, lumpol valahol, ismerem én a férfifajtát, Imre is ilyen volt, meg az Ákos is! bánja is az, ha agyonsírod is magadat miatta.
Ez csak jel volt Nellinek a zokogásra, mintha ellenkező rugó nyomása fölugratja a zsilipeket.
Jolán idegesen forgatta a hasas üvegben a konyharonggyal körülcsavart főzőkanalat.
- Nézd csak, Nelli - mondta egyszerre -, ha valakinek már Pestre kell utazni azért a gyerekért, hadd menjek én föl inkább, énbennem megbízhatsz, én sokkal józanabbul intézném el ezt a dolgot, mint te, aki így föl vagy izgatva, és te beteg is vagy , nem is engedlek így egyedül elmenni.
- De ugyan, Jolán, minek mennél te is? - kezdte Emma, s egyszerre zavartan elhallgatott: megérezte, hogy itt már nemcsak az egy Nelli hisztérikus képzelődéseiről van szó, mely fölött könnyen napirendre lehetne térni, hanem izgalmakról, amik lehetőségeket és zavarokat rejtenek, s amikkel szemben ő egészen tájékozatlan.
Mi lelhette Jolánt?
Az öregleány különös tűzben égett: hogy a tékozló fiút ő hozhassa haza!
Ravasz ellenkezés álcájában végre kitárta vágyát , mely egészen különös kaland vágya volt: menni, utazni, röpülni, mint anya, rendőr vagy szerelmes, a hűtlen, gonosz, lump fiú nyomába!
Ő, aki soha sem anya, sem szerelmes nem volt!
Nelli azonban hálásan fogadta a váratlan segítséget:
- Ó, ha megtennéd, Jolán, te Jozsóval is jobban tudsz beszélni! - mondta, örök aggódásban a rideg bátyától, akihez szükségképpen folyamodnia kell.
- De mama mit szól hozzá? - ébredt föl benne egyszerre a régi, félénk kislány.
A maga személyében még tudott volna talán kétségbeesetten cselekedni, meg se várni Cencit, nem törődni semmivel, senkivel: de most, hogy Jolánról is szó volt , hirtelen megérezte a familiáris függés megkötöttségeit, az Emberi láncok súlyát.
- Csak mama hazajönne!
- Ujjé, már úgyis elkéstetek! - rikoltott közbe Dodó.
És mutatta az órát.
Csakugyan, már nem gondolhattak arra, hogy a délutáni vonathoz leérjenek.
Különös dolog, de a felfedezésre csak Jolán érzett csalódást, Nelli inkább valami titkos megkönnyebbülést, melyet azonnal igyekezett menteni önmaga előtt:
- De hát úgysem mehetünk mi Pestre, Jolán! - mondta egyszerre csüggedten.
- Az rengeteg pénzbe kerülne, ilyen út!
- S erre mimikai játék következett: mert Jolán mimikája ezt jelezte:
- Van teneked pénzed!
Nellié pedig:
- Hát gondolod, hogy abból a pénzből utaznék Imrushoz ?! hogy azt a pénzt vinném Imrushoz?
Nem, nem!
Jolán is érezte, hogy ez lehetetlen!
Cenci jól tudott titkot tartani, és Jolán maga is abban volt, hogy a Nelli titokzatos pénze Gyulával van valami összefüggésben: azaz mindavval a bűnös, ingerlő gáncsra és irigylésre méltó rejtelemmel, ami Jolán számára tabu volt a Nelli életében .
Jolán sem sajnálta volna ezt a pénzt házra, ruhára: de rögtön tilosnak tűnt föl az előtte, hogy Imrusról volt szó.
Imrus felé különösen kényes szálak vezettek a Jolán mindenségében.
Nem, nem!
Jolán az almárjomhoz futott, és egy ládikát hozott ki a vasalt hálóingek és törülközők közül: ebben a ládikában a saját eltitkolt pénzét tartotta, amit a konyhán megspórolva rakosgatott félre magának, valóságos üldözési mániával; mert attól félt, hogy, ha anyja meghal, Jozsó mindenből kinullázza.
Minden férfi önző: valamit mindig jó dugni előlük.
De most föltárult a dugott ládikó, s a pénzen kívül még néhány ékszer is került ki belőle: egy régi násfa, amit Jolán már úgyse hordott, mert nem volt divatos, egy aranyszkarabeuszokból álló nyaklánc és mellkereszt, korallgyöngyök, brossok; sőt egy másik dobozt is kihozott Jolán, melynek bársonyágyán egy készlet kis, ezüst evőeszköz hevert, ez is a saját külön tulajdona, mert keresztelőjére kapta még , titkolt számú évekkel ezelőtt, Döme bácsitól, aki neki is keresztapja volt.
- Nézd - mondta Jolán -, vigyed magaddal ezeket is.
- De miért?
Hova gondolsz? - kérdezte Nelli zavartan.
- Nem lehet bajban hagyni... segíteni kell rajta... ha egyszer váltója van...
Még kárt tesz magában...
- Jesszus Mária! - sikoltott föl Nelli, mert Jolán kimondta rejtett gondolatát .
Dodó azonban fölkelt, férfihidegvérrel, a siránkozó nők közül.
- No én megyek a korzóra!
- S vette felöltőjét, jól lehúzgálva az alsókabátot , mert Dodó már gavallér volt, s a Bélyegesfiók és Futballpálya mellett élete harmadik csillaga az Esti Korzón gyúlt ki.
Ment, fiatal erő s nagy fölény e gyáva asszonyokkal szemben, s a híres Imrussal is, akinek a bélyeggyűjtés "szamárság" és a futball "barbár sport ".
Dodó titkos vetélkedést érzett Imrus ellen, akinek jó bizonyítványait, szellemi fölényét mindig ráolvasták: szinte örült, hogy most baj van vele.
Emma már bevonult szobájába, idegenül ez idegen család izgalmai közt, kissé értetlenül is, tűnődve: mennyiben érinthetik ezek a dolgok Jozsót, akit, noha mindig otthon ülő mintaférj volt, oly kevéssé ismert, mint egy hallgatag hivatalfőnököt.
Igazán baja lehetne Imrusnak?
Emma képeket látott: egy szótlan , zord fiút, aki félszegen surran át pesti konyhájukon odújába; egy disputáló ifjú forradalmárt, aki vad eszmékkel s jóslatokkal rontja el a karácsonyi ebédet; s végül egy szép arcú, fürtös apródot is, egy fiatal költőt, aki regényeket olvas a kerti nyugszéken heverő donnának.
5
Minden oly zavart volt, s Nelliben egy titkos remény pislogott és lengett, mint szegény mécses a sötét szobában, ha befúj a vihar: szinte láthatatlan, mégis égve !
Ez a reménység az anyja volt, Cenci: mert talán ha ő egyszer hazajön, hallja a dolgot, látja a levelet, rögtön megváltozik minden - ó! máskor is így volt: Cenci csak kinyitotta száját, s rögtön megváltozott minden!
A józan okosság lámpája fölgyullad, s a rémek elsuhannak, mint kísértetek a napfényben.
Talán agyrém az egész, ostoba idegesség, hisztéria; Nelli szinte hallotta vágyai fenekén anyja kemény hangját:
- Nem vagytok már gyerekek, hogy minden semmiből ilyen nagy ijedelmet csináljatok!
Ezt a szegény mécsest elfújta a Cenci legelső szava, kegyetlenül és véglegesen !
Cenci kezébe fogta a Schapringer levelét, föltette az okulárét, s abban a pillanatban Nelli tudta is már, hogy félelme nem agyrém... abban a pillanatban egészen sötét lett.
Sötétebb, mint a tenger fenekén, az űrben vagy a kutak mélyeiben.
Csak Cenci szavai világítottak, mint jelzőlámpák a katasztrófában .
Cenci pedig nem vesztegette a szót: rövid és száraz határozatokat mondott ki, s azzal kezdte, hogy tabula rasát csinált: azaz egyszerre keresztülhúzta Nelli és Jolán minden tervét és szándékát.
- Majd, hogy idegeskedj, beteggé tedd magad, és még nagyobb bajt csinálj!
Ez volt megjegyzése a Nelli útitervére, s mikor Jolán ajánlkozott, hogy ő majd egyedül megy, csak ennyit mondott rá:
- Te pedig vagy a másik bolond!
Talán itt hagynád nekem őt, hogy elepessze magát a nyugtalanságban?
Maradj inkább itt te is, és vigyázz rá!
Te meg, mindjárt reggel első dolgod lesz, fölteszel egy sürgönyt a Józsi bátyádnak, hogy várjon a vonatnál! - adta ki az ordrét Dodónak, ki éppen hazajött.
- De mama, csak nem akar maga utazni, egyedül? - kezdte Jolán a kötelező ellenvetést, ám Cenci végig sem hagyta mondani:
- Hallgass!
Ki kérdezett?
- Fojtott nyugtalanságok lázadoztak Jolánban s Nelliben ; nem annyira anyjuk miatt; inkább a visszanyomott akció nyugtalankodott, a tétlenségbe prolongált feszültség.
Mindegyik úgy érezte: csak ő tudná megtalálni az elveszettet.
Jolán főleg a pénzen aggályoskodott: mama majd nem visz elég pénzt!
Jolán habozva nyitogatta és csukogatta ládikóit, míg rászánta magát, hogy anyjának célzást tegyen az ékszerekre.
Cenci azonban hiábavaló gondolatnak minősítette ezt.
- Mit fantáziáltok összevissza?
Még le se járt a váltó.
Ha muszáj lesz, majd összeszedjük a pénzt.
Nellinek is van pénze - tette hozzá, s Nelli nem merte megmondani, micsoda skrupulusok gyötrik e pénzzel szemben.
Nelli csak halotthalványan nézte Cencit, amint nagykendőjét körülkötözte, s az útra való vörösboros flaskát bedugaszolta; Nelli még az utolsó pillanatban is rebegett valamit, könyörögve, kétségbeesetten, de oly halkan, hogy senki se értette: talán azt, hogy: "Én is elmegyek ! ", azt, hogy: "Nem bírom ki !"
- Szedd össze magadat, és légy okos, hisz nem vagy már gyerek! - felelt Cenci a ki nem mondott szóra.
- Viseld magadat nyugodtan.
Ti meg vigyázzatok rá!
Nelli földre omlott, és könnyekkel öntözte anyja kezeit:
- Ugye, nem bántja őt, mama?
Ugye, nem fogja nagyon megszidni?
6
Ettől a gádorosi világtól Imrus már oly távol volt, mint egy eloldott csónak a parttól: amelyet csak a Véletlen vethet vissza!
Ki mondja meg, hova fut az eleresztett csónak?
Ki mondja meg, milyen szándékokkal ment el hazulról azon a délutánon Imrus, zsebében a Schapringer első levelével?
Bizonyos, hogy ez a levél az ítélet híre volt, mint sikkasztónak a rovancsolás: aki előtt az öngyilkosság áll vagy Amerika!
De vajon öngyilkosjelölt volt -e Imrus?
Vagy micsoda Amerika nyílott előtte?
Ott künn tavasz volt, napfény és olvadás.
A tócsák lánggá égtek s a lángok tócsává.
Muzsikás fény volt ez, mert az olvadás zenélt: a csobbanások csiklandó , ezerhangú kórusával!
Imrus a Dunához került, ahol már nem volt jég, s mégis mintha csupa úszó és olvadó jégtorlasz volna a világ: hajók és paloták!
A koronás hegyek a ködbe olvadtak; s tetejükön nagy lángkapuk nyíltak, egyenest az égbe!
Dekadens alkony volt, amely hajnalt mímelt, mint az egész modern kultúra!
Hajnal vagy alkony: mindenképp glória, glória!
Imrus messze sétált, egész a Margit-hídig, oly gyors iramban, hogy aki látta, azt hihette, kergeti valaki.
Vérének ritmusa kergette, egy fiatal és elkapott élet !
Most élt és felszabadult: minden félelmen túl!
Micsoda Amerikák nyíltak előtte !
Még a Halál gondolata is élet volt és szenzáció: belevetni magát e csillogó vízbe , s elúszni zenés árján!
Eddig tengő, rab, elnyomorult, gyermek, aki nem tehetett semmit, akivel nem történhetett semmi: most itt állt az igazi Életben, az igazi történésben, egyedül, szabadon, a fenséges Halál partjain!
Felnőtt volt, hős volt , regényt élt!
Mint hajós, aki elhagyta a kikötőt: s akinek a halál veszélye az élet kezdetét jelenti.
Imrus talán sosem hitt kevésbé a saját halálában, mint ekkor : sohsem érezte jobban, hogy vulkánt hord magában, amelynek még ki kell törnie !
Talán valami nagy, szimbolikus eseményt várt, amilyen regényekben szokott ily peripetiákon történni, valami hirtelen fölfejlését az emberlét moráljának .
Bizonyos, hogy itt állt, az annyit sóvárgott Élet közepén.
Igazi élet!
Igazi tragédia!
S talán ily pillanatban szólalt meg Faust húsvéti harangja, ily pillanatban lépett Peer Gynt elé a Gomböntő.
Imrus leste a szembejövők arcát, leste a fellegek formáját a hegyen, leste az alkonyfény apokaliptikus jelenéseit.
Konstantin keresztje nem tűnt elő, s egyelőre a Gomböntő sem jelentkezett.
De női alakok lengtek el, s minden női sziluett sorsokat ígér, míg az ember fiatal.
Imrus bátran nézett a kalapjuk alá, mintegy e lehetséges sorsokat kutatva; s szabadabban, mint valaha: mert egyáltalán, a szabadság villanyával villanyozta őt ez a kétségbeesett nekieredés.
A túlvilágra jutott lélek érzése lehet ilyen, ellengő angyalok közt, s levetve már az élet nyűgét.
Mi köthette őt még? túl volt minden felelősségen is .
Milyen különös szabadság!
Például most költekezhetett, ahogyan csak akart; mert mit számít még egypár korona őneki? és mit számít a holnap?
Könyvek jutottak eszébe - megvehetné, mondjuk, az Oscar Wilde összes műveit, abban a szép új kiadásban - dekadens író illik ma őhozzá -, de minek?
Olvasnivalónak, oda - ahol talán ő is misztikus megújuláson, különös lelki forradalmon van hivatva átmenni , mint Wilde vagy Paul Verlaine!
Ó, csoda, megtérés! fölmagasztosulás az alázatban , boldog leborulás a Kereszt előtt, egek tárulása egy kopár cellában!
De ez mind a holnap - ma még a szabadságé!
Imrus bekanyarodott a Margit-hídnál, melynek égben és vízben fürdő íveihez egy Arany-ballada fűzte diákos fantáziáját: "Szólt a fiú: kettő vagy semmi ! "...
A hídívek verssorokat kiabáltak Imrus után, mert most zengett a világ! noha e versek elég sötét tartalmúak voltak: egy halálra szánt kártyavesztes víziója, öngyilkosok, egymás nyakán, a vastraverzekbe csimpaszkodva, őrült sodor , ragadó forgatag, vén szemek látta tragikus modernség!
Imrus léptei meggyorsultak ; ismeretlen városrészben volt most, ahol az utcák neveit sem tudta; a finnyás City zárkózott csöndjében, a Pénz hideg palotái között...
Imrus szinte menekült a Körút felé: ahol már felharsantak a Város fényei, s elnyelték a jós egeket.
Csodálatos módon épp a Schapringer-bankház állt előtte, már élettelen, mégis fényben, aluvó kincsekkel; és szemközt az a kávéház, amelyikbe Gyula behívta egyszer, mikor a Schapringerék ebédjéről kijött.
7
Ó, kávéház! drága és mindig kikerült szórakozás! most ide is minden külön ok és meggondolás nélkül beléphetett Imrus.
Talán egy éjszaka még abból a Nagy Életből várt rá, amelynek ez a kivilágított kávéház Pesten az első tornáca, s ki tudja? a normális Újjászületés, az Akarat nagy megfordulása, nem mindig a Csönd műve : olykor itt forr az ki, ama Nagy Élet lámpásai előtt; sőt örömleányok karjaiban .
Akárhogy is: az időt el kellett tölteni, s kisétált lábak maguktól is behúznak a puha, meleg helyre.
Imrus rendelhetett, amit kívánt: nem kellett a garast számolni, hogy kijöjjön a hónap végéig.
Mi lesz már a hónap végéig!
Imrus nagy úr volt most: mégis félszegen keresett asztalt a szokatlan fényben, kihúzva gerincét, idegesen simítva végig hanyag ruháin.
Mindenki őt nézte: bukott király volt inkognitóban.
A kávéház pompája sértette: s megvetéssel gondolt a kávésokra.
Megvetéssel gondolt Schapringerékre is, minden műveltségükkel, melyet a Pénz adott.
Az ő műveltsége más volt, mélyebb, gyökeresebb: nem a fölösleg sznobos levezetése, hanem egy ország elepedt velejében fölgyűlt fájdalmas szomj.
Imrus tragikus pózban ült néhány képeslap és ánzikszkártya fölött: mert ez az ánzikszkártyák kora volt .
Aprók, nagyok, színesek és duplák: diadalai egy újkori szegény galantériának! mily örömmel küldte haza egykor az elsőket Pestről, mint ifjú király székvárosa fotográfiáit!
Ha szétröpítné most, hogy hírt mondjanak züllött királyukról! s meghívná barátait harakirijéhez, mint japán hősök.
Nem, nem, elbúni inkább, maóri vadakként, puszta hegy tetejére, hol legközelebb érik a keselyűk!
Imrus fiatal életvágya semmit sem érzett hősibb tettnek, mint azt, ami egykori hittantanára szerint: "gyáva kitérés az Élet feladatai elől ".
Ki végzi el Imrus feladatát ? hacsak ő maga nem születik még egyszer.
Fiókjában oroszlánkörmök maradnak, s e magyar glóbuszon sötétség.
Imrus előtt könnyben imbolyogtak a fények; hirtelen ellágyulással szerette volna magához ölelni az egész világot; legkivált pedig szerencsétlen faját, melynek átkát most magán érezte: mert Imrus hajlandó volt , sok példát megelőzve, saját gyöngeségét a Turáni Átokra kenni rá.
Egyébként nem volt -e ez a gyöngeség is turáni átok, s Imrus maga, legalább a céljai szerint, egy turáni kis kultúrvértanú, valami fölsült Apáczai János? noha nagyon sok szépséghibával.
Bizonyos, hogy ez ellágyulásában egyszerre egy hamisítatlan turáni " Szervusz !" köszönt rá: mert Várkonyi Béla állt mögötte , régi iskolatársa Sótról: akivel ezer éve látták egymást.
- Miért nem jössz néha felénk? - raccsolta, egy jogászdendi zöld leereszkedésével .
- Minden héten összejövünk, hiszen tudod, épp odatartok, csupa sótiak.
- E sóti összetartás ellensúlyozta a jogászgőgöt, s ezúttal csodálatosan legyőzte Imrus ellenállását is: noha ő máskor megvetette ezt a társaságot.
Imrus egyszerre csak azt vette észre, hogy Várkonyi Bélával tart ő is: mintha örülne, hogy akad valaki , aki vezeti valahova.
Hogy megváltozott ez a Várkonyi Béla!
Valamikor első eminens, most még egyetlen alapvizsgát sem rakott le.
Másról se lehetett beszélni vele, mint a Sót vidéki mulatságról.
- Nagyszerű muri lesz Nagyhajmáson, hétfőn.
Gyere le, mind ott leszünk, az egész trupp.
Szép kis indiáncsapat, mi?
De a gádorosi kaszinóbálra csak lemégy?
Imrus nem is tudta, hogy Gádoroson kaszinóbál lesz.
Milyen messze volt Imrus mindettől!
Ezek a fiúk az Otthon képét hordták magukban, s minden külső vadságuk és lumpságuk ellenére lelkileg végtelenül szolid gyermekek voltak Imrus mellett .
Majdnem mindenik szerelmes volt egy-egy Sót vidéki lányba, s mikor fölzendült a boros kórus:
" Pajtás! pajtás! kedvesed neve ? "
a kérdés obligát visszhangot keltett minden szívben.
A szívekben érzelmes leánykép; ám az ajkakon durva anekdoták, drasztikus szavakkal: ez is obligát volt .
E szavak s képzetek jól elfértek a léleknek egy egészen külön rekeszében, nem fertőzve a többit.
Hozzátartoztak az élet szókincséhez, többnyire éppoly jelentéstelen, mint például a szónoklatok hazafias frázisai.
Éppily kötelezők s ártalmatlanok voltak az ivások is, igazában inkább hazudott korhelység: mert a decik száma nem volt oly nagyon sok, s a mámor inkább a szívekből jött, mint a poharakból.
E lumpok vigyáztak magukra, olvasták a garast , s a Bor istenében is csak szülőföldjük istenét tisztelték.
Imrust hieratikus hozsanna fogadta:
- Ujjé, ez tud inni, ez is gádorosi!
- S a vendéglős megkülönböztetett gesztussal tette elébe az italt: mert ő is gádorosi volt.
Imrus valóban bírta az italt, de nehezen bírta a röhejt, az értelmetlen lármát, a durva szavakat.
Imrus szemérmes volt, belülről piruló, kényes lelkű; benne nem voltak fiókok, ahova a durvaságokat elkotorta volna.
Benne minden összefüggött , színezett, fájt, piszkított; örökké éber szelleme minden szónak a fenekéig nyúlt , noha gyakran iszonnyal, undorodva!
Imrusban minden azonnal problémává lett , életproblémává!
Ez a társaság voltaképp az ellenséges hadsereg volt: mindaz, ami ellen Imrus egész kulturális létével küzdeni érezte magát hivatva, a Magyar Ugar !
Gúnyolt filozoptersége e jogászbandában büszke tüntetés volt a Kultúra mellett s éppen e jogászugar ellen!
S mégis Imrus otthon volt közöttük, e lárma jótékonyan kábította, hallgatagon ült, egy volt a tömegből, s valami szívet érzett, valami lelket áradni: ez otthonának melegsége volt, a kövér, trágyás talaj melegsége , mely jólesik a dekadens virágnak is.
S ha ugar is, ha rohadás és burjánok anyja: e rohadás nemes, e burjánok dúsabbak, mint máshol; s így züllik a magyar, mint aki kincseket dobál az ablakon.
Noha ez obskúrus kerek asztal, melyet feles számban sváb fiúk ültek körül, nagyon távol volt még az igazi Magyar Pimodan-tól .
[ 73] De keserves régi magyar nóták zengtek, s Imrust is vad keserv fogta el: ó, inni, dalolni, mint ama Vitéz Mihály ! és sírni s megállni s meghalni fiatalon, sohasem látni a tengert, sem a havasok gyönyörűségeit, sem Párizst, sem Rómát, sem Nápolyt.
- Hogy jutsz haza, pajtás? - kérdezte Várkonyi Béla, amint jó későre kiértek az utcára.
- Gyere, aludj nálam, itt a szomszédban lakom én! van nekem egy helyes kis sezlonyom, sok jó cimbora aludt már rajta!
- S Imrus hagyta magát vezetni, mintha részeg volna, a helyes kis sezlony felé; oly jólesett, hogy nem kell még egyedül maradni!
Lerúgta cipőjét, s a pajtás télikabátjával takarózott; egy pillanatra úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor Gádorosra vitték, s ott aludt a Cenci díványán, a Szécsi Dezső önfeláldozását mutató kép alatt.
Mindig feszélyezte, ha másokkal aludt.
Soká nem hunyt szemet, hallgatva valami furcsa fűrészelést , melyről kiderült, hogy a cimbora horkolása.
Délfelé, mire fölriadt, a muzsika még tartott, s a zenész vad pózban lógatta szőrös lábszárát az űrbe, egy csomó földre hányt paplan és dunna káosza fölé.
Imrus zordan fölöltözött, megnedvesítette arcát a törülközővel, mint egy vasúti éj után, s már épp nyitotta lopva az ajtót, mikor az alvó fölült:
- Már mégy?
- Nem akartalak zavarni - felelt Imrus.
- Köszönöm a szállást.
- Hova futsz már ilyenkor? várj, sörözünk egyet! az fáintul jön ilyen cécó után.
- Nem akarok annyit költeni - mordult egy mogorva hazugság.
- Fene ott egye a pénzt, pajtás! meg kell pumpolni valami nagybácsit!
- Imrus megrezzent, mintha célzás érte volna; noha Várkonyi Béla teljes jóhiszemmel ajánlkozott a söröket vállalni, kifejtve közben gazdasági elveit, melyekben mindazáltal megőrzött bizonyos jogászfölényt: - Én megmondtam az apámnak: vagy pénzt keres az ember, vagy tanul.
Ha azt akarja, hogy tanuljak: vonja le a konzekvenciákat.
Az öreg vakarta a fejét, de belátta, hogy igazam van.
- Nyegle úrfigőg, mely atavisztikusan bosszantotta Imrust.
Az öreg Várkonyi egyszerű néptanító, egyetemi képzettség nélkül, ki méhészettel s más üzletekkel szerzett valami vagyonkát: Imrus apja több volt!
S Imrus mi, és mi lesz?
Ó, emberi hiúság ! tragikus hősünk egy déclassé fájdalmát érezte.
- Mért vágsz oly savanyú pofát?
Katzenjammer?
- Világfájdalom! - mosolygott a "költő ", némi öngúnnyal.
- Irigyellek, Béla, hogy nem érzed az élet borzasztóságát és céltalanságát.
- Imrus irigységét oly nyelvre fordította át, hol ő volt fölényben.
A "pajtás" azonban makacs materializmussal reagált:
- Menj el egy kis nőhöz!
8
Eddig csak lehetett bizonyos képet alkotni Imrus bujdosásáról: noha e bujdosás célja és értelme mindenképp különös homályban marad.
A továbbiak kusza talánnyá foszlanak, még a regényíró szeme előtt is, aki lelkekbe lát.
Bizonyos, hogy Imrus követte a cimbora cinikus tanácsát, s egy szomorú nő ágyában töltötte az éjét .
Vágyott -e erre a szenzációra? rossz ösztönei vitték -e, melyek néha kéjjé teszik az undort is? végletes helyzete segített -e legyőzni az ellenállásokat? a Siralomház gyönyörvágya ragadta meg talán? vagy csak a Kiszakadt vonzódott a Kitaszítotthoz, Raszkolnyikov húzódott Szonja mellé újra? lelkileg s talán kissé irodalmilag és mégis rettenetes vágyakozással! mert nem itt szakadhat -e át, ha valahol - túljutva már minden Társadalmon, az erkölcs szegény proletárjai közt, s meztelen testtel szorulva egymáshoz -, az a borzasztó Fal, mely embert az embertől mindenütt elválasztja?
Jogosan várt -e Imrus csodát, mintegy in extremis ?
[ 74] ez mindenesetre viták és mosolyok tárgya lehet; s a Regény, tán néhány lap múlva, rápillant még e "meztelen összeszoruló" testekre s e sivár éjszakára, amit valahol úgyis csak el kellett tölteni.
Addig azonban a nappalt is el kellett tölteni, s a bujdosó király bizonnyal szokatlan helyeken fordult meg, hogy kerülje hol inkognitóját veszélyeztethetné.
Szimbolikus hős vagy saját gyengeségének kicsiny áldozata : mindenképp különös látványt nyújtott ő, kiszakadva miliője összefüggéséből , egyedül e nagy szociális Zűrben, például egy előkelő szálló five-o ' clock-ján, ahova betévedt; csokoládé s angol folyóiratok fölé hajolva, mint egy gróf: noha külsején nem volt semmi grófi.
Furcsa demokráciánkban ő is lehetett egyszer dendi, a holnapoktól öröklött pénzével.
Miska fiának nem imponált a mások rangja s kincse.
Vagy egyszerűen csak járt az utcákon, óraszám , olvasva a cégtáblákat és a trafikba kitett újságokat, koptatva cipőjét s átnedvesítve harisnyáját, dacolva fáradtsággal és esővel...
9
Elhagyjuk most, és a történet csúcsaira hágunk, egy madártávlati pillantásért : mert nyugtalan madár a Fantázia, furcsa madár, ki, míg mások békén hevernek vackukon, fölröpül, ahonnan minden vacokba belelát.
Most Gádoroson is esik az eső , s Nelli együtt ül Jolánnal s Emmával, bezárt ajtók mögött s különös foglalkozásba merülve: mert az olajlámpát egy sarokba tették, úgyhogy a nagy szoba jóformán félhomályban volt, s így görnyedtek egy kis háromlábú szalonasztal mellett , amelyben nem voltak fémszögek; reszkető fehér ujjaikat egymásra fektették , megkísértve az asztaltáncoltatást, amelyről Emma mostanában olvasott egyet-mást , meg hallott is sokat mint divatos szórakozásról.
Künn tombolt a tavaszi szél, a kályhák sikongtak, ajtók és ablakok csörögtek; a régi porcelánok csöngettek a polcon, a szegény Imre vadászpohara!
Egy gally verte a falat az udvarban, a vakolat nagy darabokban s pottyanva mállott szét a nedves téglán.
Messze a szőlőkben sár volt és magány és sötétség.
Micsoda sötétség!
Az eső vert, vert mindent, mérföldeken és mérföldeken át, s a legsötétebb kis száraz fényszigetben , a városka többi fényszigetei közt, ez a három szegény szellemidéző, mint különös párkák, moirák vagy nornák, ültek összebúva és összegörnyedve, nagykeszkenők alatt s remegve minden zajtól a kis asztal mellett.
Halk borzongások futottak át rajtuk , míg kísértették a rettenetes sorsot.
Nelli alig merte föltenni a kérdést, amely szívét nyomta; az asztal értelmetlen válaszokat adott.
- Menjünk aludni - szólt Jolán álmosan -, már kilenc óra van!
- Nelli kapaszkodott volna az asztalba: ne még! ne még!
De aztán visszadöbbent: bűn ezt a játékot komolyan venni!
Ajkai imát mormoltak; kendőjét összehúzta, s gyertyát gyújtott .
Jól be kellett zárni mindent, mert nem volt Cenci, aki vigyáz mindenre, s körüljár.
Hol marad az a kölyök megint?
Dodó elcsavargott, de Dodót nem féltette Nelli; kitette a kulcsot neki az ablakba.
Nelli félelmei egészen másutt jártak .
Már fogta a gyertyát, s ment vele a konyha felé, hogy fia félretett vacsoráját kikészítse az ebédlőasztalra, ahol Dodó azonnal megtalálja, mint éhes nyúl a káposztalevelet.
A gyertya halvány világot vetett a folyosón.
Egyszerre a túlsó végén, ahol néhány lépcső vezetett föl a kamrának használt nagy előszobába, egy szürke ruhás férfi halk körvonalai bontakoztak ki a sötétségből.
- Ki van ott? - kérdezte Nelli alig hallhatóan; a lélegzete elállt.
Keveset lehetett látni a homályban; de Nelli mégis rögtön tudta, hogy Miska áll ott, azon a helyen, ahol egyszer, mikor Imrus még egészen kicsi volt, megbotlott, karjában a pólyásgyermekkel, s majdnem a kőnek esett vele.
Nelli arcához kapta a kezét , leírhatatlan rémületrohamában, s mire újból fölnézni mert, Miska már nem volt sehol.
10
Jozsó átengedte ágyát Cencinek, s maga a földön aludt.
Jozsó kétszeresen érezte a szalmaözvegység nyomorúságát: hisz csak azért vált meg családjától, mert nagyon szerette.
Férji és apai kötelesség volt ez: vidékre küldeni a vérszegény nőt és gyermeket; s aztán azt is remélte, hogy Emma, ha így sok időt tölt Gádoroson , mindig szorosabban fűződik Cenciékhez, akik között eleinte egész idegen volt; a házhoz, a szőlőhöz, a földhöz, hol Jozsó kitéphetetlen gyökerezett.
Azt szerette volna, hogy Emmáék már az első meleg napokban künn aludjanak a présházban, hol a földes tanyaszobából a kislány legzsengébb gyermekálmaiban hallhatja a Szőlő szerenádját: a csősz csizmás lépteit a hegyen, a róka messze tutulását s a lugaslombok tengerzizegését: ha már nem lett fiú, e hegyi álmok avassák gazdává !
De Emma egyelőre inkább arról panaszkodott leveleiben, hogy még otthon is fél a betörőktől, különben sem tud aludni a kutyaugatás miatt, s inkább meghalna , hogysem kinn maradjon éjszakára a magányos présházban.
Jozsó nem adott ez asszonyi idegességre; az ő fülében a kutyaugatás édes zene volt a villamosok lármájához képest.
Jozsó csak tengett Pesten: míg valami vezető állást kiböjtölne Gádorosra; s egy csöppet sem vette komolyan, hogy Emma meghalna ott az unalomtól.
Jozsó visszaírt feleségének, hogy meg kell edzeni magukat, mert ez az egészség titka, s a szőlőben egy pillanatra sem lehet unatkozni; közben maga is edzette magát a pesti magányra: büszkesége lévén, hogy kitűnően megvan asszonyi segítség nélkül; maga tisztítja cipőit, maga takarítja a szobát; s szalmaözvegy létére igazán keveset költ: gyalog megy a hivatalba megrögzött szokása szerint pontosan számlálva lépteit; délután alszik egyet a befüggönyözött szobában; este kiskocsmát keres, ahol legolcsóbb a pörkölt, s legjobb a sör .
Hősiesen, mégis: Jozsó nem kevésbé unatkozott, mint Emma; ám unalma nem a Szerelmes unalma volt, hanem a Jófiúé, aki kiszakadt családjából; mintha például intézetbe adták volna; Jozsónak az egész Budapest egy nagy és kellemetlen " intézet" volt.
Cenci jövetele szülői látogatás az intézetben; a mama érkezett meg, ami mindig szenzáció; noha a mama ezúttal, otthoni sütemények és " disznóságok" helyett egy rossz hírt s egy nehéz feladatot hozott.
De ez a feladat önérzetet és méltóságot jelentett a nagyfiúnak, aki "bíró úr" s legidősebb férfi a családban.
Imrus históriája árnyat vethetett a famíliára; mégis bizonyos elégtétel volt ez Jozsónak, sőt a Családi Józanság hagyományainak is : mert nem lehetett -e megjósolni előre, hogy az Imrus elvei nem vezethetnek jóra ?
Jozsót fölvillanyozta ez a diadal: melyet egy egész világ fölött nyert.
Egyúttal jóakaratúvá tette.
A megtévedtnek elég volt a lecke.
Jozsó szigorúan eltökélte magát, kizárólag a Család érdekeit tartani szem előtt, s egy szemrehányó szót sem ejteni fölöslegesen; a fő, hogy botrány ne legyen.
- Majd én beszélek a fejével, ha szükségesnek látom - mondta Cenci is.
- Te hallgass, te csak izgatnád őt!
- Cenci kiosztotta a szerepeket, s útra készülődött: főkötőjét kötözte, mert Schapringerhez akart menni, hogy a váltóról tárgyaljon vele.
- Kocsit veszek - mondta -, te ne kísérj; légy rajta, hogy őt addig megtaláljad!
Te férfi vagy, tudod, mit kell tenni: menj a policájhoz, ha másképp nem boldogulsz!
Jozsó szilárdan elhatározta, hogy csak a legvégső esetben fordul policájhoz .
Jogászszívének elviselhetetlen volt már a gondolat is, hogy a Családnak a rendőrséghez bármiféle köze legyen.
Jozsó maga akart lenni a saját detektívje : szokatlan szerep, mert még bíró is csak polgári ügyekben volt.
Nem követjük nyomon Jozsó detektívlépéseit, melyek, ezúttal számlálatlan, különös tájakra vezettek : mert Jozsó már az első nap is egy vörös hajú zsidó fiú társaságában volt látható több helyen, ami magában is feltűnő.
A vörös hajú Rosenberg volt, akinek lakcímét Imrus asztalán találta Jozsó, miután rövid s bírói szigorúságú párbeszédet folytatott az eltűnt öcs lakásadóival, akik szintén zsidók voltak.
Jozsó különös szagot vélt érezni e héber szállásokban, a kóser konyha és szétnyomott poloskák szagát, s a legnagyobb ellenszenvvel ment Rosenberghez.
Hogyan beszélhetett volna Jozsó másként e zsidó filozopterrel, mint felülről és gyanakodva?
De némely lélek olyan, mint a meleg fény, mely előtt szétmállnak a ködök.
Ilyen fény áradt Rosenbergből: csupa őszinteség és rajongás, judaikus jóság és energia.
Amint Imrus nevét meghallotta, Rosenberg nyilvánvaló baráti aggódással s minden erejével iparkodott Jozsó szolgálatára lenni a keresésben, s Jozsó csakhamar átlátta, hogy megbecsülhetetlen és nélkülözhetetlen segítőtársat kapott benne.
Imrus körül meleg erők áramoltak, eltűnt életének hullámnyomán; Család és Barátság, vérbeli és eszmei közösség összetartása, mint széthúzó szálak, egy pillanatra egybekapcsolódva, egymást erősítve, a nagy, szociális Hálóban.
Jozsó nem változtatta a zsidókról való véleményét, de kényszerült beismerni önmaga előtt , hogy Rosenberggel nem ellenszenvezik; noha Rosenberg simulékonyabb volt , alkalmazkodóbb s nem olyan agresszív: űzött őseitől félénkséget és hallgatást örökölt; sőt valami öntudatlan politikát, ahol az szükséges; s úgy beszélt Jozsóval, mint üke, a középkori rabbi, valamely hatalmas városbíróval.
Csak egyetlenegyszer fordult elő közöttük véleménykülönbség, s ez Imrus bűnének megítélésében volt; amire nézve Rosenberg sokkal enyhébb és megértőbb álláspontot foglalt el, mint Jozsó.
Jozsó egyszerre csak azon vette észre, hogy Rosenberg őellene védelmezi a saját öccsét, különös érvekkel, melyeket ő jól meg sem értett .
Ebben volt valami kellemetlen, amit Jozsó nem tudott maga előtt másként kifejezni , mint így:
- Mégiscsak kibújik belőle a zsidó!
11
A nyomozás azonban nem bizonyult eredményesnek, noha Rosenbergnek sikerült megtudnia az egyetemen, hogy Imrus az első éjét a sótiakkal töltötte, s Jozsó nagy óvatossággal s lehetőleg eltitkolva az eset komolyságát - mert nem volt kívánatos , hogy Sóton híre menjen -, beszélt is Várkonyi Bélával; de természetesen nem tudott meg semmi fontosat.
Kecsegtetőbbnek látszott egy másik nyom, amit Rosenberg adott meg, s ami valóságos fordulót jelentett az ügyben, olyant, amilyenről detektívregényekben lehet olvasni: ez a nyom Gyula neve volt, igazi szenzáció !
Cenci tudta, hogy ez a név a váltón is szerepel: de Cenci ezt magában tartotta, s most is, hogy délben Jozsó jött haza a különös hírrel, Cencinek csak ennyi megjegyzése volt rá:
- Aztán Nelli előtt erről egy szót se: értetted?
- Délután odamegyek - mondta Jozsó -, Rosenberg tudja a címét, majd előveszem én , a pénzt is neki kell kifizetni.
- No hiszen várhatod, míg az neked fizetni fog! - felelt Cenci, aki már megállapodott Schapringerrel a fizetés feltételeiben; s ki is cserélte a váltót.
Délután Jozsó mindazonáltal fölkereste a Gyula lakását, tanúnak vivén Rosenberget .
Az úton szótlanul mentek, Jozsó átallván firtatni, mennyit tud Rosenberg a Család titkaiból?
E családi titok új felhőt vetett közébük, s Rosenberget visszaejtette vigasztalan zsidóságába.
A démarche [ 75] egyébként ismét eredménytelen volt, mert Gyulát nem lehetett megtalálni.
Gyula éppen úgy eltűnt, mint Imrus; noha Gyulánál ez nem volt oly szokatlan.
A nyomozás azonban megakadt: mert a cupringer-hercegnő nem bírt fogózót adni.
- Mit tudom én, hol van?
Majd visszajön, ha elfogy a pénze!
De Rosenberg keleti fantáziájában gyanús színt öltött ez az újabb eltűnés: melyet azonnal kapcsolatba hozott az Imruséval.
Micsoda célok, vagy céltalanság, köthette össze e két elszállt hajót, ismeretlen útra?
Moral insanity bizonnyal aggályos mentor s veszélyes útitárs; ámbár Rosenberg nem volt a polgári erkölcs híve.
Mégis csupa erkölcs, valahol belülről, mely fölriadt a gyakorlatban , fiatalosan, szinte gyerekesen, gaz lehetőségeknek még gondolatára is.
Gyula "véres titkokkal" szeretett kérkedni: noha ilyesmi bajosan képzelhető nyilvántartott és ellenőrzött korunkban.
De szennyes titkok mindenesetre képzelhetők; s Rosenberg , különös romantikával, szennyesnek szerette tudni az Emberi Állatot: ami ellentmondásnak tűnhetik föl benne, mert ő maga szerzetesien tiszta lélek volt .
Fajának mely mélységéből hozta ez ellentmondást? komplikált volna kifejteni ; bizonyos, hogy oly feltevéseket kockáztatott meg Gyuláról s Gyulának a fiatalsághoz való viszonyát illetőleg, amilyenekre Jozsó sohase gondolt volna .
Gyula maga köré gyűjtötte az ifjakat, mint Szókratész; s a folyóirat nyilván csak ürügy volt.
E züllött ember szemmel láthatólag nagyon hatott Imrusra, kit különösen kedvelni látszott.
Még orfeumba is magával vitte.
Rosenberg bevallotta , hogy csöppet sem tiszteli ezt a szókratizmust: hol Gyula a Szókratész.
- Ő maga hasonlította magát Szókratészhez - tette hozzá.
- De mi köze ehhez Szókratésznek? - kérdezte Jozsó megütközve.
A híres bölcs neve ilyen viszonylatban teljesen váratlan zengett Jozsó füleinek, aki hajlandó volt e tiszteletlen történelmet is a Rosenberg zsidó voltának számlájára írni.
Akárhogy is: mióta Gyula neve szóba került, az ügy határozottan kényelmetlenné vált.
Jozsó nem volt berendezve hirtelen fordulatokra, sem klasszikai ismereteinek és a világról való tudásának ilyen különös kitágulására.
Jozsó élete szoros és úri utakon járt: csöpp kedve sem volt tudomást venni a szakadékokról, melyek kétoldalt nyílhattak.
Nem is említve, hogy most valószínűleg mégis rendőrség elé kell menni ezekkel a kellemetlen és piszkos dolgokkal.
Jozsó zaklatott érzésekkel gondolt Imrusra.
- Az anyja vére - mondta magában, Nelli hasonlóan érthetetlen botlására emlékezve , melyet a család már eltemetett.
Jozsó előtt egy különös jelenés állt: fiú s lány egy személyben; nemes és törékeny vonásokkal s félreismerhetetlen családi jelleggel.
Az ő fajtája s mégis idegenebb a Szfinxnél.
12
Ilyen stádiumban voltak a dolgok - s már valaminek csakugyan történni kellett -, mikor Imrus hirtelen előkerült; éspedig Rosenberg révén, aki valóságos lelkiismereti konfliktusba jutott ezáltal.
Imrus ugyanis úgy állított be hozzá egy reggel, gyűrötten s szakállasan, égő szemekkel és csapzott hajjal, egészen elvadulva az emberektől, mint egy kísértet, akinek vissza kell menni kakasszóra ; s egészen barátja titoktartására bízta magát.
Imrus csupán "egy szóra" jelent meg még egyszer az élők között: egy levelet akart átadni Rosenbergnek, egy önvallomást; azaz inkább tanácsot akart tőle kérni egy ügyben, mely nem csupán a saját ügye volt.
- Én legszívesebben eltűnnék a világból - mondta -, de van valaki, aki miattam jutott bajba, s ártatlanul szenved az én bűnömért: őt nem szabad cserbenhagynom!
- Imrus gesztusa hősi és nemes volt: mert valóban nem törődött ő már önmagával!
- De hát hova akar menni? - kérdezte Rosenberg, kézen ragadva barátját, akit még mindig magázott.
- Ó, vissza az erdőbe! akárhova! - kiáltott Imrus, egy gúnyos arcrángás pózával, s borzas haja közt egy tavalyi fűszál, amit csak most vett észre Rosenberg , csakugyan azt látszott elárulni, hogy az éjszakát valami erdőben tölthette, a remeték ágyán, mely még mindig nem a legrosszabb ágy.
Mondják, a Természetnél nincs különb vigasztaló, s a fák és a füvek társasága bizonnyal sokkal kevésbé feszélyező, mint az embereké.
Ó, ha egymással is oly önfeledt intimségben tudnánk élni, mint a fák és füvek, s akár még a messze felhők és csillagok is! levetve a nyűgöző tudatot, átengedve magunkat az erők titkos áramlásának s egymásba ömölve, kicserélve lényünket, ezer mérföldes távolságokból is!
Imrus egyenest az Utca Lányának karjaiból menekült a fák és felhők varázsába ; az idegen ágyból, hol egy éjszakán át ölelte a Megvett Lényt; szorosabb testi együttlétben, mint anyát, testvért, barátot vagy szeretőt ölelt valaha.
Minden , hiába, mert Szonja idegen maradt, sőt gyanakvó és visszautasító; úgyhogy Imrusnak azok a lányok jutottak eszébe, akikkel egyszer a vonaton találkozott; Imrus lassanként visszarestellte intimebb szavait, s a várt evangéliumi lélekömlés szenzációja helyett valami különös feszélyezettség érzése szállt rá; távolibb világot tartott karjaiban, mintha csillagokat és felhőket szorítana.
E sima bőr, e csiklandós bozótok végső határ voltak; s Imrus már e határfelületeket is mind feszélyezettebben simogatta, s úgy tartotta combját az alvó nő tüzelő combjai közt, mintha bilincsek között tartaná.
A lány horkolt és bután szunnyadt, mintegy hamar elvégzett munka után, örülve e megnyert éjszakának; de Imrus reggelig nem hunyta be szemét, s igen kényelmetlen helyzetében iparkodott mozdulatlan maradni , mert valahányszor mozdulatot tett, hogy zsibbadt karját vagy lábát kiszabadítsa, a nő rémült sikoltással rezzent föl.
- Csak nem fél tőlem? - kérdé Imrus.
- Ne haragudj, kicsikém, de az ember sohse tudhatja... - felelt a szegény leány, s arcán ült sorsának és helyzetének rettenetes kiszolgáltatottsága, a szenzációs és véres újsághírek s ijesztő elbeszélések hatása, amiket társnőitől hallott.
Imrus lassanként rájött, hogy viselkedésének különössége, egész lényének földúltsága megrémítette a szerencsétlen teremtést, aki álmában is nyögött, és rémeket látott .
Imrus nem messze volt, hogy maga is rémeket lásson, ez idegen nyomorult és ellenszenves éjben: az ő réme saját maga volt, mint kéjgyilkos, vértől csepegő kezekkel; valaki, aki már túl van mindenen, s egy utolsó őrület fogja el: mert ő már mindent megtehet!
Talán egy mód van, megismernünk egymás végső ízét, behatolva a Bőr és Bozótok utolsó határai alá: rettenetes még gondolatnak is!
Imrus ama züllött Szókratész szavait vélte hallani: mert csakugyan, mindnyájunkban megvannak a legvadabb ösztönök...
Ott künn már borzadt a hajnal.
Imrus kibontotta magát a bilincses ölelésből, pénzt vetett a kéjek ijedt kis cselédjének, s kirohant az utcára.
Az üzletek még zárva , a kávéházakban söpörtek, a villamosok most kezdték útjukat: Imrus vágtatott gondolat nélkül a hídon keresztül, a friss reggeli szellőben, s egy fél óra múlva már messze járt a budai hegyek közt.
Valamikor, régen, Gádoroson, egész életét változtatta meg egy ilyen hajnali, hegyi séta.
Most mi balzsamot rejthetett számára? ha csak nem a világundorét, melyben egy csöpp van, képletesen, a Bosszú mézéből.
Imrus dühösen és szimbolikusan tiporta sárba a papírrongyokat és cigarettacsutkákat, melyek az emberek világából a fű közé tévedtek, s csúcsokat keresett, ahonnan e bolond életet lenézni, sőt leköpni lehet.
Természetrajongás és embergyűlölet azonban szintén csak irodalom, mégpedig nem is valami nagyon magasrendű; s e budai csúcsok sem Alpesek; s még ha azok volnának is!
Összeolvadni a Természettel: magasztos pillanat; de minő szerelem s mily összeolvadás emelhet csúcsokra pillanatokon túl? s minő csúcsok azok, melyeken hosszabban ülhetsz unalom nélkül?
- Buta érzelgés minden természetromantika! - mondta Imrus Rosenbergnek.
- Nekem ugyan "beszélhetnek a rügyek "!
Azt mondják, künn a szabad ég alatt nem lehet unatkozni vagy szomorkodni.
- Imrus Jozsó szavait idézte, aki a szőlőn keresztül rajongott a Természetért.
- Csak próbálná egyszer átélni, amit én átéltem ezekben a napokban, a kegyes Földanya bimbózó ölén!
Inkább a Baudelaire kővadona!
Inkább a halál!
- Mégis vissza akarna menni az erdőbe! - reklamált Rosenberg.
- Ez a penitenciám! - felelt Imrus.
- Megyek a néma fák közé, akik még butábbak , mint az emberek.
A természettel társalogni talán valami konzseniális butaság kell , ami még az én apáimban megvolt.
Ó! megint az Intelligencia gőgje beszél belőlem .
Talán csak alázat és szeretet kell hozzá.
A Természet föltárja lelkét annak , akiben a szeretetet érzi, mint egy gyerek vagy egy kutya...
De én sohse tudtam szeretni senkit, sem megőrizni kapcsolatomat a mély élettel, ami mögöttem és alattam van... amiből kiszakadtam...
Mit tudtam én megőrizni valaha? s honnan nem szakadtam ki?
Mennél nagyobbat akartam, annál jobban érzem, hogy milyen utolsó vagyok!
Rosenberg rajongva tiltakozott; nem annyira az et voluisse [ 76] elvének alapján; mert nagyot akarni csak természetes volt! hanem bajtársi megvetéssel azon világ erkölcsei ellen, mellyel a szökevény hadban állt.
De Imrus nem engedett az öngyalázásból, mely az önérzet végső menedéke.
- Ó, csak én tudom, mily utolsó vagyok!
Látja, azért kínszenvedés nekem a magány , mert magammal lenni a legutálatosabb társaság!
És ne gondolja, hogy félek a büntetéstől, vagy hogy sokat adok arra a "becsületre ", amit elvesztettem.
Ha egy komoly célért tettem volna... akármit is: fütyülnék mindenre!
De most bevallom magának a legborzasztóbbat: szó sem volt ilyesmiről...
Ami pedig a folyóiratot illeti: én már tudtam akkor, hogy úgyse lesz belőle semmi!
Rosszabb vagyok a közönséges váltóhamisítónál: aki legalább saját magának akar használni.
Látja , evvel a tudattal megyek én... a néma fák közé.
Mondja: lehet élni evvel a tudattal?
- Nem szabad ennek az ügynek ily fontosságot tulajdonítani - csitította Rosenberg , s időszerűnek látta elárulni, hogy beszélt Jozsóval.
- Nagyon derék, igazi úriember - jellemezte, bizonyos sznobizmussal -, s igazi úri álláspontra helyezkedik.
Biztosítom, hogy elsimul minden.
- Annál rosszabb! - kiáltott Imrus.
- Annál inkább megvetem magamat!
- S Imrus egyszerre kiömlött, nyilalló érzésével született magányosságának, lehetetlen fiatalságának, öröklött képtelenségének az életre.
- Aki az én famíliámból jött , avval még csak nem is történhetik semmi!
Mért törődik velem a nagybátyám?
Talán szeret engem, vagy a pártomon van?
Szó sincs róla!
Maga beszélt egyszer nekem az édesanyjáról; akkor én csodálkozva hallgattam: azon csodálkoztam, hogy valaki őszintén szerethet valakit.
A mi famíliánkban nem ismerik a szeretetet.
Én sem szeretek senkit, még az anyámat se.
Nem, még az anyámat se - ismételte.
- Mi az anyámmal egy fölösleges szót sem szólunk egymáshoz soha.
De nem szeretek én mást se, senkit: egyetlen emberi érzés nincs énbennem!
Az én életem puszta és üres .
Talán ha az apám élve marad - minden másképp történt volna!
De talán ez is csak...
Rosenberg nem hallgathatta tovább.
Rosenberg nem tudta megérteni, hogyan érezheti valaki üresnek életét, aki költő s író: aki tehát eszmékben él, az egész Emberiség életét éli!
Rosenbergben mindig ébren volt fajának idealizmusa: a próféták öröksége.
Imrus azonban csak száját vonta.
- Persze: eszmékben éltem; mert másban ugyan nem!
Micsoda pótkávé!
Így éli az Emberiség életét, aki a magáét nem tudja.
Mindent a képzelettől vártam... az Irodalomtól.
Tudja, mi ez az Irodalom? önfertőzés.
Begubóztam magam, beültem abba a bizonyos elefántcsonttoronyba; azt lehetett volna hinni: semmi közöm a valósághoz.
Magától értetődik, hogy annál jobban beleütköztem a valóságba .
Mindenesetre: ha mást nem, nagyon is valóságos bajokat tudtam csinálni.
Nem magamnak - magamnak, úgy látszik, még azt se tudtam.
- Imrus barátja biztatására célzott, hogy "minden elsimul ".
- Másnak annál inkább.
És éppen ezért kerestem föl... ezért kellett még egyszer fölkeresnem magát, mielőtt... visszamennék!
Nézze csak!
Egy írást vett elő - egy levelet - egy csomó vaskos könyv közül, amit a hóna alatt tartott.
Ez a levél már napok óta volt Imrusnál, aki először föl sem akarta bontani: mert mi köze már az emberekhez? s micsoda levél érdekelheti még őt ?
Hogyan nyílt ki mégis a levél?
Nehéz lenne megmondani; bár meglehet, hogy a Betű varázsa nem apad ki a legnagyobb kétségbeesésben sem, s egy lezárt boríték magától szakad föl a címzett kezeiben, ha az oly fiatal, mint Imrus.
Így szakadt föl talán ez a boríték is; elindítva a Megoldás lavináját, melyhez ekképp megint Gyula görgette meg az első követ, mert a levél Gyulától származott.
13
Gyula ezúttal a fölháborodott apa tónusán írt: mert nem volt -e joga fölháborodni az ellen, aki "leánya szerencsétlenségének okozója" lett?
Az ártatlan lény, kiről Rosenberg előtt beszélt Imrus, s aki "miatta jutott bajba ": Noémi volt.
Bizonyos , hogy Noémi Imrus miatt elvesztette állását, s ekként "bajba jutott :" noha még kérdés, nem volt -e itt csak ürügy az Imrus esete?
S az is kérdés, nem kapott -e Noémi e veszteségekért gazdagabb kárpótlást a Széplányok Sorsától?
Erről külön történet szól, mely a Schapringer család krónikájában is olvasható.
Mindenesetre , lányok ha férfiak miatt bajba jutnak: mást jelent a közönséges nyelvhasználatban ; noha Gyula nem riadt vissza a közhasználat szerinti értelmezéstől sem, mikor " aljas csábítónak" nevezte Imrust.
Gyula ezt minden alap nélkül tette: semmit sem tudván a fiatalok barátságáról; másrészt, úgy látszik, elfelejtette, amit nagyon is jól tudott: mert volt Noéminak Imrusnál gazdagabb barátja is.
Bizonyos, hogy Imrus csak a levél egy részét mutatta meg Rosenbergnek; aki nem ismerte az előzményeket.
" Tisztelt Uram! - írta Gyula, mert ez a cím még a legaljasabb csábítót is megilleti - ha nem akarja, hogy megvetésem teljével sújtsam Önt, tegye jóvá, amit a szerencsétlen leány iránt elkövetett!
Itt áll elhagyatva, kereset nélkül, támasz nélkül, merném mondani: egy falat kenyér nélkül!
Önnek kötelessége karját nyújtani a gyámoltalan hölgynek.
Mindent tudok, s nem titok előttem, hogy Ön mit köszönhet neki.
Ön nem kockáztatott semmit.
Gazdag rokonsága bizonnyal mindent eligazít.
De az én leányom egész egzisztenciája kockán függ.
Tudni fogod kötelességedet, kedves fiam!
Nem kell több szót vesztegetnem ez odiózus ügyre.
Engem megtalálsz csütörtök délután az Abbáziában; lakásomon ne keress, mert bizonyos okok távol tartanak.
Ezért adom ezt a randevút, s bízom , hogy nem hiába; az én drága Miskám fia nem lehet aljas és lelkiismeretlen.
A rivederci,
Sóvölgyi Hintáss Gyula.
U. i. Pénzt hozz magaddal, amennyit tudsz!
N. B. Utolsó találkozásunkkor elhangzott öngyalázó szavaimat tekintsd tárgytalanoknak.
Zaklatott idegeim beszéltek belőlem.
A nekem átadott 1600 azaz Egyezerhatszáz koronát ne féltsed .
Pénzbeli kötelezettségeimről nem szoktam megfeledkezni.
Kárt senki sem fog szenvedni miattam, hogy az utolsó fillérig meg ne térítsem; ugyanezt nyugodtan várom el tőled is !"
- Zsarolni akar - mondta Rosenberg józanul, amint elolvasta a levelet.
- Itt nem pénzről van szó! - kiáltotta Imrus.
- A hölgy, aki a levélben szerepel , ártatlan; egyedül én vagyok a bűnös.
Az a lány egy... szívességet tett nekem, és most avval vádolják, hogy bűntársam volt.
Én legszívesebben eltűnnék a világból , én már csinálnék... akármit... de nem hagyhatom őt ilyen gyanú alatt.
Mit tegyek ?
Jelentkezzem a rendőrségen?
Vagy írjak egy levelet... nyilatkozatot?
Ezért jöttem le még egyszer...
- Hangja elcsuklott, mintha azt mondaná: Még egyszer az emberek közé...
A Faust húsvéti harangja bizonnyal tisztább csengésű volt a Gyula levelénél; de sokféle harangszó van, ami lecsalhat kétségbeesésünk csúcsairól.
Talán nem is Noémit jött megmenteni, hanem, öntudatlanul, önmagát...
Ürügy vagy akadály: Imrus kezében reszketett a kacskaringós írás, a sohse hallott prédikátumú szubskripcióval.
A keltezés már majd egyhetes volt; s tegnap letelt a csütörtöki dátum is.
Pénzről igazán nem lehetett szó: mert Imrusnak már nem is volt pénze .
Imrus számára az idő múlását épp a pénz fogyása mérte e napokban: rettenetes naptár!
Imrus az utolsó laphoz ért: azaz az utolsó naphoz!
Imrus úgy érezhette magát, mint az elevenen eltemetett, aki körül lassan tűnik az oxigén.
Bizonnyal legfőbb ideje a húsvéti harangszónak: noha Imrus csak a lovagi kötelesség szavát vélte hallani.
- Hogyan jutott magához ez a levél? - kérdezte Rosenberg.
- Az asztalomon találtam.
- Mikor?
- Rosenberg a dátumra nézett, mely valóban csodálatos volt, mert Imrus bujdosása régebben kezdődött, mint ez a dátum - A szállásadónője említette egyszer, hogy valaki kereste, s egy levelet hagyott; de a levelet nem találtuk.
- Egyszer... fölszaladtam a lakásomra... - vallotta be Imrus elpirulva.
Ha Rosenberg s Jozsó, rossz detektívek voltak, Imrus bizonnyal még rosszabb rejtező ; noha itt talán nem is volt semmi különös rejtenivaló.
Mégis oly pont ez, amit átallva szövünk a Regénybe: mert mely írónak volna kedve hősét ily nevetségesen leszállítani a Tragédia piedesztáljáról?
Imrus nem tragikus hősként, hanem mosolyra keltő könyvmolyként viselkedett, mikor vad magányának pátoszából lefutott a városba olvasnivalóért: de bajos volna eltitkolni, hogy ezt tette; mert a kezében szorongatott könyvek úgyis elárulnák.
És mégis, így látjuk őt igazi hősnek, e könyvekkel, melyekben a Bukás partjain is az Életet szorította: noha ez talán stílszerűtlen egy maórinál, ki a csúcsokra vonul !
Imrus meghalni sem bírt volna könyv nélkül - mint remete a bibliája nélkül : különös remete, különös bibliákkal!
Tény, hogy Imrus a saját betörője és tolvaja lett: egy ünnep délutánt választván ki erre a célra, amikor még a cseléd sincs otthon.
- Hogyan jutott be? - kérdezte Rosenberg.
- Még nálam a kulcs - mutatta Imrus, s egyszerre megcsapta az egész furcsa emlék : az elfúló szaladás a lépcsőn, a kialudt konyha mosogatásszaga, a sebtében fölkapott könyvek, a különös hazajáró érzés a megvetett ágy előtt...
- Micsoda könyvek ezek? - érdeklődött Rosenberg ravaszul, hogy addig is visszatartsa vendégét...
- Bolondság!
Filozófiát vittem magammal; mint akinek volna még pár napja, hogy megtudja "az élet értelmét ".
Szép kis "mesebeli örökség "; skatulya, és abban egy másik skatulya, abban egy harmadik, s így tovább a végtelenig!
Persze a világnak nincs is értelme, mert értelem nagyon is emberi szó!
De én ember vagyok!
Tudja, végre is hogyan olvastam?
- Hogyan?
- Találomra.
Fölütöttem egy oldalt, és ráböktem egy mondatra.
- Sortes Vergilianae .
[ 77 ]
- Legalábbis oly célravezető, mint egyéb "módszerei a kutatásnak ".
Micsoda jóslatok jöttek ki!
Akarja ezeket a könyveket?
Magának ajándékozom! itt hagyom!
- Csak nem megy már?
Pihenjen még kicsit! hisz alig áll a lábán.
Mondja meg őszintén, hol töltötte ezeket a napokat? mit evett? hol aludt?
- Hol?
Fontos az, hogy hol?
Egy méregdrága nyári szállóban, amíg pénzem volt: ott künn a hegyek közt!
Még egy lélek sincs ott, én voltam az első és egyetlen vendég .
Aztán... akárhol! egy nőnél! - akarta mondani, kissé erőt véve szemérme ellenállásán, mert sohase szokott szerelmi dolgairól beszélni.
De hirtelen rápillantott gyűrött ruhájára, és büszkén elnémult: asszonyi haj helyett egy különösebb szerető hajszálai tapadván ott.
( Különös éj volt ez, nem kevésbé izgatott, mit ama másik, a Megvetett Lény mellett.
Imrus átborzongott.
Új ágyasának teste kissé hideg volt, kivált hajnalfelé.
S a hold lesett, s a bokrok zörögtek, mintha csendőrök piszkálnák szuronnyal.
A hold volt a csendőr , felhőcsákóval és sugárszuronnyal.
Imrus vacuus viator [ 78] volt: szegénylegény, ki félholtan s harmattól dideregve esik be reggel egy csárdába.)
- Nem éhes? - kérdezte Rosenberg.
- Éhség?
Mit törődöm én már az éhséggel? - vetett még egy keserű hullámot Imrus ; de mikor barátja valami mákos tésztát hozott elő - amilyen ünnepre készül a zsidóknál -, a mákos tészta mégis egykettőre fogyni kezdett a tányérból.
- Nem akar ledűlni egy kicsit?
- Rosenberg, mint amaz irgalmas szamaritánus , folytatta a gondoskodást, amire szükség is volt, mert Imruson végképp kitörni látszott a fáradtság: zöldült és támolygott, s egy perc múlva már szinte aludt is : noha még az utolsó pillanatban feltételeket szabott, s becsületszót vett ki: mert senkinek sem szabad tudnia ittlétéről!
Sírjanak egy kicsit, s nyugodjanak bele a maguk kis polgári eszével, hogy rossz fiú volt, s megérdemelte sorsát!
Imrusnak nem kellett senki kegyelme!
Ideges remegésbe jött Jozsó nevének említésére is, s lázadozva utasította vissza a lealázó menekülést.
Ez a lázadás volt igazi menekülése - a végső önmegvetés elől.
14
Mert nem a szerencsétlenség sújt le bennünket.
Öngyilkosok a szégyenben leszünk , az önmegvetésben.
S ez magyarázza azt a különös tényt, hogy Imrus, míg száműzötten és remény nélkül bolygott, minden kétségbeesése és magaeldobása ellenére nagyon távol volt a végsőktől; de azonnal összetört, amint a Család óvó kezébe került.
Imrust különös büszkeség tartotta fenn még Rosenberg előtt is: mert büszke volt katasztrófájára éppúgy, mint lovagi járatára, sőt a hajában hordott fűszálakra s hetes szakállára, mely egy ifjú prófétához tette hasonlóvá.
De hova lett mindez a büszkeség, amint Jozsó megjelent a színen!
S e ponton meg kell állapítanunk, hogy Rosenberg a legrosszabbat tette Imrusnak , amit csak tehetett, mikor a legjobb akarattal átszolgáltatta a szökevényt Jozsó kezeibe.
Rosenberg ravaszul kijátszotta barátját, egy magasabb erkölcs nevében : mert minden ígéret s becsületszó elhallgat ott, hol az Élet beszél.
Ám az Erkölcs különös épület, beláthatatlan emeletekkel: s ki tudja, mikor ér a legmagasabbra ?
Rosenberg elárulta Imrust, hogy megmenthesse, s éppen ezáltal húzta ki alóla az utolsó deszkát: mert mind vakok vagyunk, nem ismerjük egymást, s jót tenni talán csak az Isten tud, ki a vesékbe lát.
Imrus hát elaludt, óhatatlan, a kopott díványon, melynek még valami sivár szagát érezte, fejfájósan: és ez volt az utolsó érzése...
Rosenberg azonnal leszaladt anyja szatócsboltjába, hogy telefonáljon Jozsónak, akit hivatalában ilyenkor biztosan megtalálhatott.
Jozsónak nagy eset volt a telefonálás.
Jozsó, bár évek óta pesti lakos, idegen maradt a modern technika vívmányaitól.
Nagy nehezen értette csak meg, miről van szó; de nem jöhetett Imrusért, mert fontos tárgyalása volt, mely késő délutánig húzódhatott.
Rosenberg aggodalmaskodott: addig eltűnhet újra!
Jozsó bolondságnak minősítette ezt: ha egyszer tudja, hogy "minden meg van bocsátva !"
- Tessék bezárni kulccsal! - indítványozta radikálisan.
Szerencsére Imrus kora estig aludt; mire fölébredt, gyertyafényt látott a szomszéd szobából a nyitott ajtón át: mert péntek este volt, s az öreg zsidó asszony együtt ült fiával a leterített asztal mellett a patriarkális lángoknál.
A csúf vén nő mintha megszépült volna e világításban, markáns vonásai egy matróna fenségét nyerték, s az egész kép valami bibliai szépséget rajzolt vissza; Imrus tanácstalanul nézte, mint egy látományt.
Ki mondja meg, minő hatással vannak ránk a látományok?
Talán egy kép, amit félálomban láttunk s azonnal elfeledtünk: megváltoztatja egész napunkat... egész életünket!
Imrus lassan eszmélt a valóságra; s akkor eszébe jutottak Rosenberg bizonyos szavai, amiket egyszer a hosszúnapi böjtről mondott, mikor Imrus nem akarta megérteni, hogy felvilágosodott és modern ember létére miként ragaszkodhatik e babonás vallási szokáshoz?
Ugyan mi lehetett e tradicionális következetlenségben, ami Imrus szívét bolondos érzékenységgel, kéjes fájdalommal szorította össze, holott egy idegen, megvetett faj vallásáról volt szó?
Bizonyos , hogy Imrus még nem volt egészen ébren, mikor e valószínűtlen környezetben Jozsó hangját meghallotta; amely olyan volt, mint a Sors hangja; s Imrus úgy érezte , hogy az egész élet álomban jár.
- Felébredt már? - kérdezte Jozsó, ki másodszor tért vissza, közben értesítve Cencit.
- Ne tessék ráijeszteni: a fiam majd megnézi - suttogta az öreg zsidó asszony.
Imrust megkapta ez a suttogás, ez az összeesküvésszerű kímélet, ez a különös emberi háló, amit maga körül érzett a bibliai gyertyafényben, keresztény és zsidó , idegen s családi szálakból összeszőve.
Oly lassú és halk volt minden!
S Imrus lelke hirtelen fölolvadt csupa könnyé, ama tökéletes fölolvadások egyikében , melyek oly könnyen erőt vesznek a fiatalokon, minden nagy lelki válság után.
- Milyen jók, milyen jók mind! csupa becsületesség, jóság, szeretet, erő mindenki ! csak én vagyok a hitvány, a gyenge, a becstelen, ügyetlen, nevetséges! - gondolta , de közben tudta már, hogy csak önlealázása kedvéért gondolja ezt ebben a formában , s érzésében volt valami pikáns is: mert nem elég pikáns -e Jozsót itt látni e héber família körében, az inkriminált Rosenbergnél, akinek nevét is csak metsző gúnnyal mondta volna ki azelőtt?
Imrus behunyta a szemét valami különös kéjben, amiben volt valami rettenetes is: mert érezte már, hogy kicsúszott alóla az utolsó deszka, és mintegy az űrben lebegett.
Mire szeme kinyílt, a gyertyák imbolyogtak körülötte, és Rosenberg vörös feje feléje hajolt, szintén, mint egy gyertya .
Rosenberg azt várta, hogy szemrehányást fog tenni megszegett szaváért: de Imrusnak eszébe sem jutott ez, ő mindent természetesnek talált, azt is, hogy rab lesz, s az egész világ visszaesik a régi sivárságba.
Különös dolog, de Jozsó e találkozásnál sokkal inkább zavarban volt, mint Imrus, aki hagyott magával tenni, amit akartak .
Ám Jozsó nem mutatta zavarát: higgadtan, méltóságteljesen viselkedett, és csak a legszükségesebb, mindennapi szavakra szorítkozott.
Ennek köszönhető, hogy a találkozás úgy ment végbe, mint egy előre megbeszélt találka, s mintha csak tegnap is látták volna egymást.
Jozsó kimért köszönetet mondott Rosenbergéknek, akik őszinte melegséggel válaszoltak, de nem marasztalták a vendégeket, vélvén, hogy a családi szemérem vet gátat előttük lényegesebb szavaiknak.
Ilyesmiről azonban szó sem volt, mert Imrus és Jozsó egyedül maradva tökéletes némaságban mentek egymás oldalán.
Csupán Jozsó könnyített fölgyűlt érzésein egy bajusza alá mormolt megjegyzésben, bosszút vevén az egész kellemetlen históriáért a kínálkozó legközelebbi bűnbakon, s közvetve Imruson is, anélkül hogy egyenesen aposztrofálná.
- Tolakvó zsidó bagázs! - mormogta Jozsó, jól érezve, hogy semmivel sem érinthetné érzékenyebben Imrust, mint ezzel a megjegyzéssel, melynek az öreg szatócsné kissé túl meleg viselkedése az igazság látszatát adta.
Jozsóban régi viták hangulata szisszent föl, de csak egy pillanatra: mert Imrus makacs hallgatásba burkolózott , s Jozsó bölcsebbnek látta nem ingerelni tovább.
Gyalog mentek Jozsóék lakásáig, hol Cenci már várta őket, kész határozattal: - Most összepakoljuk a holmidat, és jössz velem anyádhoz, Gádorosra!
15
Az Élet a Mikroszkóp Alatt megint elfakul, elfolyik, jelentéktelenné vál: mert mi másról van már szó, mint egy naiv gyermek penitenciájáról?
Noha Jozsó például sokkal kevésbé naiv -e, mint Imrus?
S kinek a hibája, ha felnőtt, komoly ifjak, sőt " tanárjelöltek ", a Század minden kultúrájával agyukban, naiv gyermekké lesznek az Élet legkisebb érintésére?
Mekkora tűzzel akart e fiatalember Európa felé vezetni egy egész nemzetet - s ahelyett most őt viszik vissza Gádoros felé!
Igazítsuk be újra a Mikroszkópot: mely alatt minden kicsiség érdekes.
Cenci és unokája nem ültek egyedül a kupéban.
Borkupecek utaztak velük, akiknek üzleti beszélgetését Cenci a legnagyobb érdekkel fülelte.
Cenci, mióta újabb adóssága volt, az Unoka számlájára: egészen fölfrissült, s szinte újra látszott kezdeni makacs és monomániás életét; hányadízben immár!
Az unoka az ablaknak fordult, és nézte a tájat, mely jelentéktelen dombjaival, fátlan mezőivel, kockára szabott szántóföldjeivel - se nem Alföld, se nem hegy - éppoly unalmas és szürke volt , mint lakóinak élete.
Nelli a kapuban várt, nagykendőjében, míg Dodó meghozta az érkezőket kocsin.
Az élet különös echókat vet, s Nelli óhatatlan egy régibb penitenciára gondolt e megérkezésnél: ahol ő volt a megtérő bűnös!
Nelli messziről meglátta Dodót, aki a bakon ült, fontosságának büszke tudatában.
Nelli remegett, mert az utolsó pillanatig nem hitte, hogy csakugyan épségben viszontlátja fiát.
Nellit alig lehetett visszatartani, hogy maga is ki ne menjen a vasúthoz, noha Jolán s Dodó a végletekig ellenálltak ennek.
- Nem bírnád megállni a sírást, és nem szükséges, hogy lássanak!
- Jolán különös volt, folyton szemrehányásokat tett Nellinek, mintha ő volna a hibás Imrus históriájában, s még jobban megkeserítette Nelli napjait.
- Mindig mondtam, hogy nem tudtok bánni avval a gyerekkel! - hajtogatta Jolán.
- Hiszen alig szóltál hozzá, pedig úgyis anya nélkül nőtt fel!
- Nelli sírt, noha Jolán nyomban kijelentette azt is, hogy a sírással már nem használ semmit.
Nelli csak sírt, akkor is, amikor Imrus kiszállt a kocsiból; s minden hangos szót Jolánnak engedett át, aki valósággal úgy viselkedett, mintha ő volna az Imrus anyja és nem Nelli.
- Jesszusom, hogy néz ki ez a gyerek!
Gyere, igyál hamar egy csésze meleg levest , vár készen a vacsora!
Most magadhoz kell jönnöd, egy kis húst szedned magadra!
Emma, különös meghatottsággal, arcon csókolta Imrust, amit eddig sohasem tett, s a vacsoránál a három nő azt sem tudta, hogy szolgálja ki a tékozló fiút: csak Cenci maradt szótlan és nyugodt, s éppen ez a néma nyugalom hozta ki a sodrából Imrust.
- Mért szerettek egyszerre annyira? - kérdezte hirtelen, s letéve kést és villát , a halántékához szorította két kezét.
- Nem bírom el!
Nem bírom el!
Nem érdemlem meg, nem érdemlem meg!
- No, már az igaz, hogy nem érdemled meg, mikor ahelyett, hogy hálás volnál , ilyeneket beszélsz! - szólt rá Cenci szigorúan.
- Ugyan, mama, ne ingerelje hát!
Nem látja, milyen fáradt?
Hagyjátok enni szegénykét! - védelmezte Jolán, de Imrus, ki eddig úgy evett, mint a farkas , egyszerre eltolta tányérját, s a világért sem akart többet egy falatot se.
- Egyél!
Neked most egy a kötelességed: enni és magadhoz jönni! - kiáltott rá Cenci.
- Nem lehet, nem tudok! - mormogta Imrus, s kezeibe temette arcát.
- Álmos! - súgta Jolán, s Nelli már melegítette paplanát a kályhánál, puhította a dunnát két kezével; de szólni nem mert fiához, még megcsókolni sem: mintha nem is Imrus lett volna a penitenciás, hanem ő.
Szegény szomorú cseléd volt ő, aki szó nélkül tette szolgálatát.
Csak órák múlva, mikor már mind lefeküdtek, kelt ki titokban ágyából: a kimerült fiú biztosan rég szunnyad!
Keresztüllopózott a középső szobán; vigyázva kerülte ki a földre vetett matracokat, hol kisebbik fia , az ágyából kiszorult Dodó aludt, mint a bunda.
Óvatosan surrant a mozdulatlan nagyobbikhoz.
Merheti?
Merje?
Félve csókolta meg a sápadt homlokot a kócos fürtök alatt.
Imrus azonban nem aludt, csak úgy tett, mert nem akart beszélni anyjával.
Imrus nem aludt, érezte a csókot, de nem nyitotta föl szemét, nem ölelte át az édesanyját, nem borult zokogva keblére.
Csak magában facsalodott össze a szíve, s lüktetett föl a torka: s nem akart mozdulni, s annál jobban megvetette magát; és annál keményebb lett, és érezte, hogy nem tud élni, nem tud tovább élni!
16
Ó, hogy szomjazott volna Nelli egy szóra, egy tekintetre megkerült fiától! de Imrus csak dacos maradt, rossz, szótlan és idegen másnap is.
És másnap történt a szerencsétlenség; csodálatos nap volt.
Az elhanyagolt kert zümmögött, cikázott, mintha nem is várna semmit az emberektől; a gaz fölhabzott a múltkori szélben karóstul földre zuhant piros üveggolyó körül; a barna díszlóhere az ágyásszegélyekből kiáradt az utak szélére; virágok zajongtak, s a nyíratlan sövény kipattintotta már haragos zöldjéből fürtös, rózsaszín kelyhecskéit, kifútta hólyagos, fehér bogyóit, amiket Dodó a sarkával szokott szétpukkasztani.
Imrus mind e csodákat csillagnéző szobája ajtajából látta, hol mogorván csomagolta ki holmiját.
A szoba hideg volt, mint egy pince, mert egész télen nem fűtötték, s dohos levegőjű, mert most szellőzött először: de annál jobb!
Gyűlölte a langyos és lengeteg tavaszt, mely pesti esteken, mikor nyitva voltak az ablakok, s a lakásokból kihallott a zongoraszó, annyiszor töltötte meg fülledt mélabúval !
Gyűlölte az embereket, akik meghódolnak a kezdődő nyár előtt, és levetik kézelőjüket.
Ő most is fenntartotta a kézelőt, pedig poros írásokat csapkodott ki az ajtónál, mentül hosszasabban rendezkedve és rakosgatva, mert el se tudta képzelni, mivel foglalkozzon, ha ezt egyszer befejezte!
Sorra el is olvasta az írásait; bizonyos ámulattal; milyen messze mind... naiv, élettelen...
Milyen rosszízű és rossz emlékű dolog volt az egész irodalom!
Imrus érezte most, hogy nem lesz ebből semmi, hogy tehetsége csak vágy és küzdelem, jobb híján, s hogy az Élmény nem megnyitotta, hanem eltömte lelke forrásait.
Micsoda élmény a szikla a gyökérnek?
S micsoda virág az, mely küzdeni akarna a Föld ellen, amiből kihajtott ?
A Föld örökkévaló, s a Szikla is.
A szobában volt egy óriás sublót, melynek egyik fiókja szintén kéziratokat rejtett, régebbi évekből: Imrus halomra nyalábolta a köteges papírokat, az újakkal együtt, s kivitte a konyhába, hol a kis sváb éppen most rakta a tüzet.
- Micsoda füstöt csinál az ifiúr!
- Imrus új és új kötegeket hozott: ez is foglalkozás.
De Jolán jött, és Imrus visszatűnt.
Jolán reggel óta kerülgette Imrust, többször szerette volna megszólítani, de Cenci nem engedte:
- Ne bántsátok!
Imrus szemeket érzett magán.
Emma, babáját tologatva a kertben, félénken nézegetett a csillagos szoba ajtaja felé.
S szegény Nelli tízóraizni hívta fiát , szinte elcsukló hangon.
- Hagyjatok békében! - mordult vissza Imrus.
Nelli ijedten tűnt el, kilebbenésével egy egész gondolatsort indítva meg Imrusban: mert egyszerre Velencében látta anyját, árkádok alatt, melyeknek képeit ismerte, és valakinek oldalán, akit szintén ismert.
Imrusban rettenetes pusztaság égett föl e régi romantika gondolatára; fölugrott s kirohant.
Vad sétába fogott, nem a kertben, hanem a sáros kocsiúton, hol a bokrok eltakarták: félszertől a kocsikapuig.
Az utcán hölgyek mentek: új divatú retiküljeik hosszú zsinóron csüggtek le, mint középkori donnák tarsolykái.
Imrus behúzódott a kapu mögé, mert hátha ismerősök, és köszönni kéne...
Éppígy kerülte Emmát is az udvarban.
Az ölfán túl se ment, mert ott Dodó gyakorolta a céllövést flóbertjével.
Imrus járás közben egy kis játékrulettet forgatott, a Sors jelképét, megboldogult lump nagybácsija apróságaiból: maga se tudta, honnan hozta ki; egy pukkantós bogyó pörgött benne.
De ha Imrus szenvedett e különös bújócskában, mennyivel inkább szenvedett még Nelli: függöny mögül lesve fiát, mint valamikor kis korában, de most még ezt is csak lopva, rezzenve: nehogy észrevegye!
Nelli nem kevésbé rejtezett, mint Imrus ; s nagy feszültségében szinte megváltás volt, mikor Cenci megjelent szatyrával, s azt kívánta, hogy Imrus kísérje ki a szőlőbe.
- Jót fog tenni neki egy kis séta.
- Cenci, legalább így délfelé, akkor is kiment a szőlőbe, ha nem volt ott künn munka: ő mindig talált dolgot.
- Szólj csak neki .
Nelli!
- De Jolán megelőzte, futott, kiáltott:
- Nem megyek! - felelt Imrus kurtán, noha, mire kimondta, már szinte azt hitte , hogy talán jó volna odakinn... de nem! mindegy! ha talán Cenci maga hívta volna ...
De Cenci, bölcsen, nem akarta erőltetni:
Hagyjátok hát, ha nincs kedve! nem kell őt ingerelni!
Mégis állva maradt a kapunál, mert látta, hogy Jolán tovább kapacitálja a fiút.
Jolán örült, hogy végre szót válthat Imrussal, kiöntheti előtte törődését, érveket sorakoztatott föl és kíméletes célzásokat, mint: hogy "Úgyis oly sápadt vagy !" - és hogy "Nagyanyi megérdemli tőled, hogy elkísérd !"
Imrust meghatotta mindez a gondoskodás és remegés, de különös módon csak annál jobban megcövekelte magát; s a véletlen úgy akarta, hogy épp ekkor jött vissza Nelli, aki közben beszaladt a szobába:
- Összepakoltam neked egy kis tízórait, ha kiviszed magaddal...
- Nem kell, hagyjatok! mondtam már, hogy nem megyek ki! - riadt Imrus oly durván , hogy Nelli meginogva nézett körül, mint akit megütöttek; de Jolán egyszerre csak kifakadt, nem bírva már tovább, s teljes szenvedéllyel, mint egy megsértett szerelmes.
- Beszélhetsz te ennek, ez is csak férfi, minden férfi ilyen!
- Hogy meddig ment Jolán a szavaival, és mit mondott pontosan, azt igazában bajos megállapítani , annál is inkább, mert Nelli ijedt tekintetére hajlandó volt visszaszívni mindent és mentegetni magát; hisz őt csak éppen az keserítette el, hogy épp most, amikor szívesen hoznak érte minden áldozatot...
Jolán különös reakciók rabja volt, mert a nagy szeretet vált benne keserűséggé, s egész élete szakadt föl e pillanatban , régi emlékek, amikor például a meghalt bátyjáért vesződött, aki szintén váltóra csinált adósságot.
Mert ő vesződött, ki más? ő járt ki mamával a szőlőbe hajnalban, hogy már utálja és gyűlöli azt a szőlőt!
De ilyenek a férfiak mind , dolgozunk értük, törjük magunkat, és ez a hála, köszönet... ez az érzéketlenség , durvaság...
- Mindig szívtelen volt!
- Jolánból kiáradtak a régi fájások, mint felforrt hordóból a meggyűlt salak.
- A parasztoknak fogta pártját ellenünk!
A cselédeknek adott igazat!
- Jolán élete a parasztokkal és cselédekkel való küzdelemben tellett, s Imrus pártállása mindig fájt Jolánnak.
Imrus szocialista volt.
- A zsidó gyerekek barátságát többre becsülte, mint a saját famíliáját!
Mi csak tudatlan, buta asszonyok voltunk neki!
Lenéz bennünket, pedig mindent minekünk köszönhet!
Restell a szegény öreganyjával kimenni a szőlőbe; pedig hát miből jön ki az a pénz is, amit érte kell fizetni... ha nem a szőlőből? hányszor és hányszor kell azért szegény megvetett asszonyoknak megmászni a hegyet!
Jolán őszintén iparkodott kerülni Imrus vétkének említését: de a pénzkérdés izgatta, fojtotta, ajkára tolult.
- Már azt hitte az ember, hogy kitisztulunk mindenből, nincs rovás, nincs teher, s most megint újra kezdhetjük az egészet, drukkolhatunk az időjárásért, a termésért , hogy jaj, csak a részlet meglegyen, csak a kamatra jusson!
Most le kell mondani a háztatarozásról, mindenről!
Más fiú maga is segítene, dolgozna, igyekezne könnyebbségünkre lenni: de ő még a nagyanyját a tanyáig kísérni is lusta!
- Személyre szabott argumentum, mert Cenci éppen odaérkezett, mintegy a viharra , öreg Amphitrité, hiába várván a vita eredményét.
- Hallgass már, ne izgasd azt a gyereket! - szólt rá Jolánra, mert Imrus halottan állt, összeszorított foggal.
- Ha nem akar jönni, hát nem jön, nem muszáj!
- Cenci nem tartott igényt férfiúi segítségre, sem a szőlőben, sem másutt.
- Van annak más dolga az életben, férfidolga!
Jolánnak azonban nem imponált a férfidolog: ugyan miféle dolog való a férfiaknak ?
Jolán mindig csak azt látta, hogy a nehéz és piszkos munkát az asszonyok végzik, s a finom és úri részt választja a férfi.
- Én is jobb szeretnék a könyvek mellett ülni!
- Jolánnak egyik rögeszméje volt , hogy Imrus megveti őt műveletlenségéért.
- Én is tanultam volna, de én nem tehettem azt...
- Jolán mártírarcot csinált, s Nellinek ekkor a Grammaire jutott eszébe, mely mindig a zongorán hevert, s a Grammaire-ról, különös, baljós eszmetársítás révén, Gyula .
Nelli fiára nézett, s majdnem oly sápadt volt, mint maga Imrus.
Jolán azonban tovább beszélt, kifutva, tangens iránt, a megszokott kerékvágásra: könnyű a férfiaknak!
Könnyű Jozsónak egyszer egy esztendőben lerándulni szüretre a kényelmes hivatalból! de próbálná meg kora tavasztól késő őszig harcolni a vincellérekkel, mint ők, gyönge asszonyok!
Ő úgyse bírja már, kidől innen-onnan , és akkor igazán átveheti a dolgot Emma "nagyságos asszony" vagy Nelli maga, ha azt akarja, hogy az úrfi adóssága ki legyen fizetve!
- Jolán kegyetlen volt, hosszú napok feszültségének kipattanásával: amit Cenci végre is keményen fricskázott vissza.
- Most már elhallgass, punktum!
Ha én nem dőlök ki, nem tudom, miért dőlnél ki te !
- S Cenci épp megfordult, hogy útjára induljon, minden szcénák és haszontalan beszédek elől, mikor egyszerre váratlan dolog történt; mert minden látható ok nélkül megszólalt a csengő, a csengő a kapu fölött!
A kapu tárva volt, s a hangot nem követte elfutó lábdobaj, mint mikor csínytevő gyerekek húzzák meg a drótot; az öklömnyi harang mégis himbált tagadhatatlanul a ház meszelt falának hátterén, s mögötte himbált elnyúlt déli árnyéka rejtelmesen, mint különös sorsharang, vagy mintha szél rázná, ahogy szokta néha viharos délutánokon.
A magyarázat különben egyszerű volt, s azonnal meg is adódott, Dodó diadalmas fölujjongásában: mert ő volt az, aki a bádogharangot megcélozta, flóbertgolyóval.
- Eltaláltam! - kiáltott Dodó.
- Tessék nézni: ahun rajta a lyuk!
- Kilátott ilyet: golyóval lövöldözni az udvaron keresztül? - kiáltott szigorúan Cenci.
- Vegyétek el tőle azt a puskát: ha gyerekjáték is, azért kárt tehet valakiben.
- Mit ért nagyanyi a sporthoz? - vonta vállát Dodó, az egyetlen lény, aki előtt még Cencinek sem volt tekintélye.
Bizonyos, hogy Dodó ekkor már újra megtöltötte a fegyvert, s úgy adta át Imrusnak, mintegy biztatva, hogy csinálja utána a szenzációs lövést.
- Egyáltalában többet kellene sportolnod - mondta, bizonyos gimnazista fontoskodással.
- Akkor más ember lennél!
- Dodó hangjában valami kicsinylés szólt, egy új fiatalság virgonc fölénye; Imrus mozdulatát viszont úgy lehetett értelmezni, hogy Cenci parancsát követve fegyelmi szándékból veszi ki a fegyvert a gyermek kezeiből.
Az, hogy Dodó fordította volna a csövet Imrus mellének, s ekként, ha csak pajkos meggondolatlanságból is, ő volt a szerencsétlenség okozója: bizonnyal nem egyéb a Nelli rémlátásánál.
Egyébiránt Nelli maga is nagyon jól tudta, hogy itt öngyilkosságról volt szó: amint ezt későbbi szavai és tettei bizonyítják.
Öngyilkosság gyerekpuskával mindenesetre ironikus befejezés volna, főleg éppen Imrus gyámoltalan életéhez: s nincs kizárva, hogy Imrus erre az iróniára gondolt is.
Bár az is lehet, hogy pillanatnyi elmezavar, vagy az is, hogy éppen gyerekes tüntetés nyomta meg a ravaszt, ama színpadias ölfa mögött!
Vagy ez mind együtt: mert hisz sok minden összefér a valóságban, ami ellentétnek látszik a papíron.
A hivatalos verzió különben a véletlen szerencsétlenség volt: nem ugyan a Nelli káini rémlátásának értelmében, hanem jelentéktelenségbe törpítve az eseményt, amely magától is könnyen törpült jelentéktelenné, mert hiszen Imrus nem halt bele a sebbe, noha pár napig csakugyan ott lengett ama bizonyos Part körül, melyet oly könnyű átlépni bármikor, s melyen túl minden halálfiának Halálatyja lakik.
17
Más férfi nem lévén a szomorú asszonyok házában, Dodó szaladt el Tarditsért, s az öreg doktor köhögve, szuszogva, fejcsóválva tette le nyakából szalvétáját - mert éppen ebédelt -, s botozva indult a fiú nyomába.
Tardits és Dodó ezúttal ellentétes álláspontot képviseltek: mert Tardits aggódott, ijedezett, csekély tudománya és nagy felelőssége érzetében; Dodó azonban szinte azt látszott kívánni , hogy mentül komolyabbra forduljon a dolog, flóbertjének nagyobb dicsősége.
- Az én puskám volt: igaz, hogy tőle kaptam, de már rég az enyém!
- A kis Káint kihozta gubójából a közel szenzáció melege: minden más csak köteles illem volt.
De Nelli ott ült a lázágy szélén, amely különös csónakká változott; Nelli mintha azt várta volna, hogy e himbáló lélekvesztőből ő maga zuhanjon először az Óceánba .
Hogyan bírta el Nelli ezt a csapást? hacsaknem éppen a katasztrófa volt számára a megkönnyebbülés.
Nelli valóban könny nélkül ült, mint aki mindent előre tudott, és most mindenen túl van már: egyetlen dolga imádkozni.
Jolán azonban jajveszékelt, hisztériás zokogásban fuldokolt, úgyhogy Cenci ráparancsolt, menjen be Emma szobájába, és ne zavarja az orvost.
Ott dobálta magát, fejét ütötte, haját tépte.
Emma zavartan nézte ezt a mértéktelen kétségbeesést, melyet nem tudott a rokoni szeretetből megmagyarázni , mert ő még anyja halálán sem bírt volna sírni jobban, mint amennyire illedelemből muszáj.
De másrészt különös módon ragadósnak érezte e kitörő fájdalmat: szeretett volna ő is sikoltani, ledobni magát Jolán mellé; s egyúttal tudta, hogy ezt nem lehet s ekkor lelken csapta Emmát valami tilosnak, titkosnak, fájdalmasnak és kívánatosnak varázsa; valami rendkívülinek, mert egy szép ifjú hever a szomszéd szobában, mintha valami regényben heverne vérében, aki maga sebezte magát halálra !
Emma ijedt föllüktetéssel borzongta a Regényt, mely körülötte áradt; és Nellire gondolt, e fiú anyjára, aki elhagyva férjét, Velencéig futott egy idegennel!
Emma hirtelen megrémült magától, s idegesen hárította el a kisebbik Emmát, aki Jolántól megrettenve menekült szoknyájához: Jolán a díványra omlott, és dobogott a lábaival, és homlokát a meztelenné vásott karfába ütögette.
- De Jolán! de Jolán!
- Emma leült sógornője mellé, akivel sohasem szerették egymást; akitől mindig félt is egy kicsit, s néha egy-egy éles szava, bántó megjegyzése után órákra elvonult sírni, de sohase mert felelni neki.
Most Emma vigasztalta Jolánt; ölelte, csitította; könnyeik összefolytak, s volt valami jó ebben.
- De Jolán! nyugodj már meg!
- A szavak szokványosak voltak, sőt szinte úgy hangzottak, mintha Emma kissé meg volna botránkozva Jolán viselkedésén: de a könnyek egész más nyelvet beszéltek.
A könnyek életeket reklamáltak: mert nem egész üres vagy hibás életeik sírtak -e föl ezekben a könnyekben?
- Miért nem mentél te sohase férjhez? - kérdezte Jolántól az Emma könnye.
- Miért lettél te asszony és Jozsóé? - kérdezte Emmától a Jolán könnye.
Miért? miért?
Egyik oly kevéssé tudta, mint a másik.
Mert otthon dolog volt, mert a szőlővel kellett törődni, mert Jolánka el se tudta képzelni az életet mama nélkül, mert mama nem ért rá a lányával társaságba járni, mert, ha mégis társaságban voltak, Jolánka mindig oly rosszkedvű és szótalan volt, hogy elriasztotta a fiatalembereket; mert mikor egyszer mégis komoly szándékkal közeledett egy kérő, Jolánka elhitette magával, hogy már késő, Jolánka arra gondolt, mit mond rá a világ, Jolánka félt, hogy kinevetik, Jolánka megijedt, hogy nem tudja azt, amit egy asszonynak tudnia kell...
Mert mama akarta, mert Jozsó alkalmas párti volt, mert nem szabad elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, mert vénlánynak maradni rosszabb , mert tükör, nénik és naptár intettek, mert mindennap kevesebb kilátás, s mit szól a világ, ha nem megy férjhez, mert maga is már szabadulni akart ettől a feszélyezett piacon állástól, az izgatott, öröm nélküli báloktól, ahol sohasem táncolhatott avval, akivel jólesett, minden szót, minden tekintetet ki kellett számítani a mama utasításai szerint, mert egyedül ő gyámoltalan volt, mert egyedül ő megélni úgyse tudott volna, mert pénztelen lánynak örülni kell, ha viszik...
Miért? miért?
Talán ugyanazért, amiért az a szerencsétlen fiatalember a játékpuskát mellének emelte!
Mert nem az Élet gyermekei voltak; visszariadtak az Élet legkisebb érintésére; visszahulltak és visszabújtak a földbe, amely talajuk volt, átkozott és egyetlen talajuk, s amelyben végre is csak megrohadni lehet .
Mert virág nem nyílhat az ősi földön, ha új trágya nem éri.
A trágya szennyes és idegen, s a kényes föld irtózik is tőle, de a virág eleped nélküle - a virág , csupa szomj, férfi és nő szomja...
Miért? miért?
- Miért hagyod el úgy magadat, Jolán, miért?
- Miért törődsz velem, Emma, miért ?...
Jaj, istenem, szegény, miért tette, miért ?
- Miért nem tette, amíg bajban bolygott, mint egy üldözött vad, s miért tette meg most, mikor hazahoztuk, oly szeretettel fogadjuk, mindent megbocsátottunk, mindent eligazítunk, kifizetünk ?...
Miért?
18
Nelli azonban haloványan s halkan, mint egy kísértet, megjelent az ajtóban; szólni akart, de csak rekedten jött ki hang a torkán, mintegy az elfojtott könnyek gátjain keresztül: zokognia kellett volna, hogy utat csináljon szavainak.
- Emma - tördelte -, Emma... én eladnám a szőlőrészemet Jozsónak... mit gondolsz , mennyi pénzt tudnátok adni rögtön?... talán ha neki sürgönyöznék...
- De Nelli! mi jut eszedbe? - kiáltott Jolán, kétségbeesésének könnyei közül , mintegy új, váratlan ijedségre.
Eladni a szőlőrészt!...
Jozsónak régi terve volt ilyesmi: ő kifizetné a szegény lányokat... ő kiforgatná őket mindenből...
Jolán azelőtt mindig úgy beszélt, mintha maga örülne legjobban, ha megszabadulhatna a tehertől; de csak míg azt hitte, hogy a dolog úgysem aktuális, legalább ameddig mama él, és Jozsó Pesten lakik.
- Mi jut eszedbe, Nelli?
- Jolán izgalma rémeket látott, melyek egyszerre szakadtak rá minden oldalról.
- De hisz a te részedről nincs szó... - kezdte Nelli, ám Jolán már attól is mértéktelen izgalomba jött, hogy a Nelliét megszerezhesse Jozsó.
- Úgyis valóságos cselédje vagyok, hát még ha neki dupla része lenne!
- Jolán nem látszott tekintetbe venni Emma jelenlétét.
Nelli azonban kezeit tördelte: honnan szerezhetne pénzt más módon?
Nellinek pénz kellett, rögtön, mindenáron...
- De mit akarsz, Nelli, hisz van neked pénzed, hisz ott van az életjáradékod, az is mind az almárjomba gyűl, te gazdag vagy...
- Nem elég, nem elég...
Ó, Jolán, gondolhatod, hogy nem magamért nyúlnék én a szőlőhöz!...
Ki kell fizetni a váltót... ki kell fizetni...
- De hisz mama már vállalta... mama kifizeti...
- Hát nem látod, Jolán, hogy épp azért... hogy minden azért történt... hogy épp az bántja őt ?...
- Nelli összeborzadt, mert Imrus lázálmában újabb öngyilkosságról beszélt.
Imrus nem élheti túl, hogy Cenci fizessen érte... hogy Cenci új adósságokat vegyen föl miatta... hogy újra kezdődjön minden küszködés, baj , teher, nyomorúság a gádorosi házban... őmiatta!
Nelli csak ily megfogható okokhoz tudta kötni fiának cselekedetét: mert másképp miért épp most? miért?
Nelli belekapaszkodott e megfogható okba, mint egyetlen szilárd pontba a kétségbeesett tenger fölött, melyen fiának élete hánykódott; Nelli úgy érezte, hogy neki kell ezt a hányt-vetett életet partra húzni; Nelli egész valója megfeszült, mint egy sötét, konok, reménytelen álombéli feladat előtt: - Hát nem látod, hogy épp azért tette?
- Nem, ha akarod tudni, nem azért tette! - kiáltotta Jolán.
- Mit törődött ő mivelünk?
Nem törődött ő senkivel, de ez nem is csoda, ti tettétek ilyenné, nektek kellett volna többet törődni ővele!
- Jolán azokból való volt, akiknek minden izgalma legtermészetesebben szemrehányásokban ömlik ki; noha rendesen gyáva és mindig elfogult nővére szerelmi múltja előtt!
De most minden gát elszakadt: mert nem Nelli volt -e az, aki fiát elhagyta kisgyermek korában, a rideg férfinevelés kényére, melyből nem lehet jó.
Nelli elfehéredve, lélektelen dőlt az ajtóhoz, görcsös ujjai közül mintha kiizzadtak volna a titkolt rózsafüzér gyöngyei; de megmakacsodott elszántsága szinte láthatóan kiáltott arcáról, valami ilyesfélét:
- Igaz, Jolán, igaz: én nagy bűnös vagyok! de annál inkább nekem kell megfizetni mindenért!
- Én nem tudok neked mondani semmit, Nelli... én nem gondolom, hogy Jozsó tud neked pénzt adni... - kezdte Emma, ösztönszerűleg védekezve, mint mindig, ha pénzről és szőlőről volt szó (mert ő nem óhajtotta, hogy Jozsó átvegye az egész szőlőt, ami végképp Gádoroshoz kötné ).
- Majd egyszer... talán máskor... de most nem... - tette hozzá gyáván, megijedve szavainak felelősségétől.
Nelli azonban könyörgött: ő nem is akarja az egész árat, ő odaajándékozná a részét Jozsónak : csak annyit küldene, hogy a váltót ki tudná fizetni...
- Mit gondolsz, Emma? mit gondolnál, Emma?
- Ó, Nelli, hát honnan lenne Jozsónak egyszerre annyi pénze?
- Mit tegyek? hova menjek? - zengett a tehetetlenség refrénje, voltaképp hazugul : mert Nelli ebben az ideges pillanatban már tökéletesen és villanásszerűen józan volt, s nagyon jól tudta, hogy nem fordulhat máshova, mint Döme bácsihoz; sőt ez volt talán a perc, amikor végképp megvilágosodott előtte, hogy az életjáradék sem jöhetett máshonnan, mint Dömétől.
Különös meghatottság öntötte el, melyből hirtelen elhatározás buggyant szóvá: - Hát ha elmennék Döme bácsihoz, és megkérném... ha magam, elmennék, ha magam elmennék, és megkérném...
- Egészen hihetetlenül hangzik, de Nelli hirtelen gondolata csakugyan ez volt: otthagyva lázban vívódó fiát, elutazni a rettenetes emlékű Sótra, hogy a zord bácsitól a szerencsétlen öcs részére bocsánatot és pénzt kérjen.
- Megmondanám, hogy az életjáradék helyett... hogy az életjáradékról...
- Nelli dadogott, s Jolán szörnyűködött; egész, mint a múltkor, mikor a Pestre utazás került szóba.
Jolán szörnyűködése komollyá avatta a tervet, mely először csak hisztériás ötletnek látszott: micsoda nyugtalanság, micsoda lelki önvédelem űzte el Nellit fiának betegágya mellől?
Nem bírta már a percek tétlen feszültségét? mennie kellett , tennie, a segítés illúziójába kapaszkodva? még egy levél válaszát sem bírva megvárni a borzasztó tehetetlenségben?
S talán köteles vezeklésnek is érezte , elhagyni gyermekét épp ez észvesztő aggodalom óráiban, aki hűtlen anyaként hagyta el zsenge korának hajnalán? talán tartozó vesszőfutásnak, visszamenni a városba , ahonnan oly botrányosan távozott el, a házba, ahol szegény Miskával élt? talán valami babona űzte, valami fogadalom, talán Miska szelleme hívta őt, aki megjelent pár napja a sötét folyosón? talán nem is Dömét akarta engesztelni, hanem magát az Istent? vagy éppen nem az Istent, a láthatatlant, a hideg oltár előtt, ahol már annyit imádkozott: hanem jólesett neki egyszer egy látható istenhez esedezni, egy zord, de ismerős, fehér szakállú bácsihoz, aki ha haragszik is, talán nem marad néma és rejtelmes, akire hathat szavaival, kinek arcán olvashatja a választ...
Akárhogy is, Nelli élete még egyszer föllobbant, ez imádkozó cselekvés lázában , egy végső, nyugtalan, haszontalan lánggal.
19
S különös dolog, de Cenci ezúttal, ahelyett hogy ellenezte volna Nelli tervét, még maga biztatta:
- Hadd menjen el, jobb, ha most nincsen itt!
Imrus nem volt eszméleténél, s Nellinek azt mondták, hogy alszik; Tardits mellette ült, s Nelli úgy csókolta homlokon a fiát, nem merte kérdezni az orvostól, hogy élni fog -e, mire visszajön?
Mikor megrándult a vonat, hogy elinduljon, Nelli majdnem fölsikoltott; rettenetesnek, természettelennek érezte, amit tesz , szeretett volna zokogni, megrántani a vészféket, kiszállni a legelső állomáson, ha nem restellte volna mindezt az útitársak előtt, akikre Cenci rábízta azzal, hogy orvosi tanácsra küldi a bácsihoz, mert gyönge szervezete nem bírná a betegágy melletti izgalmakat.
Nelliben egy másik rettenetes út hangulatát idézte ez: amikor szintén nem fordult vissza, és nem húzta meg a vészféket.
Az útitársak vigasztalták, fekhelyet készítettek neki, s Nelli el is aludt végre, mert hiszen napok óta nem aludt!
Csak Sóton költötték föl.
Hogyan zajlott le ez az utolsó kalandja Nelli életének, azt nagyon kurtán el lehet mondani: mert a vesszőfutás csak néma házak szeme előtt történt, az ablakokból idegen arcok néztek ki, Juli néni nem lesett már rácskosara mögül, Csontváry doktor kordéjával sem találkozott Nelli; a doktort nemrég küldték nyugalomba , valami hivatali szabálytalanságért, s magánklientúrája nem indokolta a kocsitartást.
Sót idegen hely lett, s útjának célja szintén megcsalta a segélyért lihegő anyát, mert Dömével még csak beszélni sem tudott.
Nelli hiába vágyott a látható és megközelíthető istenség felé: Döme láthatatlan maradt, akár Amaz ott fönn; s csak apróbb és ellenszenves istenségek jelentek meg, akik némi kárörömmel adták tudtul, hogy Döme ismét beteg, s nem fogad senkit, legkevésbé Gádorosról.
Ezek az apró és kellemetlen istenségek Nelli életének utolsó rémei maradtak , akikről még halálos ágyán is álmodott: mert Erzsi és lánya, Gitta voltak ezek , akik csodálatos módon ismét birtokukba vették Dömét; nem tartozván a haragtartó természetek közé.
Haragot tartani bizonnyal kár lett volna egy tehetetlen vénemberrel szemben, aki már gyermekes szeszélyei rabja; inkább meg kellett őt vigasztalni a hálátlan unokaöcs stiklije után, mely, mint híre járt, ágyba döntötte.
Honnan ismerték Erzsiék Imrus históriáját?
Erről nem szól adat; s alig is ismerhették pontosan, mert az egyetlen Noémi, aki részleteket mondhatott volna , bizonnyal nem mondott semmit; különben is Noémi ez időben már kiesett a családból is, akár e történetből.
De Sótról homályos hírek szálldostak, mert Döme nem tartotta magában haragját, noha okát csak határozatlan szavakkal írta körül.
Sőt az sem látszik hihetetlennek, hogy Döme egy dühös pillanatban maga hívta vissza Erzsiéket: ami tökéletes sámsoni mozdulat volt.
Bizonyos, hogy Erzsi nem szándékozott visszatérni Szakolcára, hanem nyugalmazását kérte a minisztertől ; Gitta pedig egyelőre Sóton várta ki, míg állást kaphat.
Döme mindezek iránt már alig érdeklődött.
Döme teljesen elhagyta magát; még Bábit is elbocsátotta, aki Erzsivel végre is nem fért meg: így az egész ház Erzsire maradt.
Döme semmivel se gondolt, még leveleit se bontotta föl, kivált ha Gádorosról jöttek, úgyhogy Erzsi némi joggal vélte mondhatni Nellinek, hogy a bácsi nem akar tudni a gádorosiakról.
Nelli szédülve fogadta a hírt, de nem a meglepetéstől: sőt szinte úgy tűnt föl , hogy előre várta ezt.
Inkább megpróbált könyörögni Erzsinek, mint egy különös angyalnak, aki az istenség kapujában áll: mert nem fiának élete függött -e talán ettől a könyörgéstől?
- Ó, Erzsi, ha tudnád... az isten szerelmére, csak annyit mondj neki, hogy abban az ügyben...
- De Nelli, kérlek, hogy gondolod?
Hisz épp annak az ügynek a betege!
Minden más dologban inkább lehetne beszélni vele, mint abban!
- De nekem muszáj...
Erzsi, muszáj... ó, istenem!
- Nelli zokogásban tört ki, és nem tudott tovább egy szót se kihozni, mert egyszerre eszébe jutott minden ... eszébe jutott, hogy Erzsitől ő nem kérhet semmit...
Zokogott, zokogott, mert most rajta volt a sor: ahogy hajdan, egyszer, régen Erzsin, amikor a lekvárt főzték együtt; zokogott, zokogott, apadhatatlanul.
Erzsi szíve meg is esett rajta, mert Erzsinek gyenge szíve volt: Erzsi fölfogta karjába, és csitítgatta, még csókokkal is, melyek nem voltak egészen Júdás-csókok.
- Maradj itt, Nelli, legalább holnapig, csinálok neked ágyat az emeleten; és aztán... majd előkészítem a bácsit... majd meglátjuk... aludd ki magadat...
De Nelli most már a világért sem maradt volna tovább egy percig is.
Az emberi természet valami sajátságos törvénye folytán e pillanatban egyszerre az a gondolata támadt, hogy fiát már holtan fogja otthon találni; s a következő pillanatban már oly biztos volt ebben, hogy rémült sikollyal kapott fejéhez: miért is ment el?
Nelli inkább dacolt a kényelmetlen éjszakai úttal, melyet még egy átszállás is komplikált: csakhogy reggelre otthon legyen!
Két óra hosszat kellett várni, borús éjjel, a gádorosi vicinálisra, az átszállóállomás várótermében, mint ahogy egykor várt Gyulával Nagyhajmáson.
Hányszor riadt föl a pöfögető tolatásra , hányszor kérdezte újra meg újra a zord, lámpás vasúti embereket, ideges remegésben: nehogy rossz vonatra szálljon föl, mint akkor!
Nem, nem tarthatta volna őt vissza Erzsi, semmivel!
Noha a végén már maga ajánlkozott, hogy inkább " fölkölti !"
Döme bácsit rögtön; de Nelli csak annál jobban futott, mintha most megijedt volna Dömétől!
Hűvös hajnalban érkezett meg, kimerülten, s már szinte szívdobogás nélkül, majdnem megnyugodva abban, hogy fiát nem szabad már élve látnia, s vége minden örömének, de minden kínjának is.
Egy hideg homlok csókja : ennyi volt, amit még remélt a Sorstól.
20
Imrus azonban élt; sőt e reggelen magához tért, és ahogy a családban mondani szokták, "komédiát csinált ".
Ugyanis kiugrott, az ágyból, és keresni kezdett valamit, talán a fegyvert, mely nem volt szokott helyén; kutatott a sarkokban, a szekrények mögött, a fogasokon.
Dodó vette észre e gyanús viselkedést s miután nem tudta lefekvésre bírni, Cencit hívta, akinek első szavára a beteg engedelmesen visszabújt a paplan alá: de még ott is vadakat beszélhetett; mert Cenci hosszasan leckézte.
Mi volt ez a lecke, és hogyan hatott Imrusra? talán csak az Élet mutatja meg.
Ez a történet fáradt és dadog már; egy-egy szavát halljuk még Cencinek: okos intéseket:
- Neked első dolgod meggyógyulni; hogy jóvátehesd, amit vétettél!
és Imrus elfúló válaszát:
- Nem tudom...
Nem tudom...
s ismét Cencit, mint a mesék anyóját, ki öreg létére mélyebben áll az Életben , mint a fiatalok.
- Amíg élsz, tartozol az Életnek!
Azt hiszed, hiába fizetek érted?
Neked vissza kell azt fizetned!
Kitaníttattunk, fölneveltünk, most már pénzt tudsz keresni; az a váltó a tied marad; én csak hitelezem neked rá a pénzt...
És megint Imrus , párnákba fúrva fejét:
- Szégyellem magamat! szégyellem magamat!
- Szégyellheted magad: azt hiszed, avval már kvitt lehetsz?
Csak szégyelld magad : semmi közöm hozzá!
Jó volna, ha olyan könnyű volna meghalni s elugorni szégyen és baj elől.
Én nem egyszer kezdtem el az életet, tudod -e, hányszor kezdtem el, mióta meghalt a nagyapátok?
Hányszor kezdtem el egy krajcár nélkül, és mi lett volna, ha úgy beszélek én is akkor, mint te, mikor ott volt a nyakamon: a gyerekek és az adósság!
Azt hiszed, nem szeretnék én is nyugodni már?
Talán megérdemelném , jobban, mint akárki, az "esteli nyugodalmat "!
De most elölről kell kezdeni megint : itt van megint az adósság!
Jegyezd meg magadnak: nem halhat meg az ember, míg adóssága van!
" Nem halhatunk meg, míg adósságunk van" - szomorú és igaz maxima, mely talán sok mindent megmagyaráz.
A történet kialvó lámpása még Nelli fejét vetíti utolsónak ; leírhatatlan arckifejezéssel: mert ki írhatná le az Anya arcát, aki elkészült fia halálára, és élve találja?
Csodálatos módon nem örömet olvasunk ezen az arcon s nem megkönnyebbülést: inkább valami paradox csalódást; mint aki azt hitte, hogy mindennek vége lesz - és soha sincsen semminek se vége!
Mikor fogja Nelli leimádkozni e természettelen és rettenetes érzést?
Bűnösök és önzők vagyunk mindannyian, s talán minden emberi történetnek ez a tanulsága.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE