Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A hegyesi komondorok
A nagyanyámék hegyesi tanyája kutyás tanya volt.
Emlékszem egy nyárra, mikor tizenöt kutya volt a tanyánkon.
A nagybátyám sokalta is.
Darab ideig csak türte, de nyár végére megelégelte s ötöt odaajándékozott más tanyákra.
Ez csak egy nyár.
De legalább nyolc-kilenc kutya mindig volt a tanyán.
Három belőlük, a Hortobágy, a Bundás, a Fütyi , a mienk volt.
A kastély előtti filagóriás kert alacsony, rácsos kerítésén kivül kezdődött a birodalmuk s tartott egész a lóistállóig.
A tanya többi része a cselédházakkal, az ólakkal, az istállókkal a cselédségi kutyáké volt.
A Hortobágy, a Bundás, meg a Fütyi mintha csak tudták volna, hogy urasági kutyák , tartották magukat.
Legkivált a Hortobágy.
Sohase láttam még kutyában annyi méltóságot.
Ha rágondolok , mindig feküdve látom képzeletemben.
Ritkán hevert az oldalán, mint más juhászkutya .
Legtöbbször feküdt, nem hevert.
Hason, két hátulsó lábát maga alá huzva, a két elsőt hatalmas feje alá nyujtva, úgy, amint a mi városunk emlékkertjében az elesett szabadsághősöknek állított kőoroszlán fekszik dombra ágyalt sziklanyoszolyáján s olyan is volt a mi fekvő Horto-bágyunk csakugyan, mint egy pihenő oroszlán, szinte sörénye is volt s nem is lustaságból feküdt, hanem méltóságból.
Szép, nagy, fehérszőrü komondor volt.
A legnagyobb juhászkutya, amit valaha is láttam.
A legerősebb és a legszelidebb.
Érezte erejét, az tette nyugodttá, szeliddé.
A tanyai kutyák támadták a tanyánkra vetődő idegent, ugattak, horkoltak, majd szétszedték.
A Hortobágy pedig csak feküdt tovább a kerítés előtt, szemét is lassan vetette arrafelé rövid időre s azután nézett megint a messzeségbe.
Ugassatok , horkoljatok, támadjatok - volt a gondolat a nézésében - tik őrizzétek a tanyát.
Én meg őrzöm a kerek éggel borított egész nagy végtelen pusztaságot.
És őrizte.
Olyan hatalmas, olyan szép, olyan méltóságos volt, ahogy ott feküdt, hogy néha azt képzeltem, ezer év óta fekszik már egy helyben s ezer év mulva is ott fog feküdni s őrizni fogja mozdulatlanul, életre-halálra, hüséggel a pusztát.
Néha azt gondoltam: ő a puszták feje-delme.
Mikor a szemébe néztem, ugyanazokat a végtelenségeket, sikságokat, ugyanazt az erőt, fenséget, szilajságot és szelidséget láttam, mint mikor a puszta leboruló egének alján rémlő messzeségek felé révedeztem.
És olyankor magamat is végtelennek, erősnek, hatal¬masnak, szilajnak és szelidnek éreztem.
Komondor volt a Bundás és a Fütyi is.
A Hortobágy már öreg volt, mikor ők a tanyába kerültek.
Én először egy nyár elején láttam őket, mikor iskola után a tanyára költöztünk.
Akkor még apró, gyapjasfürtü, göndör kutyák voltak s egész nap a Hortobágy bundáját tépték.
A Hortobágy hagyta.
Feküdt tovább nyugodtan, méltósággal, csak néha kapott utánuk, hogy kedvüket töltse.
A Bundás meg a Fütyi pedig mérgeskedtek, morogtak , marakodtak, hempe-regtek.
Egy év mulva már szép nagy fehér komondor lett belőlük is.
De méltóságra nem értek föl a Hortobágyhoz.
Olyan volt az a három komondor, mint egy család, de igazság szerint hozzájuk kell számí-tanom negyedik családtagnak az "öreg Józsefet" is.
Az öreg József lehetett már hetven esztendős is, de mutatott nyolcvanat.
Bocskort viselt s leginkább az vénítette rengetegül, hogy sohse láttam azóta se senkit, akit az öregség úgy meggörnyesztett volna.
Csoszogva, rövid, gyors tipegéssel járt, mintha ügetett volna; mintha csak utol akarta volna érni előrekókadt, hajlott fejét és felső testét .
Egyidős lehetett a nagyanyámmal s ketten voltak a tanya patriarkái.
A nagyanyám a nagyasszony, József az öreg hüséges cseléd, aki gatyás létére is bejáratos volt a kastély tornácára, a konyhába, kamarába és a kertbe.
Az én gyerekkoromban már nem igen birt nehezebb munkát.
Egész dolga az volt, hogy a teheneket legelőre pányvázta s gondozta a kutyákat.
Azonkivül volt, akit szidjon a nagyanyám.
Nem haragból, nem méregből, csak úgy, ahogy öreg nagyasszonyok szokták régi hüséges cselédjüket.
Semmit se talált jónak a nagyanyám, amit az öreg József csinált; nem is adott néki más nevet , csak: "kend, vén tökéletlen !"
De azért hej, nehezen tudott volna meg-lenni az öreg nélkül s de megsiratta volna.
Az öreg József meg csak dörmögött magában a szidásra , zsörtölve, elégedetlenül, de azért hej, rosszul érezte volna magát, ha szidás helyett csak véletlen jó szót is kap.
Mert csak őt szidta a nagyanyám, ilyen sajátságos módon fejezve ki az öreg iránti szeretetét.
S én azt hiszem, hogy az öreg, ha a nagyanyám egyszer csak leszokott volna róla, hogy szidja, igen méltatlankodott volna s tán még elébe is állott volna azzal, hogy: hát csakugyan el akar üldözni a tanyáról a nemzetes nagyasszony, hetven esztendő után, hogy sohse szid már?
Sohse felejtek el egy jelenetet.
Egyszer a lóistálló körül kerített az öreg valahol egy lécet s egy óráig faragta, baltázta.
Akkor fogta s vitte a kamra felé.
Maga se tudta , mit akar vele, csak vitte.
Olyan komolyan, olyan sürgősen, mintha mindjárt házépítéshez akarna kezdeni.
Meglátta a nagyanyám.
Na, rajta ütött mindjárt:
- Hát kend, vén tökéletlen, hova viszi már lomnak azt a lécet?
Hogy nincs okosabb dolga!
- Hova viszem!
Hova viszem? - dörmögött az öreg.
- Hova vinném?
Viszem!
Megfordult s vitte megint vissza a lécet, ahonnan hozta.
Büntudatosan, a földet nézve , görnyedezve.
A nagyanyám pedig kiabált utána:
- Nem szégyenli, kend, vén tökéletlen, ingyen lopni az Isten szép napját!
Kár belé még a falat kenyér is!
Csak lomolni tud, egyebet nem!
Az öreg pedig szinte dugta a lécet, úgy vitte s csöndesen dörmögött.
Úgy igazitotta , hogy a kutyák mellett mehessen el.
Akkor oldalba rugta őket:
- Fütyi, Bundás, a fene belétek!
Hogy még hova nem hevernek az ember utjába!
Hogy volt, akit ő is szidhatott, megjött az önérzete megint.
Mintha nem is ő kapott volna a nagyanyámtól az imént.
Nem dugta már a lécet.
Úgy vitte megint, mint valami hatalmas szálfa gerendát.
Úgy lökte vissza az istálló mellé is, hogy látszott, meg van róla győződve, hogy nagy dolgot művelt.
Nagyobbat és fontosabbat, mint bárki más a tanyán.
Erre voltak az öregnek jók a kutyák.
A méltóság, az önérzet miatt.
Hogy mikor eltörpült a nagyanyám szidásának sulya alatt, egy-két rugás árán ujra megnőhessen.
A nagyanyám őt szidta, ő meg a kutyákat.
Csak a Hortobágyot soha.
Nem merte.
De a kutyák nem nagyon adtak az öreg haragjára.
Megérezték nagy szivét s szerették.
Az öreg pedig szinte fiainak szerette őket.
Egész nap gyüjtötte nekik a moslékot a konyhában és a kamarában.
Még csent is, ha keveselte a hulladékot.
Látni kellett, mikor délben és este enni adott nékik.
Mikor vitte a nagy veder moslékot, a Bundás meg a Fütyi majd lehuzták, úgy ugráltak a nyakába.
Az öreg pedig rugta őket, káromkodott:
- Bundás, a fene a hasadba, nem várhatsz!
Nem mégy, Fütyi!
Takarodsz!
Csak a Hortobágy várt nyugodtan, mozdulatlanul állva a vályu előtt.
Szinte marakodnia kellett az öreg Józsefnek, hogy elverhesse a vederről a Fütyit, meg a Bundást s kitölthesse a moslékot.
A Hortobágy méltósággal evett.
Az öreg József pár jobb falatot a vederben hagyott s külön is adogatott néki.
A Fütyi meg a Bundás faltak, habzsoltak , olyan mohón, mintha egy hét óta nem ettek volna; az utolsó falatokon össze-össze kaptak .
Egy-kettőre végére jártak az egész mosléknak.
Mikor tisztára nyalták a vályut, a Hortobágy nyalt a lakoma után egyet-kettőt a száján, fölnézett az öreg Józsefre, van -e még több?
S mikor látta, hogy nincs, csönde-sen visszafeküdt a kerítésajtó elé.
A Fütyi , meg a Bundás tovább is kuncsorogtak, mig végre az öreg József nagynehezen elverte őket magától.
Akkor lehevertek ők is.
A lóistállón tul kezdődtek a cselédházak s a dohányos-tanyák.
A béresek közül csak Nyitrai és Czaga tartott egy-egy kutyát.
A Nyitraié hónap elején és hónap végén nem számított.
Olyankor napokon át úgy megbujt, hogy szinét se lehetett látni .
Rejtekhelyeken aludta át a nappalokat és az éjszakákat.
Mikor aztán a hónap közepe felé kezdett kerek pofát vágni a hold, előkerült a Szárcsa is.
De mindig csak estefelére .
Kikeresett a tanyában egy-egy maga-sabb helyet, ott leült a két hátulsó lábára , pofájával a holdnak s ugatta.
A kezdetén vele ugatott a többi kutya is.
Nem tudta ugyan egyik se, mit ugat olyan keservesen a Szárcsa?
Füleltek, neszeltek, de sehol semmi, ami gyanus.
Se távoli szekérzörej, se idegen szó, se eltévedt ló nyerítése; semmi, semmi...
De ha bizonytalanul is, ugattak mégis, mert azt gondolták, valamit csak ugat a Szárcsa.
Addig ugattak, mig elunták; potyára nem ugatunk, gondolták s a Szárcsa magára maradt.
Aludt , pihent az egész tanya.
Úgy megszoktuk a Szárcsa vonítását, hogy nem zavarta az álmunkat .
Azért néha, mikor ébren voltam, kinéztem az ablakon.
Holdvilágos volt az egész tanya .
Nagy foltokban terült rajta a holdsütés és az árnyék.
Sehol eleven lény.
Csak a kut mellett a Szárcsa s fönt az égen a hold.
A hold csön-desen, szeliden uszott, a Szárcsa pedig bámulta, ugatta.
Egytagu, hosszannyujtott ugatással.
Mintha valami rémet érzett volna, úgy üvöltött.
Sehogy se értette a holdat.
- Élni él, - gondolta - mert végigsétálja az egész eget.
De mért olyan lassan, olyan kisértetie-sen?
S miért mindig csak éjszaka.
S hova lesz néha napokig is?
S miért nem ad semmit az ugatásra?
És nem lehet utána szaladni, nem lehet megkergetni, csak uszik fönt a magasban, fénylik, világít és hallgat s olyan, mint egy kisértet.
Soha, sohasem tudott tisztába jönni szegény Szárcsa a holddal.
Mit tehetett egyebet: ugatta, vonítva , keservesen, panaszosan, kétségbeesetten.
Néha-néha elbarangoltunk a mezőkön, a tarlókon.
Messze előttünk ráölelkezett az ég a földre s mi csak mentünk előre a véghetetlen messzeségek felé.
És egyszerre csak éreztük, hogy valaki jön a hátunk mögött.
Lopva, nesztelenül.
Mintha csak az árnyékunk maradt volna hátra s az jött volna utánunk.
Hátranéztünk, a Plutó volt, a Czagáék Plutója.
Hogy megállottunk, megállott ő is és csak nézett ránk félénken, hüségesen .
Hivtuk közelébb, nem jött.
Mentünk feléje, hátrált.
Mindig egyforma távolságot tartott .
Valami nagy, szent rejtelem lehetett előtte az ember, akit szeretni és félni kell.
Egész gyerekkorom idején megvolt a tanyán, de csak alig egyszer-kétszer láthattam egész közelről.
Sose felejtem el a nézését, füstös, kormos szemei voltak.
Hol megvillogott , hol kialudt bennük a tűz, pillanatról-pillanatra.
A hüség tüzelte a szemét és valami visszafojtott, félénk vadság.
Féltünk is a Plutótól, szerettük is.
Én előttem mindig misztérium maradt s lelkének titokzatosságát növelte szine is: kékesszürke, fehéren hamvazott, ritkás, hosszuszőrü komondor volt.
Négy dohányos család lakott a tanyán s valamennyi tartott egy-egy komondort.
A legvadabb a Koroknaiéké volt: a Vitéz.
Gyalogos ember alig mert tőle a tanyára menni.
Ha pedig szekér jött, még a forgó kerék agyát is marta, harapta.
Hörgött, nekiugrott , ostorozhatták, nem ért semmit.
Nagy kölöncöt viselt a nyakán.
Az se használt.
A szájába fogta, úgy rohant a szekér elé s mikor beérte, dühében észre se vette, akárhogy verte is a kölönc a lábát.
Bizonyos, hogy ha lehetett volna, széttépte volna a szekéren ülőket s leginkább a Vitéz miatt volt a tanyának veszedelmes hire.
Épp olyan erős és nagy volt , mint a Hortobágy.
S hevert ő is egész nap.
De mig a Hortobágy nyugodtan, méltósággal pihent, a Vitéz örökösen neszelt, nyugtalankodott, leste az idegeneket, hogy támadhassa , marhassa őket.
A Bakáék és Túriék két elvadult, kócos, gubancos komondora sovány volt , mert sohase kaptak enni.
Hogy éhen ne pusztuljanak, egész nap a sarlót járták s ürgét és hörcsögöt fogtak.
De megdézsmálták a nyers tengerit is és a nagybátyám örökösen fenyegetőzött, hogy lelövi őket.
A Góliáték Lomposa szép, nagy fehér kutya volt.
Sohase csatangolt, őrizte a Góliáték házát hüségesen.
Nem volt vad, de ha alkalma volt, ugatott és támadott becsülettel.
Ezeknek a komondoroknak mindnek más volt a természete: de valamennyi pusztai kutya volt .
S most, hogy visszagondolok rájuk, egy egész kis világ képzeletemben a mi volt hegyesi tanyánk.
Az egyetlen valóság a puszta közepén.
Szinte zsong a nyári rekkenő meleg a tanya körül s mintha aludnának a puszták.
A komondorok pedig hevernek a portájuk körül az árnyékban s hallgatják a nyári zsongást.
És egyszerre csak mintha valami nesz keveredne a zsongásba.
A Vitéz nyugtalankodik.
Morog, figyel, bele-beleugat a messzeségbe.
Előbb a Lompos felel neki, azután a mi Fütyink s lassan-lassan a többi is.
De még hevernek s el-elhallgatnak.
Egyszer aztán erőre kap a távoli nesz s ahogy közeledik , szekérzörgés lesz belőle.
A Vitéz sem birja tovább.
Ugat, horkol s vad rohanásba kezd .
Utána a többi kutya.
Egy-kettőre beérik a szekeret s támadják, marják.
Majd leszedik róla a rajtaülőket.
Így vág át a szekér a tanyánkon Szoboszló felé, kutyáktól ostromolva.
Csak a Hortobágy nem támad.
Minek is?
Egy ártatlan, idegen szekeret?
Annyi az éppen, mintha valami délibáb kelt volna életre s az vágna át a tanyán.
Érdemes is megkergetni.
Elég, ha heverő helyéből egyet-kettőt ugat utána.
S csak alszik tovább nyugodtan, méltósággal, a nagy pusztai messzeségekbe révedezve, a végtelenségekről álmodozva.
Lassan-lassan elhal a szekérzörgés a Gólyás felé, a komondorok visszatérnek az árnyékba s megint alszik a tanya és a tanya körüli puszta.
Alhatik nyugodtan: álmát a Hortobágy őrzi.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE