Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
GÓLIÁTH
Egy öreg bohém - sok verses színdarab költője - beszélte ezt a történetet, az » Eldorado « -kávéházban, a hol éjente fiatal czimboráinak hazudozni szokott.
- Azelőtt - így kezdte - még nem régiben is, két otthonom volt.
Az egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy harmincz esztendeig.
Azt a fészket , melyet közönségesen otthonnak mond az ember, a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni szoktam, meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott ütöttem tanyát.
Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany Csillag « -kávéház volt.
Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne tértem volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, egy-egy órát agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, melybe egy figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér belevéste a névbetűimet.
És a mikor idegen földön barangoltam, álmodozva gondoltam az » Arany Csillag « -ra, mint emberséges férj a távol szomorgó feleségre.
Ahányszor nagy útról tértem vissza, első látogatásom a kávéházamat illette.
Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag « -ba czimborákat csődítettem magam köré.
De soh'se jártam oda a társaság kedvéért.
Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember ujságokat olvas és ujságokat beszél meg; nem kerestem benne szórakozást, a játék se volt gyönyörűségem.
Igazában talán azért jártam oda, amért más ember kimegy a fenyvesek közé vagy a folyópartra, valahányszor rabjául esik annak a furcsa, félig édes, félig szomorú hangulatnak, melyet a legokosabbak melankóliának neveznek.
A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először vetődtem oda.
A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik délutánonkint a közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni.
Magamforma, szellemi munkával foglalkozó ember nem igen tévedt oda.
Rajtam kívül a kávéháznak csak egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki némi érdeklődést tanúsított a nyomtatott betű iránt.
Hanem ez az egy aztán nevezetes ember volt, legalább rám nézve nevezetessé vált.
Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag « -ba, már ott találtam.
És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás szolgálatában ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a kávéházban minden áldott nap, kivéve néhány rendkívüli esetet; de ezekről a rendkívüli esetekről nincs még mit szólanom.
Az első tíz esztendőben úgyis nagyon gyéren fordultak elő.
Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a kávéháznak, mint én magam.
Velem megesett, hogy néha esztendőszámra idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag « -ot; amaz nem utazott soha.
A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról - és ez igen ritkán történt - minden este, pontban hat órakor megjelent a kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak ketten olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött; összeszedelőzködött és csöndesen elsompolygott.
Oszlop létére nagyon kevés vizet zavart a kávéházban.
A legpontosabb ember volt, a kit ismertem.
Perczre járt, perczre evett, perczre köhögött.
Egy-két félszeg mozdulata tudós ember pedantériájáról árulkodott.
Tudósra vallott arczkifejezésének az az egyetlen jellemzetes vonása is, melyet csak később , nagysokára vettem észre, mikor jobban megismertem.
Ez az arcz zavartalan nyugalomról , állandó lelki békéről beszélt; ha ki nem nevetnének, azt mondanám: komoly derültség ült rajta.
Meggyőződtem róla, hogy ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a léleknek is, az arcznak is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek, a melyeket szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk.
Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság.
Pár hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki lehet ez az én testvérem a » Journal des Débats « -ban?
Kérdezősködtem.
Megtudtam, hogy egy kissé csillagász, nagy mértékben fizikus és mindenképpen mathematikus.
Különben pedig tisztviselő a meteorológiai intézetben, és Bruek úrnak hívják.
Az ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását.
Az ember nem ok nélkül bújja a lapokban a meteorológiai tudósításokat.
Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s különösen e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő tisztelettel tekintettem kávéházi szomszédomra.
Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit nemsokára Bruck úr szives volt viszonozni.
Akkortájt került színre első verses vígjátékom: »Diana «, a melylyel némi sikert értem el.
Kevéssel az előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette velem, hogy tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti , megkülönböztet a gabonaügynököktől.
A figyelem jól esett, bár puszta udvariasságnak vettem.
Mit neki - tűnődtem - a világ minden Dianái?!
Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött ki köztünk.
Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz.
Sohase szóltunk egymáshoz egy szót se.
De mit is szólhattunk volna?
Mit érdekelte őt Poe Edgár és Gérard de Nerval!
S mit tudtam én a minimumhoz és a maximumhoz!
A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított karosszéket.
Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet ennek az én tudós szomszédomnak?
Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig.
A vándor-éveimet éltem.
Mikor visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany Csillag « -ot, az első nyájas arcz, melyet megpillantottam, a Bruck úré volt.
Látszott rajta, hogy örül a megérkezésemnek.
S mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk újra kezdődött.
Társaság gyűlt asztalom köré , vidámság költözött az »Arany Csillag « -ba.
Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott.
Mindez hidegen hagyta szomszédunkat.
Byen türelmesen békés és komoly lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták.
Nagyritkán azonban megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr is elmosolyodott .
Erre a mosolyra igen büszke voltam.
Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én.
Úgy hogy valósággal megijedtem , mikor egyszer néhány hétig kimaradt a kávéházból.
Tudtam, hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie.
Úgy is volt, alig tudta meglábolni.
A viszontlátás megható volt, és légies nyájaskodásunk, melyet csak a két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande túlvilági barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált.
Már majdnem megismerkedtünk.
Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, mikor szomorú emlékezetű »Psyché « -met színre hozták.
» Psyche« alaposan megbukott.
Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses színdarab olyan rettenetesen.
Az egész nézőtér pisszegett; a második felvonás után valóságos üvöltözés támadt.
Csak egy ember volt a földszinten, a ki az utolsó perczig kitartóan, szinte kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse a darabomat: Bruck úr.
Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle alkalmam nem kinálkozott.
De kevéssel utóbb legalább udvariassággal viszonoztam a szivességét.
Valami értekezést olvasott fel az akadémiában.
Nagyon tudós felolvasás volt, annyi szent.
Már a czíme is olyan tudós volt, hogy egy szót sem értettem belőle.
Nem tudtam kitalálni: fizikai vagy mathematikai tárgyú -e?
Hanem azért elmentem az akadémiába, meghallgatni a felolvasását.
S ha nem féltem volna, hogy felriasztom szomszédaimat, az öreg fő-fő csillagászokat, bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó, helyes !«
Bruck úrnak jól esett a figyelem.
Mikor lejött a felolvasó emelvényről, engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a gratuláló öreg csillagászokat.
A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Úgy esett, hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év óta szolgált ki bennünket, egyet gondolt és meghalt.
Nagyon derék fiú volt ez az öreg Pistika.
Maga volt az eleven figyelem.
Úgy ismert már bennünket, a két törzsökös vendéget, hogy kitalálta a gondolatainkat, nem kellett vele hosszan értekeznünk.
Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán vetemedett.
Az öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és senkije se volt a világon.
Nem volt annak még kutyája se.
Hárman kísértük ki a temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én.
A temetés után Bruck úrral néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk.
Attól fogva köszöntünk egymásnak.
Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is.
Igen keveset beszélt, de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és készségesen adott felvilágosítást.
Szócsatáinkat mindig figyelemmel hallgatta, de békés, derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a Sirius magasságában van irodalmi vitatkozásaink felett.
Ha általánosabb érdekű tárgyakról volt szó, s nagyon erőltettük a nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé kitérőleg válaszolt kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság törvényeire, a tények logikájára, a statisztikára, a személyekre, tekintettel az egész világra .
Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem lehettek volna tárgyilagosabbak és reálisabbak.
Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre, váratlanul, az » Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott.
Kávéházunk, helyesebben szólva : kávéházunknak a gazdája megbukott.
A szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott.
Az utolsóelőtti este, mielőtt Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet rendeztem a névbetüs márványasztalon.
A néhány árva vendég haza szállingózott: mi maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én.
Kívüle csak két vendégem volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag.
Míg én ezt a derék embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a meteorolog a kisasszonynyal foglalatoskodott.
Most beszélt vele legelőször, húsz esztendő multán.
Ez a leány megöregedett mellette, s Bruck úrnak mindeddig nem volt hozzá egyetlen szava.
Nem tudom, a szokatlan állapot , vagy a bor tette -e, de a csillagász arcza egész este piros volt.
Mikor haza mentünk , megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni.
Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert kutya.
Ha véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk egymásnak.
De az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen.
Akadt uj ember, a ki ujra megnyitotta a kávéházat.
Bruck úr is , én is, diadalmasan vonultunk vissza az ujonnan kifestett zugba.
S aztán még vagy tíz évig zavartalan barátságban éltünk, most már egymás oldalán .
Beszéltünk a minimumról és a maximumról, beszéltünk Poe Edgárról és Gérard de Nervalról; hol én unatkoztam, hol ő; de türelmesek voltunk egymás gyöngéje s elismerők egymás tehetsége iránt; a szeretet sokféle különbséget kiegyenlít.
A társaságom is megszerette Bruck urat: nagyon nyájas ember volt, bár kissé hideg és tartózkodó.
De a légynek se vétett.
Mondom, nagyon tartózkodó s izgatottságra képtelen embernek ismertem.
Annál inkább meglepett, mikor egy este valami kicsinység miatt, melyről sehogyse tudtam belátni , hogyan érdekelhette, egészen kijött a sodrából.
A mult télen történt.
Asztalunk körül ismét irodalmi vitatkozás támadt.
Nem kiméltük egymást, s úgy rémlik, az én »igazság « -omat nagyon eláztatták, mert emlékszem, hogy ezt az inkább nagyhangú, mint tartalmas kijelentést koczkáztattam meg:
- Az igazságot nem lehet csak így egyszerűen letorkolni.
A remeket nem lehet csak így hirtelenében tönkre ócsárolni.
És ha az egész világ agyon neveti is.
Az igazság , melyet valamely remekben kifejeztél, akárhogy temesse el a léhaság, a közönbösség és a gyerekes gúny, kitör sírjából és eget kér, kikel és termékenynyé válik, mint a mag , mely háromezer évig a fáraók sírjában hevert, s háromezer év multán a földbe jut és kicsírázik.
Valami képzelhetetlen történt: Bruck úr, a ki rendesen elnéző és néma tárgyilagossággal hallgatta gyerekességeinket, Bruck úr szeliden megveregette a vállamat.
A meteorologtól ez a vállveregetés valóságos ömlengésnek tűnt fel.
Annyi volt ez , mintha más valaki a nyakamba borult és megcsókolt volna.
Mindnyájan összenéztünk .
Bruck úr kissé elpirult.
Hanem még akkor este hazakisért.
Először életemben.
Csikorgó hideg volt, nem akartam elfogadni a szívességét.
Hiába.
S ettől fogva elkisért minden este, messze eső lakásomig, bárhogy szabadkoztam.
Ezeken az esti sétákon, meg máskor is a kávéházban, szivesen beszélgetett irodalmi dolgokról, rendesen magától.
Mással nem igen elegyedett szóba, de velem szemben szinte közlékenynyé vált.
Egyről-másról elmondta benyomásait.
Úgy látszott , érdeklődni kezdett az irodalom iránt.
De önmagáról is elmondott egyet-mást.
Hogy árva és örömtelen életet élt, hogy egész élete a munkáé volt, hogy szereti Shaksperet, s hogy Julius Caesart könyv nélkül tudja.
És néha úgy tetszett, mintha még akart volna mondani valamit.
Elhallgatta.
Néhány hónapi tűnődés után végre is elszánta magát.
- Akar nekem egy nagy, igen nagy szivességet tenni? - kérdezte egy este, mikor éppen búcsúzkodtunk.
- Bizonyára, és pedig örömmel.
- Úgy kérem, látogasson meg holnap három és négy óra közt.
Nagy, igen nagy szivességre kérem.
El nem képzelhettem, mit kivánhat tőlem.
Másnap pontosan megjelentem a lakásán.
Igen szivesen fogadott; láthatólag izgatottan várt.
- Engedje meg - szólt - hogy elhagyjak minden fölösleges bevezetést.
Azonnal látni fogja, mire nézve kérem nagybecsű véleményét.
Hadd térjek mindjárt a dologra.
Leültetett egyetlen karosszékébe.
Megkinált egy ezüstgöngyölegbe burkolt szivarral , melyet nyilvánvalóan külön az én számomra vásárolt.
Aztán asztalához ült, kiszedett a fiókból valami papircsomagot, ránézett a csomóra s így szólt:
- Góliáth.
Szomorújáték öt felvonásban.
Irta Bruck Jeromos.
Majd elájultam.
Erre nem voltam elkészülve.
Olvasni kezdett.
Verses tragédia volt valósággal, s nem valami tréfa; verses tragédia zsidókkal és filiszteusokkal.
A zsidók és a filiszteusok nagyon mulatságosak voltak benne.
Ilyen színdarabot csak egy meteorolog írhatott.
Irtózatos kedvem lett volna hahotázni.
De a hogy jobban megnéztem emberemet, elment a kedvem a nevetéstől.
Szeme vad tűzben égett, arcza lángolt, ki volt kelve magából.
Az első felvonás után aggódva kérdezte:
- Nos?
Kezet szorítottam vele.
Szerencsét kívántam munkájához, s elmondtam Góliáthról mindazt, a mit Macbethről gondoltam.
Végig olvasta, s én nagyon komolyan hallgattam.
Nem éreztem többé a nevetés ingerét.
Ujból kezet fogtam vele és ujból magasztaltam.
Elmondta, hogy harminczkét éve dolgozik ezen a munkán.
Húszszor is megváltoztatta, átalakította, ujra írta.
S megkérdezte tőlem: ebben a formában hagyja -e végkép, vagy még változtasson rajta valamit?
Tudtam, hogy ha a változtatás ellen nyilatkozom, ezután már színházi összeköttetéseimre kerülhet a szó.
Kellemetlenül éreztem magamat.
Gyönge voltam, a mit később keservesen megbántam.
Ajánlottam, hogy valamelyik lényegtelen jeleneten tegyen változtatást.
Egy-két évet akartam nyerni.
Nagyon hálálkodott a tanácsért.
Idegesen szorította meg a kezemet, s biztosított , hogy soha se fogja elfelejteni.
Akkor este különösen vidám volt.
Részletes magyarázattal szolgált az asztaltársaságnak a new-yorki szabadság-szoborról.
Hol van a világító tornya, milyen sebességgel haladnak a tengeren át a vándorló madarak, hogyan csalja őket a fény a toronyhoz, mint verődnek a falhoz s hullnak élettelenül a torony párkányzatára.
Hanem, mikor egyedül maradtunk, velem csak Góliáthról beszélt.
Temérdek dolgot tudott róla mondani.
S minden szaván meglátszott, hogy erre az egy kártyára tette az életét.
Úgy három hónappal ezelőtt az én csillagászom halott-halványán érkezett az »Arany Csillag « -ba.
Megsemmisülten rogyott egy székre, s aggódó kérdéseimre nagynehezen ezt hebegte:
- Ellopták Góliáthot.
Valami gazember feltörte az íróasztalát, elvitte az apró értékeit s mindenféle írással együtt Góliáthot is.
Igyekeztem vigasztalni, megnyugtatni.
Bizonyítgattam, hogy az, a mi a Góliáthban remek, megvan.
Megvan a fejében.
A mi a fődolog, azt a tolvaj nem vihette el.
Szomorú mosolygással hallgatott.
Másnap felakasztotta magát.
Akár csak Gérard de Nerval.
Mert hát nemcsak a new-yorki halvány fény: az Ideál, ez az óriási világító torony is megkívánja a maga áldozatait.
Szegény madarak!
Azóta nem mentem az »Arany Csillag « -kávéházba.
VÉGE
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE