Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
Izgalmas vadásztörténetek.
Mig mérsékelt világrészünk visszhangos, csendes erdőiben, virágos rétjein és erdős folyópartjain bárki veszély nélkül sétálhat, andaloghat, akár éjjel , akár nappal, végezheti békén dolgát a szántó-vető, legeltetheti nyáját a juhász, - nem fenyegeti semmi vész; bátran horgászhat a vizpartokon, vagy ringatózhatik a hűs hullámok ölén bárki is, vagy leheveredhetik az erdők bársonyos mohszőnyegére, a rétek tarka virágai közé - addig a tropicus világrészek tájain, erdőiben, s folyópartjain mindannyiszor az életével játszik és halálveszély környékezi mindenfelől, nemcsak künn a szabadban, de kunyhója védő fedele alatt, sőt még ágya párnái között is.
Akár sétáiban , akár munkájában, mindig oly elővigyázónak, óvatosnak, körültekintőnek kell lennie, mint amaz indiánnak, ki fejbőrvadászatra indulva, ellenségét akarja meglepni - vigyázni minden lépésre, minden hangra, minden bokorra és egész környezetére egyszerre és mindenfelé...
* * *
Anderson, a hires vadász és kutató, egy napon annyira elszámitá magát az időre nézve, hogy a rengetegben lepte meg az éjszaka, mielőtt hajójához érhetett volna, annál is inkább, mert az egyenlitői tartományokban nincs szürkület és alkony, hanem egyszerre lesz sötét és világos, minden átmenet nélkül.
" Oly sötét volt körültem - beszéli - hogy kinyujtott karomat sem láttam és a mi helyzetemet még kétségbeejtőbbé tette, az az volt, hogy napközben ellődöztem minden töltényemet, igy fegyverem nem ért többet egy botnál, mi pedig vajmi silány védelmi eszköz az erdők vadjai ellen.
Átkozva könnyelmüségemet, az erdőből a folyó partjához akartam jutni, honnan könnyen tájékozhattam volna magamat a hajócska után, melynek e tájon kelle reám várakozni.
Lassan, előre nyujtott kezeimmel tapogatózva, lépkedtem , óvakodva, nehogy zajt üssek, mert már a rengeteg élénkülni kezdett .
Körülöttem, minden oldalról ágrecscsenés, a bozót ropogása és lombsuhogás hallatszott, orditó, sikoltó, bömbölő hangok csendültek fel, néha oly közelről, hogy azt hittem, közvetlen mellettem harsanik fel az a vésztjósló orditás.
A sakálok orditó ugatásába a hyenák pokoli röheje vegyült, mit el-elhallgattatott pár perczre a párduczok komor bőgése és rekedt, nyávogó sikoltozása.
Megálltam, hallgatództam, szüntelen azon kinzó kétségtől gyötörve, hogy nem tévesztem -e el az utat ezen áthatolhatlan sötétségben, s a helyett, hogy a folyó partjára jutnék, még jobban a rengetegbe mélyedek , hol, egyetlen töltény nélkül, a legelső ragadozó prédája leszek, melyektől szinte hemzsegett e rengeteg.
Minden ágrecscsenés megriasztott, s ilyenkor fegyveremet, melylyel az utat tapogattam, ösztönszerüleg kaptam magamhoz , elfeledve, hogy vele magamat megvédeni nem tudom.
Ha lábaim alatt egy-egy ágdarabka megrecscsent, vérem sebesen kezdett lüktetni s attól féltem, hogy e recscsenések valami vadállatnak figyelmét magokra vonják.
Néha-néha - mintha páros gyertyát hordoznának a bokrok között - két zöld fényben izzó pont meredt rám a sürüből.
Ilyenkor véremet jegedni érzém, mert azt hivém , hogy egy-egy reám rohanni készülő párducznak a szemei merednek reám a villódzó zöld fényben.
Kettőzött figyelemmel hallgatództam, nem hallom -e a folyó lassu gyöngyözését, s minden lépés után meg-megállva, kettőzött óvatosság és lassusággal lépkedtem tehát, nehogy valami fa vagy bokornak menjek neki - midőn egyszerre olyan iszonyu, erős, velőtrázó hörgéssel vegyes mennydörgő orditás harsant fel a sürüben, hogy azt hittem, közvetlen mellettem kelle e hangnak felharsannia.
Lélekzetem elállt s füleim megcsendültek s a rémülettől minden tagom tehetetlenül reszketni kezdett.
Valami leirhatlan rémletes volt ezen iszonyu erejü hörgéssel kezdődő orditás ebben az alaktalan sötétségü éjben.
És mintha csak ketté vágták volna az előbbi zürzavaros orditást, oly halálcsend állott be ezen borzalmas hangokra.
És ezen csendben, - mely sokkal ijesztőbb volt, mint az előbbi hangchaos, mint a csattogó mennydörgés, ujra megdörrent az előbbeni félelmes orditás.
Lábaim gyökeret vertek s nem birtam mozdulni !
Mit tehetek én - egy töltetlen puskával - ezen közelben kóborló oroszlánpár ellen!
Hisz, még ha töltött fegyver volna is kezemben, a halál torkában állnék, mert e vak sötétségben még saját alakom körrajzait sem látom .
Óráknak tetszettek azok a perczek, melyeket dobogó szivvel, mozdulatlanul állva töltöttem ott.
Nem mertem még lélekzeni sem, attól félve, hogy az oroszlánok körmei közé jutok.
A nagy csendben szinte hallottam szivemnek félelmes, erőszakos dohogását, - de hallottam egyuttal azt a halk , gyöngyöző, sistergő zajt is, mely a csendes folyásu vizek sajátja.
Kissé megnyugtatva a nagy csendességtől, ujra megindultam s nemsokára a fák ritkulni kezdtek, s igy a sötétség is annyira engedett, hogy kivehettem a folyó sötét tömegét.
Oly zajtalanul, a mint csak tehettem, egészen a viz széléig jutottam s onnan kémlelődtem a hajó után.
Nyugat felé a láthatár kissé világosabb volt, igy felfelé, egy a folyóba mélyen benyuló zátonyszerü földnyelvhez közel, megpillantottam a kis hajó árnytalanul hosszu vitorla-rudját és árboczát elmosódó árnyékként az égre rajzolva.
A folyó itt jó nagy darabon öbölszerüleg el volt szélesedve, s igy vize is meglehetős sekély vala, s ezen öböl közepéig a fenti zátonyszerü széles földnyelv nyulott be a vizbe az erdő felőli oldalon.
Hogy tehát a vadak fogait elkerüljem, lassan a vizbe ereszkedtem, s abban gázoltam szép csendesen előre és ama földnyelvnél akartam ujra partra szállani, honnan hajóm már csak néhány ölnyi távolságban horgonyzott.
Az ágrecsegés s az orditás , sikoltozás már ujra elkezdődött az erdőben, ez tehát kissé megnyugtatott , hogy az oroszlánok eltávoztak, mikor én szerencsésen a földnyelvig értem, de alig léptem ki a vizből a földnyelv szélére, midőn valami állat, mely a hüvös, nedves homokon pihent, lépéseimtől megriadva, felugrott s vak ijedtséggel rohant a földnyelv elejéig terjedő parti sürüségbe, - de a másik pillanatban már felharsant azon vértfagylaló, iszonyu hörgés, mennydörgő orditással párosulva, a bozót tört, recsegett, ropogott a rémitő dulakodásban, s ezt halálhörgés és rémitő morgás követte.
Azt hittem megfojt és megsüketit a fejembe tóduló vér, mert füleim annyira csengtek, és a földet éreztem ingadozni lábaim alatt.
Még gondolkozni sem birtam, mig szivem rohamos lüktetése nem csillapult - és ha ama szegény állat nincs, ugy én megyek egyenest ama oroszlán-pár torkába, mely a földnyelv parti sürüségében, prédára lesve, rejtőzött - mert ott akartam én is partra szállani.
Minden tagomban reszketve, léptem ujra a vizbe, s felhasználva a morgás és küzdelem zaját, szerencsésen kikerültem ama veszedelmes pontot és szemközt a hajóval léptem ki a partra.
Jelt adva, hogy fektessék ki a deszkát a partra, a hajócska védő födélzetére jutottam szerencsésen .
Embereim közt nagy volt az öröm, mert ők már azt hitték, az oroszlánok támadó és vérszomjas orditásából, hogy én estem körmeik közé, miután azon irányból várták visszatértemet, ezért ijedtükben még a padlót is behuzták."
Nemcsak éjjel, de nappal is, sokszor a legrettenetesebb helyzetbe kerülnek ezen országok lakói: "Egy franczia mérnökkari tiszt a Sahara-sivatag déli részén földmérésekkel foglalkozva, egy karaván lakba volt elszállásolva .
Egy alkonyatkor, a munka végeztével, hazafelé tartott, midőn figyelmét számos, egy tamarind erdőcske felett szállongó keselyü ragadta meg.
Az erdő széléhez érkezve, egy kisded völgyben, nagy rémületökre, egy hatalmas oroszlánt pillantottak meg, mely egy terebélyes fa alatt egy nagy antilop-bikát marczangolt - és az oroszlán körül tisztes távolban: hyenák , sakálok és keselyük vártak a lakoma maradványaira.
Mozdulatlanul álltunk meg, ez volt a legtanácsosabb, mit helyzetünkben tehettünk, mert, ha menekülni iparkodunk, azzal csak az oroszlán figyelmét vonjuk magunkra, mig igy - lakomája végeztével - tán el fog távozni, a nélkül, hogy csak reánk is nézne.
Jó negyedóráig álltunk szoborszerü mozdulatlanságban.
Az oroszlán mohón tépte, szaggatta a vérző és párolgó tetemet, s nagy falatokban emészté fel, ugy, hogy jóformán alig maradt husnak nevezhető rész a bika csontjain .
Ekkor felemelkedett, nyelvével végig nyalogatá véres száját és talpait , azután ránk szögezve szemeit, merően nézett bennünket - de párszor elorditva magát, hátat forditott, s lassu léptekkel az erdőcskébe mélyedt, mi pedig sietve hagytuk el a helyet s iparkodtunk, hogy mielőbb a karaván-duár biztos fedele alá juthassunk."
Az oroszlánok után, legfélelmesebb ragadozója Afrikának a párducz.
Egy kifejlett párducztól csak ugy félnek a benlakók, sőt még jobban, mint egy oroszlántól, mert ennek pokoli gyorsasága, mindent legázoló dühe, s villámgyors támadása ellen alig lehet védekezni.
Nem azokról az elcsenevészett macskákról beszélünk, melyeket állatkertünkben, vagy vándorló menagériákban láthatni, hanem azokról, melyek a szabad természetben vadságuk és erejük teljében veszik fel a harczot a teremtés urával, és hogy e harcz minő életveszélyes, minő kétséges, az dr. Bombonnel természetvizsgáló alábbi elbeszéléséből eléggé kiderül:
" Midőn utazásaimban - beszéli Bombonnel - a Beni-Bitham törzs területére érkeztem, szinte eliszonyodtam a különben vendégszerető és európai műveltségü sheyktől, mert arczán nem volt semmi emberi forma, mert az egész fő egy iszonyatosan összeroncsolt, óriási hegedésektől és kékes forradásoktól barázdált tömegnek látszott, orr nélkül, háromfelé hasadó , szétroncsolt szájjal, egy szemmel, mig a másik helyén csak egy forradásos , szaggatott ür látszott.
Vacsora után, kértemre, a következőleg beszélé el a rettentő sebek történetét:
" Atyám, ki eléggé gazdag és felvilágosult volt arra, hogy szakitson a régi mohamedán előitéletekkel, engem Párisban neveltetett, azért látja ön nálam az európai és a keleti kényelmet összevegyülve.
Sheykké lételem második évében népem nyájait egy párducz-család pusztitotta s folyton nagy károkat okozott, a nélkül, hogy elejtésük sikerült volna.
Egyszer a nőstény a fiatalokkal együtt eltünt a vidékről; de itt maradt a him, s még dühösebb vérszomjjal pusztitotta a nyájakat, sőt egy asszonyt is annyira összemarczangolt a pataknál, hogy sebeibe néhány óra mulva belehalt.
Másfél hónapon keresztül minden éjjel lestem reá, de annyiszor változtatta helyeit , hogy soha sem birtam nyomára akadni.
A folytonos károk és panaszok egészen ingerültté tettek és megesküdtem, hogy addig nem nyugszom, mig el nem ejtem .
A pásztorok, kik látták nehányszor - mondták, hogy egy roppantul kifejlett , erős állat, mert egy féléves bikával egész könnyüséggel ment tova - s ez még inkább fokozta vadászszenvedélyemet.
Egy estén - éppen holdtöltekor - egy alattvalóm rohant sátoromba, s lelkendezve beszélte, hogy a párducz nyájából kevéssel napszállta előtt, szemeláttára szakitott ki egy kecskét, s azzal a tibbahi vizmosásos szakadékba vonult.
E hir egészen felvillanyozott és minthogy az idő hideg és sötét volt, egy nagy, felhajtott galléru darócz-köntöst és egy vastag nemez sapkát huztam fejembe, és embereimet - kik a rossz idő és a nagy sötétség miatt követni akartak - visszaparancsoltam, csak a pásztorral és egy szolgámmal, - ki a csalétkül szolgáló eleven kecskét hozta - indultam a szakadékoknak.
Tudva, hogy a hold 10 órakor feljő, sietnünk kellett, hogy még ez előtt a leshelyre érjünk, igy a pásztor a rövidebb uton vezetett.
Ez az ut keskeny , szakadékos és tüskebokrokkal benőtt ösvényeken vezetett, e miatt vadászkésem minduntalan a bokrokba akadt, s hogy ezt meggátoljam, a tartó szijjat kétszer magam körül csavartam, ugy, hogy a vadászkés nem az oldalamon, hanem hátul lógott le.
Megérkezve a pásztor által kijelölt helyre, ez a szakadék széléhez vezetve , mondá: "A párducz e szakadékban tartózkodik, azért, uram, te rejtőzz el e bokor mögé."
A leshely csakugyan oly jó volt, hogy hosszas keresés után még magam sem találtam volna jobbra.
A szomszéd hegy oldala meredek lejtőben bocsátkozott le egészen a vizmosás árkáig, melynek szélén, háttal a hegynek , foglaltam el helyemet.
Embereim tőlem három ölnyire verték le a czöveket, s hozzá kötötték a kecskét, mire ez hangosan mekegni kezdett; parancsomra, de még inkább arra, hogy a kecskemekegés előcsalhatja a párduczot, s ők is csalétkül eshetnek neki, sietve eltávoztak.
Magam maradtam tehát e nappal is ijesztő, félelmes, vad tájon, legalább öt-hatszáz méternyi távolban a duártól s minden emberi lénytől.
A kecske féltében, még erősebben kezdett mekegni, más nem zavarta a nyomasztóan félelmes csendet.
Tán nem ültem hat-nyolcz perczig a bokor megett, s arra sem maradt időm, hogy vadászkésemet leoldjam és mellém, kezem ügyébe helyezzem - csakhogy a bokor ágait tudtam éppen elháritani, hogy ne akadályozzanak, - midőn a párducz , mint valami nesztelen árny, villámsebesen a kecskén termett, mely csak egyetlen halálhörgést hallatott.
Én lélekzetemet is visszafojtva, vártam , hogy feljőjjön a hold, mert sugarai már a fák tetején rezegtek, hogy eloszlassák a mély sötétséget, mely inkább sejteni, semmint látni engedett.
Kimondhatatlan boszuságomra és meglepetésemre azonban azt láttam, hogy a párducz a kecskét oly könnyedén kezdi tovavonszolni, mint a macska az egeret.
Alig két ölnyire volt tőlem, de a vak sötétségben se fejét, sem más tagját meg nem birtam különböztetni, csak egy óriási test - még sötétebb körvonalait láttam a homályban.
Attól félve, hogy ha várok, a párducz eltünik ragadmányával a sötétben, s én megint másfél hóig leshetek utána - feledve minden eszélyt és óvatosságot - fegyveremet a sötét tömegre irányozva, lőttem.
A düh és fájdalom rettenetes orditása harsant fel a párducz torkából, melyet ezerszeresen visszhangoztak a szakadékok öblei, s azután a kecskére rogyott.
A legkisebb mozdulat is reám vonhatta volna a bőszült bestia figyelmét, azért mozdulatlanul maradtam helyemen, de mégis meglepetéstől tartva, fel akartam állni, hogy a második csövet kilőhessem, mert a bekövetkezett csend mégis nyugtalanitott.
Egy ág azonban a ruhámba akadt, s ujra leülni kényszeritett .
Ezen ágzörgésre se mozdult semmi, noha pár perczbe került, mig ruhámat az ágak közül kiszabadithattam - igy nem hallva, nem látva semmit, a párduczot megöltnek hittem.
De mégis óvatosan és guggolva, fegyverem csövét lefelé forditva s ujjammal a ravaszon, másztam elő a bokor mögül, midőn tekintetem a párducz zöld , tüzben izzó szemeivel találkozott, s a másik perczben összehuzva magát , hason csuszva, felém szökellt.
Én fegyveremet fejének irányozva sütöttem el , de a gyorsaság, melylyel felérni szökellt és a sötétség csalóka árnyvonalai miatt, elhibáztam, ugy, hogy a golyó a földbe furódott, s a fegyver lángja a vad nyaka szőrét perzselte meg.
Ez a fenevadat még nagyobb dühbe hozta; légreszkettető orditással veté magát reám - oly erővel, hogy e rohamnak lehetetlen volt ellentállni, hanem hanyatt estem, vállaimmal a bokorra dőlve.
A párducz fojtogatni kezd , kimondhatatlan dühvel marja, szaggatja nyakamat, de ezer szerencsém, hogy daróczkabátom nagy, vastag gallérja az éji hideg ellen fel van hajtva, ez és a felhajtott gallér annyira-mennyire védi nyakamat, különben egy harapással kiszakithatná.
Balkarommal magamat védelmezni s a párduczot visszalökni iparkodom, jobb kezemmel pedig az alám került vadászkést akarom megkapni.
De a párducz védekező karomat össze-vissza harapja; a hüvelyknyi vastag darócz-szöveten át érzem a velőkig nyilalló, iszonyu fájdalmat, s hallom csontjaim ropogását, azután arczomba kap, s felső fogai homlokomról orromra pattannak s belemélyedve balszemembe arczcsontomat szakitják be.
Hörgő fájdalomsikoltásom beleolvad a vad dühtől veszett orditásába.
Egy kézzel nem tudva a vadat visszatartani, abban hagyom a vadászkés keresését, s két kezemmel nyakon ragadom és fojtogatni kezdem, ekkor rézsut harap arczomba, s betöri állkapcsomat.
Ennek recsegése és az iszonyu fájdalom ugy nyilamlanak agyvelőmbe, hogy egész fejemet összezuzottnak hiszem.
Arczom egészen szájában van, érzem bűzös, forrón gőzölgő lehelletét, fatörzs keménységü , cylinder vastagságu nyakát a kétségbeesés erejével szoritom, s igy mégis sikerül borzasztó fogait fejemtől eltávolitani - mire ujra balkaromnak esik s ebbe négy roppant lyukat szakit.
Még mindig hanyatt feküdtem a szakadék szélén, fejjel le, lábbal felfelé , czombjaim között a reám nehezedő párducz hátsó lábaival, melynek rettentő dühorditásaira az 5-600 méternyire fekvő duarok lakói és marháik falevélként remegtek.
A folyton nagyobb dühbe jövő fenevad ujra arczomnak esik, én visszalököm : ujra támad s kikapja vastag nyakát kezemből, s fél fejemet kapja be.
Az őrjitő fájdalom és halálfélelem végső erejével rántom ki fejemet.
Fogai koponyámon csikorognak végig s hasgatják össze és e közben oly hatalmasan emelem, hogy ő legyürni akarván, hátsó lábaival lökést adva testének , átbukik rajtam és a szakadék szélére zuhan - de ellőtt első lábaival nem tarthatván fel magát, orditozva zuhan le a szakadék fenekére...
Végre felállhattam!
A hold is feljött, de alig láttam a szemembe patakzó vértől - s a számat eltöltő vérrel együtt, négy fogamat, s arczom-állkapcsom husczafrangjait köpöm ki.
De mit törődtem én az őrjitő fájdalommal, s azzal , hogy minden mozdulatommal véresőt fecskendeztem magam körül, valami nem emberi, vak düh töltött el azon tudatban, hogy sebeimben ugy is el kell vesznem, igy hát ellenségem vérét, halálát kivántam.
A bosszu vak dühével , vadászkésemet kirántva, kerestem a bokrok között; minden áron meg akartam találni, hogy ha már annyira összemarczangolt, vagy én öljem meg, vagy ő öljön meg engem.
E helyzetben találtak meg embereim, kik hallva a párducz rettentő fájdalom-orditásait, azután a rákövetkező csendet, azt hitték , megöltem s örömmel jöttek hát felkeresésemre, hogy diadallal a duárba kisérhessenek - de mennyire eliszonyodtak, midőn a fáklyák lobogó világánál , egy tántorgó s a düh önkivületében levő, vadászkését villogtató, vértokádó alak jött elibük, kinek feje egy összemarczangolt, vérben uszó husdarabhoz , de nem emberi főhöz hasonlitott, mert balarczom kiszakitva, nyakamra leffent alá, s ezen óriási sebből az összetört arcz- és állcsontok meredeztek elő , ajkaim lerepegetve, állkapcsom összetörve, balszemem kiszakitva volt, s homlokomon is a négy ujjnyi széles hasitásból a homlokcsont fehérlett elő , fejemről pedig hajastól együtt csüngtek a bőrdarabok alá, és orrom helyén csak egy véres, roncsolt szélü ür tátongott, melyből a vér bugyborékolva csergedezett, balkarom össze-vissza volt marva, hasogatva s a hus arról is czafatokban csüngött le.
Galyakból készült kólyán vittek a duárba vissza, hol sokáig élet-halál között lebegtem, s daczára erős testalkatomnak, nyolcz hónapig kellett tehetetlenül, emberfeletti kinok között feküdnöm, mig sebeim begyógyultak .
Igy is hálát kell adnom a véletlennek, mert, ha ez utközben arra nem kényszerit, hogy vadászkésemet hátra csatoljam, ugy a párducz elébb összeroppantja fejemet, mig késemet kiránthatom és leszurhatom, mert egyik kézzel lehetetlen lett volna visszatartanom.
Negyednapra megtalálták a pásztorok a párducz hulláját is a szakadékban .
Lövésem két első lábát zuzta szét.
Ez volt fő- és egyedüli szerencsém, mert ha csak egyik előlábát is használhatta volna, ugy ma nem beszélhetném el e történetet.
Nevetek, ha olyan kalandokról hallok vagy olvasok, hogy egy ilyen fenevadat valaki késsel vagy tőrrel ejt el, köpenybe csavart balkarját tartva a vad elé s mikor ez reá rohan, mártja tőrét szivébe.
Mert lehet -e ilyen rettentő erejü, villámgyors fenevad rohamának ellentállni?
Hol van az az ember, kit egy 3-4 mázsás állat rohama, mely roham sulyát dühe s az ugrás ereje még megtizszerezi - le nem döntene lábáról, ha még oly erős is?
Hisz ez olyan, mintha egy robogó mozdonyt akarna feltartani valaki, hisz nekem is csak az volt a szerencsém, hogy a szakadék szélére helyezett a véletlen , különben halálra marczangolt volna."
Ezen nagy ragadozóknál még félelmesebbek azon sok fajta mérges kigyók , melyekben a tropicus tartományok kivétel nélkül oly gazdagok és azon hallatlan izomerejü Óriási kigyók, melyek nem mérgesek ugyan, de nagyságuk és erejük miatt félelmesek.
Ezek ellen a védekezés még nehezebb, mert legtöbbnyire orvul, észrevétlenül támadnak rejtekükből, vagy belopódzkodnak a házakba s elrejtőznek az ágyakba, takarók alá vagy a ruhanemüek közé , szóval, a legvéletlenebb körülmények között bukkannak elő, mikor a menekülés vagy védelem mindig kétséges.
Igy Indiában egy lakás verandáján, mely dusan be volt futtatva kuszónövényekkel, - angol cipay-tisztek kártyáztak.
Egyszerre egyik érezni vélte, hogy valami lábszárára tekerődzik, s lassan kuszik felfelé.
A megdöbbenés első pillanataiban, felsikoltott, mire társai is felugráltak és ezen zörejre a kigyó is dühbe jöve, halálra marta az illetőt, mert India legveszélyesebb kigyója: a Szemüveges kigyó (Naja tripudians) volt, melyet a benlakók is "bis Cobra-nak" azaz "huszszoros mérgü kigyónak" neveznek .
Növeli e veszélyes hüllő félelmetességét még az, hogy nem valami kicsiny és erőtlen, mint a mérges kigyók legtöbbje, hanem nagy, mert egy-egy kifejlett példány 6-8 lábnyira is megnő, ereje pedig vetekedik egy erősnek mondható férfi erejével, mint ezt Loftus lord, cipay őrnagy, ki hires volt erejéről , is tapasztalta.
" Már meglehetősen tele volt tarisznyám - beszéli el ő maga a "Vadászclub " lapjában - sőt egy pompás pávát is elejtettem, azért jó messze távoztam el a hajtóktól és kiséretemtől, nehogy megbotránkozzanak és felzúduljanak az általuk szentnek tartott és Visnuh istennőnek szentelt madár elejtése felett, mi már nem egy angol katonának az életébe került - és a nagy forróság elől is menekülendő, egy árnyas fügefa alá dőltem le pihenésre .
Már-már elnyomott az álom az izzó forróságban, midőn kutyám dühös, de egyuttal félő vonitása riasztott fel.
Arrafelé pillantva, villámgyorsan szöktem fel, mert majdnem egy nyolcz láb hosszu Szemüveges kigyót láttam felém közeledni.
E veszedelmes hüllő dühének tetőpontján állott, mert szivalakulag megvastagodott nyaka erősen fel volt duzzadva, szinte feszült , szemei gyorsan változtatva szinüket, a szikrázó sárgás-zöldből az izzó sötétzöldig - szikráztak s nyakát hátra-hátra szegve, hangos sziszegés között, ágaskodó ugrásokkal közeledett felém, mert valószinüleg az ő tartózkodási helyén ütöttem fel pihenő helyemet.
Szerencsére, kutyám ugatása és hátrálása némileg megosztotta figyelmét - mégis hamarjában nem tudtam egyebet felkapni, mint vastag, boros üvegemet s ezt vágtam fejéhez oly szerencsésen, hogy azonnal összeesett s kevés vonaglás után kinyujtózkodott .
Látva, hogy megdöglött, megmértem; a nyolcz lábból csak másfélhüvelyk hiányzott s fényes, setétes, gesztenyebarnán vöröslő szine, széles nyakán a majdnem bársonyfeketeségü erős széles szemüvegféle rajz a mellett bizonyitott, hogy egy vén himmel van dolgom, mert a nőstények és fiatalabbak kisebbek s halványabb szinezetüek.
Minthogy már régóta szerettem volna e kigyó méregfogait egész közelről megvizsgálni, leültem a fa alá s közvetlenül fejét markolva meg, egy ágacskával száját akartam szétfesziteni.
De ki irhatja le rémületemet, midőn feje egyszerre kisiklott kezemből s mintha szijjal vágtak volna reám , éreztem, mint vágódik és tekerődzik teste nyakam és karom köré!
Szerencsémre - egészen akaratlanul - mintegy az önfentartás ösztönéből - az első mozdulatánál átszoritottam nyakát, ugy, hogy fejét sem mozditani, sem forgatni nem tudta, igy harapni sem bir, mig erősen birom tartani .
Nagynehezen feltérdeltem ültömből s karomat, melylyel az undok hüllő nyakát oly görcsösen szoritám, a mint csak birtam, lehetőleg kinyujtottam, mig másik karommal a kigyó testét akartam lefejteni, mert nyakamat már oly erősen szoritotta, hogy lélekzetem akadozni kezdett s szédülni kezdtem a fejembe tóduló vértől, e mellett az undor és irtózat majd megölt sikos , hideg testétől.
Hiába kapartam, rángattam, feszegettem, egy vonalnyit sem tudtam tágitani a kigyó testéből, mely, mint egy oda forradt ércöv , szoritott folyton erősebben.
Már kétségbe kezdtem esni, mert az én erőm fogyott, az övé pedig fokozódó dühvel, egyre növekedett.
Mint egy részeg ember előtt, forgott velem minden, már csak hörögve vettem lélekzetet s éreztem, mint feszülnek meg ereim a pattanásig halántékomon az odanyomult vértől s az a karom, melylyel fejét tartottam, az erőltetéstől reszketni , ingadozni kezdett s ujjaim szét-szét tágultak, mint széles nyakát nagy erővel fel-felduzzogatta s borzasztó erőlködést fejtett ki, hogy haraphasson.
Néha balkezemmel meg kellett támaszkodnom, daczára, hogy térdeltem - a földre, mert tántorogtam, mint a részeg.
Egy ilyen támaszkodásnál földön heverő puskámra tenyereltem.
Talán a mindenható Isten sugallta azt a gondolatot, hogy a hegyes puskavesszővel szurjam át nyakát , igy nem haraphat s mégis megölhetem.
Alig-alig tudtam a töltővesszőt kihuzni s majd arczra buktam, de aztán reszkető, ingó karral furtam át duzzadt nyakát közvetlen a kicsiny lapos fej alatt, azután fejem felett egy nagyot kanyaritva a vesszővel, undok teste leoldózott nyakamról s azután teljes erővel e fügefa derekához vágtam vesszőstől együtt.
Meg valék mentve, de mégis le kellett dőlnöm a fü közé, mert annyira reszkettem, oly kábult és erőtlen voltam, hogy lábaimon nem tudtam megállni a kiállott félelem , izgalom és megerőltetéstől."
Mindhárom világrészben élnek még a méregtelen kigyóknak azon fajtái, melyek nagyságuk s óriási izomerejük által válnak veszélyesekké.
Ezek az ugynevezett Óriási Zuzárok (Boa) és nyelők (Python ), melyek őz-, juh- s kecske-nagy állatokat nyelnek el általában s az emberre csak ingereltetve veszélyesek.
De vannak közöttük óriási, kifejlett példányok, melyek éhségükben megtámadnak 1-2 két éves bikát is és zuzzák össze ezeket.
Ezek azután az emberekre veszélyesek.
Igy egy franczia sergeant, ki Guyanában telepedett le, egy nap hajnalán ruczákra ment vadászni a vidék mocsaras részében.
A mint a nád között bujkált, hogy a ruczákat jobban meglophassa , egyszerre azt érezte, hogy hátulról valami megragadja vállánál fogva és kegyetlenül vállába harap.
Hangos jajszóval rántotta ki vállát s szökött előre és hátra pillantva, egy rengeteg nagyságu Óriás kigyót látott, mely borzasztó torkát eltátva, ujra reá vetette magát, de e támadás egy ügyes oldalugrással szerencsésen elkerülte.
" Ekkor láttam csak egész borzasztó nagyságában e szörnyet - beszéli ő - mert első támadásakor féltestével a nád között rejtőzött.
Óriási testét két karikába szedve, fejét oly magasra emelte, hogy az én fejem felett himbálódzott.
Puskám ki volt lőve, azért el is hajitottam és vadászkésemet rántottam ki, de mielőtt megsebezhettem volna, fejével villámgyorsan alácsapott s jobb térdembe mélyesztette fogait .
Az iszonyu fájdalom még csontom velőit is megrázkodtatá.
Dühösen vágtam feléje késemmel, de mielőtt eltalálhattam volna, már visszakapta fejét s czombomnál fogva megragadva, a földre rántott s a másik perczben már egyszer át is gyürűzött.
Orditva henteregtem a földön, mert hallottam , éreztem bordáim ropogását s éreztem azon iszonyu, zsibbasztó szoritást , mintha mellkasomat nyomná valami óriási erő a szakadásig össze.
A kigyó, hol fölemelt, hol földre vágott - még egyszer át akart gyürűzni, hogy teljesen összeroppanthasson.
Kétségbeesetten vagdalkozva késemmel, e perczben azt éreztem, hogy vágásom a kigyó testét érte, mert dühös sziszegéssel ugy csapott fejével az én fejemhez, hogy azt hittem ezer darabra szakad és - eszméletemet vesztettem.
Iszonyu, sajgó fájdalom és a rám tüző nap izzó sugarai ébresztettek fel ájulásomból.
Lábaimból patakzott a vér, s minden lélekzetvételnél, mintha hosszu szögeket vertek volna oldalamba, ugy nyilamlott.
Fel akartam tápászkodni, de hangos jajkiáltással rogytam vissza.
Lábam rohamosan kezdett dagadni, a csizma és nadrág ugy szoritottak, mintha szöges présbe szoritanák!
Jajgatva, hason kuszva, vánszorogtam el a vizig, s ott meglocsolva arczomat, ez kissé magamhoz téritett annyira, hogy körülnézhettem.
Bár több órát hevertem ájultan, de rettentő ellenségem még mindig vonaglott, csapkodott tőlem nem messze, mert vágásom majdnem kétfelé szelte megfeszült testét.
A rettentő fájdalmak ujra aléltságba döntöttek .
Csak otthon tértem magamhoz, mert társaim keresésemre indultak, de csak négy napi láz után, mialatt semmit sem tudtam magamról.
Az orvosok elveszettnek tartottak, mert három oldalbordám tört be, lábam pedig az éles fogak marása s a sebekbe hatolt kigyónyáltól olyannyira genyesedésbe jött, hogy már-már amputálni akarták az egész lábszárt, hogy életemet megmenthessék, de végre is, másfél évi szenvedés után, sántán, de mégis felkelhettem."
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE