Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
17. §. SCHUNDFILM, VAGYIS EGY FEJEZET AZ APACSTANYÁN
Kerboltné, Ilona, mikor a nagy viharban, kendőben, átszaladt a kerten, hogy a férjétől kérjen segítséget, zárva találta a kerti ház ajtaját.
De belül égett a nagy fény.
Ilona idegesen zörgetett az ajtón:
- Gyula!
Gyula!
Én vagyok!
Nyissa ki!
Nem felelt senki, és Ilona elkezdett körülmenni, vigyázva, az eresz alatt , hogy meg ne ázzon: bekémlelni az üvegen.
Nem látott senkit ottbenn, és egy iszonyú gondolat ijesztette meg.
Kétségbeesetten kezdte verni az üveget:
- Gyula!
Gyula!
Egy kép jutott eszébe, melyet egyszer látott, egy mozikép: egy öngyilkos, a fal mellett eldőlve, összecsuklott térddel, folyton növekvő fekete tócsában .
Reszketve a kulcslyukat kezdte kapargálni kisujjával.
Körül vert a zápor , csattogtak a villámok: a nagy, kerti ház villogott a sötétben.
A kulcs nem volt benn belülről a lyukban.
Ekkor Ilona feltapogatott kezével az ajtófél deszkáján, és megtalálta a kulcsot, szokott szögén függve.
A kerti ház üres volt: Kerbolt elment valahova, szórakozottan, égve hagyta a lámpát!
Ilona gépiesen forgatta meg a kulcsot a zárban, bement.
Egyedül állt , üvegfalak közt, a vihar közepén, mindenfelől láthatta a csatázó villámokat .
Leánykorára gondolt.
Küküllőre, amikor egy ilyen őszi vihar nagy szerencsétlenség volt az egész famíliának: elverte a szőlőt, a pompás, egész Erdélyben párját ritkító küküllei termést!
Ilyenkor az anyja szentelt gyertyákat gyújtott a konyhában, és a körül hangosan imádkoztak.
Az anyja , egyszerű falusi asszony, sohasem tudott az ilyen paraszt babonákkal felhagyni.
Jaj!
Egy iszonyú villám borított mindent fénybe körös-körül, s Ilona ijedtében elkezdett zokogni hangosan.
Könnye összefolyt az esőcsöppek nedves nyomaival arcán, leborult a bőrdíványra, egy régi bőrdívány állt a kerti házban, elrejtette az arcát, mint a strucc.
Lassanként átmelegedett arca nedvessége a sima bőr hűsén, szemét addig nyomkodta, míg különös, színes foltok jelentek elébe, és a foltok folytak, alakultak, átszivárványosodtak és elfeketedtek, mint a vértócsák.
És újra a mozikép volt a szeme előtt , amit egyszer látott: az öngyilkos, összecsuklott térddel, a fal mellett.
És reszketett és vacogott, és úgy érezte, mintha meztelen volna kitéve a viharban, és annyira félt, hogy már szinte valami iszonyú kéj, valami istentelen, ideges gyönyörűség volt ez a félelem.
Kerbolt pedig még tíz óra tájban távozott hazulról, maga sem tudta, hová , csak ki, a szabadba!
Egész büszkesége szétomlott, neki, akinek egész élete büszkeség volt!
Ment, mint egy őrült, az idővel nem törődött.
Alig látta az utcát, szabad mezőkre gondolt, fürjes vetésekre.
Ment, amerre Vilma ment előbb, s egyszerre messziről egy nőt pillantott meg...
Vilmát...
Most kétszeres erővel gyúlt föl benne a kérdés, mely egész estén át gyötörte - egyetlen vágy, egyetlen gondolat: tudni! tisztán látni!
Egyszerű lelke mindig csak egy gondolatot tűrt meg egyszerre, és minden gondolat rögtön zsarnoka lett, ura lett.
Néhány nagy lépéssel utolérte Vilmát, éppen mikor az kinyitotta a kis kávéház ajtaját, utánaugrott a lépcsőkön, és megragadta a karját:
- Vilma!
Ebben a pillanatban egy hosszú, deres, nyírott bajuszú ember ugrott belülről hozzájuk, karonfogta, és egy asztal mellé vonta.
-.
Kérem, uraságod, csak egypár szót kérek - mondta hirtelen, leült , félrecsapta kis angol pipáját, helyet mutatott Kerboltnak is.
- Üljön le , kisasszony - mondta Vilmának is.
Kerbolt zavartan nézett körül:
- Bocsánat, uram, de nem tudom...
- Azonnal, uram...
Kerbolt tanácsos úr, ugye? - kérdezte az idegen a legtökéletesebb udvariassággal, és Vilmához fordult: - A kisasszony nem jött egyedül.
- De... én... - hebegett Vilma, mint aki nem tudja, mi történik vele.
- Nem baj - mosolygott a nyírottbajuszú finom, gúnyos ajkaival.
- A kisasszony fél tőlem, ezt én meg tudom érteni.
Bocsánat, uram - fordult ismét Kerbolthoz -, ha egy kicsit akadozom a magyar beszédben, de hosszú időt töltöttem külföldön.
És különben sem ez az anyanyelvem - tette hozzá.
Kerbolt egyik meglepetésből a másikba esett.
Az idegen modora igazán nem illett e helyre: előkelően beszélt, valami szélhámos előkelőséggel.
S azzal a könnyedséggel, ami éppen Kerboltnak mindig úgy imponált.
- Uraságod egyedül jött Vilma kisasszonnyal: tetszik ez nekem - nézett tovább, kissé ingerlőn, Kerboltra.
- Tetszik ez nekem, noha so soll ich leben - mondta kissé kiesve szerepéből -, nem tudom, hogy tetszett gondolni.
Egyébiránt - fordult hirtelen egy suhanchoz, aki az utcaajtón bámészkodott ki egy darabig, s aztán csengetve becsapta - etwas in der Gasse ?
- Senki - felelt a suhanc nagy grimasszal.
- Akkora senki, mint egy ház.
- Schön, schön - folytatta az idegen.
- A tanácsos úr gavallér, lovagias jellem, hisz ezt hittem is, das glaubte ich schon.
A tanácsos úr gavallérosan kíséri a kisasszonyt, begleitet das Fräulein: csak azt nem tudom, mi szükség lesz akkor rám?
Én nem vagyok meglepetve, uram , hozzászoktam én már a meglepetésekhez, bin dazu gewöhnt: csak bevallom, nem értem, kann's nicht verstehen.
Schöner úr megmondhatta volna, hogy a kisasszonynak még mindig... hogy a kisasszony még mindig, wie sagt man das, érintkezik régi barátaival.
- Nem igaz! - kiáltott Vilma hirtelen.
- A fene érintkezik ezekkel a disznókkal, ne bosszantson!
Az ördög tudja, honnan csöppent egyszerre ide , én nem híttam, menjen a...
Az arca nekidacosodott, Kerbolt hökkenve nézett rá, szép volt, mint azelőtt .
De micsoda kísértet volt mégis, ezen a helyen, ebben a ruhában és ilyen szavakkal!
De megismerte, azért még a szavain is megismerte, a dacosságán, a hirtelen felforrásán.
Nagy, barna szeme szinte még jobban fénylett, mint azelőtt, valami fölcsigázott ragyogással, csak az arcbőre romlott, csak körülhálózták a szemét apró ráncok.
És ráncot vetett a nyaka, amint fordult .
És elnyúlt a széken, keresztbe dobta lábát, hogy térdig látszott az erős , formás láb, az azsúrharisnya.
A füstön keresztül.
A Selig-kávéházban.
A szerb tamburás éppen abbahagyta a játékot, és valami pénzdolgon veszekedett hátul a gazdával, nagyon hangosan, mialatt a suhanc egy másikkal kártyázott .
Egy nagy hajú fiatalember könyökölt csupán egy asztalnál, feketekávé mellett, egy nő mellett, aki fel-felugrott, dühösködött, összevissza gazemberezte a fiatalembert, amit az cinikus mosollyal hallgatott.
Hátrább egy ivókompánia ült, láthatólag nem törzsvendégek, betévedt ivókompánia, nem nagyon válogatós, akik tovább akartak inni, mikor máshol már bezártak.
Ezek közül némelyik ismerősnek tűnt fel Kerbolt előtt... mint ahogy az álmok alakjai ismerősek... és az is furcsa volt, hogy ittas beszédjeikben a Madár János nevét hallotta minduntalan emlegetni.
A kávés nem tudott összebékülni a tamburással, és megindította a zongoraautomatát.
A tamburás dühösen akasztotta le nyakáról hangszerét, és hangosan monologizálva fejezte ki megvetését e keserves világ ellen.
A kucséber holmiját rakta ki, és pénzét számolta egy sarokban.
Közben a kártyások is összevesztek.
Az egyik gyanúba jött, hogy "vászonra zsugál ".
Tiltakozása hangossá vált:
- Maga beszél?
Fonnyadt gyerek vagyok, de azért ha megfognám, maga a földön lenne régen!
Halottszaga lenne régen!
- Kenj le neki öt ruppóért! - biztatták a többiek.
Egyáltalán olyan volt minden, mint az álom.
És Vilma, Bontó Vilma kísértete - ah, annyi régi est, egy báli éj, egy komoly szó emléke a szép, piros ajkakról (oly komolyan tudott beszélni, oly okosan, nem volt tucatleány) - annyi múlt kísértete, egy virág kísértete, sárosan, fonnyadtan és...
A züllött lány beszél, felforr, ontja a durva, csúnya szavakat, mintha egy sáros virággal arcul csapnak valakit...
- Vilma, én elmegyek, de addig nem megyek el, míg meg nem mondja, mit akart a feleségemnél.
Ez végre kötelességem és jogom...
- Fütyölök a kötelességére - kiáltotta a lány -, fütyölök a jogaira !
Fütyölök, tudja?
Az apám megölte magát a maga kötelességei miatt.
Disznók , disznók, itt hadarnak kötelességekről, pedig ők is olyan disznók, mint a többi.
Maga miatt jutottam én, ameddig jutottam.
Szegény, szegény jó papám , ha tudta volna, mi lesz a lányából! - tette hozzá szörnyen hamis, színészes pátosszal, forgatta a szemét, és elővett egy kendőt.
- Vilma - kiáltott Kerbolt, mély férfirészvétének, emberi önérzetének egy utolsó mozdulatával -, Vilma, én megértem az elkeseredését, jöjjön innen velem!
Vilma, én megértem, én nem haragszom magára, én nem vetem meg magát , jöjjön velem erről az utálatos helyről.
Vilma, nézze, bocsásson meg nekem , én belátom, hogy vétkes vagyok maga iránt... akaratlanul, kényszerből... de gondoljon csak vissza, legyen igazságos, én... én feleségül akartam venni magát!...
Még akkor is!
Még azután is!
Csak magától függött... én nem léptem vissza...
Én elvettem volna...
- Megölte az apámat, és elvett volna engem... disznó! disznó! - zokogta Vilma, mialatt az angol pipás férfi hátratámaszkodva székén, nézte őket szótlan.
Kerbolt magához tért, kezdte feszélyezni a helyzet, kezdte szégyellni, hogy így kiadott magán: a szomszéd ivókompániából is - bár szavait nem hallhatták - különösen nézegettek át rá, mintha ismernék, és bizonyosan ismerték is, mert nagy hangos beszédben Madár Jánosról beszéltek , és mintha reá, Kerboltra is tettek volna célzásokat:
- Ó, Madárnak még a lába nyomát is megcsókolhatnák - kiáltott egy sovány , szőke ember, az asztalt döngetve.
- Három-négy elemi... semmi sem lett volna belőlük...
És most ott ülnek az ő jóvoltából, és ellene áskálódnak...
Ezt is, kérem - mondta, halkítva -, ő hozta ide kérem, tönkrement ember volt...
Kerbolt mereven ült, varázsban, lenyűgözve; és hallotta fejére zúdulni , hangos beszédben lelkére hullani mindazt, ami eddig titkosan bántotta.
- Disznó! disznó! - kiáltotta Vilma mind hangosabban, hogy a szomszédban is elakadt a beszélgetés, és mind idenéztek...
Borzasztó, mivé lett ez a lány !
Kerbolt felugrott idegesen, megragadta a Vilma kezét:
- Jöjjön innen velem, akarom!
Vilma, segíteni akarok magán, nem való magának ez a hely, gondoljon csak rá, ki volt maga, nézze, itt meg is ismerhetik...
Vilma összerezzent, ijedten nézett körül.
Kerbolt megfogta a kezét, mintha vonni akarná az ajtó felé:
- Jöjjön velem!
Jöjjön innen velem!
Vilma dühösen rántotta vissza energikus, szinte férfias kezét:
- Csak azt lesse, hogy én magával elmegyek!
Szépen megyek én el magával .
Mindenki megkap engem, csak maga nem fog megkapni soha!
Disznó!
Elmegyek inkább akárkivel, az utolsó csavargóval ingyen, mint magával a világ minden pénzéért.
Disznó!
Az én apám orgazda volt, zsiványok cimborája, mégis leköpöm az ilyen disznókat!
Elmegyek inkább a Brilianttal, jöjjön! - mondta , felállt hirtelen, belekarolt az angol pipás idegen karjába.
- Elmegyek inkább a tolvajjal, a betörővel, akit a rendőrség keres, azt is többre tartom, mint magát!
- Megbolondult?
Vilma kisasszony! - sziszegte a nyírottbajuszú, önkénytelen körülpillantva: aztán dühösen tette hozzá: - Fogja be a száját!
- Látja?
Elmegyek inkább Brilianttal: nekem az való!
Hozzám ilyen való! - kiáltott Vilma még hangosabban, nem is hallgatva rá.
- Briliant! - rezzent össze Kerbolt, a híres bíró, és eszébe villant az esti , otthoni beszélgetés... a felesége: - Vilma! - kiáltotta, és elfeledve mindent, a lány vállához kapott.
- Mondja meg azonnal, mit keresett a feleségemnél!
- A felesége!
A maga felesége!
Köpök a feleségére, tudja! - szitkozódott a lány, és ránézett, mint egy ijesztő madár.
- Én elmegyek! - határozta el hirtelen Kerbolt, csak ebben a pillanatban ébredve tudatára igazán, kivel ült egy asztalnál.
Feltette a kalapját, s elfordult.
De Briliant, hirtelen és halkan, mint a macska, felugrott, elébe állt.
- Bocsánat, uram, de innen nem megy ki! - mondta súgva, de határozottan.
Egy pillanat.
Összevágtak a férfiszemek páros acéljai.
- Csak semmi feltűnést, tanácsos úr...
Beláthatja, hogy nem ereszthetem ki , addig nem, míg magam messze el nem tűntem - magyarázta Briliant -, mert rendőrt hívhatna.
Van okom félni a rendőrségtől - tette hozzá fölényes , finom mosolyával -, önnek nincs.
Az jó érzés lehet.
Én már régóta nem ismerem ezt az érzést.
Csak nyugodtan: tessék helyet foglalni - mondta csitítva, mint egy gyermeknek.
Kerbolt vadul nézett az előtte suttogó, vékony, ideges alakra.
Egy kézszorítással összeroppanthatta volna ezt a macskaszerű ügyes, nyurga zsidócskát.
- Hátha mégis kimegyek? - suttogta.
Briliant a zsebébe nyúlt.
- Revolver van nálam: van önnél? - mosolyogta.
- Ugyan, tanácsos úr, minek csináljunk komédiát?
Én szokva vagyok ilyenekhez, bin dazu gewöhnt, kár volna az életét reszkírozni erre.
Egy kicsit itt ül még; miért ne? aztán én egyszer eltűnök, és akkor ön szabad.
Kerbolt a fogait csikorgatta.
Hát ez a vég? ez a sors? gondolta.
Ó, érezte ő azt ma előre, érezte egész nap már.
Jobb is - gondolta:
- Azt hiszi, hogy félek?
- Kedves tanácsos úr - mosolygott Briliant egyszerűen -, gondoljon rá... ha itt botrány lesz... ha önt itt találják...
Bontó Vilmával... egy éjjeli botrány hőse gyanánt...
Nem tudom, ez kedves lesz -e önnek... mit szól a felesége ?...
Kerbolt leült a székre szótlanul.
A közfigyelem azonban kezdett feléjük fordulni.
A suhancok szemmel látható feszültséggel kísérték Briliant mozdulatait.
Őrök voltak ők, bármely pillanatban készen a beavatkozásra.
Az ivókompánia azonban, akik a Madár János ügyéről beszéltek, nyilván ijedten és zavartan álltak fel helyükről.
Egymást okolták, hogy minek jöttek ide , kinek az ötlete volt ide jönni, ebbe a lebujba!
Ezek tudniillik a Vnuk-beli társaságból voltak, Kovács Endre tanító és mások, kik ma túlfűtve a nagy izgalomtól, a nagy események hírétől, tovább akartak együtt maradni még , inni és politizálni, éjfél után is, mikor a jó öreg Vnuk már bezárta a boltját.
- Gyerünk a Seligbe - mondta akkor valaki: - ott is kapunk bort, az nyitva van egész éjjel.
S azzal a rokonszenvvel, mely minden olcsó és szűk alkoholzugok felé vonta kicsiny lelkeiket, siettek az éjjeli lebujba.
- Áhh, ilyen helyen kapni néha a legjobb bort - mondta akkor Kovács Endre.
De most, hogy a dolog a veszélyes botrány színét kezdte ölteni, meg voltak szeppenve mindannyian, szinte kijózanodtak a bortól.
- Mondtam, hogy a Selig utolsó hely - mondta Kovács Endre.
- Selig úr!
Selig úr! - kiáltoztak mások.
És tanakodtak, melyikük induljon az ajtó felé.
Végre a tanító elszánta magát , és néhány lépést tett előre.
De majd hanyatt esett rémületében, mikor Briliant egyszerre előtte állt, revolver a kezében.
- Uraim, nem ismerem önöket.
Önök tanúi voltak annak, ami előbb itt történt .
Nem engedhetem ki.
Legnagyobb sajnálatom...
Hirtelen elkacagta magát hangosan.
Ampenszán, volt kárpitos, temetőigazgató , aki hogy váratlan pénz volt a zsebében, bármennyire félt is a feleségétől , új állásának örömére, és a polgármester hazaáruló szavazatának, a küszöbön álló nagy eseményeknek bővebb megbeszélése végett ma szintén a mulatókkal tartott, egyszerre elsárgulva, egy ijedt nyekkenéssel leesett a padlón.
- Selig úr!
Selig úr!
Rendőrt! - kiáltozta Kovács, a kályha mögé menekülve.
Eközben Kerbolt felállt hirtelen, és nagy határozottsággal az ajtó felé tartott.
Két suhanc az előbbi kártyázók közül egyszerre felszökött és az ajtó elé állt, a kijárást egészen elkerítve.
Selig úr nem volt látható sehol.
És ebben a pillanatban egyszerre nagy csengéssel kinyílott az ajtó - kívülről.
És bejött... elül egy suhanc, Partos járásbíró okmánytáskáját cipelve... és utána bejött - maga a járásbíró.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE