Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Megismerkedés Miczivel
Egy szép napon azonban megszünt az én fürdői életemnek nyugodalma.
Asszonykámék megismerkedtek a mi hotelünkban – éppen az én révemen, mert velem kezdtek az illetők diskurálni, – egy igen kedves idősebb házaspárral, egy német generálissal meg a feleségével.
Ez az ismerkedés magában véve még nem okozhatott volna nekem semmiféle izgalmat.
Az ilyesmit én már nagyon megszoktam.
De volt egy "kísérő körülmény" is – egy kis kutya személyében!
Ez lett azután az izgalmak kútforrása!
Az én életemben ez volt az első eset, hogy asszonykáimék megengedték, hogy egy pajtásommal szóba álljak, – társalogjak.
Talán azért engedték meg ezúttal, mert olyan előkelő házból való volt, mint a generálisék.
Föltételezték tehát, hogy talán ő is olyan tiszta és jól ápolt lesz, mint amilyen én vagyok.
A nagysága is megfelelt az enyémnek, de sokkal kövérebb volt nálamnál – és fekete.
Az én asszonykám azt mondta róla, hogy nem szép kutya, sőt még a saját gazdái is ilyen véleményen voltak felőle.
De azért szerették és nagyon jól bántak vele.
Mert hiszen csak nem fog egy jólelkű ember kutyát tartani, ha nem szereti és nem akar vele jól bánni?
Hiszen kutyája csak akkor van az embernek, ha kedve van hozzá és szereti.
S azért még nem is láttam olyan úrihölgyet vagy urat, aki kutyát tartott – és nem jól bánt volna vele.
Míg példáúl azt már láttam, hogy némely gyerekkel nem jól bántak.
Ez azért van talán, mert gyereke sokszor annak is van, aki nem akarná.
A gyerekben nem lehet válogatni; azt nem veszik – ingyen jön.
Gyakran valószínűleg olyankor, mikor legalkalmatlanabb.
Talán ezt éreztetik aztán szegénykékkel.
Én legalább nem tudom a dolgot máskép megérteni.
A kis kutyának volt még egy nagy hibája is.
Sánta volt egy kicsit.
Én az emberektől hallottam, hogy ez nagy szépséghiba.
Engem nem zavart.
Ellenben volt a kis feketének egy különös tulajdonsága, mely engem nagyon érdekelt , mert egészen új dolog volt nekem.
Kisasszony volt.
Miczinek hívták a kisasszonyt .
Egészen olyan alkotású volt, mint amilyen én vagyok, de azért mégis volt benne valami elütő, idegenszerű.
Örültem nagyon – mint mindig, ha valami újat tapasztaltam és bővíthettem ismereteimet.
Föltettem magamban, hogy tőlem telhetőleg foglalkozni fogok az új ismeretséggel.
E föltevésem keresztülvitelében eleinte sem az én gazdáim, sem az övéi nem akadályoztak meg.
Együtt sétáltak az erdőben gazdáim és a generálisék.
Mi meg elől rendeztünk versenyfutásokat, persze, tekintettel Miczike sántaságára, nem erőltettem meg magam túlságosan, hogy neki szegénykének ne kelljen szégyenkeznie testi hibája miatt.
Minthogy ezek a találkozások elég gyakoriak voltak, kezdtünk szépen összebarátkozni .
Még az is megtörtént néha, hogy az esti órákban együtt lehettünk.
Ugyanis gazdáim annak az előttem éppen nem kedvelt szokásnak hódoltak, hogy gyakrabban szinházba mentek.
Bizony én ezt nem szívesen láttam.
Kivált eleinte, mikor nem tudtam mire vélni, hogy elérkezett a vacsora utáni rendes hazajövetelük ideje, s ők csak nem érkeztek meg.
Még feltevésnek is borzasztó lett volna, hogy ők nem jönnek többé vissza s itt hagynak engem egyedül az idegenben.
Az eszem azt mondta: ez lehetetlen.
Nem azért ápolnak, gondoznak engem annyi idő óta, nem azért költik reám vasúton, mindenütt a sok pénzt, s végül és leginkább nem azért szeretnek engem, hogy egyszerre itt, minden ok nélkül, elhagyjanak!
A szivem azonban egyre csak hevesen dobogott.
Mit lehet tudni, én már annyi mindenfélét tapasztaltam az emberek körében, hogy igazán már alig tudok bennök eligazodni.
Nem tételeztem ugyan föl asszonykámról, hogy ilyesmire képes lenne, de a lehetőségnek még a leghalványabb gondolata is kétségbeeséssel töltötte el remegő szivecskémet.
Bizony bevallom szégyenszemre, hogy ilyenkor félelmemben , izgalmamban elkezdtem sírni, szűkölni.
Füleltem minden neszre, lestem , hallgatództam, hogy nem hallom -e végre az annyira ismerős, annyira szeretett lépteit asszonykámnak.
Nagyon keserves órák voltak ezek, az éj sötétjében, nagy félelemben és izgalomban eltöltve.
Közbe-közbe egy-egy hangos vonítással könnyítettem magamon , ezzel adtam kifejezést izgalmamnak, elhagyatottságom miatti fájdalmamnak.
Végre – végre-valahára – az ismerős lépések!
Nyílik az ajtó – és én rohanok asszonykám elébe – és üvöltök, fájdalmamban, hogy itthagyott, örömömben, hogy visszajött!
És elkezdek tombolni, a két nagy szoba egész területén őrült tempóban körbefutkározni mindaddig, amíg csak egy kis szusz van bennem.
Valahogyan csak muszáj kitörő örömömnek kifejezést adni!
Szívecském úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyéről.
S mikor már alig bírom szusszal , akkor fölkúszom gyorsan asszonykámra – föl egészen a válláig.
S itten beléje kapaszkodom karmaimmal úgy, hogy alig képes lefejteni onnan.
Ezzel mintegy jelezni akarom, hogy most már nem engedem el soha többet – velem kell maradnia mindörökre.
S puszizom az ujjait, a karját – ahol csak érem.
Hát kérem szépen, beszélni, sajnos , nem tudok, hogyan nyilvánítsam érzelmeimet, hogyan mondjam meg asszonykámnak , mennyire szeretem, hogyan adjam tudtára, hogy kétségbeesném, ha elhagyna és őt többé nem láthatnám?
Mikor azután leemelt a válláról, karjaiba vett és magához szorított , oly boldog voltam – kimondhatatlan boldog!
Asszonykám, aki mindig megért engem , ezúttal is eltalálta gondolataimat, illetőleg érzelmeimet.
Mert azt mondta a gazdámnak:
– Akarsz -e látni egy igazán boldog kis élőlényt?
Akkor nézd meg most ezt a kis kutyát.
Magam is éreztem, hogy tekintetemből, szemeimből csak úgy sugárzott e perczben a megelégedettség, a boldogság.
De hát úgy látszik, nemcsak az embereknél, – ahogy mindig hallom – de még nálunk kutyáknál sem tarthat sokáig a tökéletes boldogság.
Ez után a rám nézve nagy fájdalommal és izgalommal kezdődő, de végtelen nagy örömmel végződő éjszaka után jött a reggel napsütéssel, madárcsicsergéssel – szóval vidáman, szépen köszöntött be , úgy, mint eddig.
Gazdám a kúrájára ment, abba a furcsa kalitkába csukták be megint több emberrel együtt, ahonnan csak hosszú idő múlva bocsátják ki őket.
Ha nem tudnám, hogy gazdám kúrát tart itt, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy az én gazdám sohasem követ el olyan dolgot, ami csúnya vagy rossz, szóval a mi büntetést érdemel, – hát akkor bizony azt hinném, hogy valami rossz fát tett a tűzre.
Mert hát , kérem, szinte nehéz azt elhinni, hogy valaki – egészségi szempontból – ne az illatos , tiszta, üde fenyvesek levegőjét szívja be tüdejébe, hanem egy kalitkába zárassa be magát órákra – még hozzá egy csomó idegen emberrel együtt!
Csak nem lehet az a kamra , bármily hókusz-pókuszt csináltak is vele előzőleg, üdvösebb hatással az ember egészségére, mint a jó Istennek tiszta, szabad levegője?
Bizony még az asszonykám is mondta többször, hogy a jó Isten mentse meg őt olyan bajtól, amely szükségessé tenné, hogy őt is becsukják az ilyen kamarába.
Ő azt ki nem bírná.
Sem a levegőt benne, – melyről azt mondják, hogy sűrített.
Hát persze, hogy sűrített – gondolom magamban, – ha olyan kis helyen olyan sokan vannak.
Sem pedig azt a tudatot, mondja asszonykám, hogy bármi történnék vele, a kamarát a meghatározott idő előtt semmiképpen sem lehet kinyittatni, s onnan kiszabadulni.
Az uracskám nyugodtabb természetű, ő inkább elbírja a csukott kamra levegőjét is, a hosszú fogságot is, meg annak az igazán nem szép, sok öreg néninek a látását is, akikkel együtt van becsukva.
Mikor én egyszer bepillantottam a kamrának a kis ablakán, hát szinte megijedtem tőlük!
Azt meg már igazán nem értem, amit erre nézve asszonykám jegyzett meg egyszer.
Szerinte éppen azért ülnek ott az urak olyan szépen nyugodtan ; ha fiatal és szép nénikkel volnának becsukva a kamrában, akkor nem tudnák így megőrizni nyugalmukat.
Furcsák az emberek!
Én bizony csak sokkal inkább és nyugodtabban megmaradok egy szép fiatal nőnek a közelében, mint valami haragos, öreg , csúnya néninél.
Szóval, reggel uracskám ment a "kamrájába ", én meg asszonykámmal az erdőbe.
S mint ilyenkor rendesen, mikor közeledett gazdám számára a szabadulás ideje, mi elmentünk érte, s megvártuk, míg arról a sok kamráról leveszik a lakatot és kibocsátják a sok szegény foglyot.
Alig, hogy kijön gazdám, rögtön észreveszek az arczán valamit, ami nem tetszik nekem .
Valami felhőfélét, amiből esetleg – Isten ments, – vihar is lehet.
S ezúttal a jó Isten nem mentett meg.
Még az utczán, hazamenet, meg kellett tudnom, hogy baj van , elárultak engem!
A kamarában (no most meg pláne szeretem ezt az intézményt ), volt az uracskámnak egy szomszédja, egy olyan úriember, aki véletlenül a szállodában is szomszédunk.
Odament az uracskámhoz, bemutatkozik neki, s elmondja, illetőleg megkérdezi, hogy tud -e ő afelől, hogy mialatt gazdáimék a szinházban voltak, én kegyetlenül keresztülsírtam , üvöltöttem, vonítottam ezt az egész időt?
Nem éppen panaszképpen mondja, – de igazán kínos volt a dolog, mert sajnálta is a kis állatot.
( – No, köszönöm szépen, – ha sajnált, akkor miért árul el ?)
Gazdám nagy megdöbbenéssel hallgatta ezt az urat.
Azt mondta neki, hogy ő természetesen nem tudott erről.
Úgy véli, hogy a kis állat még szokatlan a lakásban , no meg először történt, hogy este kimaradtak.
Azon lesz, hogy máskor ilyesmi meg ne történjék; vagy nem mennek ki este, vagy valakire bízzák a kis kutyát.
Most kezdődött csak a hadd el hadd számomra.
Csupa szemrehányást kaptam!
Hogy nem szégyenlem -e magam, egy felnőtt kutya, aki már két éves is elmúlt, s ilyen szégyent hozott a gazdái fejére?
Azt hiszem -e, hogy Budapesten, a szanatóriumban vagyunk s én utánozni akarom azokat a kis gyerekeket, akik ott úgy visítoztak s akiknek a viselkedésén én magam is annyira megbotránkoztam?
S mondtak még nekem sok mindenfélét, többek közt sok olyant is, amit én magam is mondogattam az elhagyatottság keserves óráiban.
Hogy milyen csacsi vagyok én, – mit sírok, mit félek, csak nem hiszem, hogy azért ápoltak, neveltek, gondoztak eddig, hogy azután elhagyjanak?
– Hát bizony resteltem nagyon a dolgot, mert beláttam, hogy igazuk van!
De még nagyobb volt a szégyenkezésem, mikor megtudtam, hogy annak a kedves generális néninek is elmondták az én viselkedésemet.
Nehogy azt tessék hinni valamiképen, hogy csak engem akartak befeketíteni előtte!
Óh, dehogy, ilyenre az én gazdáim nem képesek.
Hanem csak azt mondták el neki, hogy most már nem tudják, mitévők legyenek – most már többet nem mehetnek színházba.
Mert mialatt ők az előadást élvezik, Bébi idehaza rettentő hangversenyt arranzsál.
Hogy milyen drága jó néni volt az a generálisné, – azt bebizonyította a válasza.
Azt felelte asszonykámnak, hogy csak menjenek ezentúl is nyugodtan színházba, ő majd engem magához vesz azalatt.
Amire gazdáim megjegyezték, hogy Bébi nem maradna meg idegen lakásban semmi szín alatt sem.
Erre a generálisné azt válaszolta, hogy hát akkor majd ő fog bejönni mihozzánk, s fogja Bébit addig szórakoztatni, míg asszonykámék hazajönnek.
Hát nem finom és jóságos néni volt ez?
Igazán meghatott az irántam való jósága.
S hálát adtam az Úristennek is, hogy a délelőtti vihar elvonult fejem fölött minden nagyobb baj nélkül s még hozzá rám nézve ilyen kellemes dolgot eredményezett.
Mert csakugyan, a következő alkalommal, amikor asszonykámék színházba mentek, s ezt a generáliséknak bejelentették, úgy a jó néni, mint a Miczi barátnőm bejöttek hozzánk – s ott voltak mindvégig.
Természetes, hogy én csendesen viselkedtem; – ilyen körülmények között a legcsúfabb hálátlanság lett volna részemről, ha meg nem becsülöm magam.
Ezek voltak azok az alkalmak, amikor én még este is együtt lehettem az én uj, kis barátnőmmel.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE