Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVII.
De hátra volt még a mama.
Mit csinálunk a mamával, ha megérkezik?
Pedig megjön, már itt a sürgönye.
Hiába irtam a második levelet, hiába világositottam föl, hogy csak egy kis félreértés keletkezett köztünk, semmi egyéb, az is eloszlott már teljesen, ne nyugtalankodjék a mama, nagyon jól érezzük magunkat.
Hiába éltem azzal a csellel is, hogy megsürgönyöztem: elutazunk Velenczéből, még nem tudjuk hová, ne tessék most jönni, majd irok onnan, a hová megyünk.
Ez mind hiába volt; a mama azt fogja hinni, hogy Laczi kényszeritett erre a sürgönyre.
Nem menekülhetünk előle.
Nem lehet.
Laczi örül, hogy a mama jön.
Azt hiszi, hogy csak ugy látogatóba jön.
Szegény nem sejti, hogy micsoda veszedelem készül ellene.
Ha tudná, hogy én mit irtam a mamának s hogy a mama miért jön?
Megmondjam neki?
De nem, nem mondom meg, nem keseritem el, nem akarom, hogy tudja .
Valamikép majd csak kiengesztelem a mamát, ha megjön.
Tudom, hogy nem lesz könnyü; de hát erővel mégsem vihet el az uramtul, ha nem akarok menni.
Mert most már nem akarok.
Laczi nem féltékenykedik és nem czivakodik már; ugy viseli magát, hogy semmi okot sem ad panaszra.
Vettem ugyan észre, hogy ránczolgatta a homlokát, mikor egy német festő mellettünk elhaladva nagyon megnézegetett engem s azt mondta a társának:
- Szeretném azt a szép asszonyt lefesteni.
Azelőtt Laczi az ilyen dologból egész háborut csinált volna s lett volna nekem mit hallgatni; most azonban mindjárt az eszére tért s a nélkül, hogy csak egy szót is szólt volna, szépen elsimultak homlokáról a ránczok.
Nem csinál komédiát akkor sem, ha Pávay Kornél beszélget velem.
Ez a drágalátos ur most gyakrabban részesit abban a szerencsében, hogy szóba áll velem: pedig tudhatná , hogy utálom, mióta szegény Laczit a roulettera csábitotta.
Azt a szép sima fiatal embert, a navarrai főkamarást sem nézhetem azóta jó szemmel .
Azon a finom, sápadt, olajbarna arczán valami olyan kellemetlen vonást fedezek most föl, a mi nekem semmikép sem tetszik.
Ilyennek képzelem a kalandorokat, a kiknek sem országuk, sem hazájuk.
Cseppet sem irigylem a Szentgyörgyi Ella sorsát.
Elhiszem, hogy ha a trónkövetelő valaha őseinek trónjára ülhet, hát ebből a Castillas marquisból nagy ur lesz , hatalmas ur lesz, de jó ember és tisztességes ember akkor sem igen lesz.
Mert az ilyen csavargónak, a kit sorsa hol ide, hol oda hányt-vetett s a ki számüzetésben töltötte életét kis gyermek korától fogva, élősködve, a hogy tud, nagyon tág lehet a lelkiismerete.
De Szentgyörgyiék nagyon boldogok, mert a marquis már nyilatkozott s közölte velök , hogy felséges urától, ki ez idő szerint a monacoi herczeg vendége, nagyon kegyes levelet kapott.
Ő felsége nem csak beleegyezik a házasságba, hanem szives üdvözletét is küldi a menyasszonynak s a marquisnak meghosszabbitja szabadságidejét egészen az őszig, hogy a mézes heteket a fiatal pár tetszése szerint ott tölthesse, a hol kivánja.
Mikor Szentgyörgyiné ezt nekem elmondta, ragyogott az arcza a boldogságtól és a büszkeségtől.
Sajnálta, hogy az esküvőt nem tarthatják meg Budapesten, a hol az ismerősök mindnyájan láthatták volna az ő dicsőségüket; de ilyenkor a társaság szanaszét van fürdőkön s nincs előkelő közönség, mely gyönyörködhetnék a fényes esküvőben.
Ugy határozták tehát, hogy Velenczében lesz az esküvő, melyre ő felsége is kegyelmesen megigérte hogy megjelenik.
Soha sem ejtette ki most már máskép a trónkövetelő nevét Szentgyörgyiné, mint a legmélyebb tisztelet hangján: ő felsége kegyelmesen ezt vagy azt mondta, ő felsége kegyelmesen ezt vagy azt cselekedte.
Teljesen ugy, mint az a főkamarás leendő anyósának illik.
A kelengye egy kis gondot okozott.
Mert Szentgyörgyiné nem volt teljesen tisztában azzal, hogy egy marquisnénak sajátkép milyen kelengye illik, a fiatal marquis azonban megszabaditotta ettől a gondtól, kijelentvén, hogy csak mennél kevesebbet.
Minthogy ilyen vándorló életre vannak kárhoztatva addig, mig ő felsége el nem foglalja őseinek trónját, hát csak mennél kevesebbet.
A sok holmi csak teher.
Pénz alakjában inkább hasznát vehetik.
Pávay Kornél még nem nyilatkozott.
Az ilyen negyven éven tul járó férfiak lassan szokták elhatározni magukat.
Nem szóltam semmit Szentgyörgyiéknek, de attól kezdtem félni, hogy erre a lassu elhatározásra talán nekem is lehet valami befolyásom.
Nem udvarolt nekem, azt nem mondhatom, hogy csak egy szóval is udvarolt volna, de egész magaviselete valami olyan különös hódolatot fejezett ki irántam, a mi engem megdöbbentett.
Hát azt hiszi, hogy miután nekem nem kellett férjül, hát most majd elfogadom udvarlóul?
Nem tudom, mit hitt; de pillantása, melyet reám vetett, nyugtalanitott.
Attól is féltem, hogy Laczi észre veszi s valami kellemetlen összeütközés fog még belőle kerekedni.
Most már nagyon szerettem volna, ha innen elmennénk.
De a pénzre várnunk kellett, mig a Laczi anyjától megérkezik, aztán a mamát is be kellett várnunk, mert nem lehetett elmenni előle.
És most uj aggodalom szállt meg.
Ha a mama előbb érkezik meg mint a pénz s nem lát rajtam karpereczet, fülbevalót, órát, mit fog majd mondani?
Nem merek elejébe menni .
De Laczit sem küldhetem elejébe, mert az még nagyobb baj volna.
Végre nem tehetünk egyebet, kimegyünk elejébe mind a ketten.
Legalább látni fogja mindjárt, hogy kibékültünk s nincs semmi bajunk egymással.
Én mégis remegek a mint ott állunk a vasuti pályaház csarnokában s várjuk a mamát .
Laczi persze azt hiszi, hogy csak a karperecz, fülbevaló, meg óra miatt s biztat:
- Ej, hát azt mondjuk, a tolvajok miatt nem hoztad el, féltünk itt a tolongásban.
Ha csak az volna.
De nem mondhatom meg Laczinak remegésem igazi okát.
Erősen a karjába kapaszkodom s ugy várjuk a vonat érkezését.
Zaj, tolongás, a vonat megjött.
Itt a mama is.
Csak maga jött.
Szegény apa bizonyosan nem akart ilyen szomoru utra jönni, pedig tudom, hogy szeretett volna látni engem.
A mint megláttuk a mamát, Laczival együtt oda rohantunk hozzá mind a ketten.
A nyakamba borult s könyezve ölelt át.
De Laczihoz egy szót sem szólt, még a kezét is elkapta, a mint Laczi meg akarta csókolni.
Szegény Laczi csak bámult, nem értette, hogy a mama miért nem érdemesiti még csak egy barátságos pillantásra sem.
Azt hittem, segitek a dolgon, ha szólok:
- Mama, hát Laczit nem is látja?
S nyájasan integettem.
De a mamának hiába integettem.
- Látom, - felelt röviden s lesujtó pillantást vetett szegény Laczira.
Már ekkor türelmetlenkedni kezdett Laczi s nem tudom, hogy nem tört volna -e ki belőle a harag, ha oda nem sugok neki.
- Majd mindent megmagyarázok neked.
Arra szépen elhallgatott, mert azt hitte, hogy a mit én megmagyarázok, az a fülbevalóra meg az órára vonatkozik.
Nagyon restelte a dolgot a mama előtt s szemlesütve várta, hogy mikor kérdezi a mama:
- Hová tettétek az órát meg a fülbevalót?
Ugy ült ott a gondolában, melybe beszálltunk, mint valami szegény bünös, a kit lenyom elkövetett vétkének sulya.
A gondolával ki akartunk menni egyenesen a Lidora, de a mama kijelentette, hogy semmi szin alatt nem fog egy födél alatt tartózkodni azzal az emberrel, a ki szerencsétlenné tette a leányát.
Ez már mégis sok volt Laczinak s fölpattant:
- Hát hogy beszélhet ilyet a mama, mikor még azt sem tudja...
A szájára tapasztottam a kezemet:
- Hallgass, Laczikám, - kérleltem szépen.
- Hagyd csak, hadd beszéljen - vetette oda anyám keserüen; - ha téged sem tudott megbecsülni, hát hogy becsülne meg engem?
Most már Laczit nem lehetett tovább visszatartani.
Forrt benne a méreg.
- Hát ezért jött a mama?
- Azért jöttem, hogy megszabaditsam a leányomat, - felelt a mama szembeszállva.
Közbe akartam szólni, hogy nem kell engem megszabaditani, én nem akarom elhagyni Laczit.
De a mama nem hagyott beszélni s nem hallott semmit abból, a mit én mondtam .
Nem beszélhetett most már tőle senki, csak ő maga.
Lángoló arczczal fordult Laczi felé s keserü szemrehányásokkal halmozta el.
Oh, ő előre tudta, mindig tudta, hogy ez a házasság szerencsétlen lesz, nem is akarta soha.
Ha reá hallgattam volna, most boldog lehetnék, irigyelt, gazdag, előkelő asszony, mágnás társaságokba járhatnék.
- Oh, kérem, én nem akadályozom, - szólt Laczi a dühtől eltorzulva, gunyosan.
- Hallod? - szólt anyám.
S ujabb kifakadások követték Laczi ellen, a ki elrontotta az én szerencsémet s most hogy megunt, hát szeretne engem lerázni a nyakáról.
- De mama, hiszen Laczi olyat soha sem mondott, - próbáltam én lecsöndesiteni anyámat.
- Nem mondott?
Hiszen most is azt mondta - viszonzá anyám.
Ujra egész rakás vád következett, a mi csak ugy zudult szegény Laczinak a fejére.
S én oly szerencsétlennek éreztem magamat, mikor elgondoltam, hogy ennek mind én vagyok az oka s olyan esdő, olyan bocsánatkérő pillantásokat vetettem Laczira.
De ő reám sem nézett, annyira ingerült volt.
Igy jutottunk el a vendégfogadóhoz, a hová anyám szállni akart.
- Te maradj itt velem, szólt hozzám a mama.
Hiába mondtam, hogy nem maradhatok, nekem Laczival kell mennem, a mama nem eresztett s ha csak azt nem akartam, hogy itt valami botrány kerekedjék (már most is furcsán nézegetett reánk a szálloda személyzete) kénytelen voltam maradni.
- Várj meg ide lenn, - sugtam Laczinak.
Láttam, hogy nem tetszik neki, de nem tehettem máskép.
Boszusan vállat vont s hátra maradt, mig én fölkisértem a mamát a lépcsőn.
Nagy munkába került, mig anyámmal meg tudtam értetni, hogy az az én levelem csak elhamarkodott, meggondolatlan cselekedet volt, melyet rögtön megbántam, nincs nekem Laczira semmi panaszom, szeretem és el nem hagynám a világ semmi kincséért.
A mama sokáig nem akarta elhinni, a mit mondtam s biztatott, hogy csak szóljak bátran, ne féljek, ő meg fog védelmezni.
- De mama, hiszen bátran beszélek.
Az az igaz, a mit most mondok s nem az, a mit egy esztelen pillanatban irtam.
Mikor látta, hogy makacsul megmaradok a mellett, hogy nincs semmi bajom s hogy szeretem Laczit és Laczi szeret engem, végre elhallgatott s nem tett több ellenvetést.
De kiolvastam a szemeiből, hogy még most sem hisz teljesen nekem.
Azt gondolja, valami fenyegetés tartóztat s nem merem bevallani az igazat.
Fél engem elbocsátni, mert ki tudja, mi történhetik.
Nem mondja, de látom, hogy minden gonosztettre képesnek hiszi Laczit, talán még gyilkosságra is.
De ha már erőnek erejével vissza akarok menni a férjemhez, a mama nem gátol.
Ne mondhassa senki, hogy ő volt az oka az elválásunknak, ámbár tudja, hogy az előbb vagy utóbb okvetlen be fog következni s minél előbb, annál jobb.
De ő kész elnyomni anyai szivének aggodalmát s megteszi még ezt a utolsó kisérletet is, ámbár előre tudja, hogy hiába.
Még azt is megteszi, hogy legyőzi méltó fölháborodását a Laczi durvaságán, melylyel őt megérkezésekor fogadta.
- De mama, hiszen szegény Laczi igazán semmit sem szólt s oda ment szépen kezet csókolni, - védelmezem a férjemet.
- Hallgass, te azt nem érted, - nyomja el fölszólalásomat a mama; - itt a szállodában is ugy viselte magát, mikor megérkeztünk, hogy pirulnom kell a cselédség előtt.
Látom, hogy hiába védelmezem szegény Laczit, a mama mindent az ő nyakába ró, s mennél jobban védelmezem, annál erősebb lesz meggyőződése, hogy Laczi csakugyan nagyon illetlenül viselte magát.
A mama azonban kész megbocsátni s haza kisér engem és ott marad velünk, hogy őrködjék fölöttem, mert csak az anya szeme őrködhetik eléggé.
Lementem aztán Lacziért, hogy tudtára adjam ezt az örvendetes hirt, de mily nagy lett rémületem, midőn Laczit nem találtam sehol.
Bizonyosan megunta a várakozást , ácsorgást oda lenn az utczán, nagyon sokáig tartott.
Azt hihette, hogy már talán le sem jövök s haza ment a Lidora.
- Ebből is láthatod, hogy milyen ember, - mondta anyám.
De én ebből semmit egyebet nem láttam, csak azt, hogy milyen szerencsétlen nő vagyok én.
Már most itt a férjem és az anyám közt mit csináljak?
Mert a mamát sem akartam megbántani, a ki szegény oly nagy utat tett énértem s csak a javamat akarja, ámbár olyan módon akarja, hogy bár inkább ne akarná.
Végre mégsem tehettem egyebet, kijelentettem a mamának, hogy haza megyek az uramhoz.
Bámulva tekintett reám a mama.
Ennyi makacsságot mégsem tett föl rólam.
- Vissza akarsz menni?
Kihez!
Hisz látod, hogy itt hagyott.
De nekem beszélhetett akármit a mama, én el nem álltam attól, hogy haza megyek az uramhoz.
- Szerencsétlen gyermek! - szólt az anyám szánakozva is, boszankodva is.
- Menjünk tehát.
A málháját ott hagyta a fogadóban, azt el sem hozta, mert meg volt győződve, hogy ugyis visszatérünk, ha ma nem, hát holnap, hisz olyan emberrel mint az én férjem , együtt élni nem lehet.
Utközben próbáltam hizelegve meglágyitni anyám szivét, de nem lehetett.
Neki most már szilárd meggyőződése volt s azt nem lehetett megingatni.
Mindamellett a találkozás Laczival elég jól folyt le.
Én egy kicsit pöröltem vele azért, hogy ott hagyott, de nem nagyon, mert képzeltem, hogy szegény milyen szomoruan jöhetett haza nélkülem s láttam is a nagy örömet szemeiben, melyek szinte ragyogókká váltak, a mint megpillantott.
Meg aztán miért szidjam én szegény Laczit, mikor tudom, hogy ugy is megszidja a mama kegyetlenül.
De csalódtam.
A mama egy szóval sem tett neki szemrehányást, csak méltóságos, komoly némaságba burkolózott.
Szemeinek bánatos és szigoru pillantása ugy látszott, mintha azt mondaná:
Ime elszántam magamat még erre a nagy áldozatra is.
- De édes jó anyám, - gondoltam magamban, - nem kérünk mi áldozatot, csak egy kissé légy igazságos szegény Laczihoz.
Némán, egyetlen egy szó nélkül, foglalta el a mama két szobánk közül az egyiket , melyet számára berendeztünk.
No hiszen gyönyörü dolog lesz ez igy nekünk együtt lakni.
Ez a némaság még rettenetesebb volt, mintha folyvást pörlekedett volna a mama.
Nézni, hogy ott ül szótlanul s nem felel Laczinak és ugy tesz, mintha nem hallaná, vagy behuzódik a szobájába s nem akar onnan kijönni, hiába könyörgünk, no ez igazán borzasztó volt .
Föl kellett vitetnünk neki a reggelijét, az ebédjét, a mit magányosan elköltött, mert velünk nem akart ebédelni.
Ha sétálni hittam, csak a fejét rázta rá s szomoruan intett, hogy csak menjek magam .
Akkor aztán mi sem mertünk kimenni, mert attól féltünk, hogy azzal ismét megbántjuk s ott guggoltunk benn egész istenadta nap, kedvetlen, elégedetlen, boszankodva és hallgatva.
Nem tudhattuk, nem veszi -e azt is tiszteletlenségnek tőlünk, ha hangosan beszélünk.
Már ennél keservesebb életet képzelni sem lehet, mint ez a mienk volt most.
Ovakodni kellett, hogy a mama jelenlétében valamikép egy barátságos szót ne intézzek Laczihoz , mert azt mindjárt ugy tekintette, mint ő ellene intézett sérelmet, mint a gyermeki hálátlanság kiáltó példáját.
- Oh, - mondta egyszer, - a szülőknek legjobb lenne mindjárt meghalni, ha gyermekeik felnőttek.
Mozdulni sem merünk már, csak néha suttogva szólunk egymáshoz egy pár szót, ha a mama bement a szobájába.
Végre Laczi nem birja tovább kiállni:
- Ez már iszonyu dolog, a mit az anyád müvel.
Nincs az a türelmes bárány a föld kerekségén, a ki ezt tovább kiállja.
- De Laczikám, - kérlelem és átkulcsolom a nyakát, - Laczikám, az én kedvemért, ha szeretsz.
- De a mi sok, Erzsike, hát az mégis sok, - felel Laczi kétségbeesetten.
- Valamit találjunk ki, hogy a mamától megszabaduljunk.
Nagy szégyen és nagy hálátlanság, hogy egy leány összeesküdjék az édes anyja ellen , de ha valahogy szép módjával tudtunk volna megszabadulni a mamától, már szintén kész lettem volna rá.
De hogy?
Hiába törjük rajta a fejünket, nem tudunk kitalálni semmi módot.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE