Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bródy Sándor
Don Quixote kisasszony
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
21
Bekezdés
2743
Mondat
6522
Szó
64763
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A materiálista.
Közel a virágcsináló műhelyhez, a toronyban meghuzták délre a harangot.
Nem a levesnótát, mert ezek a fővárosi dolgos lányok a kávéért élnek-halnak .
Még csak pár pillanatig berregett a varrógép, búgott a fodoritó-masina, rezegtek a csináltvirág drótkocsányai s sziszegett a szál a leányok kezeiben, aztán egyszerre megállt a munka .
Akinek kalapja volt, az azután kapott, kinek meg csak mindent elfödő nagykendője - kedves nagykendő! - az meg azt kapta magára s egy perc alatt üres volt a virágcsináló műhely; csak egy-két kisasszony - akit lent várt az udvarlója - maradt még ott s a nagy toilette-tükör előtt igazgatta , egyengette, szépitgette magát sokáig.
De végre az o k is elmentek s nem maradt ott senki, csak egy nagyon furaképü serdülő lány, a műhely manója - Csuzma Névi s a kis Lontika .
A kis lány hátrahuzódott, úgy, hogy alig vették észre.
A zugban oszt elővette táskáját, gyümölcsöt meg egy darab kenyeret vett ki belőle, gyorsan megette, aztán halkan mondá :
- Megebédeltem .
És ujra munkához fogott .
A nagy műhelyben, a lányok leheletétől, az izzadtságtól s a melegtől súlyos és savanykás levegőben egyedül gyors lélekzése s munkájának halk nesze hallatszott.
A műhely manója nesztelenül, mint egy prédára leső macska ült a nagy tükörüveges ablak előtt, s ugy nézte, hogy járnak-kelnek kint az emberek, tarka képek, melyek valószinüleg beszélnek is, de zsivajukat a vastag üveg nem ereszti által .
Néha-néha egy-egy ur bemosolyg ott rája, arra kinyujtotta a nyelvét vagy elhuzta a száját s ugy mulatott.
Mulatott mindenen, de különösen a rossz lányokon, akik csoportostul jártak erre.
Ösmerte már valamennyit, s nagy érdeklődéssel kisérte stereotip kalandjaikat, tudomást vett róla, h a egyen-egyen uj ruha volt s nevetett, ha egyik-másik vidéki ur nem merte őket megszólitani s csak ment utánuk félénken, de fáradhatlanul ...
Most is egy ilyen gavallért nézegetett s egyszerre hátrafordulva Lontika felé, felkiáltott :
- Pipőke itt megy a szeretőd !
- Nincs nekem, ne bánts engem! - szólt az, s összeszoritva ajkait , dolgozott tovább .
Szempillái remegtek, látszott rajta, érezni lehetett, hogy mindjárt - mindjárt sirva fakad .
Rossz napja volt nagyon.
Miért is mondta otthon, hogy már ma a műhelyben marad, nagyon sok a dolog, nem mehet haza ebédre?
Miért is kellett neki virágcsináló lánynak lenni?
Ama két hét óta, amióta itt van, nem volt egy jó órája !
De mikor otthon még rosszabb, de mikor azért jött ide, hogy otthon ne legyen !
Mindegy !
Dél volt.
A lányok nagyrészt elmentek.
Lontika maga maradt a virágcsináló műhelyben .
Lontika összeszoritotta ajkait.
Szempillái egyre remegtek.
Látszott rajta, hogy mindjárt, mindjárt sirva fakad.
Egyáltalán ma nagyon rossz napja volt .
Tegnap reggel is kimaradt a hajá ból egy csomó, fésülködés közben.
Az pedig a legrosszabbat jelenti .
Mi rossz jöhet még?!
Itt nem maradhat a lányoktól, otthon meg semmibe se veszik.
A tegnap esti mulatság alkalmával sem engedték, hogy ő szolgáljon fel .
- Nem vagy te cseléd!
Te csak tanulj virágot csinálni, az művészi foglalkozás, legalább abban lehetsz kiváló.
Volt már rá eset...
De ha az izlésemet adhatnám neked! - ezt mondogatta egy idő óta Tärri és - persze - a nagynéni is .
Nagyon igazok volt.
Azt belátta maga a kis leány is.
Otthon ne m volt mit csinálnia, a szobaleány kivette kezéből a törlőrongyot, a partvist, - a tisztogatást.
S egy kissé - kénytelen volt elismerni - utjában is van az uri testvérének, nénjének.
Ha hires emberek jöttek, meglátták, kérdezték mindjárt: "ki az a csinos kis barna ".
S Tärrinek azt kellett felelnie: "a testvérem, de ... ! "
Nem lehetett bemutatnia.
Haza meg már bajos lett volna küldeni, mégis csak rendben tartotta a spajzot s "Don Quixote " kisasszonyt senki sem tudta ugy megfésülni, mint ő .
Ó, miért vágyakozott, miért jött el ide, s mért nincs ereje hazamenni ?!
Mit tegyen? hova legyen ?!
Utoljára is Tärri eszelte ki neki a költői foglalkozást: "virágot csinálni? ó mi szép; nem keresni, de élvezni csak ! "
- És dolgozni ernyedetlenül, mert fő a szorgalom s az izlés.
Ha Tärri adhatna neked az izléséből.
De ha egész napon tanulsz s bele nem fáradsz, ugy művésznő lehetsz! - szólott az özvegy .
A kis Lontikának azonban semmi kedve sem volt művésznőnek lenni.
A gazdáit, két vén kisasszonyt, a folyton csibukozó, s a leányokat csipkedő apjukkal együtt, a vásárlókkal egyetemben egyre gúnyolta, mig a lányok ő rája nem kaptak .
Szidta őket, ha malackodtak, nem járt velük kávémérésbe, se a szinházba, pedig gavallér akadt volna.
" Affektál ! " azt mondták a lányok.
" A lelkem "szo t ty " hogy teszi magát ! "- szólott Csuzma Névi, s hajrá, meginditották ellene a tű-háborut.
Egy darabig nevetve türte, aztán csak türte, végre szenvedte fájdalommal :
- Oh, hagyjatok engem békén, mit vétettem én nektek, ne bántsatok ... !
Nem bántották, csak en yelegtek vele.
Hosszu volt neki Tärri ruhája, a haja meg nagyon is a homlokára csapott, a keztyüt se szerette, - nevezték Hamupipőkének :
- Hamupipőke, itt megy a szeretőd !...
- Hamupipőke, elszórtam a gyöngyöt, szedd fel !...
- Hamupipőke, szaladj kifliért ! ...
- Hamupipőke, vidd vissza, - vajasat hozzál !...
- Mamzell Betti, a Hamupipőke mind elgörbiti a drótot !...
- Nagysád, a Hamupipőkével már megint nem lehet egy szobában maradni !...
- Oh, te utálatos Hamupipőke...
Szegény Pipőke!
Ezek a gonosz fővárosi gyerek-lányok, a Csuzma Névi, meg a többi és a nagyobb lányok is ugy közre fogták, hogy utóvégre azt se tudta: fiu -e vagy leány?
Mind a sarkáig érő szép fekete hajába - ennél se volt egyéb szép rajta, - mind odaszállott az ő régi helyrebátorsága.
Utoljára a lig mert mukkanni, - megadta magát.
Beszélhettek akármit ezek az istentelen teremtések azzal a "jól kinéz " -féle jargonjukkal.
Nem igen feleselt többé vissza, lehajtotta fejét és dolgozott .
- Oh, a szent! - susogta a gonosz Névi .
A szent nem volt többé szent , - megszünt gyermek lenni.
Minden regényolvasás, minden utánzási ösztön nélkül, egyedül tiszta véréből fakadva, megjelent neki az élet legnagyobb bűbája: - tizenhat évnek szerelme .
A doktor egy párszor beszélt vele, nagyon is szivélyesen, ugy, mint más ki sasszonnyal, ugy, mint Tärrivel, sőt bizonnyal nem lett volna a kis Lonti szerelmes, ha azt nem hiszi, hogy tetszik a nagy, hatalmas és jó embernek .
De bizonnyal mindenki más, csak ő nem tudott semmit is szerelmének születése , ereje, mértéke, határai felő l. Abban az aranyos homályban volt, amiben csintalan gyerekek, kik hanyattfekve a napsütötte gyepen, behunyják szemeiket, s mégis látnak vagy éreznek bizonyos izzó, határozatlan szint .
Izzó s mégis határozatlan szin; tizenhat éves leány szerelme foglalkozta tta most s kizárt lelkéből mindent, mi nem harmoniál vele.
Az az érzés, mely még tetőpontján sincs, s már is lemondástól keserü.
Beszélhettek már most akármit a virágcsináló leányok, tűszurásaikat nem igen érezte a kis leány, a betelés reménye nélkül való szerelem járta át egészen .
- Neked adom!
Akarod?... - mondá Tärri.
S csakugyan Veér egy idő óta észre sem vette, meg se szólitotta többé.
Ha jött, egyre Tärrivel foglalkozott , vitatkozott, veszekedett, gúnyolódott és - szemei égtek .
Nem tudta békén elvisel ni ezt a fordulatot - s igyekezett szabadulni hazulról, kiverni a fejecskéjéből az aranyos tücsköt - virágcsináló lány lett.
Azontúl oszt keveset láthatott, volt otthon, de hamar elleste a titkot, s megtudta egy napon a könyörtelen igazságot, amit nénje i s csak sejtett, azt, hogy Tärrinek joga volt igy szólni: "Neked adom , akarod ! "
S erre a napra következő reggelen, lesütött szemmel, szinte morosus arccal, szólt a kis lány otthon :
- Nem jövök ma haza ebédre, sok a dolog, s messze van ...
A doktor volt meghiva az nap ebédre .
- Pedig talán lesz valami !... - jegyzé meg Tärri gúnyos mosolygással .
Lontika nem hallott többé semmit, futott a műhelybe, leült a helyére, s meg se mozdult.
Olyan serényül dolgozott, annyi akarattal, s mégis ügyetlenül .
Csakugyan nem volt izlése, s Tärri végtére is, nem adhatta neki az övét...
Nagyon nyomorékok voltak a virágai, s a szirmok olyan egyformák, mint a krajcár.
A mamzell nem egyszer kikapta a kezéből, a drót szinte belevágódott a kis lány kezébe :
- ...
Nem igy, hisz ez nem papucs !
Lontika a nyelvét sem nyujtotta ki, midőn a mamzell elfordult, hanem szónélkül dolgozott tovább.
El akart szédülni a munkában, s ebben a szédülésben elfeledni mindent.
De a virágok, ha csináltak is, beszélni szeretnek.
Ha narancsvirágot csinált, az igy szólt hozzá: "Milyen szép leszek a gomblyukában ! "
Ha myrtus-bimbót szárzott, az meg mondá: "Be szép koszoru is lesz a Tärri fején belőlem ! "
A többi virágnak is volt valami mondanivalója.
Az imént azalea-szirmokat vágott, s már a szirmok is beszéltek: "Il yen szirma volt annak az azaleának, amit az orvos tegnap testvérének hozott, milyen fura azalea !... "
És ezt a beszédet hallotta fülébe susogni egész délelőtt, ez a beszéd nem hagyta nyugodni délben, a magányban sem .
Lontika nagyon félt, hogy meghallják ezt a kelletlen beszédet.
Körülnézett a műhelyben, még most sem volt ott , csak Szemen Évi, meg a két vén kisasszony jött meg.
Mindnyájan ebéden voltak még .
A műhely manója meg egyre nézegetett ki a tükör-üveges kirakaton, s egyszerre csak felkiáltott :
- No de ezt csak elfogadod szeretőnek, Pipőke, hé !
Lontika ösztönszerüleg kifelé nézett: Veér György haladt el ott éppen abban a pillanatban.
Először elhalványodott, meghidegült egészen a kicsiny lábáig , aztán meg görcsös sirásra fakadt :
- Ne bántsatok, ne bántsa tok! - kiáltá kétségbeesve s kötényébe temette égő arcát .
A lányok szállingóztak befelé.
Megálltak a siró leány előtt :
- Eltört a mécses ...
- Kapocs a pityér ...
- Keztyü az orrodra ...
- Szaladj utána, még nincsen messze! - sipitá .
Puff!
Az Évi szavai kicsorrantották a poharat.
Nem tudott türni, nem tudott gondolkozni többé, hanem öklével a gnóm-képü lány szemébe csapott .
- Csitt! - kiabált közbe a két vén kisasszony .
- Gyilkos! - kiáltották vissza a lányok s körülállották a felmérgesedett kis madarat.
Csuzma Névi, de a többiek is zúgva emelték fel kezeiket.
Lontika remegve huzó dott a falhoz és védő szerszámért zsebébe nyult, zsebkendője után.
De rémület, amint kihuzta zsebkendőjét, zsebe is kifordult utána és onnan egy csomó drága myrtus- és narancsvirág hullt a földre, mindnyájuk szemeláttára .
- Zsivány! - hallszott fel egy éles hang .
Az ördög-fiókok utána :
- Zsivány !
És Lontika ott állt, mint valami márványból való szent lány, s nézte a földre hullt virágokat .
Átvillámlott agyán a gondolat: tehát most tolvajnak fognak tartani , kikiáltani zsiványnak.
S nincs, aki védelmére kelne, aki megvilágositaná az igazságot!
El van veszve ...
- Tolvaj! - zúgtak tovább a leányok, s odahivták a mamzellokat.
A másik szobából áttipegett a csibukozó öreg ur, és mind a hárman összecsapták a kezeiket :
- Tolvaj !
A kis tolvaj merően nézte a földre hullott virágokat, s csak hebegett, hebegett :
- Nem loptam... elrontottam... féltem megmondani... azért !...
- Azt mindenki mondhatja! - szólt az öreg ur, ki egy csipésért egyszer nagyon a kezére kapott .
- Én láttam! - visitott Névi .
- Ki kell kutatni, le kell vetkőztetni! - inditványozta az öreg .
Névi nyomban hozzája kapott, s végigkotorászta a zsebét, a meztelen testét is.
De nem talált semmit .
- Már eladta! - jelenté ki lehangoltan .
A mamzell is megvizsgálta, ő se talált mitse.
S a kis tolvaj hagyott magával cselekedni mindent, s csak sirt, csak hebegett .
- Elrontottam... nem loptam... féltem megmondani... azért !...
- Hozzátok elé a kalapját! - kiáltotta az egyik vén kisasszony .
Csuzma Névi előhozta .
- No, lányom, már mos t mehetsz haza, ide ne jer többé! - szólt a kisasszony, s megfogva reszkető kezét, fejébe tette a kalapot, karjára füzte kosarát, s kivezette az ajtón .
Ki volt lökve.
Még hallotta, amint kacagva, zúgva kiáltották odabenn a rettenetes szót, de aztán mitsem hallott.
Se az utca zaját, se semmit .
Szaladt... sietett ...
Haza ért.
Nem tudta: hogyan?
Jött -e vagy hozták ?
Végre is otthon volt.
Leült az előszobában és kis mellére szoritotta kezét, hogy visszatartsa mindegyre előtörő sirását.
Még lélekzetét is visszafo jtotta, hogy észre ne vegyék.
Egy darabig csak azért, azontúl meg mert egyszerre eszébe jutott, aki nem lélekzik, az meghal.
Ó, ha meg tudna halni itt ezen a széken s nem látná, amint gúnnyal, talán szitokkal is ajkukon megjelennek övéi s kérdik: "Miért jött haza a kisasszony ? " "
Miért nem akar többé a m űhelybe menni ?... "
Amint erőszakkal visszafojtotta a lélekzést, átrohan agyacskáján a keserü, a kétségbeesett, a banális kérdés: Mit tett, hogy igy kell szenvednie, mit követett el a jó Isten ellen, hogy ilyen kegyetlen sujtja, egyedül csak őt kinozza az egész világon!
S ez a kérdés ugy elfacsarta szivét, hogy mély sóhajjal lett vége az öngyilkos szándéknak s a sóhajból pedig - mint felhőből eső - lassan-lassan permetező sirás lőn.
Sirt, sirt csendesen a kis lány, mig olyan vizes, olyan levert lett, mint v a lami viharos éjjelen eltévedt tuba-madár.
Fejét belefurta az előszoba diványpárnájába, hogy meg ne hallják odabenn - meg ne lássa senki .
Meglátták.
Veér jött be egyenesen, de halkan hozzája lépett, s szeliden megérintette :
- Mit csinál itt, kicsike ?
A kis lány nem felelt s karjaival elfödte arcát .
- Összekoccanás? - suttogá az orvos s gyengéden elháritotta a siró lányka karjait .
Lontika fejével nemet intett .
- Bántotta valaki ?
- Bántott... mindenki bánt ...!
Ó, doktor ur, ne hagyjon! - zokogta végre s belekapaszkodott a férfi karjába .
Veér mosolygott s megsimogatta a lány arcát .
- Majd végzek én azokkal!
Csak bizza rám!
Törülje meg szépecskén a szemeit, aztán jerünk be ...
Karonfogta s bementek.
Mindaketten nagyon el voltak fogódva.
Alig köszöntek.
Lontika gépiesen ült le az ablak mellé s várta, mig kérdezni fogják .
Nem szólt hozzája senki, alig vette észre az özvegy.
Mintha az is zavarban lett volna ?
A nappaliban rekkenő hőség volt s Vassné mégis nehéz selyemben ült a nagy karosszéken.
Arcán a fehér festék me gizzadt, aztán összetöredezett.
A megkövéredett halálnak lehet ilyen képe .
Tärri nem volt benn.
A szomszéd-szobából egy hamisan játszott Chopin-szonáta hallszott át .
- Tärri komponál, - jegyzé meg az özvegy s kitüntető szivélyességgel maga mellett mutatott helyet Veérnek :
- Addig mi csevegjünk !
Veér hallgatagon a földre nézett.
Az ablaknál a megázott, viharverte tuba ült némán.
Az özvegy is elhallgatott, bár látszott rajta, hogy valamit mondani akar .
De a mély csendben egyszerre susogott a szőnyeg-ajtó s be lépett Tärri .
Kék-selyem reggeli köntösben, kis piros török cipőben, hajában , mellén tele nehéz illatu jázminnal: agyégető, vérforraló nyáréjji álom .
A "nyáréjji álom " köntösének uszályára lépve meg-megbotlott, amint odalépett az orvoshoz s kezét feléje nyujtá .
Kezet fogtak, aztán elforditották egymásról tekintetüket.
( Az ember szeretne, de nem tud a napba nézni. )
A néma csend egy hallgatóval szaporodott.
Veér ujságokat forgatott kezében.
Tärri hátradőlt a diványon s a padmalyt nézte .
Az orvos sajátszerü, nyugodt, majdnem üzleties hangja vágta át a csendet :
- Szeretem, hogy mindnyájan együtt vagyunk! - szólt, az özvegy felé fordulva .
Tärri hirtelen lehunyta szemeit, fehér arca egyszerre szines lett .
Az ablakban "Hamupipőke " elhalványult .
Veér egy kis szünetet tartott s csak ezután beszélt lassu, monoton , majdnem bántólag nyugodt hangon :
- Meg kell házasodnom!
Meggondoltam a dolgot: és a legény-élet mégse olyan kényelmes...
Azután financiális okok is ...
Tärri felugrott helyéről s odatámaszkodva nevelő-anyja sz ékének támlányára, hidegen közbe vágott :
- Uram, ön nem tartozik nekünk számot adni céljai s okairól ...
- Nem valóban nem!
Vagy ahogy vesszük... - felelt Veér, némi zavarral s felállt.
Egy pillanatig hallgatott, majd az özvegy felé fordulva, ujra folytatá , nyugodt hangon :
- De mégis, ezeket szükséges volt előre bocsátanom.
Nem szeretném, ha a veronai Romeó szinében tünnék fel, amidőn nagysádtól ezennel lánya kezét kérem ...
Pillanatnyi szünet következett.
Az izgatott csendben azonban egyszerre felhangzott a Tärri fátyolozott , majdnem rikácsoló hangja.
Közelebb lépett Veér Györgyhöz , megvetőleg végignézte gyilkoló tekintetével s mintha valamely szinműből tanulta volna be a szavakat, mondá :
- Én pedig megvetem önt s nem leszek az ön neje soha ...
A férfi hátrahőkölt, válla megrándult, ajkába harapott, de hirtelen visszanyerte ismét éber hidegvérét s végig villantotta tekintetét környezetén.
A feszesen ülő özvegyen, a halvány "Don Quixote " kisasszonyon s a kis Lontán.
És arca egyszerre diadalmas szint öltött, alakja visszanyerte ruganyosságát, szeme hideg fényét, hangja gúnyos simaságát .
Rámosolygott Tärrire s szólott :
- Nem is kegyedet merészkedtem érteni, hanem - a Lonta kisasszonyt ...
S odalépve Hamupipőkéhez, mélyen meghajlott előtte, s tiszteletteljesen megcsókolva annak remegő barna kezecskéjét, mondá :
- Ugy -e ön nem veti meg az egyszerü embert s eljön hozzám, lesz az én kis feleségem ?!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE