Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Pillangó
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
25
Bekezdés
2137
Mondat
3569
Szó
36189
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
17
Soha nem látta többet Jóskát, mintha meghalt volna, mintha soha nem is élt volna .
Milyen nagy város ez a Debrecen, csak azok látják egymást, akik szeretik egymást .
Bezzeg eddig nem volt óra, nem volt perc, hogy ne tudtak volna egyik a másikáról; ha dolga nem volt, mindig nála ült, de ha munkába ment is, az volt első dolga, hogy reggel beszólott.
Tudta, kinél van, mit csinál, hol fárad, tudta, mikor jön, várta , már a szíve előre nevetett, ha közeledett az érkezés perce.
Ilyen buta, ilyen buta legyen egy legény, hát szabad egy férfinak otthagyni egy lányt, hogy az anyja megsértette egy szóval?
Egyetlenegy szóval!...
" Hogy a milányunk szegény lány, szegény emberhez való, nem akarjuk , hogy a maga szülei lenézzék "...
Hát mivel van neki többje? még tetűje sincs több , mint nekünk - merengett Zsuzsika -, nekem van két malacom, és milyen szépek, olyan elevenek, mint a gyík, neki meg egy rossz kis bornyúja.
De hiába a tűnődés, hiába a fejtörés, szívgyötrés, avval nem lesz meg, ami elveszett.
Zsuzsika úgy leolvadt, csak a csontja-bőre maradt, a szeme karikás lett, az arca sárga, a karján löttyedt a bőr, az egész lány odavolt.
S telt egyik hét a másik után, s egyszer csak azt hallja, azt a hírt, hogy a Jóska házasodik, elveszi a megesett hadiözvegyet, a Maróti lányt, a tanyával.
- No, vegye el őtet meg az Isten - mondta Zsuzsika -, és rakja meg az egész arcát-nyakát darázsfészekkilíssel, én többet nem gondolok rá, rá se tudnék nézni.
De mikor ezt mondta, akkor is reszketett, s egyik ájulásból a másikba esett.
Egyik percben azt mondta, soha nem is kellene neki, másikban, hogy a világ minden kincséért le nem mondana róla.
De azért, ha te így, én is úgy; szinte örült, hogy Andris bátyjának most olyan mulatós kedve van, minduntalan hozta a cigányokat, bort, az apjuknak is inni kellett , ami ellen uraskodó Hitves Pál nem tiltakozott.
Barátokat is hozott, hol ezt, hol azt , és Zsuzsika próbálgatta, vigadni akart, de mihelyt komoly szó lett, rá se tudott nézni egyre sem, és olyan csípős volt, mint a csalán, mindenkit maga ellen bőszített.
Az volt a baj, hogy nem volt neki senkije, akivel kibeszélje magát, szívéből a bajt .
Ha lett volna neki egy jó lánytestvére, mondjuk, egy vénlány, akivel megoszthatta volna örömét, bánatát, minden titkát, akkor könnyebb lett volna megszabadulni a rettenetes fájdalmaktól.
Az megvédte, megvigasztalta volna; már azzal, hogy kihallgatja, megkönnyebbíti, mert ki kell mondani a szívből a szót, különben megfúl az ember.
Midász a nádasnak mesélt, de Zsuzsika nem volt ilyen okos, még az öreg disznót is elhagyta, már annak sem mizserált, semmihez sem nyúlt, csak hevert dologtalan, minek akármit is kezdeni, mikor az egész élet semmit sem ér.
Egyszer aztán Andris azzal jött haza, hogy ő is házasodik.
Nagy volt a rémület és csodálkozás.
- Kit - kérdezték félve, mert rettegtek a szülők, hogy a koldus Darázsi lyányt.
Még fellélegzettek, mikor valami másat mondott.
De hamar kisült, hogy ez is csak olyan dolog, hogy szegénynek nem szógál a szerencse , valami istenadta szegény ember hetedik gyereke volt, dada, szárazdada vagy pesztra volt, és az úton ismerkedtek össze, a nagyerdei fasorban, a lány a csipkés kiskocsit tolta, Andris meg trágyát vitt szekéren a szőlőbe.
Hát volt méreg, volt bánat, de Andrissal nem lehetett játszani, nagykorú volt, s csak akkor szólt a dologról, mikor már egyszer ki is hirdették őket a templomban.
Két hét pedig kis idő arra, hogy jól el lehessen rontani a házasságot, mert Andris megtette, hogy az első héten haza se jött, ott hált a lovakkal az uraság istállójában, felőle sírhatott itthon az anyja.
Zsuzsika is erőre kapott a bátyja erejétől, s most először ment el hosszú idő óta a mérnökékhez.
Ott sem érezte magát úgy, mint régen.
Az is bántotta, hogy mindenkinek szemet szúr a soványsága, nagyon szégyellte magát érte.
Az úr is, mikor megjött, rá se nézett, nem is szólt neki, biztosan utálja, hogy ilyen csúnya sovány...
De a nagyságos asszony szép, gyönyörű szép, szebb, mint valaha.
Nagy, kövér , remek.
- Sokat búsulsz, fiacskám? - kérdezte tőle.
- Nem.
- Ne is.
- Én nem is.
- Egy férfiért sem érdemes.
- Nem?
- Eggyér sem.
Mind az egész világot kívánja.
Zsuzsika megremegett.
- Mind?
- Mind, fiam, mind.
Ha úgy szerette is, hogy halt utána: egy idő múlva úgy megunja , hogy hal, ha látja.
Zsuzsika nem mert szólani.
Olyan bánat volt a szép asszony hangjában, érezte, a szívéből jött.
És érezte, hogy valami közös sors, közös nyomorúság fűzi össze az asszonyokat.
- Jobb előbb kiábrándulni, mint utóbb.
Mikor még lehet segíteni.
Zsuzsika lehajtotta a fejét, s a cipőjét nézte, hogy senki se nézhessen az arcába, a könnyes szemébe.
- Mindegy az, kicsikém, akár ahhoz megy az ember, akit szeret, akár ahhoz, akit nem szeret.
Minden szeretetnek vége van egyszer úgyis.
És akkor csak nagyobb a bánat, ha abból ábrándulunk ki, akit szerettünk, mint abból, akit úgyse szerettünk.
A mérnök úr jött be.
Nézte a kislányt, aki ott kuporgott a felesége lábánál.
- Mikor lesz az esküvőd, Zsuzska?
- Sohanapján.
- Nono.
Hol a vőlegény?
- Aratáskor a jég alá esett.
Azért a nyelve még megvolt, tudott felelgetni.
- Kár.
És erősen nézett Zsuzsikára, aztán hallgatott.
Akkor a mérnökné kiment a szobából, és ők magukban maradtak.
A kislány állott, elfordította a fejét, és szédülni kezdett.
Már megint az az izgalom, az a kellemetlen hőség...
Istenem, mi ez ?...
A férfiak állanak, előrevetik a fejüket, és néznek, és mit gondolnak ?...
Mit gondolnak, hogy attól úgy megpirosodik egy lány orcája, mintha szégyen érte volna...
A mérnök úr szivarozott, mint mindig.
A szivarral tele volt a szája, vastag ajka körüldagadt a szivaron, mint mikor a fa kövéren beforrja a sebet.
És Zsuzsika egy villanásra ránézett.
- Mír kár? - kérdezte.
- Mér?... mert most szerencséje lehetett vóna.
Úgy szólt a mérnök, oly csalogatóan, hitegetően, mint aki jót akar.
De a szeme mást mond, a szeme farkasszem, rágó, vérszívó, kegyetlen, véres.
- Felvettem vón a vasúthoz.
Zsuzsika elalélt.
- A vasúthoz ?...
- Igen.
- Minek a vasúthoz?
- Állásba.
Örökös állás.
Nem kellett volna neki soha többet napszámba járni.
Lett vón neki rendes fizetése.
Minden hónap elsején fixfizetés.
Télen-nyáron, egyaránt.
Zsuzsika szeme könnyes lett.
- A buta, a buta - mondogatta.
- Lett volna neki nagy prémes bundája, sapkája.
Ha a vizsgát leteszi, rangja.
S a mérnök úgy nézett, úgy susogott, mintha titkos szavakat súgott volna a lány fülébe.
- Még lakást is tudtam volna adni.
- Lakást?
- Megüresedik a kisebbik kertészház... nálam... a szőlőbe...
Még dolgozni se kell érte, csak épp virágokat...
Ide kellene neked bejárni, az udvarba, hogy a virágokat gondozd.
Könnyű munka, szép munka...
Szereted a virágokat?
- Igen.
És Zsuzsika lehunyta a szemét.
A mérnök egyre halkabban s már lihegve mondja:
- Akkor te jó kislány vagy.
- Mír?
- Ha szereted a virágot.
- Mér, maga is szereti?
- Én is.
- Milyen virágot szeret?
- Te cigány...
Zsuzsika elhúzta a fejét.
- Mit is akarok mondani...
- No.
- A bátyám...
- Mit csinál?
- Házasodik.
- Ki?
- A bátyám... amék Oroszországbul gyütt... haza...
Tudja...
Az arca egész tűz volt.
Jaj, most vigyázni kell; ha már ő elvesztette, legalább Andrásnak fogni meg a szerencsét.
- Igen? - mondta a mérnök.
- Ütet... tudja?
- Mit?
- Hát vegye fel ütet.
- Hm.
- A vasútho...
Házasodik!...
- Igen?
- Igen.
- Csinos menyasszonya van?
Zsuzsika megijedt.
A mérnök már egész közel hajolt, s megfogta a lány állát, mire ennek a teste kigyúlt , mint a villanykörte, ha áramot kap.
- Zsuzsika.
- No.
- Most én akarok valamit mondani.
- Valami jót?
Az úr nyomban átkapta a fejét, egyik tenyerével a kontyát, másikkal a kis puha állát , torkát, hogy megcsókolja, de ő olyat rúgott, kapált s taszított rajta, hogy az ijedten eresztette el.
- Nonono - mondta -, mi bajod te.
Akarsz egy pár fülbevalót?
- Mennyík - szólt Zsuzsika, és felkötötte a kendőjét.
Az úr utánaszólt:
- Még apádéknak se kellene öregségükre nyomorogni...
De Zsuzsika ezt már nem hallotta, futott, mint egy őrült, s meg sem állt hazáig.
Otthon vendég várta, Andris volt ott, s vele egy kisütött bajszú úriemberforma, aki felállott, mikor ő belépett, s bemutatkozott:
- Van szerencsém, Tóby Jenő - mondta.
Furcsa volt, mintha egyik farkas torkából a másikba ugrott volna.
Ez a férfi is rögtön úgy bámult rá, kidagadt szemmel, kinyílt szájjal, hol vörös volt, hol löttyedt.
- Mi tetszik, kérem?
- Maga, kisasszony, első pillantásra, a sírig.
De Zsuzsikának nem tetszett ilyen nagyon.
- Cipész - mondta Andris.
- Andris - kiáltott fel Zsuzsika -, eredjél a mérnök úrhoz, felvesz a vasúthoz , lakást is ad, a kisebbik kertes házba.
Már meg is bánta, ahogy kimondta, de már vissza nem szívhatta, csak hátat fordított , és letette kendőjét, összehajtotta s betette a fiókba.
- Szabad egy kis pralinét - mondta a cipész.
Ő habozott, de kivett egy szemet.
Kisvártatva kivette a szájából, és beejtette a tűzhely előtt a rőzsébe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE