Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVII. (DAL EGY KIKÖTŐRŐL.)
Ülök az asztalnál s csak most veszem észre először, hogy ablakomnál száradni kezd a koronás szil.
Kivénült s idén alig tudott kihajtani csak.
Haldoklik.
Kivágják , elhordják s nem fogom látni azontul.
Kint őszeleji szél bujkál a szil vékony gallyacskái között s fent és igen messze , felhők mennek Bereg vármegyének.
Nézem őket s nincsenek gondolataim.
Ágnes lányom gazdátlan kis dalt játszik a zongorán olyanképpen, hogy oldalttartja valamit a fejét, János fiam pedig szobámban üldögél apró asztalkája előtt s az i betűvel birkózik életre-halálra.
Ir-ir a füzetbe, lévén holnapra ez a feladat.
Mert az egyik fővárosi elemi-iskola elsőosztályu hallgatója immár s ha nem csalnak az előjelek, brilliáns eredménnyel fogja végezni az első esztendőt.
Öt nappal ezelőtt történt mindössze, (akkor még dült vonalakat kellett irnia a füzetbe ), hogy »egyes « -t kapott a feladatára.
Mi lett aztán ebből!
Először is, miközben hazafelé hozta volna a leány, az egész uccát telekiabálta a kitünő kalkulussal.
Vadidegen embereket állitott meg a gyalogjárón s teregette ki előttük a füzetet:
- Bácsi, tessék nézni, »egyes « -t kaptam Mici nénitől...
Azt hiszem, én vagyok a legjobb tanuló az osztályba!
Amire hazáigért volna, legalább tizenöt uccai járókelő értesült a szenzációról.
A kapuban külön informálta a házmesternőt, majd átkiabált a szomszédoknak, akik persze odavoltak az elragadtatástól.
Csak akkor gondolt rá, hogy fölnézzen a lakásba is.
Miután kezetcsókolt az édesanyjának s megmutatta az »egyes « osztályzatot, közömbösen annyit mondott, mint akit untat már a dolog:
- Én vagyok a legjobb tanuló egész Budapesten.
Kár volt a nagy önbizalomért.
Másnap ugyanis leverten, kókadt füllel érkezett haza az iskolából.
Alig tudta kinyögni:
- Apukám, azt hiszem, meg fogok bukni...
- Honnét veszed ezt a csacsiságot? - néztem rá megütődve.
Szippantott az orrán:
- Mert ma megnézte az irásomat Mici néni s aztat mondta: irtál te már szebben is , János!
Amiből nyilvánvaló, hogy az ilyen pöttöm-diákoknak is megvannak a maguk napibajai.
Azóta remegve igyekszik.
Itt ül most is szobámban, az asztalkája fölé hajolva s szörnyü figyelemmel próbálja leirni az i betűt.
Négy egész sor van feladva, ami nem kis dolog ilyen hatesztendős emberkénél.
Délután van, félnégy óra.
Odakint őszelőre fordult az idő s bizonyos, hogy a mezők szélein, az égperem alól, ködoszlopok próbálnak előnyomulni már.
Ősz lesz , ősz lesz s egy esztendővel megint közelebbjutunk a halálunkhoz...
Kislányom szakadatlanul játszik, kissé megbillent kontyos fejecskével s ujjai alig-alig futnak a billentyükön.
Most azonban uj nótát kezdett.
S erre a nótára lecsuklik a fejem.
Mert a szöveget is hozzádudolja a dallamhoz.
A szöszke fejét szakadatlanul oldalt tartja kissé.
Ez a fejtartása feledhetetlen nekem.
Háromesztendőske alig volt még, amikor kiállt az erkélyre s mivel a rigó a kertben épakkor találta abbahagyni a fütyölést, összetette a kezét s ugy rimánkodott a kert irányába:
- Ligó báci, fütöljön még egy kicit!
Mert akkor még selypitett a kisasszony.
Most, hogy azt a földigsujtó dalt kezdte játszani véletlenül, a fejét pontosan ugy biccentette félre, mint mikor a rigó bácsinak könyörgött, hogy ne hagyjon fel füttymüvészetével, hanem legyen szives folytatni.
Játszik.
És dalol hozzá a kedves hangján:
Kattarói kikötőben
Áll egy hadihajó,
Közepibe, négyszögibe
Nemzetiszin zászló...
Megrendülve hallgatok oda.
Istenem-Uram, tizenhat esztendőt vénült a régi harcos, hogy utoljára hallotta ezt a nehezen hazavágyakozó nótát...
Képzeletben ott vagyok ismét az utolsó berukkolásnál s tudjuk mindnyájan, hogy háború lesz rövidesen s nekünk menni kell mindnyájunknak, akik fiatal legények vagyunk.
Október elseje volt akkor és ezerkilencszáztizenhárom.
Október elseje közeledik most is.
Tizenhatodszor azóta.
Ülök az asztalnál, tenyerembe hajtom a fejemet s az ablakon át a felhők felé fordulok, amelyek egyre sürüsödő tömegekben kelnek útra s mennek-mennek északkelet felé.
Talán a cizna-baligródi müutnak, melynek két oldalán magyar gyalogosok feküsznek Boroevics téli csatája óta.
Feküsznek a müut két partján , feküsznek a magas hegyek oldalain és senki-senki nem emlékezik róluk többet.
Kislányom a kattarói kikötőről való dalt játssza halkan, fiam is abbahagyta az i betüvel való viaskodást az asztalkája előtt s apró tenyerébe bocsátja a fejét .
Fölnéz aztán s annyit kérdez csöndesrevált hangon:
- Apukám, csak aztat nem értem, minek kell pont az i betüre?
- Azért, mert igy szokták, fiam, - mondom neki.
A fölvetett problémával tudniillik magam sem vagyok tisztában.
Zeng a zongora, Ágnes lányom egyszerre csak belevág a billentyükbe s ugy dalolja hozzá a szöveget:
Fujja a szél, fujja,
Hazafelé fujja,
Hároméves öreg bakák
Mennek szabadságra.
Csaknem a szivem hasad meg.
Mert ezzel a keserves nótával jöttek hazafelé valamikor az öregcsontok, miután három kis esztendőt töltöttek volna császári prófunton.
Jöttek hazafelé a kiszolgált bakancsosok, huszárok, tüzérek, árkászok, szekerészek, dragonyosok , ulánusok... még a sebesültszállitók is.
Jöttek afelé az irány felé, merre a csillag mutatta az utat távoli falujokba, miután három évig nem látták volna a babájukat.
Ugyanakkor egy másik karaván kerekedett utnak a zöld katonaládikákkal...
Először hogy, hogy nem, de valahol Besztercebánya táján vagy a csiki hegyek alatt fujni kezdte a nótát valamelyik elkeseredett regruta a kikötőről, melyben ott áll a hadihajó...
Ezt a nótát átvette a falu, átvette a megye, át az egész ország s kerek egy hétig zúgott bele a dunai birodalom fele...
Azalatt mentek az ujoncok zengő nótaszóval s odahaza mindenki jajgatott utánok.
Mentek a király parancsára, dalaiktól kavarogtak a faluvégek , országutak, városok piacterei, pályaudvarok perrónjai, vonatok, versenyt dalolván az októberi széllel...
És összekeveredvén a hazafelé igyekvő háromesztendős bakákkal, átölelték egymás vállát, tizen, húszan, százan s ugy vitték a nótát, hogy hullni kezdett a könnyük:
Fujja a szél, fujja,
Hazafelé fujja...
A kiszolgált katonák a falujok felé mentek, mert éppen ideje volt megházasodni, a regruták pedig bucsuzkodva utaztak a messzi-messzi kaszárnyák felé: ki Laibachba, ki Linzbe, ki Lanszutba, ki Marosvásárhelyre...
Tőlük nem tudott aludni fél Európa s a kaszárnyák kapujában már lestek reájuk az őrmesterek , hogy kezelés alá vegyék őket, mint anyagot...
Hol az a katonavilág, amikor még Ferenc József uralkodott tökéletes dicsőségben!?
Mindenki ment október elsején.
Október elseje van megint.
A tizenhatodik azóta, hogy a bevonuló nótát utoljára fujták a regruták meg az öregcsontok.
Zúgtak a faluvégek, országutak, városok piacterei, pályaudvarok perrónjai és vonatok: Európa egész keleti fele...
Ülök az asztalomnál, kezembebocsátott fejjel s hallgatom, amint kislányom a zongorán játszik s vékony hangján hozzádudol a dallamhoz:
Hároméves öreg bakák
Mennek szabadságra...
János fiam is rég letette a ceruzát, apró tenyerébe teszi a félarcát, ugyanugy , mint én.
Mintha megérezte volna, hogy - sajnos! - nem rukkol be már senki többet...
Jön az október elseje, de meghaltak a régi katonák s az utolsó ezredtrombitások kürtjei a föld alá vannak ásva a kárpáti erdőkben, Dalmácia sziklái között, meg Tirol egetrepesztő havasain...
De föl fognak engedni mégegyszer a régi kürtök!
Mert minek is élnénk akkor?
A zongora alig-alig zöng már.
Odakint őszi szél cibálgatja a fák suhogó ághegyeit s északkeletnek szállnak-szállnak a felhők.
Talán Toporoutz és Rarance felé, ahol fokosokkal legénykedtek valamikor a puskáikra ráunt gyalogosok...
S szállnak onnét tovább , Ukrániáig, melynek füzes térségei alatt régi katonák alusznak...
Mintha a régi kürtök szavát lesnék.
Mert én hallom még olykor ezeket a kürtjeleket.
Tizenegy esztendőnek szörnyü messzeségéből.
Ágnes lányom játszik még, de már elhalón.
Kiskontyos fejét megbiccenti s itt-ott egy-egy félsort dudol hozzá:
... ... ... mennek szabadságra ...
János fiam tenyerébe fektetett arccal tünődözik s egyszer annyit mond, félig suttogva:
- Katona leszek...
Katona...
De melyik táján a világnak.
Istenem, amikor semmink nincsen többé .
Komáromban pisze gyalogosok strázsálnak, fegyverrel a vállukon, Péterváradon rácok őrködnek, Kattaró öblében nem áll már hadihajó, Franzensfeste falain fü nő s Przemysl szétvert erődein kecskék legelésznek...
Csönd van már, csönd.
Ülök az asztalnál s kifelé nézek az ablakon.
Az ablakon tul elszáradt a vén szil , vékony ághegyei süvöltenek az egyre erősödő szélben s Ukránia irányának felhők visitoznak a szél hátán.
Mint rég megholt regementek a tomasovi mezőkön valamikor, miközben pusztulásokba vágtattak s azt kiáltozták mind-mind: - Éljen Ferenc József!
Ülök a csöndben, régi emlékek rajától megháborgatva...
Október elseje lesz.
( 1929.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE