Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
EPILÓG
1
Akárhogy is: az élet folytatódik tovább; nem ama nagy Élet, hanem csak egyszerű , közönséges élet, egészen kis é-vel.
Az élet nem mindig nagyon kívánatos; kivált a halálfiai közt; s talán nem is csoda, hogy Imrusnak élve maradni is lesújtó szomorúság volt.
De hát Gádoroson nem esnek tragédiák; vagy legalább nem oldanak meg semmit.
Szép volna talán egy hősies gesztussal elintézni a harcot: csakhogy egészen más harc ez, sokkal lassúbb és nagyobb türelmet igényel!
A halálfiai is élnek: noha alig érzik életük parazsát a sűrű hamu alatt...
( Micsoda vihar fog majd ráfúni erre a hamura? s amikor szétfújja a hamut, nem hordja -e szerte, nem oltja -e el a pislogó , drága parazsat is ?)
Bizonyos csak az, hogy nem a hamu tetején vonagló szivárványos fényjáték a Parázs igazi élete: az lenn szunnyad, mélyen a hamu alatt!
A vibráló fényjáték csak tűnő vágy és kín, az igazi Fény helyett, melynek egykor majd belülről, legmélyről kell kilobbanni!
Imrus igazi ébredését így lehetne röviden kimondani: ébredés az Irodalomból!
Imrus körül a valóságos élet élt, égett, szenvedett; noha mélyen le kellett süllyednie a hamu alá, hogy ezt észrevegye.
Mily halavány dolog minden felületes fényjáték ehhez képest: holott a hamu alatt éppen ez látszik halaványnak!
Imrus nehezen tudott beletörődni, hogy a szürke élet szolgája legyen: pedig Cenci nyilván arra szánta.
Cenci nem maradt a beszédnél; Cenci futott, szaladgált nagy unokája érdekében, Kayser Jánosnál járt, akiről megtudta, hogy Gádoroson van, sőt a főispánnál is, szomszédos birtokán.
Ezek a lépések egy helyettes tanári állás kieszközlését célozták, s bár Imrus még nem volt "kész ember ", Cenci kész ígéretekkel jött haza.
- Az apám érdemeiért és az öreganyám jóvoltából - fintorgott keserűen a Viharágyú szerkesztője.
- Te csak arra gondolj, hogy hasznos ember lehess!
- Hasznos ember! - vonta vállát az Ifjú Keserűség.
- Latin rendhagyókat gyömöszölni az ártatlan fejekbe: hogy legyen mit elfelejteniök!
Szép kis haszon a világ számára!
- Ám Cenci nem méltányolta e magas szempontokat.
- Ne a világnak akarj használni, hanem magadnak és akiknek tartozol!
Mit tettél te, ki vagy te, hogy a Világnak akarj használni?
Örülj, ha rendes, becsületes állásod lesz, pénzt keresel, és megfizetheted az adósságodat!
Így tanulta meg Imrus a legnagyobb leckét: az Alázatosság leckéjét.
Valóban: ki ő , és mit tett?
Mi volt az életében, amire máshogy gondolhatott volna, mint szégyennel?
Imrus meghajtotta fejét, és megadta magát.
Cenci "örök emlékül" kezébe tette a váltót, amelyet Schapringer visszaadott.
Cenci még azt sem hallgatta el ez alkalommal unokája előtt, amit Schapringer két közömbös szó közt üzent neki: - Mért nem fordul hozzám?
Én magam is foglalkozom egy modern szociológiai folyóirat alapításának tervével: amit az öcsém szerkesztene.
- Schapringer valóban foglalkozott ilyesmivel, nemes vetélkedésből más hasonló tervekkel szemben, amik ez időben már a levegőben voltak.
Az ország szívében tovább forrott és sistergett az Eposz, melynek Imrus is katonája és sebesültje volt.
Imrus szomorúan vonta vállát; mily boldog, akit nem kötöz a múlt, és nem bénít a tartozás !
Szociológia... zsidók... kultúra...
Európa... ó, istenem!
Imrus Gádoroson volt: azaz a tenger fenekén... a hamu alatt...
De le kellett ide esnie, hogy meghallja az élet igazi dobogását, ami mégiscsak több, mint minden fantázia.
Derék ember lenni, kinek-kinek a maga helyén: talán ez az igazi megoldás, a helyes "világnézet "...
Miska fia legalább így érezte most: másokra bízva az eposzt, idegen vagy paraszti apák szabadabb gyermekeire...
2
Imrus lassan tért vissza az életbe, különös érzések közt: mert először életében testileg élt; azaz lábbal, tüdővel, szemekkel és bőrrel .
Gádoroson jól tartották a lábadozókat.
Imrus, aki azelőtt sohasem törődött az evéssel, most úgy élvezte a falatokat, mint egy ínyenc.
A napsugárt is élvezte , órák hosszat elfeledkezve a kezében tartott könyvről, nézve a felhőket, a himbáló fákat, a szitakötőt...
Így múltak a hetek.
Közben megjött Jozsó is, először csak leszökve pár napra.
Jozsó azzal kezdte, hogy összehívta barátait egy kis kedélyes kártyapártira a szőlőbe: s ekkor tett Imrus is először nagyobb "kiruccanást ".
Jozsónak csak Gádoroson voltak barátai, s a hosszú pesti magányosság után megszomjazott a cimboraságra.
Az idő gyönyörű volt; noha kissé sáros: de gádorosi ember edzve van a sárhoz, s még csak cipőjét sem piszkolja be a nyúlós agyagban .
Edényeket cipeltek ki; Dodót új kártyáért szalajtották a városba.
Jozsó határozottan kívánta, hogy Imrus is jöjjön föl a hegyre, legalább kibicnek.
Ily alkalom többször ismétlődött a nyár folyamán.
Imrus most egy kicsit Jozsó érdeme volt, s Jozsó szerette maga mellett látni.
Imrust be kellett fogni bizonyos férfias időtöltésekbe: amilyen a kártya s a vidám tavaszi pincézés.
Cenci is helyeselte ezt; noha Imrusnak magának nem volt nagy szórakozás.
Nappal még csak, a kerek kőasztalnál, a diófák árnyán, honnan félkörben látszott a táj a Dunáig !
Imrus rágta az illatos dióleveleket, s nézte, kijön az úton, a keresztnél.
Ő volt a vendégleső.
Később már mindjobban unatkozott, kivált, mikor a kompánia, jó korán, bevonult a kis tanyai szobába, és gyertyát gyújtottak.
A gyertyatűz, a nagy dohányfüsttel, borszaggal s pincés fülledtséggel sűrűn megtöltötte az alacsony, földes, ritkán szellőztetett helyiséget.
A nyitott ajtón kísértetiesen rémlett be a nagy kád, az óriási prés.
Csupa férfiak voltak együtt, mert az asszonyokat otthon hagyták.
- Kerékkötő nélkül! - kiáltotta Jozsó.
- Mindjárt jobban érzi magát az ember , igaz -e?
- Imrus végignézte a kört, mely csupa szoknyán ülő mintaférjből rekrutálódott.
Jozsó bort töltött, kártyát kevert.
Paradox passzió volt, megmászni ezt a sáros hegyet, hogy a tetején bezárkózzanak egy ily rossz levegőjű zugba : holott bizonnyal otthon is lehetett volna kvaterkázni.
A szőlőt azonban bizonyos regényesség övezte: Gádoros egyetlen romantikája.
- Én ma már hajnalban idekinn voltam egyszer! - dicsekedett Jozsó.
- Kitettem a sztrichnint a rókáknak.
- Csak mi ne kapjunk belőle! - nevetett valaki, mert a társaság "szakácsa ", egy uradalmi erdész, aki kiválóan értett a paprikás halhoz, föltette már a szabad tűzhelyen a hagymát.
A présház végén látszott a nyitott konyhafülke: a szél visszacsapta a füstöt a kéményből, feketén, ide-oda, a falakra.
- Ki oszt?
- Mindig aki kérdi.
Imrus némán hallgatta a kártyások értelmetlen beszédeit.
- Ezt a mesterséget neked is meg kell már tanulnod, öcskös! - mondta ilyenkor rendesen egy-egy borízű hang.
Imrus még csak nem is cigarettázott: mesés szolidság, alkalmas céltábla mindenféle jámbor élcnek.
S megtörtént, hogy Imrus a szokatlan bortól fölhevülve s a csúfolódásoktól sarkantyúzva, óvatlan disputába ugrott bele, védelmezve a szolidságot, a könyvet, a Kultúrát s eléggé éreztetve megvetését az ostoba, improduktív, unalmas magyar vidéki murizással.
Az urak eleinte nem értették: később már egyik-másik sértve érezte magát.
- No már, öcsém, ha nem nézném, hogy annak a derék, kiváló apádnak fia vagy, és az én Jozsó barátom rokona, mondanék valamit.
- Jó fiskális lenne belőle! - igyekezett enyhíteni a dolgot egy jóindulatú, kövér bácsi.
A "fiskális" az antipátia kvintesszenciáját jelentette e társaságban : zsidónak való mesterség!
Jozsó zavartan mosolygott, töltött és hallgatott, mint mindig, ha dühös volt.
Jozsó jól tudott hallgatni.
Imrus azonban ránézett, s ismét elöntötte a rettenetes Szégyen.
Milyen más volt most, mint régi, fölényes vitái után!
Meg volt verve, lealázva, elhallgattatva örökre.
Imrus zordan kiment a présházudvarra, a sárba, a csillagok alá, s ott járkált órákig, dacos képzelgés közt, míg lenn a városban is lassanként kigyúltak a villanycsillagok, s a tanyából boros ének és kártyaveszekedés foszlányai hangzottak ki.
Most a helybeli járásbírót ugratták, akinek a negyedik leánygyermeke született.
Majd sűrű kacaj zengett föl egy-egy trágár anekdota nyomán.
- Milyen hazugság! - gondolta Imrus, mert tudta, hogy akik együtt vannak , egyáltalán nem trágár emberek, hanem derék és szeplőtelen családapák.
Arra is gondolt, hogy ugyanezek az emberek bélyegzik "szennyesen érzékinek" a modern írók műveit.
Imrus gúnyosan nevetett magában: de Imrussal nem törődött senki.
Imrus unatkozott, fáradt és álmos volt, de mégsem ment haza; valami dacos tehetetlenséggel megvárta, míg a társaság fölkerekedik, s nyomukba ballagott, mint egy kutya, szótlanul s félszegen botorkálva, míg Jozsó elül vitte a lámpást.
3
Így folytak a napok: Irmus szívesen tette volna hasznossá magát, járt volna a szőlőbe, Cencit mentesíteni, de mit tudott ő a szőlőmunkához!
Nem is volt szükség rá, hisz Jozsóék mindig künn voltak, s Imrust még feszélyezte is, hogy Emma netán féltheti tőle a fügét vagy a koraérő szőlők gerezdjeit: a saszlát, a madlént , sárfeketét...
Fölment a "hegyre ", a mogyoróbokrok mögött, a földbe vágott parasztlépcsőkön.
Vagy a "rókaárokba ", ami egy akáccal benőtt hatalmas földomlás volt, mely évről évre nőtt, bakhátanként szakadván belé a beültetett domb.
A vadregényes sűrűségben csönd és bűz volt, a fű közt a rókáknak tett sztrichnines hús...
Vagy otthon járt föl-alá a félszerben, makacsul ellenállva Dodónak, aki a korzóra csábította.
Délutánonként gyakran zivatar volt, s Imrust apokaliptikus érzések szállták meg, amint a felhők sötét seregeit gyűlni látta.
Lila fény ereszkedett le egyszerre, a madarak becsaptak a félszer gerendái alá, a kis sváb az udvarra szaladt kitenni a víztartó hordót és edényeket.
Hirtelen sötét lett, s különös morajok zendültek föl minden oldalról.
A kövér zápor lezuhant, s Imrusról csöpögött a víz, mire hajadonfőtt befutott a házba.
A súlyos vízkárpit úgy elzárta a világot, mintha nem is léteznék semmi e házon s udvaron túl.
Egyszer jég is esett.
Nelli még az ablakig sem ért, hogy becsukja, s már fehér golyók kopogtak, ugráltak, pattogva a csurgó deszkákon, mogyorónyi szemek, sűrű tam-tam, végtelen dobolás a tetőkön, téglán, tócsán és a szőlőhegyek elnyúló , gömbölyű háta fölött.
Messze, messze, falukon, tanyákon, présházakon, ugyanaz a kemény, viharos dobolás!
A gömbölyű hegyek, mint ázott szőrű, komisz macskák , nyújtóztak kéjes kárörömmel.
A fák ijedten rángatóztak, a rettenetes, hideg verések alatt, a szőlőtők jajgattak, dideregtek.
Óriási csattanás, csörömpölés hallott.
- Jesszusom, a szél becsapta a spájzablakot!
- Jolán rohant, mintha a fejét vesztette volna.
Mindenki tanácstalanul futott ide-oda.
Mi lesz a terméssel?
Cenci azonban gyertyákat gyújtott, régi szokás szerint.
Nelli már ott térdelt a gyertyák előtt, Emma mellett, kezében a Cenci öreg szemű fababos olvasója, amit még Berta bácsi hozott Rómából.
Berta bácsi meghalt, még a télen.
De megrögzött hagyomány volt jégverésnél az ő olvasóján imádkozni.
Imrus merőn nézte a középkori képet, s a Rosenbergék péntek esti gyertyáira gondolt.
Imrus valamikor csúfolódni szokott e különös "jégelhárító akción ", amely " annyit se használ, mint a viharágyú ".
De a viharágyúk némán rozsdásodnak, és a gyertyák égnek...
A verés kissé alábbhagyott, az udvart mintha fecskelő hó borította volna; Jolán az ablaknál állt a sárga fényben.
Jolán jajveszékelt: semmi, semmi sem fog teremni az idén.
Imrus olvasott a gondolatában:
- Éppen most, mikor érted is oly sokat kell fizetni!
- Mit sírsz?
Sírással már nem segítesz semmit! - szólt rá bölcsen Cenci: de Jolán már témájánál volt, átkozta a szőlőt, fenyegetőzött, hogy átadja a részét Jozsónak:
- Úgyis mi lesz velem, ha egyedül maradok?
Ki fog fosztani mindenből!
A pénz mégis legbiztosabb - mondta, sajátságos következetlenséggel, mert nemrég egész másképp beszélt.
- Bolond! - felelt Cenci, mert ő sok mindent tudott a pénzről, amit a fiatalabbak nem is sejtettek, s almáriomában még most is őrzött Kossuth-bankókat.
- Csak az biztos, akinek földön áll a lába.
- Ugyan, mama, menjen már avval a földdel?
Mit ér a föld, ha nincs pénz, hogy megmunkáltassa?
Most is, ha mindent kifizet, amit Imrusért kell, szeretném tudni , mit csinál, miből fogja a drága vincellért...
- Hallgass!
Ha segíteni nem tudsz, hallgass! - riadt rá Cenci, Imrust nézve; mikor szerencsére, épp jókor, berohant Dodó, markában néhány diónyi jégdarab, melyek csurogva olvadtak ujjain át.
- Tessék nézni, milyen szép üveggolyók!
4
Egy óra múlva megint sütött a nap; az agyag még szikkadni se kezdett, és Cenci már, dacolva a sárral, csizmásan, botosan, teljes ősasszonyi apparátusában , ballagott föl a drága, biztos, falatka ős földre, mely az ő keze alatt kissé magához tért; de mi lesz, ha ez a kéz egyszer maga is belekívánkozik a földbe , földdé válik?
Cenci szorosabbra fogta a botot, döfködve a talajt, mely oly gyakran megcsal, oly türelmet, hitet és csüggedetlen munkát kíván, s melyet gyermekei már átkoznak, elalkudnak, nem becsülnek.
Nem, még Jozsó sem, mert mit ér szeretni a szőlőt, ha nem értünk hozzá!
Minden szeretetnek ellensége egy nagyobb szeretet, s Cenci jól tudta, hogy a legnagyobb az Asszonyé.
Emma és Jozsó közt, ha rákerül a sor, Emma lesz a győztes; Cenci előre látta ezt; s bizonyos volt az is, hogy Nelli és Jolán még annak sem szegülnének ellen, hogy idegennek adják el a szőlőt.
A szőlő szomorúan festett, a fürtöket ronggyá verte a jég, s itt-ott egész tőkéket döntött ki a szél.
Az idei évszám alacsony lesz a kádon: ha ugyan egyáltalán érdemes a nagy kádat igénybe venni ily semmi terméshez.
Cenci tudta, hogy ez a csapás is egy egész csapat szőlőt fog majd zsidó kézre vinni, mint hajdan a filoxéra, mely a Gőzsyékét és még hányét vitte.
Előbb-utóbb az övének is ez lesz a sorsa: Cencit nem szomorította ez, éppoly kevéssé, mint a halál.
Az idők változnak; az apró szőlők úgysem tarthatják soká magukat a fejlődő óriás borgazdaságok mellett, amiket ez új gazdák csinálnak; s az emberek is változnak .
Lám, milyen más gyerek ez az Imrus, mint a szegény Imre vagy az Ákos voltak .
Azokat még a bor tette tönkre: ma más boraik vannak a fiataloknak.
Ahogy Jozsó mulat, szolidan, itthon, szinte családilag: az sem az igazi.
Cenci az idők kérlelhetetlenségét érezte maga körül, míg elgondolkodva, szórakozottan böködte a hűtlen, hálátlan, jégvert, néma földet.
Az eget különös, vihar utáni fény borította, a felhők visszahúzódtak, mint vert sereg, s az öregasszony a sáros agyagdűlőn egy dupla szivárvány glóriájában állt.
S a napok tovább folytak, s otthon már Imrus kelengyéjét készítették, mert a jégverés utáni nap megérkezett az értesítés Imrus helyettes tanári alkalmaztatásáról az erdővári gimnáziumba.
Jókor, mert Imrus számára ez a nap válságos volt; s alig bírta volna tovább Gádoroson.
Ám a Gondviselés macska módra játszik életünkkel, s az utolsó pillanatban mindig egérutat hagy.
Imrus egérútja egész a román határszélig terjedt, a vad erdélyi havasok aljáig: ami bizonnyal gyógyító messzeség.
Imrus útra készült; noha nem Párizsba vagy Velencébe, sőt csak Budapestre sem ezúttal: mégis, egy új életbe vagy legalább - ami körülbelül mindegy - egy új halálba, másik koporsóba.
A halálfiai közt a halál is életet jelent.
Nelli azonban csakugyan úgy öltötte, varrta, foldozta a fia ingeit és harisnyáit , mintha síri fölszerelését készítené: könnyek között!
Erdővár messzibb volt Velencénél is - ó! messzebb még Velencénél is!
Teljes huszonnégy órába telt az út Erdővárig: s alig látszott érdemesnek, hogy Imrus karácsonyra hazajöjjön.
Mikor látja viszont? vagy látja -e valaha?
Mióta Csontváry Gádoroson volt, Nelli betegnek tudta magát.
Beteg vagy elvarázsolt: Nelli napokig nem szólt egyetlen szót ; sápadtan ült, ült egész nap a varrógép előtt, mintha ő is a géphez tartozna.
5
És így Imrus a havasok alá került; melyek, mintha gipszből lettek volna, már fehéren ragyogva rajzolódtak a barnáskék égre: holott tövükben még meleg, arany ősz pompázza a lapályt.
Itt fekszik Erdővár, melynek ma már egészen más a neve : mert minden emberi dolog változandó.
Akkor azonban még Erdővár volt, magyar mezőváros; azaz "rendezett tanácsú ", hatezer lakossal, járásbírósággal, állami ménteleppel és főgimnáziummal, melyben Sátordy Imre helyettes tanár.
" Vak vezet világtalant" - mondja a közmondás, s ezen elvnél fogva Imrus is nevelhette a gyerekeket, ki még maga is gyerek volt.
Tanítványai nem sokkal fiatalabbak nála, s talán már sokkal okosabbak.
De Imrus is okosnak látszik most, sőt túl okosnak ; begombolkozva valami zord komolyságba.
A tanári karban ő a legfiatalabb: szerény , illedelmes fiatalember, aki szigorú fekete überciherében méltóságteljesen fogadta a diákok köszönéseit.
Ez a hosszú, pedáns felöltő magyarázza, hogy a városban eleinte papnak nézik: és van is benne valami papos.
Múltjában szennyfolt van; noha egészen gyerekes és rejtett; mégis: ez férfivá és emberré teszi.
Most már Imrének kell őt nevezni.
Imre alkalmazkodik környezetéhez.
Imre a Rend híve, a Komoly Munkáé; ellensége minden éretlenségnek, s pontos ellenőrzője a diákok templomba járásának.
Titokban azért költő; de túl már ama regényes babonán, mely a Költészetet a Szent Rendetlenség szellemével azonosítja: a Költészet inkább a legmagasabb Rend vágyából születik, gondolatok, érzések és szavak harmóniájában .
Imre most a klasszikusokig jutott el, és görögül tanul.
Valami ilyen harmónia az emberi élet ideálja is, erkölcs és okosság, illem és bestia, ösztönök és tudás , álmok és lehetőség, értelmetlen tradíciók és racionális eszmék egymásra hatásában .
Imre, mint tanár, kicsi osztálya bárkáján próbálgatta a Bölcsesség kormányrúdját , mely nem okvetlenül az Igazságé is: hajlékonyabb annál és mégis erősebb.
Mennyi része volt e gondolatokban Cenci hatásának? a történet már nem kutatja; bizonyos , hogy Imre megtanulta az okosságot és a hallgatást, elnéző volt az emberek gyengéi iránt, jól megfért kollégáival, alkalmazkodott rendhez és szokásokhoz, s magába fojtotta lázadozóbb véleményeit.
6
De ez más szóval annyit is jelentett, hogy külön világban élt, kétezer méter magas világban; s a havasok testvérekül intettek le rá.
Idegen világban élt: aminek csak szimbóluma volt az, hogy a lógós üngű vad parasztok idegen nyelven köszöntötték az utcán: amiben elkorcsosult latin szavak csengtek vissza.
Micsoda pikáns fantasztikum egy fiatal tanár füleiben s méghozzá diákkora kedves regényeinek színpadán!
Melyik magyar diák ne álmodna a regények Erdélyéről?
De ez más Erdély volt.
Imre zord fenségben sétált görög költőivel és német filozófusaival, sanda bivalyok és nagy szakállú pópák közt, valóban a Kultúra végvárán: éspedig a Magyar Kultúráén!
A Magyar Kultúra, mely Pesten szegénynek és elmaradottnak tűnt föl, itt már erőt és nemességet jelentett: Bethlen Gábor és Kemény Zsigmond földje volt ez , s Imre római polgár a vad provincián.
Egy kicsit száműzött; s talán Tomit idézte ő is magában, mint annyi magyar költő ez idő tájt; új, apró Ovidius, nagy melankóliákkal, elhagyatva, de mindig fölényben.
Ez a magány fájdalmas volt s edző.
Zord egzaltáció mindenesetre kínálkozott itt; de komoly munka is: a Balkán félvadjainak sápadt gyermekeiből egy modern kultúrállam polgárait nevelni.
Róma száműzöttje küldetést hordozott; s Imre a küldetéses magyarság pionírja volt, noha nem fogta föl feladatát a nacionális politika feladatául.
A Magyarság ügye egy volt a Kultúra ügyével: mint évszázak előtt, mikor mindkét csillag a Hunyadiak kardja hegyén táncolt.
Imre önzetlenül iparkodott kincsül adni Arany János nagyszerű nyelvét - mint egy aranykulcsot szellemi éléstárak kapuihoz, ahova a kis fél vadaknak is joguk van belépni.
Bocskor, kilógó ing, s alig néhány magyar szó a fejben: így állítottak be Imre tanítványai szeptember elején az új iskolaépületbe, mely csak ez évben emelte föl zászlóit, mint egy elindult és megállíthatatlan államszervezet kultúrpalotája.
- Az öregapja medve volt még - mondták az ilyenekről Erdővárott.
- Az apja csobán , a gyermek már ügyvéd lesz.
- Imre teljes szívvel szegődött e különös evolúció szolgálatába.
A gyertya becsét a sötétség méri; s bizonnyal nagy dolog a művelődés gyertyájának lenni a zord Barbárságban, hol még a kémény is ritka fényűzés, s törpe, nyomott putrik ajtón-ablakon át okádják a füstöt a mezőkben.
E füstös putrikban emberek élnek, születnek és meghalnak.
Innen jönnek a kis félvadak is a nyomorú tömegszállásokba, hol hármasával alusznak egy ágyon, s minden táplálékuk a puliszka, amit apjuk egyszer egy héten, a vásárkor, behoz.
Kiéhezve, sápadtan, ős fényű szemekkel: Imre szerette bennük a friss erőt, anyagot, szűz szomjat, s amint néha, hirtelen pillantással s a gyermeki bizalom kacérságával , belemosolyogtak az arcába, az ifjú tanáron különös érzés villant át: ami szinte bűnös érzésnek tűnt föl előtte, maga se tudta mért?
Ó, ha lelkéből, magányos lelkéből, legalább e naiv és éhes lelkeket táplálhatná, ha árva testéhez szoríthatná ez idegen és sovány testeket!
Vagy csak, árva magyar hazája szegény , ki-kilobbanó és el-elboruló mécsesével lángra gyújthatná e szűz és tehetséges fajta apró mécseit is, ama nagy európai fények köré, melyek távol Nyugatról rémlenek ide, a különös szélcsöndben, mintegy vihar előtti ragyogásban!
7
- Kár ezeket kiművelni! izgatókat nevelsz! - mondták sokszor a többi tanárok, s Imre néha fölháborodott ezen: mert nem kultúrellenes -e az ilyen álláspont?
Imre olykor vitába bocsátkozott: ő nem tudta elválasztani a Kultúrát a Magyarságtól.
- Kultúránkban van legfőbb fegyverünk! - hangoztatta Imre; de esetekkel jöttek ellene: tavaly például Negrea Demeter, a legjobb tanuló, alighogy leérettségizett , délelőtt a Szózat-ot szavalta a záróünnepélyen: délután már valami gyűlésen dalolta a Cine Mintyé-t .
[ 79] Imre fölényes volt e vitákban: de meg kell mondani, hogy részt vett bennük.
Imre bizonnyal magasabb szempontokból nézte a dolgokat: ő a nemzetiséget nem a politikai kiáltozásokban, hanem éppen a Kultúrában látta: s különben meg volt győződve, hogy erőszakkal nem megyünk semmire, s a leggyanúsabb román tanulót kényszeríteni, hogy a Szózat-ot szavalja, éppoly rövidlátó eljárás, mint azé a "kollégáé ", aki a kis félvadaknak megtiltotta, hogy egymás közt románul beszéljenek: holott nem is tudtak még máshogyan!
Mindezekben Imre hangja még visszacsuklott a régi Imruséba : de milyen messze volt már Imre Imrustól!
Hol maradt ama lázadó világnézet: a szocialista, anarchista ifjú?
A Rend és Kultúra pionírja a magyar Nemzet és Állam problémáival bíbelődött: ugyanabban a politikocentrikus gondolatkörben élve, mint kollégái.
Ki mondta volna Imrusról valaha, hogy nacionális kérdések fogják érdekelni? noha Imre nacionalizmusa távol állt a jelszavak és nemzeti színek sovinizmusától.
Imrében nem lobogott a Bartha Miklós szelleme, de még csak a Bánffy Dezsőé sem; s nemcsak nemzetiségi kérdésekben kerülte ő a sovinizmust .
Nemcsak Bánffy Dezső és Bartha Miklós, de az igazat megvallva még Kossuth Lajos sem nagyon lelkesítette Imrét: az ő ideálja most Széchenyi volt, a Rend és Kultúra szent őrültje.
Ez az ideál nagyon messze volt a Döme bácsi-féle hazafiságtól (de Imre nem szívesen gondolt Döme bácsira ).
Hazafiság volt mégis, magas és fölényes , ama Csúcsok barátjához illő: kétezer méterre a többi végvári magyarok miopsz patriotizmusa fölött.
E kétezer méter különben imponált: Imre szavaiból tanáremberhez illő komoly idealizmus áradván, sőt bizonyos gutgesinntség is, az országos politika legújabb fordulatával szemben : mert már Tisza Pista volt a láthatáron, ellensége minden felelőtlen "nemzeti délibábnak ".
De hát micsoda ember volt ez az új Imre - nem is ember, hanem eszméken lovagló tanár -, patetikus, pedáns és politizáló tudákos?
Ebből áll ki egy ember élete, és a Regény nem tud mást mondani róla?
Bizony Imre élete jóformán ebből állt ki: mert ami ekívül volt, az oly egy sínen gördült napról napra, mint egy erdővári Kant Immánuelé; kihez hozzáigazíthatod az órádat.
Imre szinte hasonlított is egy begombolkozott ifjú német professzorhoz, noha, talán ellensúlyul, gúnyolni szerette a német szellemet.
Imre pontosan leadta óráit, pontosan elküldte havonta fizetése egy részét Cenci címére, s pontosan végigrótta az illedelmi látogatásokat a városka kevés számú magyar "intelligenciájánál ".
Mindez nem jelentett többet neki, mint akár a dolgozatjavítás folyton megújuló danaidamunkája; az emberekhez semmi köze, a gépies jólneveltség konvencióin túl; mely köt és távol tart; s magányos csúcsain könyvek észtornája töltötte be a szabott órák rekeszeit, amikor ozsonnázni indult a cukrászdába vagy vacsorázni a vendéglőbe, ugyanolyan kötelességszerűen, mint iskolai óráira.
Az órarend kiáradt az iskolai délelőttből , s elöntötte az egész napot: s e szellemi és zárkózott életmódból azt lehetett volna következtetni, hogy az ifjú tanár egyenesen lelkére gombolja rá hosszú és komoly felöltőjét.
Pedig a ruha alatt egy fiatal test dobogott, a fiatalság titkos munkájával és minden eleven borzongásaival.
A lelket el lehet talán hallgattatni : de ki hallgattathatja el a testet?
Ez a Sancho Panza nem szűnik döfködni Don Quijotéját; s ha Don Quijote alszik, álmában döfködi.
Don Quijote nem éhes: de Sancho Panza mindig éhes.
Vajon igaz -e, hogy Don Quijote nem éhes?
Nem inkább úgy van -e, hogy Sancho Panza is Don Quijote éhségét érzi ezúttal? noha egyszerűbb és durvább éhségei is vannak.
A fegyvernök gazdájával szenved: ami természetes oly szolgánál, ki éjjel-nappal és tűzön-vízen együtt van urával.
Imre álmait vágyak zsúfolják; s e vágyak bizonyára nem az Erdővár-szálló szobaasszonyára vonatkoznak , akinél Erdővár aranyifjúsága sorba szokott állni, "diákok a tanárokkal együtt " , mint a helyi élc tartja.
Panza éhségét hosszú séták kábították, át e dupla tetős ó házak városán, mely Toldi egy sorát juttatta az ifjú tanár eszébe; a régi Fejedelem omló vára felé, mert itt Erdővárott még a leszakadt magyar lélek is visszakapaszkodhatott a Történelembe; a felvég nyüzsgő cigánytelepe mellett egy darab puskini vadregényesség; s a kék faluk kopár dombjaira - megint egyedül a testvér csúcsokkal!
A falut Bethlennek hívták: de nevén kívül nem hangzott benne magyar szó.
Don Quijote mintha időgépen utazott volna ide: egyedül volt és anakronisztikusan.
Hol villanhatott föl ilyen életben ama különböző éhségek fénye? pedig az éhségek fénye az Élet.
Imre nem újította meg vizitjeit, s távol maradt Erdővár eladóitól : noha azok szegények már félig-meddig pártinak tekintették, sőt az a hír járt, hogy von Haus aus gazdag és gőgös.
Bizonyos érdekelt oldalról meg is próbálták pletykába hozni egy előkelő és pénztelen özvegy leányával, aki évek óta mindig a legfrissebben érkezett fiatalemberre vetette ki elkeseredett hálóját.
De ez már más regénybe tartozik.
Imrét csak feszélyezettebbé tette a pletyka: mint egy barátságtalan, sűrű, gátló közeg.
Imre félszegen mozgott ez elemben, arcán az udvariasság zavart mosolyával, mely annyira különbözik a sugártól, ami lelket lélekhez köt.
Ez a sugár csak apró tanítványai szeméből röppent olykor Imre felé; meg egy naiv, szöszke cukrászlány szeméből, aki a főtéri szász cukrászdában minden reggel elébe tette a bivalytejes kávét.
Külön fejezetet érdemelne maga a kávé, vastag, óriás findzsájában, a hátán úszó kerek zsírpettyekkel.
- Ach, der Kuckuck! - mondta a friss német lányka, durcás kacérsággal minden bókra: amit sűrűn kapott a parlagi vendégektől.
A cukrászné, meddő, nagy szász asszony, aggodalmas szemekkel kísérte lépteit, mintha egy bájos és veszedelmes párduc mozdulatait kísérné: mert - a csinos lány jó cégér a vendégek számára, de veszedelmes csáb a gazdának!
A szász asszonyban titkos drámai összeütközés volt , üzleti érzéke és féltékenysége közt; míg Imre és a kis párduc között félénk falusi idill fonódott, ez ideig még csak szemsugarakból: mert Imre nem tartozott a bókoló parlagi gavallérok közé.
De kicsi koszton megél a lélek; s Imre talán maga se tudta, hogy miből él... noha a féltékeny szász asszony, ki a párduc szemeit figyelte, bizonnyal észrevett valamit, és nem is bánta volna, ha... de ez már megint új regénybe való.
Láthatatlan regények voltak ezek: de az igazi élet láthatatlan.
Biztos, hogy Imre megint élni kezdett, egészen naivul és öntudatlan , mintegy első halál után, pillangólélekkel, e mosolyok melegében, és milyen messze minden eddigi Imrusoktól! mert ide kellett jönnie, az Ország és Kultúra legvégső határára, hogy feszélytelenül és egészségesen összemosolyoghasson egy naiv szempárral: noha erre biztosan lett volna alkalma máshol is.
Erdővárott gyönyörű hosszú őszök szoktak lenni, s a cukrászda asztalai késő októberig nem kerültek be az aszfaltról, ami a nagy, kátyús főtérnek egy kicsi sarka volt.
Sziget a sátorban, mely aszály idején portengerré változott át; de ilyenkor a poron át láthatókká lettek a gyémánt csúcsok, s ez a látvány mintha megtisztította volna a levegőt.
Máskor eltűntek a csúcsok, mintha a föld nyelte volna őket: de szellemük ott kísértett, a levegőnek valami gyémántos hidegségében .
Hetenként kétszer vásáros szekerek tarkasága borította a teret.
Vad, gyöngyös cigányok, kékbeli székelyek, piros csizmás szász lányok nyüzsögtek az üngös , halinás tengerben.
E reggelek frissek voltak s hangosak, mint a dobszó.
Imre diákjai most mentek iskolába: a rács mögül beköszöntve s rámosolyogva ifjú tanárukra.
Így ringott ő ilyen reggeleken, a mosolyok sugárhálójában, a havasi nap alatt.
8
És így feledkezett el mindenről.
Gádorosra csak havonta egyszer gondolt, mikor a pénzt föladta Cencinek; rendesen az utalvány szelvényén ígérve hosszabb levelet , amelyet nem írt meg.
Az erdővári lányos mamák bizonnyal csodálkoztak volna ez utalványok láttán, melyek a nagymamához szóltak, ahelyett hogy a nagymamától jönnének, mint más normális utalványok: de Imre könnyen röpítette őket, mert olcsón élt, és mire költhetett volna Erdővárott?
Boldog békevilág volt ez, itt még régibb a saját dátumánál: ami valutáris előnyt jelentett.
Imre úr volt csöpp fizetéséből, s még Londonból is hozatott könyveket: amik, mint előkelő madarak szálltak le e rejtelmes balkáni esquire-hoz.
Imre toronyban élt a világ végén, oly messzeségben, hogy szinte idegenül és különösen hatott rá , mikor a gádorosi szüretről kapott levelet.
" Bor bizony nem sok lett - írta Jolán -, a jég mindent elvert.
Nem is csináltunk vöröset, csak fikszlit.
Anyád ki se jött a szüretre, mert gyöngélkedik."
Imre előtt különös fátylon át tűntek föl a gádorosi szüret képei, mint egy előbbi élet emlékei: a paprikás "szüreti leves" íze, a hegymester boros hangja, a szedő lányok éneke és meztelen lábszárai, a bortaposók tánca a padláson a nagy kád fölött, melybe egyszer egyik beleszédült; a présből csurgó must, a puttonyosok és az ő kis gyerekputtonya, amit Dodó örökölt - s már innen-onnan a kis Emma fogja örökölni -, az esti puskalövések s a rakéták az éjben, melyeknek Jozsó a tűzmestere.
Más világ volt ez!
Erdővárott nincs szőlő, s onnan még Küküllő is messzeség.
Ha a gádorosi levelek idegenül érintették Imrét: még inkább a pesti írások .
Rosenberg egy új folyóirat első számát küldte el neki, mely most jelent meg, és Nyugat volt a címe.
Ez valami olyan Viharágyú-féle volt: Imre mindazáltal, vagy épp azért, rosszkedvűen és szinte gyűlölettel lökte tanári fiókjába a kékesszürke füzetet, melynek födelén pedig a Száműzött Kuruc írdogált mécse mellett, akihez ő is hasonlított.
Később újból előkotorta, és nézegette: a címe rokonszenves volt neki, hisz ő is Nyugat kultúrájának harcosa! mégis... ő már túl volt ezen, ő most már másképp képzelte az egészet.
Vagy csak a modor bántotta, mint a túl erős fény, melytől már elszokott ? vagy a rossz emlékek szégyene csapta meg?
Csakugyan valami nagy szégyennel tette vissza a füzetet a fiókba: noha ki tudja, mi volt a szégyen igazi oka, ama tudatalatti mélyekben?
A rugó nem látszik a gép belsejében, s Imre talán titkos irigységgel gondolt azokra a szárnyas és erős társaira, kik könnyebb s izmosabb fajtákból származva, élükön egy Adyval, folytatják a harcot, amelyről ő is álmodott.
Itt volt ama szégyen rugója: mert nem őt s az ő fajtáját várta -e legelöl ez a harc?
De ő maga sem tudott e rugóról; s őszinte fejtegetést kezdett írni Rosenbergnek, melyben erősen kritizálta e hüpermodern törekvéseket; mert ezek mindent lenéznek, ami régi és magyar, pedig micsoda értékek vannak itt! csak vissza kell menni hozzájuk.
Imre Bergson tanával akarta igazolni a hagyomány fontosságát a Kultúrában: de valami csodálatos nehezen jöttek a szavak a tolla alá, s a levél befejezését addig halogatta, míg tárgytalan lett.
S közben már folyt a harc, Imre nélkül!
Új hősök vonultak föl, szinte napról napra, az ország minden részeiből: mert a Szellem Szüretének ideje volt ez!
S a harci zaj betöltötte az újságokat, sőt onnan is kiáradt, visszhangzott Kárpátoktól Adriáig, s a szomorú, lusta, ellenkező magyar szellemet még egyszer fölrázta egy új iram láza, mint valamikor Kazinczy korában, a Petőfi éveiben.
Ó, örök új nekieredés, tragikus magyar ébredések, új láz, új vágyak, új megtorpanás, új gyanúk, új rémület és haszontalan szenvedélyek!
Ismét voltak irodalmi hazaárulók és nemzetvédők, s a vita behatolt az erdővári tanári szobába is, hol pedig oly emberek ültek, akiknek többnyire nagyon kevés közük volt a Szellemhez: mert ha kiválóbb s ambiciózusabb tanár akadt, az igen hamar elvágyott Erdővárról!
Csak a " fegyencek" öregedtek itt meg - vagyis akiket fegyelmi okokból feledtek itt -, s a kis félvadaknak elég volt annyi a magyar kultúrából, amennyit ilyen emberek tudtak adni.
Milyen álláspontot foglaltak el e "fegyencek" Adyval és az új szellemmel szemben? az már talán megint egy új regénybe tartoznék: bizonyos, hogy Imre , különös renegát, kedvetlenül hallgatta e nyárspolgári kirohanásokat, melyek túlmentek az irodalom és kultúra legális szempontjain: zsidókérdést csinálva az esztétikából is.
Rosenberg nemsokára újból írt, ezúttal a saját sorsát is elpanaszolván: mert ő szegény, slemil zsidó létére, még mostanáig sem jutott álláshoz, s instruktoroskodva tartotta fenn magát s édesanyját, noha képesítése több volt , mint Imréé.
A minisztériumi ügyosztály élére ez időben egy klerikális báró került , s Imre még olyan pletykákat is hallott, hogy minden iskolában a hitoktató van megbízva a tanárok viselkedésének bizalmas ellenőrzésével.
Egyetlen zsidó kollégája viszont a Huszadik Század egy füzetét kölcsönözte Imrének, melyben éppen az ifjabb Schapringer ezt a "kultúrpolitikát" gúnyosan kikezdte.
Miska fia egy lázasan és észrevétlen kifejtett furcsa világnézeti harc csataterén érezte magát, mely oly problémák fölött folyt, amiket ő már rég elintézettnek hitt.
Imre úgy állt e csatatéren, egyedül, mint a bárány, ki két nyáj között eltévedve, tétován néz körül, és maga sem tudja, melyikhez tartozik.
A csúcsok hidegen s közömbös ragyogással pillantottak le rá.
9
Mindezek persze határozottan abba a másik regénybe valók már: mert egy regénynek sohse lehet vége úgy, hogy ne kívánna még egy regényt.
Az új regénynek első fejezete talán egy képviselőválasztásról szólna: arról a híres választásról , amelyben megbukott a magyar délibáb, s az ifjabb Tisza jutott uralomra új pártjával, mely a munkáról kapta nevét.
Ki gondolta volna még akkor, hogy a megbukott fényes délibáb nemsokára gyászos valósággá válik? noha Erdővárott kevésbé látszott a dolgok rendje örökkévalónak, mint máshol.
Erdővárott más problémák voltak, más bukás szimptómái: de ki nézett Erdővárra? kit ijesztett komolyan Erdővár?
Nem volt -e az erdővári jámbor és engedelmes anyag ama néhány , csupa hivatalos magyarnak kezében, aki odakerült, fegyenc vagy nem fegyenc ?
Képviselő vagy jelölt le se igen ment oda azelőtt; s minek is? a világ végére !
Beszédét úgysem értették volna meg: de ha a csizmáját leküldte, azt is megválasztották a bocskorok.
Noha mindig volt Erdővárott nemzetiségi jelölt is, s ezt éppen ama Bethlen falu állította: szánalmas, lemosolyogni való ellenzék, mert ki szavazott rá e szegény falun kívül?
A pópa égett ott, idegen tűzzel, mint olcsó s kissé rossz szagú fáklya, melyet idegen kéz tart; olcsó lelkeket gyújtva maga körül.
Vad, balkáni fanatizmus lobogott a sötét faluban: talán más faj lakta, mint a többit : elrománosodott kuruc vér, lázadó!
Oktalan lázadás! s mely római törődött valaha a barbárság berzenkedésével az Imperium ellen?
A tűz önmagában lokalizálva égett , mint egy kis szigeten; s a fölényes és szelíd hatalom mosolyogva nézte.
Hadd égjen! mert nevetséges is volna küzdeni e korcs nemzetiség félművelt és túlhaladott eszméi ellen.
Bethlenbe be se tette lábát magyar jelölt: úgyis mit számított ez az egy falu, hol a többi kezes, mint a bárány?
Az új éra azonban friss buzgóságot hozott, ami hamarosan túlbuzgóságnak bizonyult : s éppen ez avatja e híres választás történetét egy új regény első fejezetévé.
Az erős kéz ábrándja bizsgetve nyúlt a bolyhoz: mert a törtető, fiatal főispán ragaszkodott hozzá, hogy új jelöltje éppen Bethlenben tartson nagy programbeszédet.
E könyvben már valóban nem fér el a történet, mely szalagok és lobogók története, mert Bethlen szélén diadalkaput állítottak, s szigorú csendőröket a szalagok mellé.
Imre rendes sétájának útjába esett a diadalkapu, s Imre tanúja lett, amint egynémely suhancok megtépték a szent nemzetiszín pántlikákat; noha bajos megmondani, hogy ez a nemzetiszín vagy csak a pántlika kedvéért történt -e?
Bizonyos, hogy a csendőrök - külön alkalmi transzport az Alföldről - nem tudtak románul; a nép viszont magyarul nem tudott: s ez érthetővé teszi a véres kifejletét.
Babilonban élünk, hol csak a puska szava világos; s szent zászlók megsértése vért kíván.
A csendőröknek elvi parancsuk volt, a főispáni ambíció és erély jegyében.
Háromszori figyelmeztetés s aztán háromszori fegyverhasználat, bizonyos homéroszi hármassággal: így lett az elvből váratlan gyakorlat.
Az eredmény pedig: kiszámíthatatlan jövendők vészjele: azaz az első nemzetiségi követ Erdővárról; mert az egész kerület, a kezes faluk mind, e " sunyi, ravasz nép ", minden jegyzői terror s csendőri asszisztencia dacára , imponáló rendben s vészes fegyelmezettséggel szavazott le a pópa jelöltjére.
Imre ezúttal látott először sortüzet - amiben még lesz része máskor is.
De , ismételni kell, mindezt csak zárójel közt lehetett itt elmondani: mert ez már más regény.
Emberélet mindenesetre szent volt még az időben: s a kis bárány tanácstalanabbul állhatott, mint valaha.
Ámbár volt -e ő hivatva ítélkezni?
De másrészt: nem élt -e a Szabad Gondolat korában s országában?
Amire a Csúcsok bizonnyal megint csak mosolyogtak: mert hiszen minden kor s minden ország az Emberé.
10
A csúcsok néha egész közel jöttek, különösen reggel; s ilyenkor mintha csupa cukorból lettek volna; máskor fenyegetőek, sötétlilák voltak, estefelé, s szinte ráestek a házakra, behulltak az ablakon, beárnyékolták a könyveket.
Egyszer egy kis földrengés is volt.
A villanycsillár sokáig lengett a szobában ide-oda, s vele lengett az egész szoba.
Erdővárott villanyvilágítás volt mindenütt, olcsó lévén az áram, mert vízesés ereje hajtotta: még a pajtákban , istállókban is villany égett; eleven drótok futottak mindenfelé, s ez oly különös volt, az óriási erdők, lakatlan havasok alján!
Imrét néha vad szenzációval ragadta meg az érzés: hogy került ő ide, távol mindentől és mindenkitől, a világ végére?
Milyen különös az emberi élet!
Imre szédítő irrealitás fényében látott ilyenkor mindent: talán semmi sem igaz, semmi sem volt igaz, s néhány könyv az egész világ!
Messzebb Velencénél?
Ó!
Messzebb Párizsnál...
Amerikánál...
Az újságok repülőgépekről beszéltek a kaszinóban; Blériot volt Pesten...
De az ablak alatt szekerek jártak el, katrincás fátákkal.
Imrét egyszer bivaly kergette meg, egy sötét bivalybika! végig a vad mezőn, sőt be az utcába, konokul, vészesen, még a gyalogjárón is nyomába szegődve.
E csúf, sanda állat - amilyeneket az iskolai földrajzkönyv szerint is "Erdővárott többet látni , mint másutt" - bizonyára szimbóluma volt valaminek, ami még gyakran fogja megkergetni e világban az ifjú Intelligenciát.
A fiatal tanár kétségbeesetten iparkodott megőrizni a hosszú überciher méltóságát; mindazáltal hátra-hátrapillantva a félszeg, ferde nyakra, a fekete, kopasz homlokra és a fonák, fenyegető szarvra.
Don Quijote látszólagos nyugalmában volt valami hősi : mégis elfúlt, lihegett, s a megkönnyebbülés kimerültségével roskadott le, amint beért a cukrászdába biztos üvegei mögé.
- Ach, der Kuckuck! - nevetett ijedezve a hősre a kis párduc; egészen másfajta fenevad.
A riadt szív zuhanó labdáját a mosolyok hálója kapta föl...
11
- Vérszagra gyűl az éji vad! - mondták a tanárok elsején, egy vasárnapi nap, már csípős télben, begyűlve a sivár, fűtetlen tanári szobába, fizetésükért.
Imre ilyenkor szokta írni az utalványt Cenci címére: de most nem ír.
Most ez fölösleges...
Imre egy sürgönyre bámul, melyet a pedellus a pénzzel együtt nyújtott át neki: ez a sürgöny még ma délben vonatra ülteti; mert Imre szabadságot kért, hogy elutazhasson, mintegy kergetve egy gyorsabb utazót.
" Anyád beteg, jöjj azonnal !" - mondja a sürgöny, és Imre egy másik sor írásra gondol, amit Nelli apró, finom betűivel rótt keresztbe a legutóbbi családi levélen: "Vigyázz magadra, édes Imruskám, azok közt a nagy hegyek közt, és írj szerető Anyádnak !"
Csak egyetlen sor: már akkor beteg volt, az ágyban írta.
És annak is már jó egynéhány hete... ó, miért nem felelt Imre a levélre? miért halogatta napról napra?
Pedig meg akarta külön írni, hogy régi ismerősre bukkant Erdővárott: Wintersberg báróékra; a báró most itt van a kataszternél: a fia a gimnáziumba jár, majdnem kicsapták, a bárónétól valósággal fél az örmény boltos , mert kleptomániás.
Mit nem adott volna most Imre, ha ezt a tervezett levelet megírta volna!
De az Idő kérlelhetetlen, mint egy gyorsvonat, melyről nem lehet leszállni; s nem fordul soha vissza!
Van azonban ugrás, amit nem érhet el sem gyorsvonat, sem idő; mert Erdővár messzebb Velencénél, de ahova Nelli ment ezúttal, az közelebb, mint a szomszéd szoba: csak egy lépés, egyetlen pillanat !
Nelli évekig ült kábultan az Élet szélén, honnan most végre lezuhant; s Imre zavartan kérdezte magától: mi változik meg, s mit kell siratni?
Imre hitetlen imákat morzsolt a vonatban, mintha minden attól függne, hogy anyját még életben találja: ó, sohasem gondolt igazán anyjára; nem is ismeri őt; egy szavára, egy tekintetére nem tud visszaemlékezni!
Az ima különös módon addig volt csak jó, míg hitetlen volt; de mihelyt Imre őszintébben próbált magába nézni, és fölfedezte , hogy igazában hisz valami Gondviselésben: rögtön tudta azt is, hogy semmi imádság nem segíthet - hogy evvel a csodálatos Gondviseléssel, evvel a hajszálfinom Örökigazsággal ellenkeznék, ha viszontlátná anyját.
Úgy is volt, mert mire Imre leszállott a vonatról, Nelli már elindult az Ismeretlenségből a Feledés felé.
Egy nappal azután, hogy a sürgöny elment Imrének Erdővárra, egy másik sürgöny röpült Sótra Döméhez.
Döme különös változáson ment át, mióta értesült Nelli sikertelen látogatásáról.
Döme tudomásul vette a magyarázatot, hogy Nelli orvosi rendeletre távozott fia betegágya mellől, de nem bírva ki a távollétet , visszautazott, még mielőtt Dömével beszélhetett volna, kihez Erzsi nem merte azonnal és előkészítés nélkül bebocsátani.
- Féltem, hogy a bácsi fölizgatja magát... hisz olyan izgatott, ha csak szóba kerülnek a gádorosiak.
Aztán meg már ő nem akart bejönni... olyan makacs, mint egy gyerek...
- Erzsiből rossz lelkiismeret szólt; de Döme nem tett megjegyzést .
Hanem attól fogva egészen új modort vett föl Erzsivel szemben: úgy bánt vele, mint egy cseléddel.
Minden csekélységért összeszidta, mint valamikor Bábit , gorombaságokat mondott neki, és rendszeresen "szekírozta ": amire Erzsi az angyali mártíromság pózával felelt.
Sőt az öregúr durván rá-rászólt Gittára is, aki pedig eleinte bizonyos fölényt gyakorolt fölötte, hosszú, tudományos fölolvasásokat tartva neki, önmagát csillogtatva, míg szegény Döme hősiesen küzdött az elalvás ellen.
Most vége volt a fölolvasásoknak, s Gitta minden tudománya csak gúnyra lelt.
- Ezt nem lehet kibírni!
- Gitta egy szép napon, anyjának valamit hazudva egy kilátásban levő állásról, fölutazott Pestre, s nemsokára levélben tudatta anyját , hogy férjhez megy egy kiváló bölcsészkollégájához, aki a műtörténet filozófiai vonatkozásaival "foglalkozik ".
De ez már későbbi dolog.
Tény, hogy Döme ez időben szeszélyes betegként mérgezte az életet maga körül; de a gádorosi sürgöny vételére egyszerre lábra állt, Erzsinek kurta parancsokat adott, botgyűjteményéből kikereste a legvaskosabb botot, Püspöknek üzent, kocsira ült, durván letiltotta Erzsit, aki el akarta kísérni, és senkit sem kérdezve, útnak indult.
A temetés előtti este érkezett meg, s Dodónak kellett lemenni érte az állomásra , amihez pedig Dodó nem sok kedvet érzett; buzgó kongreganista létére szívesebben ment volna aznap a kongregációba.
- Úgyis sokszor elmaradok a tánciskola miatt - magyarázta Imrének -, mert éppen egy órába esnek.
Most azonban a haláleset miatt a tánciskolába nem mehetek...
Imre kissé furcsának találta a Tánc és a Vallás e rivalitását; Dodó azonban megmagyarázta neki, hittanára szavaival, hogy "az édes Jézus nem ellensége a tisztességes mulatozásnak ".
A kongregáció vezetője, a természetrajz fiatal tanára , ugyan először nem akarta engedélyezni az elmaradásokat; de a hittanárnak szüksége volt jó táncos fiúkra, mert bált rendezett a legényegyletben.
Ennek az érvnek mindenki behódolt.
Imre elgondolkozva hallgatta öccsét, ki nagyobb volt, mint ő, s már közel az érettségihez.
Eszébe jutott az ő régi természetrajztanára, akit , pedig az pap volt, darwinizmussal és ateizmussal gyanúsítottak.
Akkor ez hozzátartozott a tudományhoz: ma pedig az ifjú tudósok kongregációkat vezetnek.
Mi ez? érdek? divat? vagy csakugyan kibékülnek a Hit és a Tudás, az ős ellenségek?
Ó , ha a Tudás megfogná és megszorítaná a Hit kezét, melyben remeg az éjbe tartott fáklya!
Imre különös hangulatban volt: a szomszéd szobában feküdt kiterítve anyja .
Imre apjára gondolt: akinek hitetlen lelkéért szokott imádkozni gyermekkorában .
Dodó azonban nem törődött a halottakkal: ő az Élet gyermeke volt, mely egyformán otthon van a kongregációban és a tánciskolában; Dodónak a Vallás is csak életet jelentett, mint a tánc.
Míg Imre szegény, Hittől és Tánctól egyformán messze volt .
Ó, ha anyja szelleme megjelenne, valami vigasztaló és bús vízióban! de Nelli nem jelent meg.
Jolán különös foglalkozásba merült ez estén, mely nemigen illett halottas házba: s ez a foglalkozás a véletlen furcsa játéka folytán szintén a Tánccal függött össze.
Jolán régi táncrendeket szedett elő, Nelliéit és a magáéit, s nézegette , rakosgatta.
Az egész házból inkább az unalom hangulata áradt, mint a szomorúságé : noha természetesen ki sem vallotta be, mily kevéssé érzi jelentős eseménynek a szegény Nelli elvesztését.
Mindenki tétlen ült, csak Cenci intézkedett a halottas szobában, aminthogy általában ő intézte a temetés összes dolgait, mert Jozsót csak az utolsó órára várták.
A temetés hűvös, szeles időben folyt le, s kocsikon mentek haza.
Döme és Cenci ültek egy kocsin.
Ez a kocsi a két elpusztíthatatlan öreggel úgy gördült az utca agyagos sarán, mintha fiatal halottak testein görögne.
- Ez is elment! - mondta Cenci, aki egyetlen könnyet sem hullatott lányáért: mert nem volt szokása a sírás.
Döme vastag sétapálcájával s Cenci szőlőjáró furkójával egyformán döfködték a nyűtt fiáker padlóját.
- Imrus is majdnem elment a nyáron! - mondta Cenci.
Mennyi szemrehányás volt Cenci szavaiban, mennyi nem, nehéz lenne megmondani; de bizonyos, hogy Döme kifakadt erre:
- Silány gézengúza! elmehetsz az unokáddal!
Ő vitte sírba azt a szegény anyját.
- Hallgass! haragudtál te az anyjára is eleget!
- S mind a ketten egy ütemben döfködték meg a mozgó kocsipadlót, s egyazon gondolat öntötte el meleg és keserű hullámmal szikkadt, öreg elméjüket:
- Bolond, bolond, bolond fiatalság!
- Talán eztán majd megbecsüli magát! - mondta Cenci, de Döme csak fejét csóválta : ez soha!
Ez nem olyan, mint a többiek, fiatalság, mely kitombolja magát!
Ez más , konok, hétpecsétes, és mintha más fajtából volna.
- Meg se issza a bort, mégis bolond!
- Ugyan hallgass, Döme! te is bolond vagy! - korholt vissza Cenci.
- Mind bolondok vagyunk, öreg és fiatal, mindenki!
- Cenci most is a jövőre gondolt, számított , bosszankodott.
- Avval az életjáradékkal is bolond voltál!
Most megvolna a pénz...
Igen, hogy lessétek! - gondolta magában Döme, hóbortos öreg bizalmatlansággal : mert néha már elvesztette ép ítéletét, s mindenkiben örökséglesőt szimatolt.
Döme ravaszul kajánkodott magában befelé: mert nem hiába tartotta ő magánál Erzsit, jól tudta ő, milyen gazdálkodást folytat Erzsi, hogy folyik el minden a keze alatt!
Ha így tart ez, mire behunyja a szemét, nem lesz sok lesnivaló, se Erzsinek, se másnak!
Cenci is lesne talán, az a gézengúz is lesne: de ő nem hagy senkire , senkire, ha már Nelli meghalt, egyetlen fillért se, még a papokra se, még az árvákra se!
- Milyen a termésed, Cenci? - kérdezte Döme kajánkodva: mert tudta , hogy mindent elvert a jég.
És Cenci akkor a maga gondjaira gondolt, veszekedő gyerekeire, Jozsóra, Jolánra és a szőlőre, mely közös birtok lesz, és ki tudja, meddig lesz? a drága, kegyetlen földre, a mámortermő, verejtékivó hegy ismert formáira, mely az ő verejtékét issza, s másnak termi a mámort... s melynek utait már nem sokáig mássza.
És adósságára gondolt s arra a "gézengúzra" s a szegény Nelli másik megmaradt gyerekére, akik most a nyakába szakadtak.
És mind a ketten Nellire gondoltak és más halottaikra, régi, régi halottaikra, akik mind oly bolondok s oly kedvesek voltak, és úgy eltűntek, mint a tavalyi falevél.
És mind a ketten a Halálra gondoltak, mely itt feledte őket, ebben az ingó, rozoga kocsiban.
Fiesole - Szekszárd - Budapest - Feldafing - Esztergom - Újtátrafüred
Az író megjegyzése
Ez a regény csupa költemény, képzelt szereplőkkel; s az író kifejezetten biztosítva kívánja magát érezni minden olyan föltevés ellen , mintha bármely alakjában vagy történetében az esetleges valóságot akarta volna ábrázolni.
Nem! és ha talán sehol sem festett is föl annyit a maga életének színeiből, mint itt, és ha talán sokban hasonlít is a Regény Imréjéhez - noha ő bizonnyal nem hamisított váltót, s anyja sem szökött meg egy fiskálissal!
Nem ! e halálfiai közül senki sem élt a valóságban.
Imre rokonai sem azonosak a szerző rokonaival, akiket tisztel és szeret.
Ezek a portrék nem követnek hű modellt; s a Regényt nem lehet senki életrajzának tekinteni - hacsak nem oly életrajz ez, mely maga teremti az életet, amelyet lerajzol; mint ama Teremtő , ki megformálta Ádám agyagszobrát, s evvel már megalkotta magát Ádámot is - s Akiből minden művész, még a legkisebb is, érez magában egy parányt .
[ 1 ] Sie stand...
- Állt az ablaknál, és nevetett.
[ 2 ] sans peur ... - félelem és gáncs nélküli (lovag ).
[ 3 ] Io mi sono...
- Szegény vagyok, sem házam, sem ágyam.
[ 4 ] novae tabulae - új adóskönyvek
[ 5 ] anima vilis - hitvány lélek.
[ 6 ] Facundia - ékesszólás.
[ 7 ] per possibilitatem - van rá lehetőség; megeshet.
[ 8 ] pueris debenda... - a gyermekeknek kijáró tiszteletről.
[ 9 ] enfin seul ! - végre egyedül!
[ 10 ] pièce touchée - megérintett sakkfigura (bábot érintett , azzal kell lépnie ).
[ 11 ] Beauté oblige !
- A szépség kötelez!
[ 12 ] Nur die Lumpen ...
- Csak a lumpok szerények.
[ 13 ] Justum ac ...
- Igaz s kitartó, hű szivü férfiút (Horatius: Énekek.
III. I. Bede Anna ford.)
[ 14 ] ira és studium - harag és elfogultság.
[ 15 ] Tue la!
- Öld meg!
[ 16 ] mens sana - ép lélek.
[ 17 ] nil nimium - semmi sem túlzás.
[ 18 ] nièce - unokahúg.
[ 19 ] Mens sana in corpore sano - Ép testben ép lélek.
[ 20 ] Dilecte Fili...
- Kedves Fiam, Mihály!
[ 21 ] Inter umbrosos...
- Lehet bolyongani az árnyas erdőben.
[ 22 ] debuisset pridem - régen kellett volna.
[ 23 ] Mulier Damnatrix - az ítéletet kimondó Asszony.
[ 24 ] monasz - egység; Leibniz filozófiájának központi fogalma.
[ 25 ] summa papavera - mákfejek.
[ 26 ] si fractus... - ha összedől is a világ (Horatius: Énekek.
III. 7.)
[ 27 ] fiat justitia...
- Legyen igazság, vesszen a világ !
( Állítólag I. Ferdinánd király mondása.)
[ 28 ] gaudens tertius - az örvendő harmadik.
[ 29 ] Dives Plato...
- A gazdag Platón, a szegény Cato, a nagy Arisztotelész mind pokolra jutott.
[ 30 ] sufficiens - elégséges.
[ 31 ] Mehr Licht - Több fényt (Goethe utolsó szavai ).
[ 32 ] Manu propria - saját kezűleg.
[ 33 ] Vraiment.
Vous...
- Valóban.
Beszél ön franciául?
[ 34 ] Oui, un peu - Igen, egy kicsit.
[ 35 ] Il fait chaud - Meleg van.
[ 36 ] Comment?
-Hogyan?
[ 37 ] verbes irréguliers - rendhagyó igék.
[ 38 ] Praematurus... bene maturus - jelesen érett, jól érett.
[ 39 ] noblesse oblige - a nemesség kötelez.
[ 40 ] Emporte-moi, wagon...
- Ó vigy, vagon!
Hajó, vigy messzire !
( Baudelaire: Moesta et errabunda.
Kosztolányi Dezső ford.)
[ 41 ] inexpressible - kimondhatatlan.
[ 42 ] a schöne Schickse - a szép (nem zsidó) nőcike.
[ 43 ] res novae - forradalom.
[ 44 ] princeps philologorum - a filológusok fejedelme.
[ 45 ] La vérité en marche - Az igazság már közeleg.
[ 46 ] " quod corrumperet juventutem" - "hogy megrontja az ifjúságot ".
[ 47 ] Gartenlaube - lugas; osztrák családi folyóirat címe.
[ 48 ] nervus rerum - a dolgok lényege.
[ 49 ] da capo - elölről; kezdettől.
[ 50 ] homme d'affaires - üzletember.
[ 51 ] Anch'io sono...
- Én is festő vagyok!
( Állítólag Correggio kiáltott föl így, amikor meglátta Raffaello egyik festményét.)
[ 52 ] Nihil humani...
- Semmi emberi nem idegen nekem ...
( Terentius: Heautontimorumenos.
I. I; 77; módosított idézet ).
[ 53 ] Pour épater...
- A polgárok megbotránkoztatására.
[ 54 ] Bonum mane...
- Jó reggelt kívánok!
[ 55 ] livre de chevet - kedvenc könyv; állandó olvasmány.
[ 56 ] nil admirari...
- Semmin se csodálkozz; semmin se akadj fönn (Horatius: Episztolák.
I. 6. 1.)
[ 57] ...Kik a természet...
- Edmund mondja Shakespeare Lear királyában.
( I. 2 ; Vörösmarty Mihály ford.; az idézet pontatlan.)
[ 58 ] à fonds perdu - életjáradékként.
[ 59 ] passe-partout - papírkeret.
[ 60 ] Reductio ad absurdum - A képtelenségig vitt következtetés.
[ 61 ] az én jachtomra... - idézet Ady Endre Harc a Nagyúrral című verséből.
[ 62 ] az advocatus diaboli - az ördög ügyvédje.
[ 63 ] gnózis - ismeret; megismerés.
[ 64 ] facies Hippocratica - a haldokló arckifejezése.
[ 65 ] causa mortis - a halál oka.
[ 66 ] Leibstuhl - hordozható (szobai) árnyékszék.
[ 67 ] levée - eltávolítás.
[ 68 ] non olet - nincs szaga.
[ 69 ] cortège - díszkíséret; menet.
[ 70 ] Pro rata - arányos; törvényben megszabott.
[ 71 ] Imp of the Perverse - gonosz manó.
[ 72 ] finis sanctificat... - a cél szentesíti az eszközt.
[ 73 ] Magyar Pimodan - utalás Ady Endre ilyen című esszéjére; a Pimodan (Hôtel Lauzun) a párizsi Szent Lajos-szigeten álló, a XVII. században épült palota; 1845-ben a Hasis Klub bohémjei ütöttek tanyát benne; itt rendezték be "mesterséges Paradicsom " -ukat; Baudelaire is lakott itt.
[ 74 ] in extremis - végső esetben.
[ 75 ] démarche - intézkedés; lépés.
[ 76 ] et voluisse - mégis akarta.
[ 77 ] Sortes Vergilianae - vergiliusi sorosok.
[ 78 ] vacuus viator - elcsigázott (kiégett) utas.
[ 79 ] Cine Mintye - románul: ţine minte (észben tart, nem felejt ).
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE