Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XVIII. FEJEZET.
AZ ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚK VÉGÉN.
A lángelméjű hadvezér, II. Frigyes, 1745 év május havában újra Szilézia határán állott.
A magyar-osztrák hadsereg nyolcvanezer emberrel, melyhez még harmincezer szász csatlakozott, három helyen nyomult Sziléziába, Lotharingiai Károly eddigi győzelmeitől és szerencséjétől elbizakodva, nagy garral ígérte meg felséges sógornőjének, hogy a poroszokat, mint a birkákat kikergeti a bitorolt tartományból.
A hadiszerencse állandóságától valósággal elkábított főherceg az utóbbi időben a legtapasztaltabb hősök tanácsait, intéseit olyan mereven utasította vissza, hogy ezek méltán sértve érezhették magukat.
Nádasdynak egyenesen meg is mondta, hogy ha Traun tábornok ki tudta űzni Csehországból a poroszokat, ő is játszva végzi el a szerinte nagyon könnyű munkát...
Nem ismerte azonban II. Frigyes hadvezéri lángeszét, aki olyan ügyesen mesterkedett , hogy a főherceget kelepcébe csalta.
Nádasdy hadvezéri lángesze azonban felismerte a veszedelmet és még egyszer óva intette, hogy ne bocsátkozzék ütközetbe a hátrálni látszó poroszokkal.
De a fővezér fagyos gőggel utasította vissza a jó tanácsot és bosszúból a tartaléksereg vezényletét bízta Nádasdyra.
Ez a visszautasítás azonban keservesen megbosszulta magát...
Mert a porosz király Hohenfriedberg alatt a szó szoros értelmében szétverte a fővezér seregét.
Öt órai véres küzdelem után a nagy sereg minden ponton futott, menekült.
A porosz lovasság egész századokat tiport össze.
Kétezernél több halott fedte a csatamezőt, hétezer fogolyként esett a győztes poroszok kezei közé és ha Nádasdy a tartaléksereggel fel nem tartja a poroszok rohamát, magát a fővezért is egész táborkarával és serege nagyrészével foglyul ejtették volna.
A főherceg a csatavesztés után nagysietve Csehországba vonult vissza és azzal kecsegtette felséges sógornőjét, hogy nemsokára fényesen kiköszörüli a csorbát.
Ezt a királynő annál inkább remélte, miután Felső-Sziléziában küzdő seregei győzelmet győzelem után vívtak és elfoglalták a hadászatilag annyira fontos Kosel várát.
A hohenfriedbergi csatavesztés óta Nádasdynak alig lehetett szavát venni, örökösen ingerült és haragos volt, a haditanácsban magának a főhercegnek is szemére lobbantotta az elkövetett hibát.
Azóta egészen kegyvesztett lett.
Nádasdy, ámbár tudta ezt, nem törődött vele.
Egy napon, amint komoran ül sátrában, egyszerre örömrikkantással ugrik fel.
- Fiam!
Hősöm!
Te vagy! - kiáltott karjait kitárva.
Elemér a viszontlátás heves örömével vetette magát Nádasdy nyakába.
- Egész férfi lettél!
S milyen tömött, nyalka bajuszt szerzett a gyerek.
Minden lány belészeret, ha meglátja, hisz ez a legszebb huszár az egész hadseregben! - és szeretetteljes pillantásokkal újra meg újra végigmustrálta.
Azután maga mellé húzta a medvebőrrel leterített tábori ládára.
- No most beszélj!
Elemér ragyogó arccal mondta el, hogy futárként küldték és terveket hozott a fővezérnek egy esetleges együttműködés esetére.
- Az Isten adná, hogy megint összekerülnénk! - kiáltott harsányan.
- Hát második apád mit csinál?
Az első én vagyok, ezt ne feledd! - folytatta tréfásan.
- Házasodni készül!
Jelenleg a szerelem rózsaláncaiban vergődik - felelte Elemér ugyanilyen hangon.
- Micsoda!
Gyerek, bolonddá akarsz tenni?
- Isten mentsen!
A dolog úgy történt, hogy mihelyt Koselt elfoglaltuk, Tarnovic ura , a gazdag és hatalmas Lichnovszky herceg családjával azonnal a városba érkezett , megnézni, vajjon nem lődözték-e rommá pompás palotáját?
A palotának csak néhány ablaka volt bezúzva, s hogy egyéb baja nem esett, az leginkább Hadiknak, a vezénylő tábornoknak volt köszönhető.
A herceg nem is késett melegen megköszönni a figyelmet s állandó vendégül erőnek-erejével palotájába akarta költöztetni.
Tábornokom azonban udvariasan kimentette magát, mire a herceg a tisztikarral együtt másnap estére magához hívta, hogy családjának bemutathassa.
Itt ismerte meg a hercegkisasszonyt: Lichnovszky Máriát.
- Te, aztán szép-e? - kérdezte kíváncsian.
- Szép-e?
Gyönyörű!
Költőnek kellene lennem, hogy csillagsugaras szemét , pálma-termetét leírhassam.
Ez volt az első nő, aki oly mély benyomást tett rá, hogy szívét elvesztette, amit nem is késett a hercegkisasszony tudtára adni.
Nádasdy közbenevetett:
- No, ez gyorsan ment!
Hiába, nem természete a hosszú teketóriázás.
Mindennek huszárosan nekivág!
Mondjad hát, mit felelt neki a szép hercegkisasszony?
- Azt felelte, hogy vitézi hírét már régtől fogva hallotta.
Engedjen neki időt, hogy megismerhesse és ha szíve meg fog szólalni, ezt őszintén megmondja neki.
Nádasdy megint nevetett:
- Nos, hát megszólalt aztán szívecskéje?
Megmondta-e neki?
- Még ugyan nem mondta meg, de, ha szemeim nem csalnak, a szép hercegkisasszony szíve már megszólalt és ezt tábornokom is megsejthette, mert boldogságában madarat lehetne vele fogatni.
- Hát még mi hírt tudsz? - kérdezgette tovább.
- Emlékszik-e még tábornokom arra a fiatal papra, akinek hős hírét a Lautenburg alatti táborban Bethlen leveleiből olvastuk.
- Emlékszem hát!
Hohenfriedberg mellett ugyancsak elkelt volna ő kelme!
Tán nem poroltak volna ki bennünket olyan csúfosan!
De mit akarsz ezzel mondani?
Elemérnek szemei nedvesen elfátyolozódtak.
- Ő az én régi jó barátom, akiről annyit beszéltem kegyelmeteknek!
Sághvári Rudolf , Sághvári Ottónak, a kamarás és titkos tanácsosnak a fia! - mondta a megindulástól ellágyult hangon.
Annak a megindító találkozásnak az emléke, midőn a táborban először meglátták és felismerték egymást, most is könnyeket csalt szemébe.
Az a bizalmas vallomás pedig, amit neki a fiatal szerzetes tett, egy szenvedő vértanú sugárglóriájával övezte körül alakját.
- Sejtem!
Szegény fiú! - mormogta Nádasdy.
- De beszéljünk fiam másról!
Most én mondok néked ujságokat, melyeknek, nehezen hiszem, hogy elment volna hírük Koselig.
Felséges királynőnk férjét, Ferenc István nagyherceget, a német-római császári trónra akarja emelni és az ünnepség napját szeptember 13-ra kitűzték.
Tudjátok-e ezt és meglátod - ámbár én a békét nem szeretem - de mégis nemsokára vége lesz a háborúnak.
Elemér szemei nagyot villantak erre.
- Micsoda, te örülsz a békének? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Örülök! - vallotta be őszintén.
- Vezérem, ti tudjátok, micsoda fogadást tettem jótevőm sírjánál.
Ha béke lesz, hosszabb szabadságot kérek, hogy fogadásomat beválthassam, hogy igazi nevemet, származásomat kikutathassam!
E be nem váltott fogadás nagy teher a lelkemen!
Szabadulni akarok tőle! - tette hozzá szikrázó szemekkel.
- És mi is segíteni fogunk.
Sőt segíteni fog magas pártfogód, a nádor is, amint ezt Hadiktól hallottam.
Elemér mindig nagy bámulója volt Nádasdy hadvezéri lángeszének és politikai éleslátásának, azt azonban mégse hitte volna, hogy az ebédnél tőle hallott események , melyek akkor még a távoli jövő méhében rejtőztek, pontról-pontra beteljesedjenek.
Pedig beteljesedtek!
De drágán megfizetve!
A császárválasztás szerencsésen megtörtént.
Mária Terézia megérte szívének azt a legfőbb óhaját, hogy szeretett férjét a német-római császári trónra emelhette , másrészről azonban csapás csapás után hullott e hőslelkű uralkodónő vállaira.
II. Frigyes ebben az évben vívta ki legnagyobb diadalait egyesült seregeink felett és a Sorr, Hennersdorf és Kesseldorf melletti iszonyú veszteségek Lotharingiai Károly tehetetlenségéről tettek kézzelfogható tanubizonyságot, úgy hogy legőszintébb s legodaadóbb híveiben is végkép megrendült a benne való hit és bizalom.
E vesztett csaták Mária Teréziát egyezkedésre kényszerítették és 1746-ik év elején Drezdában megkötötték a békét.
Frigyes porosz király megkapta Sziléziát, férjét, I. Ferencet, pedig császárnak ismerte el.
Szilézia ugyan elveszett, de Mária Terézia trónja szilárdul állott.
Koronája biztosítva volt fején s az a trón, amelyet nyolc év előtt két hatalmas ellenség támadott meg, a magyar nemzet lovagias hűsége, legendába való vitézsége segítségével szilárdul állott és dacolhatott minden vésszel, minden ellennel a világon.
És a fennkölt lelkű királynő, kit a magyar nemzet mindig csak «királyának» nevezett , háláját és szeretetét nemcsak szóval, hanem tettekkel is bőven kimutatta negyven éves uralkodása alatt nemzetünk iránt.
Vejének, Albert hercegnek, aki Magyarország helytartója volt, többek között ezt írta levelében:
«Örülök, hogy szeretett Magyarországom most boldogabb, mint ezelőtt volt.
Én jó magyar nő vagyok s szívem hálával lesz teljes ezen nemzet iránt mindig és mindent örömmel, készséggel teszek, mely ez országot és vitéz fiait boldogítja.»
Mária Terézia nem sokáig tudta azt a gondolatot elviselni, hogy koronájának egy darabja, egy drágaköve, idegen hatalom homlokán ékeskedjék.
Minden gondját a hadsereg újjászervezésére fordította és Bécsbe érkeztével megbízta belső miniszterét , Kaunitzot, hogy hatalmas szövetségeseket keressen, akikkel újra fölvehesse a harcot Sziléziáért.
E szövetségeseket Francia- és Oroszországban meg is találta.
Ezzel kezdődtek meg a hétéves háború győzelmekkel és dicsőséggel teljes hőstettei s a magyarok most is lelkesedéssel tódultak a kibontott harci zászlók alá.
Ekkor állította fel a jász-kún kerület a híres Nádorhuszár ezredet, a birtokaikra , családi tűzhelyeikhez tért hősök pedig újra felkötötték a kardot és a verbunkosok nótájától egyik végétől a másikig zengett az ország.
Midőn pedig a harcra hívó szózat újra lángra keltette a magyar keblekben őrzött örök fogadást: «Életünket és vérünket királyunkért»... ennek halottat ébresztő, hőssé avató zengése elhatott Nádasdy és Elemér fülébe is, akik kettőzött harcikedvvel a legelsők közt siettek ezredeik élére állni.
A porosz király, az osztrák- francia- orosz szövetség ellensúlyozására, Angliával kötött fegyverbarátságot és magához hivatva az angol követet berlini palotájába, egy ideig csak némán, lángoló szemekkel nézett az angol merev, mozdulatlan arcába, azután dühtől reszkető hangon e szókra fakadt:
- Mylord!
Nézzen az arcomba!
S mondja meg nyiltan, ön is azt hiszi-e, hogy az én orrom fricskákra termett?
Mert, Angolhont kivéve, Európa fejedelmei ebben a hiszemben vannak!
De Istenemre mondom, csalatkozni fognak!...
- Yes, felség, én is azt hiszem, csalatkozni fognak! - válaszolta, egy automata merevségével meghajolva, a nagykövet.
- Olvassa el a jelentéseket!
Ilymódon akarnak engem orromnál fogva vezetni...
Szép szomszédnőm minden áron háborút akar.
Ám legyen...
Seregeim készek és én ezt az egész dacszövetséget hálóként fogom széttépni, - mondta hideg megfontolással.
Azzal a gyorsasággal, mellyel majd minden esetben győzelmet aratott, három hadosztályba osztott hatvanezer emberével Szászországba tört, ő maga pedig a deréksereggel Drezdát, a fővárost szállotta meg.
E gyors betörés Bécsben és Párisban a legnagyobb riadalmat okozta.
A szászok ugyan erős állásban voltak, de az osztrák seregek oly lassan nyomultak előre, hogy a porosz könnyű lovasság Pirnánál már Csehországba is betört.
Még Teschent is elfoglalta , midőn végre-valahára Brown tábornok harmincötezer emberével kissé gyorsabb előnyomulásra határozta magát.
- Meg fogjuk lepni a poroszokat!
E meglepetés nekünk félgyőzelem! - mondta Brown tábornok elbizakodottan.
II. Frigyes azonban nem várta meg, hogy meglepjék, hanem amilyen gyorsan csak lehetett, eléje ment Lobositzig.
Itt a csillagos ég alatt egy dobon ülve, éjszakának idején készítette el haditervét és másnap reggel hét órakor támadót fúvatott.
Brown tábornok csak akkor kezdett kiesni önbizalmából, midőn több órai heves tusa után serege az Elba folyó felé szorult.
Temérdeken a folyóba fúltak, mire a tartalékot is tűzbe parancsolta, ki akarta csikarni a diadalt.
Ebben az elhatározó percben azonban a poroszok részére segítség érkezett.
Bevern herceg, serege élére állva, olyan ellenállhatatlan szuronyrohammal tört a mieinkre, hogy délután három órakor seregeink minden ponton futni kezdtek és Frigyesnek a tömérdek hadifogoly és lőszer-zsákmány mellett az a diadalmas elégtétele is megvolt, hogy a beálló téli évszakot a szász fővárosban, Drezdában töltötte.
Csak a rákövetkező évben támadta meg az osztrákokat s még mielőtt ezek észrevehették volna, öt hadosztállyal Csehországba tört s május 6-án százezer emberrel állott Prága falai alatt.
A magyar-osztrák hadak főparancsnoka még mindig a tehetetlen Lotharingiai Károly volt, akinek jól elsáncolt tábora és kedvező hadállása ellenére II. Frigyes olyan leckét adott, hogy megfutamodó dragonyosai ész nélkül ragadták magukkal, amiáltal a sereg vezér nélkül maradva, általános futásban keresett menedéket.
Egyik része Prágába vonult, a másik rész pedig később Daun táborával egyesült.
Hanem a poroszok is drágán vásárolták meg a győzelmet.
Tizennyolcezer elesett emberük mellett, egy heves rohamban, melyet Elemér vezetett a poroszok ellen, elhullt a porosz sereg hőse s egyik legnagyobb vezérük, az ősz Schwerin tábornagy.
Hogy milyen drága volt e veszteség a poroszoknak, azt magának Frigyesnek szavai bizonyítják:
- «Schwerin halála a mai nap babérjait teljesen elhervasztja!»
Halálát csak úgy bosszulhatjuk meg az osztrákokon, ha Prágát elfoglaljuk! - tette hozzá pár percnyi elmélázás után és csakugyan ostromolni is kezdte Csehország fővárosát.
De Daun közeledtéről értesülve, azonnal eléje indult, és a két tábor június 17-én Kollinnál találkozott össze.
Daun Lipót grófot méltán megilleti az «Ausztria Fabius Cunctátora» cím.
Ügyes ide-oda húzódása a porosz királyt oly dühbe hozta, hogy angolnának nevezte, amiért mindúntalan kicsusszant az ütközet elfogadása elől.
De közben azt a határozott parancsot kapta Bécsből, hogy Prágát mentse fel a poroszok ostroma alól.
E parancs elől kitérni nem lehetett.
Rövid haditanács után Kollin és Planian felé előrenyomult, azonban Frigyes jóval megelőzte és az «Arany nap» című fogadóba szállt , ahol néhány osztrák szálláscsináló tiszt éppen legkedélyesebben vacsorázott.
- Jó estét, uraim!
Jó lesz, ha tovább mennek!
Mert elfoglalom e helyet, valamint el fogom foglalni Daun hadállásait! - köszöntötte gúnyosan a meglepett tiszteket, akik ész nélkül kotródtak el onnan.
A vendéglő padlásszobáiból áttekintette a tájat és az osztrákok hadállásait és eszerint tette meg intézkedéseit.
A ravasz Daun azonban túljárt az eszén és az éj sötétjében az egész csatarendet megváltoztatta.
A hajnali ébresztő után a poroszok is mindjárt megmozdultak.
Midőn a király harmincnégyezer embere élén támadásra indult, meghökkenve vette észre a megváltozott hadirendet.
- Lám!
Lám!
Ez jó sakkhúzás volt Dauntól! - mondta és táborkarát összegyüjtve, rögtön megmutatta vezénylő tábornokainak az ellenség gyengéit.
Hülsen tábornoknak parancsot adott, hogy tíz zászlóalj gyalogsággal rögtön támadja meg a balszárnyat.
Daun erre a balszárnynak segítséget küldve, Nádasdyt a gránátosok ellen indította .
Erre II. Frigyes a legvitézebb porosz huszárt: Ziethen tábornokot küldte a legvitézebb magyar huszár ellen.
Ziethen túlerejével vissza is szorította huszárainkat, mire a porosz gránátosok a balszárny ütegeire vetették magukat , elfoglalták, és saját ágyúikból kezdték lőni az osztrákokat.
Daunban egy pillanatra meghült a vér.
Egészen fejét vesztette s azt se tudva, mit csinál, írott parancsot küldött Beckendorf szász ezredesnek, hogy a szorongatott balszárny felszabadítására Suchdorf felé induljon.
Elemér a csatavonalba rugtató tábornagy mögött állva hadosztályával, ennek hallatára eléje ugratott és kardjával sebesen tisztelegve, bátran megszólalt:
- Bocsánat merészségemért, tábornagy úr, de így csatát vesztünk.
Azon az oldalon , ahol előbb a porosz huszárok álltak, hézag maradt.
Adjon parancsot, hogy visszafoglaljam ütegeinket a gránátosoktól és a másik oldalra felállíthassam.
Ekkor azután küldje Hadik tábornokot a huszársággal a rohamra s megnyerjük az ütközetet!...
E pillanatban Hadik vágtatott a tábornagy elé és meghallotta Elemér szavait.
- A főhadnagynak igaza van, tábornagy úr! - kiáltott villogó szemeivel széttekintve az egymásra hömpölygő tömegeken.
Daun tekintete felderült és helybenhagyólag intett:
- Tegyék uraim, tegyék! - felelt sebesen és visszalovagolt a magaslatra, hogy áttekinthesse a csatateret.
- Te az ágyúknak!
Én a kibontakozó gránátosoknak! - kiáltott Hadik elvágtatva.
Elemér pedig kardját rohamra villantva, csapatja felé szökkent.
- Vegyük vissza ágyúinkat, ha mind elhullunk is! - kiáltott és a következő pillanatban, hosszú sorra szakadozott csapatokban, áradat módjára zúdultak a gránátosok felé.
Keresztültörtek az eléjük meredő szuronyerdőn, egy hajrá alatt leaprították a legvitézebb gránátosokat, és lovakat fogva az ütegek elé, a veszélyeztetett hely felé vágtattak.
Két üres lőporszekeret oldalra fordíttatva, két visszatartott ágyújuk véres utcát kartácsolt előttük az ellenség tömkelegén keresztül.
A vén gránátosok, a porosz király büszkeségei, akik eddig még nem hátráltak meg ellenség elől, nem tudtak megállni e rettenetes roham előtt.
Nádasdy is visszaszorította Ziethent, rápréselte az amúgy is szorongatott derékhadra, mely e rohamnak nem tudott ellenállni.
Megfutamodtak és magával ragadták a minden ponton amúgy is ingadozó porosz tábort, amelynek hirhedett gránátosaiból csupán kétszáz ember menekült meg.
Bevern herceg, úgy ahogy tudta, védelmezte a visszavonulást, ennek ellenére a poroszok mégis tizennégyezer embert, negyvenöt ágyút, huszonkét zászlót és tömérdek hadifoglyot veszítettek.
II. Frigyes erre felhagyott Prága ostromával és hadaival Sziléziába visszavonult.
E fényes győzelem után, mely Mária Terézia fegyverei fölött újra felragyogtatta a hadiszerencse csillagát, Daun maga elé hivatta Hadikot és Elemért.
- Uraim, - mondta kezét nyujtva mindkettőjüknek, - én nem tudok önök számára méltó jutalmat találni, azért megbízom önöket, hogy a győzelem hírét vigyék meg felséges asszonyunknak.
Kedves hírt visznek s imádott királynőnk köszönete méltó jutalma lesz vitézségüknek.
Mivel még apróbb ellenséges csapatok portyáztak szerteszét, még egy harmadik futárt is küldött ugyanoly tartalmú jelentéssel.
A harmadik futár Somogyi kapitány volt , aki fáradhatlan lovas hírében állott az ezrednél...
- Hármuk közül valamelyik csak odaér! - szólt, midőn átadta nekik a leveleket!
- De oda ám! - dörmögte Hadik.
- Tudod mit, fiú, keljünk versenyre.
Melyikünk érkezik előbb Bécsbe!
- Nemsokára mind a hárman különböző irányban vágtattak kifelé a táborból, akadályteli, messze céljuk felé.
- A becsületes csel meg van engedve - és háborúban minden szabad, ezt mondta tábornokom! - gondolta magában Elemér és az országutat szegő bokrok közé vonulva, egy porosz tiszti egyenruhát vett elő iszákjából és magára öltötte.
- Így ni!
Ez a legjobb útlevél az ellenséges földön; - dörmögte mosolyogva, miközben még sebesebb vágtatásra nógatta lovát...
Miután Daunnak már megküldte az előnyomulási parancsot, Mária Terézia napról-napra ingerültebb kedélyhangulatban leste-várta a Csehországból jövő híreket, míg végre a szolgálattevő kamarás futárok érkeztét jelentette.
A királyné halványan ugrott fel székéből.
- Vajjon jó- vagy balhírt hoznak-e?
Jőjjenek hamar! - kiáltott izgatott hangon.
- Bocsánat felség!
Csak lassan vezethetik őket.
Lábaik úgy meg vannak merevedve a hosszú lovaglástól, hogy két-két lakáj támogatja őket.
- Te voltál az első!
Előre hát! - hangzott Hadik hangja az ajtó mögül, mire lassan , ingadozó léptekkel Elemér lépett be, a kitárt szárnyas ajtókon, Hadiktól nyomon követve.
Mária Terézia meglepetve kiáltott fel, mert mind a ketten porosz egyenruhába voltak öltözködve.
- Jó- vagy balhírt hoznak-e? - sietett elébük a királynő.
- Győzelem, Felséges asszonyunk!
Prága fel van mentve és a porosz királyt kikergettük Sziléziába.
- Hála neked jóságos Istenem! - sóhajtott összekulcsolt kezekkel Mária Terézia , azután felszikrázó szemekkel folytatta: - Hála néked, hogy ennek az elbizakodott hódítónak gőgjét megtörhettük...
- Mind a ketten térdre ereszkedve nyujtották át Daun sürgönyét, a királynő pedig mindkettőjüknek csókra nyujtotta kezét.
- Először elolvassuk Daun levelét, önök pedig majd elmondják részletesebben.
Mialatt a királynő olvasott, a császár ugyancsak mindkettőjükkel kezet fogva , megkérdezte, melyik úton jöttek és mikor indultak?
- Véghvári főhadnagy Saar, én pedig Iglau felé jöttem, tizenkilencedikén indultunk mindketten, azaz mindhárman Somogyi kapitánnyal együtt.
- Hogyan, még egy harmadik futár is van?
Mindegy, az ő jelentését is meghallgatjuk .
Ilyen kedves örömhírt százszor se sok olvasni! - szólt közbe bájos mosollyal a királynő, miközben férjének átnyujtotta a levelet.
E pillanatban újra patkócsattogás hangzott az ablak alatt.
- Ez Somogyi kapitány! - kiáltott Elemér.
És csakugyan, midőn a kamarás által bejelentette, belépett az óriás termetű Somogyi kapitány.
A szépséges királyasszony örömpírtól még bájosabb szépségben ragyogó arcának láttára annyira zavarba jött, hogy alig tudta elkezdeni mondókáját.
A királynő kegyes szavaira azonban csakhamar visszatért bátorsága, úgy hogy elmondhatta jelentését.
Őt is meghallgatták, azután a királynő mindhármukat meghívta az aznapi széleskörű udvari ebédre.
Hadik az előszobában tréfásan megfenyegette Elemért.
- Adta kópéja!
Még a gondolataimat is ellopja!
Hogyan jutott eszedbe, hogy te is porosz egyenruhába bujj, hé?
- Hogy bántatlanul átjuthassak az őrvonalakon!
- A poroszok saját futárjuknak gondolva bántatlanul áteresztettek.
A Burg kapujánál elválva, Somogyi egy szállodába, Hadik pedig kedvencével, karöltve , Vöröstorony-utcai házába ment.
- Ebéd után elmegyek a Ghillányi-palotába! - szólt útközben Elemér.
- Tedd, fiam!
A tábornagy éppen itthon van, én is tisztelegni fogok nála.
Együtt megyünk.
Legalább meglátom a te kis dévajszemű tündéredet.
- Na-na!
Mária hercegnő majd neszét veszi! - felelte Elemér ugyanazzal a pajkos hanggal.
Menyasszonya említésére Hadik arcán merengő mosoly jelent meg.
- Tudod miben egyeztünk meg Máriával? - kérdezte komolyan.
- Nem, vezérem!
- Csak akkor tartjuk meg a kézfogót, ha valami olyan hőstettet viszek véghez, ami meghozza a tábornagyi pálcát!
Ezzel előre engedte vendégét, mert megérkeztek egyemeletes kis házához.
Az udvari ebéd ideje elérkezvén, az uralkodó pár asztalhoz ült, mire a rendes kíséret és a meghívottak is elfoglalták helyüket.
A rendes szokástól eltérőleg, ma az uralkodó pár valamivel magasabb asztalával szemben egy másikat állítottak, melyhez a három futártiszten kívül csak néhány kiválasztott egyént ültettek.
A többi asztalok két sorban húzódtak végig a termen , olymódon elhelyezve, hogy a vendégek hátat ne fordíthassanak őfelségeiknek.
A királyné hol Hadiktól, hol pedig Elemértől kérdezett egyet-mást a csata lefolyásáról.
- Bizony ideje, hogy a gőgös, elbizakodott hódítót megverték.
Már attól féltünk, hogy idejön Bécsbe!
- Most már azonban megfordult a kocka, felség! - jegyezte meg Hadik.
- És mi megyünk Berlinbe! - fűzte vezéréhez szavát felvillanó szemekkel Elemér.
A meghívottak egy része kétkedve, a másik pedig gúnyos tekintettel nézett rájuk, a királynő azonban felkacagott.
- Berlinbe?
Ugyan hová gondolnak!
Oda ugyan nem ereszti be a porosz király önöket.
- Nem kérjük tőle az engedelmet, felség, hanem betörünk!
- Na-na!
Vigyázzanak!
Mert huszáros hetvenkedésüket komolyan veszem!
- Vegye komolyan, felség!
- Kegyeskedjék megparancsolni, felség!
E parancsra huszáraink élén a poklokon is keresztültörünk! - mondta Elemér olyan hévvel, hogy a királynő gyönyörködve nézett rá.
- A fővezér nem engedi meg s nem bízza rá a sereget! - enyelgett kegyesen a királynő.
- Elmegyek a saját brigádommal, felség!
- Ezt meg én nem engedem!
Hanem hogy igérete szerint Berlinbe mehessen, ezennel kinevezzük altábornagynak.
Így aztán egész hadosztály élén ronthat Berlinbe.
- Véghvári főhadnagy úr, vitéz kegyelmedről igen sok szépet és érdemeset beszélt ősz hívünk, Pálffy nádor...
Véghvári ezredes úr számára készíttettünk egy jó kardot a kollini csatában eltörött helyébe.
Forgassa ezt is szokott vitézségével trónunkért és országunkért.
Somogyi kapitánynak ilyen ajándék nem jutott ugyan, - folytatta azután tréfásan a szájtátó kapitány felé fordulva - de talán megbocsátja - Somogyi főstrázsamester úr!
- Életem felségedé! - dadogta az újdonsült őrnagy.
Az új altábornagy és ezredes lelkesülten és hangosan kiáltotta:
- Életünk és vérünk felségedé!
Mária Terézia kegyesen intett.
- Most tehát igéretét komolynak veszem.
Hozzanak tehát nekem Berlinből egy-egy tucat kesztyűt.
Ez igéretre számítani fogok, altábornagy úr és ezredes úr!
- Mindketten ünnepélyes komolysággal megfogadták, hogy felséges asszonyuk kívánságát életük árán is teljesíteni fogják.
Az udvari ebéd végeztével, midőn a Ghillányi-palota felé tartottak, az utcák tele voltak ünneplő néppel.
A házak ablakaiban előkészületeket tettek a város kivilágítására, miután a királynő a hálaadó istentisztelet elrendelése mellett népünnepet és a város kivilágítását rendelte el a kollini győzelem örömére.
Hadik és Elemér együtt távoztak a palotából.
Az utcán forrongó néptömeg közül sokan utána néztek a két daliás alaknak, különösen a fiatal ezredes keltett mindenfelé nagy bámulatot.
- Nézd, hogyan bámulnak a bécsiek!
Hátha még tudnák a nevedet.
Mert csak Poroszországnak van olyan fiatal ezredese, mint te, a vitéz Seydlitz, aki hozzád hasonlóan kornétásból küzdötte fel magát...
- Szeretnék vele összetalálkozni, hogy összemérhetnők kardjainkat.
- Talán meglesz a kívánságod!
De ime, ide értünk! - szólt Hadik a Ghillányi-palota előtt.
- Fiú te, - szólott azután hamiskásan - ilyen ranggal már el lehetne ám venni a kis szöszkét!
Tudom, szívesen lenne ezredesné!
Elemér nevetett.
- Altábornagyom, emlékezz, mint mondtál nemrégen.
Az altábornagyi rang már megvan!
- De nincs meg hozzá a méltó hőstett!
Majd csak akkor lakodalmazunk fiú, ha Berlinből visszajöttünk... - és ezt Hadik egész komolyan mondta.
Eközben felhaladtak a palota lépcsőin és Elemér most is azt hitte, hogy saját otthonába lép, olyan igaz és meleg szeretettel fogadták.
Csak akkor borult el homloka és fogta el fájó érzés a szívét, midőn a viszontlátás örömei után megtudta, hogy Ákos megkapta ugyan hadnaggyá való kinevezését, de a kapott sebektől jobbkarja oly merev és erőtlen lett, hogy a hadi pályát ott kellett hagynia.
Már ott is hagyta és éppen beiratkozni készül az egyetemre, hogy a jogot hallgassa.
- Hiába, sorsát senki el nem kerülheti! - idézte méla mosollyal.
- Úgy sem vittem volna sokra a hadi pályán...
Lásd, téged a sors egyenesen erre a pályára jelölt.
- Ki tudja! - rázta fejét Elemér.
Egyszerre elkomolyodva, mert eszébe jutott, mi sodorta őt oly ellenállhatatlanul a hadi élet forgatagába...
Ez aztán eszébe juttatta azt is, hogy beszélni kellene volt nevelőjével, Vitál atyával...
Elhatározta tehát , hogy mindjárt holnap ír neki egy levelet...
- Min tünődöl oly elmélyedve? - kérdezte tőle nyájasan Hedvig.
Elemér felelni akart, de ebben a pillanatban belépett Hadik és Ghillányi altábornagy .
A beszélgetés más fordulatot vett és Hedvignek játszania kellett a clavikordiumon , aminek akkoriban a mai zongorák egyik ősapját nevezték.
Gyönyörű hangjával néhány akkori érzelmes románcot is elénekelt.
- Akár csak Máriának gyönyörű, érzésteljes hangját hallanám! - súgta Hadik Elemér fülébe.
Midőn vacsora után nagykésőn elbúcsúztak, Ákos szomorúan ölelte meg barátját...
- Most már soká nem látjuk egymást!
Útjaink elválnak!
Te a dicsőség magasravivő szárnyain repülsz, én pedig a hétköznapok szürke egyhangúságában őrlöm le életemet! - mondta keserű, lemondó hangon.
- Vígasztalódj!
Királyunknak és hazánknak bármi téren szolgálni, a legszebb férfierény és legelső kötelesség.
- Szavaidat nem feledem el, - szólt Ákos megindultan és még egyszer megölelte barátját.
Minthogy már késő volt, a levelek írását másnapra hagyta.
Korán reggel ezt is elintézte és mindegyiket külön futárral indítva útjára, már ott akarta hagyni az íróasztalt, midőn egyszerre hűséges öreg barátjai jutottak eszébe: Cseresznyés uram és Mátyás.
Hogy mulasztását némileg jóvátegye, hosszú és gyengéd levelet írt nekik.
Elmondta benne a vele történteket, vágyait és reményeit, a jövőt illetőleg pedig megjegyezte , hogy tán nem valami hosszú idő mulva személyesen fog mindent nekik elmondani és ha addig valami igen fontos közlendőjük volna, azt Vitál atya révén juttassák kezeihez , akit hollétéről mindig tudósítani fog.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE