Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A „Vitéz”
Nagy fehér komondor volt.
Akkora, mint egy borju.
Először egy májusi délután került az utcánkra.
A Burgondia-utca felől jött s mikor a sarkon egyszerre elébe tárult a mi széles, nagy utcánk, megállott s tanácstalanul nézett szét.
- Vajjon kinek a kutyája lehet ez? - gondolták az arra járó-kelők, de se ők nem ismerték a kutyát, sem a kutya őket.
Arra ment az öreg Jóna is.
Megakadt a szeme a kutyán.
- Nini, - mondta, - ez meg a Vitéz!
A Kádasék Vitéze.
Vitéz!
Te bolond kutya te!
Hogy kerülsz te a mi utcánkra?
Egyszerre megelevenedett a Vitéz, örült, hogy ismerőse akadt.
Ugatott, csaholt, ugrált az öreg Jóna nyakába s próbálta képen nyalni.
- Vitéz te, a fene beléd, te bolond dög te, - nevetett is, haragudott is az öreg Jóna, - nem mégysz!
Még képen nyal itt e!
De a Vitéznek egyre nőtt az öröme.
Nem birt magával.
Neki rugaszkodott, elkezdett körben nyargalászni s közbe-közbe majd feldöntötte az öreg Jónát.
Nevettünk mindnyájan s barátságosan szólogattuk a "Vitézt ".
- Vitéz!
Megkergültél, mi?
A Vitéz vállalta az ismeretséget, nékünk is nekünk szaladt s próbált feldönteni bennünket.
Így kötöttünk barátságot Vitézzel s ettől fogva szinte mindennapos vendég lett az utcánkon.
Rendszerint kora délután jött s este ment.
Az ozsonnánkat mindig megosztottuk vele.
A vajaskenyér, meg a mézeskenyér rettenetesen izlett neki.
A lekváros kenyeret eleinte gyana-kodva szagolta, fitymálta, de hamarosan megszerette azt is és rendszerint egy falásra bekapta.
- Hohó, Vitéz! - magyaráztuk neki.
- Az nem megy!
Mi csak falatonként esszük, te pedig egy nyelésre bekapod s még a miénkből is akarnál.
De a Vitéz nem igen méltányolta az okoskodásunkat.
Csak csóválta a farkát s nézte a kenye-rünket éhes pillantásokkal.
S egy-két falatot mindig ki tudott csalni tőlünk a maga porcióján felül is.
Nagyszerüen lehetett a Vitézzel játszani.
Legtöbbször cicát.
Hol mi kergettük, hol ő minket.
Néha úgy nékünkszaladt, hogy csak úgy hemperegtünk a porban.
Dehát nagyobb baj sosem esett.
Jó puha a por...
Lehetett a Vitézen lovagolni is.
Csak nem igen tudtunk a hátán maradni.
Olyan bolond ugrásokkal iramodott az utcának, hogy egy-kettőre elhagyott bennünket a hátáról.
S potyog-tunk, mint az alma a fáról.
Kocsiba jobban tudtuk használni a Vitézt.
Az öreg Kulcsár, a Kulcsár Gábor apja faragott a számunkra egy együléses kis kocsit.
Valamelyikünk beleült, a Vitézt elébe fogtuk s nem volt különb hintó a világon se.
Csak néha-néha a hintót is felborította a Vitéz.
Dehát az meg külön élvezet volt.
Annak is, aki benne ült, a többieknek is.
Nagy cécó volt a Vitéz fürdetése is.
Egy-egy melegebb délután belekapaszkodtunk a bundá-jába s huztuk az utca közepén álló kuthoz.
A Vitéz már ösmerte ezt a mulatságot s nem kért belőle.
Huzakodott körömszakadásig.
Hiába.
Mi többen voltunk.
Ki a fülénél, ki a farkánál fogva huzta, ki meg tolta, taszigálta s végül is mindig a cső alá került a Vitéz.
Hárman-négyen tartottuk, egy pedig huzta rá a vizet.
Egy darabig csak türt , állotta a jeges zuhanyt, de mikor többnek találta az elégnél, kitépte magát a kezünkből , megrázta a bundáját s csak úgy csapott a viz jobbra-balra.
Mire elugorhattunk, csurom viz lettünk mi is.
Nem volt baj.
Nevethettük egymást kedvünkre.
Emlékszem rá, hogy egyidőben milyen buzgósággal igyekeztünk kitörni a nyakunk.
A leglehetetlenebb bukfenceket tanultuk, equilibrista mutatványokat, kötélmászást s mindebből egy cirkuszi előadás akart lenni.
A fő atrakció természetesen a Vitéz lett volna.
De nem bol-dogultunk vele.
Úgy látszik, nem volt kedve a cirkuszi pályára .
Hetekig elkinoztuk, hogy megtanítsuk két lábon állni, pacsit adni, karikát ugorni, de sehogysem ment.
Próbáltuk vele azt a mutatványt is, hogy kiköpje a szájából a vajaskenyeret.
Erre meg éppen nem volt kap¬ható.
- Majd bolond vagyok, - gondolta, - hogy kiköpjem ezt a jó falatot!
Örülök, hogy bekap¬ha-tom!
S - hámm! - a következő pillanatban már a gyomrában volt a vajaskenyér.
S olyan elégedett pofát vágott, hogy szinte nevetett.
S nékem most utólag, hogy visszaemlékezem a Vitézre, úgy tünik föl, hogy rajtunk nevetett.
Egy este birkapecsenyét vacsoráltunk.
Gondoltam, meghivom a Vitézt is, mert én úgy se szeretem a birkapecsenyét, hát jut neki bőven.
Elébe állottam s kezdtem néki magyarázni:
- Hallod -e, Vitéz!
Tudod -e, mit vacsorálunk ma?
Birkapecsenyét.
Hátha szereted, gyere velem, jut néked is.
Nem tudom, megértette -e a Vitéz, amit beszéltem, elég az hozzá, hogy velem jött s jóizüen megvacsorált nálunk.
Mink az asztal felett, ő az asztal alatt.
De azért nem érezte magát sértve.
Olyan jól bevacsorázott, hogy mindjárt le is hevert utána siestálni a pamlag előtti medvebőrre.
De jött a lefekvés ideje s az apám a Vitéz elé állt:
- Hallod -e, Vitéz, - magyarázta neki, - én ugyan tudom, hogy kitünő heverés esik azon a medve¬bőrön, dehát látod, itt a lefekvés ideje s hol hallottad azt, hogy egy magadfajta komondor a szobában háljon?
Álmosan és kedvetlenül, de mégis csak engedett a Vitéz.
Kicsaltuk az istállóba, ott kapott vacoknak szalmát és pokrócot, jó alkalmatosra taposta magának s lehevert .
Gondolta, ha már medvebőrön nem alhatik, mégis jobb az istállóban szalmán és pokrócon , mint a csillagos ég alatt a puszta földön.
Még társasága is volt az istállóban.
A kocsis, meg a lovak.
Hát nem kellett félnie, hogy elunja magát egyedül.
Úgy látszik, jól találta magát nálunk a Vitéz, mert attól fogva többször is nálunk vacsorázott és nálunk hált.
Rendes vendégünk lett.
Olyan otthonosan érezte magát, mintha családtag lett volna.
S a medvebőrt lassan-lassan egészen kisajátította.
Az utcánk többi kutyájával békés viszonyban volt a Vitéz.
Azok respektálták az erejét és a nagyságát, ő pedig nem adott rájuk semmit.
Csak nagyritkán ha barátkozott egyikkel , másikkal.
Csendes, nyugodt életet élhetett volna a Vitéz haláláig.
Ott vétette el a dolgát, hogy nagyon is hozzánk kapott.
Néha három-négy napig is eltanyázott nálunk.
Ez sehogyse tetszett a gazdá-jának, az öreg Kádasnak.
Ki-kifakadt a Vitézre, mikor haza-hazakerült.
- A fene beléd, hát már te örökösön a Cegléd-utcát buvod?
A Csapó-utca nem is jó?
Persze, egy pár rugás is kijárt ilyenkor a Vitéznek.
Egyszer egy hétig nálunk ragadt a Vitéz.
Az öreg Kádas egész felfuvódott a méregtől , amikor a hetedik napon hazament:
- Mulattál, he?
- Állott elébe.
- Hát ilyen egy hüséges kutya?
Szép tőled, hogy haza is szagolsz egyszer-egyszer!
Hanem iszen adok én néked Cegléd-utcát!
Csak lessed.
Megláncolta a Vitézt s két hétig láncon tartotta.
Két hétig nem is láttuk.
Akkor utána jártunk, mi van vele.
- Na, - mondogattuk, - az öreg Kádas is meg tudja őrizni a Vitézt láncon.
De máskép nem is.
Mert jobb szeret az a Cegléd-utcán.
Valaki besugta az öreg Kádasnak, hogy mit beszélünk.
- Hogy én csak láncon tudom megőrizni a Vitézt? - fakadt bőszült haragra.
- Megmutatom én!
Szabadjára engedte a Vitézt s jól tartotta pecsenyével.
A Vitéz megette a pecsenyét s rohant egyenesen az utcánkra.
Mindig pecsenyével traktálta az öreg Kádas a Vitézt, hogy hátha otthon tarthatná.
De a Vitéznek inkább kellett a játék.
A pecsenyét megette ugyan hüségesen, de alig nyelte le az utolsó falatot, szaladt a mi utcánkra.
S kezdett megint elmaradozni hazulról.
Hiába, jó kosztja volt nálunk is.
Egy pár hónapig bizakodott, reménykedett az öreg Kádas, de a Vitéz csak a régi maradt .
Egy-szer aztán, mikor egy négynapos vendégeskedés után hazament a Vitéz, a kapuban fogadta.
Bottal.
Rátámadt:
- Takarodj vissza!
Komisz dög!
Eredj, ha másutt jobb szeretsz!
Bitang!
A Vitéz szükölt, kerülgette a kapujukat, de az öreg nem engedett.
- Takarodj, megmondtam!
Mikor meggyőződött a Vitéz, hogy kivül tágasabb, nagy szomoruan visszakullogott a Cegléd-utcára.
Elkövettünk vele mindent, de sehogyse tudtuk jó kedvre hangolni.
Másnap megpróbálkozott a hazamenéssel megint.
De az öreg Kádas nem engedett.
A fejébe vette s az annyi volt, mint a szentirás.
És most hetekig tartó alkudozás kezdődött az öreg Kádas, meg a Vitéz közt.
A Vitéz kushadt, hunyászkodott, kéredzkedett haza, az öreg Kádas pedig állhatatosan elverte hazulról.
S ettől fogva egészen megváltozott a Vitéz.
El-eljárt ugyan még az utcánkra, de már keve-sebbet játszott s akkor se a régi kedvvel.
Hálásra is csak nagy ritkán maradt nálunk.
Inkább csavargott.
S egyre mogorvább, rosszkedvübb lett.
A többi kutyával is akárhányszor össze-marakodott s végül elharapósodott egészen.
Bennünket, gyerekeket , egészen eltiltottak a Vitéztől s csak csavarogni, marakodni láttuk az utcánkon .
Lesoványodott, ellomposodott; gubancos, sáros volt örökösön.
Néha, nagyritkán még próbált hazamenni, de az öreg Kádas csökönyös természetü volt, nem engedett.
Így nem maradt más a Vitéznek, csak a csavargó élet.
Egyszer rettenetesen szánalmas állapotban került az utcánkra.
Csapzott volt, a szeme meredt, véres, füle eleresztve, farka a lába közé csapva, a szája habzott.
Az utca közepén jött kullogva, komoran s mi ösztönszerüen a kapuk aljába futottunk előle.
Később hallottuk, hogy az utcánk végén agyonlőtték a Vitézt, mert megveszett.
Ennek már husz esztendeje.
Én még most is, mintha magam előtt látnám a Vitézt.
Soha szebb, nagyobb komondort nem láttam.
Se azelőtt, se azóta.
Vétett ugyan a legfőbb kutyaerény, a hüség ellen, de megbánta és meg¬bün¬hődte.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE